49
\
Gaeának foglak hívni.
Gaeának foglak most már hívni téged, Mert úgy vagyok előtted mint a réten.
Mint tavasz estén, ha állok a réten S jövendő termés titkos tüzei Festik az esti messzeséget.
G aea.
Gyér fű között látszik a föld és nincsen Lomb és vetés; csak föld, föld, barnaság van.
S a feneketlen buja barnaságban Tavasz és nyár és minden benne forr.
Nagy egyszerű szemedben minden ; G aea.
És vállad, melled dermedt viharában Os földerőknek üzenetjét érzem.
Emlékezik és visszhangzik a vérem És minden gyökér az én gyökerem;
És nem múlhatok a halálban.
G aea.
Ha kínjaimat szorongatva, féltve, Elébed hordom, — kétkedve elejtem, Mert a miértjét mindnek elfelejtem.
Mert itt vagy és az minden és hová Mehetnék túl idáig érve?
G aea.
Most.
Most hulljanak le nehéz függönyök A múlt elé és a jövő elé.
Ne láthassak fent búvó csillagot, Ne nézhessek ki kék hegyek felé Lefüggönyözött, nyithatlan frigysátor Csukódjon ránk és őrizzen a máma.
Hajadnak arany fátyolát fejemre ! Szédítsen az úr forró üzenetje A karjaidban végtelen imára.
Most, most hulljanak le a függönyök.
Most behúzódott minden messzeség Szivem be: álmok és hegyeknek kékje, Hogy nézésednek mélységét kimérje.
És most elsűlyed minden messzeség.
52
Régi könnyek.
Mindenhová el kellene mennem, Hová szívem régen sírni hordtam. Isteneméit, elhagyott oltáron.
Leszedem majd gyászom lobogóit, Hogy árnyékuk rám és rád ne szórják. Mindig, mindig siratnak majd engem.
55
Vigyázz.
Amíg szeretsz tied a hatalom, Mert csókod alatt vonaglik kezem S alázatos, rossz lelkiismerettel Hajtom térdedre szégyenkezve Ártatlan szerelmes fejem.
De hogyha elhagysz, vigyázz, jaj neked, Mert szabadon és tisztán, fennyen állok Akkor és százszor szebb leszek.
S melyet leraktam szerelmed előtt Minden díszt újra magamra veszek.
És enyém akkor a bús hatalom.
Mulasztott múlt lesz mind a mi ragyog S te fejethajtva, irigykedve nézed Hogy mit takart el a te ölelésed.
Mert én vagyok az úr, mert mégis én vagyok.
54
Szeretnélek megvédeni tőlem.
Szeretnélek megvédeni tőlem, Ölbekapni s elfutni előlem Valahová messze.
Két karomba rejteni a vágyad, Térdenállva őrizni az álmád, Hogy velem ne álmodj.
Szeretnék el, messze a jövőbe Futni veled, hogy akkor is győzve Még szeressük egymást.
S néha rólam emlékezni csendben És csendesen elsiratni engem : Egy régi barátot.
55
És suhog a tavaszi szél.
Véremnek ősi, nagy folyója hajtja Testemnek fiatal hajóját hajtja És suhog a tavaszi szél.
Korbács a virágok ruganyos szára, Illatos hajadnak villanyos szála És suhog a tavaszi szél.
Messze a szemedben borul uj bánat, Leskelő uj kín villáma lobban.
Rajta már ajkam. — Nem tudom hol van.
Ősi nagy dallal az ős folyam árad És suhog a tavaszi szél.
56
Messze vagy.
Messze vagy, messze. Most feléd is este Ablakban állva kell kinézni messze, Mint tengerjáró szép bárkám után, Mint pálmás, kincses partjaim felé.
Most téged is szemet behunyva kell A fájó mellből meríteni fel.
Mint eljövendő mesék neveit Mint el sem jövő nóták ritmusát.
Messze vagy, messze. — Látlak minden este, Bárkámban vársz rám messze vizeken,
Enekled halkan legszebb énekem, Kezedben gyöngyös, fekete babér.
57
Mert messziről jön az este.
Egymásba tette kezünket a nyár,
Hogy csendben üljünk, két gyermekkezet.
Mert most már minden hazaérkezett.
Most már nem játszunk és nem keresünk Egymásba dermedt bámuló szemünk, Mert együtt lenni oly csodálatos. És tarka vándorlelkek fénylenek, Mert együtt lenni oly csodálatos.
38
éNappali útundnad m entén az éjed : Óriás, csillagos Barlangod állnad.
3Ylélyüd6e nem látund. — Csodaigéret D alol a sötét6en engem és téged És m i Betéründ.
59
'
A m i é js z a k á in k .
Nappali út, a mi életünk útja, Holnapunk látjuk s a holnaputánt is.
Hanem mi ketten, mi mégis várunk, jelentett nekünk a találkozásunk jövendő csodákat.
Nappali útunknak mentén az éjek:
Óriás, csillagos barlangok állnak.
Mélyükbe nem látunk. — Csodaigéret Dalol a sötétben engem és téged.
És mi betérünk.
Kalandor kincsásók, indulunk ketten Beljebb meg beljebb a barlangos éjbe.
Dobogó szivünkben lobog a lámpa, Lelkünket legyinti denevér szárnya, Csoda fog jönni. Valahol elmentünk valami mellett.
Túlnan már piroslik barlangunk szája.
Csendesen, dacosan, köszöntünk rája:
Udvözlégy hajnal!
61
T a v i n o k t u r n o .
Most elhallgattatok:
Te és a tó és a nagy éjszaka.
Most hárman összefogtatok És köztetek most egyedül maga Van a szívem.
A szemeid rámfeketéllenek
És tudom, hogy az éj néz rajtuk át. —
Ringatja bágyadt, titokzatos mámor S a néma sötét vízen végig borzong A violaszfn, csendes csillagzápor.
Nézd, nézd, hogy szivja fel az éjszakát a tó.
62
És szív és hív sötét szemed.
És tudom most a tó néz rajta át És rám mered.
Te asszony mondd, hol van a te hazád ? Mit akartok ?
Old el a csolnakot.
Fázik a szivem egyedül-maga.
Az örvény megfogott.
Szédül szívem. Szédül az éjszaka.
Megyek, megyek már.
Vigyél magaddal el.
Bágyadtan fekszem. Szívem védtelen.
Nézz rám, nézz rám, mig halkan evezel.
Sülyedjek mindig csendesen A szemed után.
63
É v a n o k t u r n ó j a .
Bibor az arcodon és bíbor a kehelyben És biborfelhők állnak a lelkem felett.
Az éjszakának kint valahány álma Idevilágít szőnyeges szobádba, Mi lehet ez Éva, mondd mi lehet?
Hallgasd csak hallgasd, hogy cseng a koccintás:
Szellemharangszó mély, mély víz alól.
Kóbor visszhangja egy ősrégi dalnak, Ki énekelte? Hány száz éve annak?
S ha ketten összeérünk újra szól.
Millió álomtól izzó lett az éj kint.
Mért hallgatunk most, mire hallgatunk?
Hogy zúg a csend. — Egy folyó zúg felettünk.
Úszhat most benne mindegész világunk.
Nem mozdul lelkünk, nem nyúlunk utána.
Tűz ég a szemedben és tűz ég a kehelyben Tűzzel a szépséged lelkemben lobog.
Szőnyeges szobádban, mint a lepke szállva, Rajzik körötte az éj minden álma.
Most vagyunk Éva, most, most boldogok.
64
N o k t u r n o .
Csókok, dalok, piros lámpásszivek.
Szép, izzó díszben száll a földhajója.
De nem tükröznek a sötét vizek.
Idegen, hűvös, örök ár körül, Feketén, némán, mérhetetlenül.
A földhajón megkuporog a dal És én is kajütablakomba állok Virrasztani a virrasztóival.
Idegen, hűvös, örök ár körül.
Szemem nyílása kerekre feszül.
Haj, csókos, dalos, alvó emberek, A hajón lék van, — A lelkembe halkan Zuhognak be szent idegen vizek.
Hol vagytok, hol vagytok ?
Borul az éjszaka: — elborul az élet.
Nem érzem a közeit; érzek messzeséget.
Sötét árnnyá oszlik ami köröttem volt, D e odafent messze csillagos a mennybolt Messze, messze.
Borul az éjszaka: — elborul a lelkem.
Nem látom már ami világos volt bennem.
Magos csillagokról száll alá az álom.
Valamire vágyom. — Valahova vágyom, Messze, messze.
Borul az éjszaka : oldódnak a láncok, Lágyan emelnek a fekete hullámok.
Amibe fogództam mindent eleresztek.
Hol vagytok, hol vagytok, kik engem szerettek?
Messze, messze.
66
Kilencet ütött az óra.
Kilencet ütött az óra. Este van.
Meghajlik a lelkem kelye fáradtan.
Szín és fény töltötte váltig, Napkeltétől napnyugtáig.
Tele van.
Babrál, hullajt, búcsúdalt búg részegen.
Ne adjatok ma már semmit énnekem.
Ami fájt és ami kérdett:
Meseképeskönyv az élet, Szememmel a messzeséget Keresem.
A te szemed szomorodik, hidegül.
Mért veszed ki kezedet a kezembül ? Fáradt, fáradt kincses lelkem.
Miért hagytok most mind engem Egyedül ?
67
Noctivigilia Veneris.
Borulnak, feküsznek ölelő árnyak Remegő szirmok összesimulnak.
Liheg a lomb.
Liheg a föld is.
Sóvárgó partok messze kinyúlnak.
A fehér vizeket öleli ivük.
Csak feleszáma teremtett lénynek Egyedül fent a teremtő van csak.
Csendes az ég.
Csendes az Isten.
Millió csillag, millió könnye.
Óriás nászágy bús baldachinja
'Titok m arad a dolgok m inden titka,
«'Mert m inden út és m inden végtelen é s m indig elfjágy valam it a lélek C serélve utat úttal úntalan.
69
Eresszetek.
Eresszetek engem ki az országúira.
Szivét a szivemhez ne kösse már senki.
Marasztó szerelem senkihez se húzza Szivem már röpüljön, a napsugárt ússza Minden vihar fogja, felhőkig feldobja És ejtse, csak ejtse a nagy országúira.
Hej, lelkeket sodró nagy fehér folyó te Partodról behajlik pipacs, búzavirág Vágyathúzó sorban komoly jegenyefák, Nagy orgonasípok, vad dalnak erednek.
Kék szemet meresztve, aggódva figyelnek Árki katángkórók.
Hej lelkeket sodró nagy, fehér folyó te.
Öröm és búbánat dagadó hullámod.
Tegnapi örömöm, bánatom leválott.
Holnap ami élet valahol csak rezdül, Veheti útját már énrajtam keresztül.
71
Útilapu a talpamon.
Darvak, gólyák költöztek először, Aztán indult a sok víziszárnyas.
Törik szélben már a száraz nádas.
Kopasz fákon látszanak a fészkek.
Lám csontos már az országút járni;
Keréknyomban a vörös nap fénye Aranyszálat húz a messzeségbe.
Fénytelen víz tükrözi a partot.
Csudálkozva körül"körül nézek:
Lám mostan itt vagyok! ---Sok emberben most barátot érzek És meghatva szólítom meg őket.
És az utcák oly halványak, szépek, Mintha már csak emlékeznék rájuk.
Súlytalanul ingok, kődre lépek.
Talán én is megyek nemsokára.
72
Egy arc komoly.
Es néha látom, hogy egy arc komoly.
Az útszéien, vagy túlsó szögletében Talán egy zűrős csilláros teremnek.
És nyugtalanul nézem : im üzennek, O tt is van ember.
Kiáltanék: hej, itt is van egy em b er!
Most oda, oda kellene hogy menjek, Hogy megérintsen simogató kézzel És kérdezzem: te is sírtál az éjjel ? Kaptál-e csókot?
Kiáltanék: én is hordom a titkot, D e rám néz s messze partok köde
[lebben.
Hiába úgyis. El nem érjük szóval;
Köszöntjük egymást néma lobogóval:
Itt is van ember.
75
M e r t m i n d e n ú t .
Elhagyva mindent, amig teljesül, Ahol a füzes földpartok közé
Szép gyermekségem félbe kellett hagynom, Szép ifjúságom nem folytathatom.
Az életútról is hamar letérek S az útak végén van csak felelet.
74
Az erd ő .
örvénymélyü hűs rengeteg:
Itt elül a barna felleg És az utak elmerülnek.
Állj meg — Ez az örök erdő, Aki belép vissza nem jő, Ezer évig bujdos benne.
Körülnyaldos néma á rja : Ezer évnek álma, árnya;
Ezer év mint egy nap lenne.
Honnan jöttem utoljára ? Néztek-e utánam várva, Emberek a túlsó parton ? —
„Az az ösvény elvezessen Az az árnyék betemessen Szived mindent elfelejtsen."
75
Haza az anyámhoz.
Kitárul a róna. —
Es a halmok halkan merülnek be, Mint a végső partok a tengerbe.
Mint a dolgok majd az idők végén Visszaolvadnak megadón, békén Az egy ősanyagba.
Ereszkedik az ég. —
Alatta elmerül a vonatnak útja
És a gőzös füstjét bent a földön húzza.
Lehajlik a lelkem, s gondolatlan, némán, Lent a barna földön húzom magam után,
Szóval eztet mondja SfCelemen SCörnives ZKinek fjaza fjúz a szíve szerelem re, S fem m unkára vagyon gondja gondolatja.
Sitiit Éjjel rakunk az nappal leomlik S lk it nappal rakunk az éjjel leomlik.
77
Szeged.
Alszik egy város a Tisza partján.
A Tisza, a Tisza álomfolyó, Lelkek a partján, lelkek az alján, Bübája-verve alszik egy város.
Béna, vak csendben, mint alvó éjjel, Egy-egy virrasztó lépése koppan, Egy korhely nóta innen vagy onnan, Egy vad sikoltás. Valakit ölnek.
A Tisza partján alszik egy város.
Dalolva, kopogva egyedül járom.
— Óriás fejben bús, nyugtalan álom, — Ki tudja, talán egy álma vagyok csak?
79
Az órák.
Heverek a forró fövényparton.
Mellém lapul a halovány Tisza.
Szomjú kezem puha vizébe tartom, Mint ahogy játszom szeretőm hajával.
Nagy, néma dél borul ránk 4 izzó-kéken.
Meztelenitő mindent felejtéssel. — Aranytüz ujjal túrja a fövényt fel Köröttem a nap.
És felettem elhúznak az órák, Mint idegen, szép, nagy/madarak Es sorsom, harcom, szárnyaikon hordják Magosán szállva, távolodó dallal.
A dal lebüvöl s tehetetlen nézem, Hogy idegenül, büszkén elvonul Az én életem. — S:.mozdulatlanul Heverek a forró fövényparton.
80
Hazaérkezett a szivem.
Mit vigasztaltok ? — Nem piszkos a bánat, Hogy mosogassam tőle szivemet.
Nem piszkos és nem sebes és nem fáradt, Csak hazaérkezett.
Ma trónfoglal, ma űrmagára ébredt.
Mint sötéttollas, rácsos sisakot, Mint izzópántű, mellszoritó vértet Öltöztem máma fel a bánatot.
És élettornyom ködös tetejére Fekete gőggel lépve fel,
Kigyulladt kínom piros tüzjelére Szellemhivek titkos jele felel.
Otthon vagyok. — Jöhettek alkuvások, Hitvány nyugalmak, vaksi örömök.
Keservem nehéz fegyverében állok És máma minden jármot eltörök.
Ma visszaadtam minden örömzsoldot.
Az emberiét ma engemet feloldott.
Ma eleresztem mindenki kezét, S behúzom trónom sötét függönyét.
Sí
Li"Tai~Pe dala a bánatról. Hej, összeillenek nagyon.
Száz aranyt ér egy pohár bor, Ha együtt iszom meg veletek.
Száz aranynál többet ér ilyenkor.
Megmondom mikor töltsétek.
Pei, Lai, H o ! — jön a bánat.
Azt mondják, hogy örök az ég S a föld még sokáig állni fog.
D e számunkra az arany és a jade Meddig ragyog, meddig ragyog ? Száz esztendő bizony már a legtöbb
Nem halljátok, nem halljátok ? Hogy bőg a majom kint, a m ajom?
Kopasz sírok közt, sápadt holdvilágon Egyedül szűköl egy majom . .
Most ideje. — Most töltsétek Ne várjatok. — Siessetek.
Teli a kelyhet. — Aztán egy hajtásra Fenékig iszom veletek.
Pei, Lai, Ho! — Itt a bánat.
85
Születésnapi stanzák.
Országútszéli fényes feszület, Megint megállít születésnapom.
Mondjam fenszóval, hogy huszonhat év Es számláljam meg életvagyonom ? Fenszóval mondom, hogy huszonhat év Es hogy szabadjon még pazarlanom.
Az arcom sima, testemen inak,
Kemény, gonosz, szép gyíkok játszanak.
Tudom, hogy el fog hervadni az arcom.
D e nem tudom, hogy múlik valami.
Huszonhat évem huszonhat szobám.
Szomszédban vannak Idehallani Hogy beszélgetnek bennük csendesen És visszavárnak múltam társai.
D e uj szobákban uj embertitok, És uj ablakot uj tájra nyitok.
Országútszéli fényes feszület.
Mért állítasz meg születésnapom ?
Kőmives Kelemen
(Variatio a népballadára).
Ihol elindula tizenkét kőmives,
Úgy menyen, úgy menyen Déva vára felé
Nem munkára vagyon gondja gondolatja.
Akit éjjel rakunk: az nappal leomlik Akit nappal rakunk: az éjjel leomlik.
Azt a törvényt tette Kelemen Kőmives:
Melyik felesége hamarább kihozza Az ebéd vékáját, kő közé rakassák. Melyik felesége hamarább kihozza
Az ebéd vékáját, kő közé rakassák . .
„Ha úgy megutáltad velem életed is
Nem bánom ha úgyis! — Azért izentél rám Hamarább hozzam ki az ebéd vékáját!“
Ok is ott a vékát fejéről levették, Az ő kicsi fiát karjáról levették. — Mikor térdig rakták, csak tréfára vette, Mikor övig rakták, bolondságra vette Mikor csecsig rakták, ő valóra vette. —
„Ne sírj kicsi fiam ! Vannak jó asszonyok Neked csécsit adnak, téged elrengetnek. —“
„Apám, édes apám ! Hol van édesanyám ?“
„Ne sírj fiam, ne sírj! mert haza jön öste “ ö sté t is elvárta s nem volt édesanyja,
„Apám, édes apám! Hol van édesanyám ?"
„Fölhőkig fölépült magos Déva vára."
86
Ady Endrének Amelybe nem világitsz.
S értem sötétet, melybe nem világitsz. A minden gyökeréhez.
Negyven nap és negyven éjjel voltál A halál, melytől arcot kap az élet.
Nincs jussa másnak, hogy szeressen téged, Ahogy én szeretlek.
87
T A R T A L O M .
Szeretnélek megvédeni tő lem ...55
És suhog a tavaszi s z é l ... 56
Messze v a g y ...57
Mert messziről jön az este 58
Oldal
Születésnapi stanzák... 84
Kőmives K elem en... 85
Ady E n d ré n e k ... 87
T&R
A szerző régebben megjelent munkái:
Halálesztétika. 1907. — Deutsch és Tsa kiadása.
Doktor Szélpál Margit, dráma. 1909. — A Nyugat kiadása.