Senki nem járt akkor az utcán, egyes-egyedül Anikó csak s ő is... örült, hogy a hátuk megett volt, s hogy így nem kell beszámolnia otthon róluk, megkímélve Anyáékat attól a rossz hírtől, hogy pokolbéli idegenek akarják eláraszta-ni falujukat. Négyes sorokban gajdolva jöttek:
„... míg a nyúlból nem lesz jáger, Mindszentyből hózentráger” –, hogy ők addig fognak harcolni – élcelték a főutcán, s mint herére a közönséges katonahangyák, özönlöttek a demokrácia e min-dennapi közönséges élmunkásai. Sajnálatosnak mondható közösségi ambíciókkal, – a templomtól alig 50 méterre. Négyes sorokba csapódva, a ké-sőbbi pufajkásoknak is modellül szolgáló idegen-szerű kék-szürke munkásruhában meneteltek a vérlázító csasztuska-szövegre. S nem rajtuk múlt, hogy a megvalósításra nem maradt idejük.
(Továbbadni ezt az utcán harsogott szöveg-rémséget már csak azért sem tudná Anikó, mert a „versek” többi sora annyival még ennél is ször-nyűbb, hogy azt első hallásra el is kellett felejte-nie.) – Ott, ahol a Gerecse és a Vértes találkoz-nak, ott fekszik Baj község, s szőlői egyrészt a Gerecse, másrészt a Vértes alján terülnek el. Ré-gi csata eldobott német harci vértjei nevéről van az egyik, a magyar kerecsensólyom nevéről a másik hegy elnevezve. – A harcok vidéke is, de a
minden békét lázzal átsugárzó káros, gyilkos ki-sugárzásoknak is helye ez. S uralkodnának is mind-a-mai-napig a faluban mindezek...
– Mesélve a harmincas éveket, – az időből, mint gyerekkori emlékét tartotta számon apja (annak előttről még, hogy felszántatta a Tanács-köztársaságban való részleges részvételéért... a falunak Tata városába vivő egyetlen kocsiútját – mely ekkor földút volt még, nem szilárd – ön-kénnyel s megtorlásképp a gróf) – ő taglalta ér-tetlen régi uraik hatalmaskodásait. – Hogy aztán az új úton Horthy katonái vonulhassanak majd, s ellenben a Volksbund is tüntethessen azon...? S – a demokrácia csúcsteljesítményeként – idegen szovjet csapatok is, hogy ezen masírozhassanak be végül? (h e l y t állni!). De hol volt a gróf már s hol az ő ekéi akkor! Egyedül a jó öreg Nap, ha látta –.
S hogy a svábok szinte kivétel nélkül mind elhagyták a földmívelést s rendre ipari munkások lettek – új házat építettek hosszú-kölcsönre, s a nekik meghagyott szőlőt szánták megművelésre;
– ezzel egy időben úgy tűnt, a termelőszövetke-zet odaátról jött népe valamiféle új röghöz kö-töttség jármát kell, hogy magára vegye! S hogy már ez ügyben kellett volna ellenkedniük egy-mással – innét, hogy... aki megmaradt a túlról hozott jószága mellett s aki, nincstelen lévén, aláírt a kolhoznak, az is: együtt erősítették a falu káros kisugárzásait. És ezeket a sehova se veze-tő gondolatokat... a munkával legkevésbé lehe-tett ellensúlyozni.
Volt, ahogy volt, felépült mégis – mégpedig közös akarattal épült s a település bejáratához állítva azt – egy kultúrház. S ebben az egész falu – mely akkor már község volt különben: együtt s egyetértésben búcsúzhatott pl. szeptember vé-gén az egész évi munkától. – Ősi szokás szerint.
– 1954-et írtak akkor, s már Anikó öccse is meg-szelídült végre, és leszokott arról, hogy a masíro-zó-nóták „munkás-paraszt” refrénjéhez kamasz-virtusból egy „kubikus”-t is illesszen –, a túlnan-ról-jöttekre való utalással. S aztán 1956-ig lát-szatra sem volt itt semmiféle kisugárzás több!
Annyira nem, hogy még a kocsmák népe is, ha ellenségeskedést szított volna is, a bicskázók hajtóerejévé nem tehette a gyűlölködést... s mintha nem ugyanazt a bort innák, mint eddig – mássá lettek, megenyhültek, nem lázadtak s nem ellenségeskedtek: mintha új szövetségre s Jézus Krisztus módján, a saját vérükkel – tisz-tességes szándékra szeretnék mind üríteni poha-rukat. – Vértől se, bortól se lázadt senki.
S ki gondolt 56 elején is még... egy Bajig ható, új országos remény-sugárzásra? – Anikó se. Aztán azon az emlékezetes késő őszi napon – először s utoljára az életben – úgy mehetett vé-gig mégis faluján ő, hogy abból rossz
sugárzáso-kat nyomokban sem kellett magára vennie. – Ap-ja hívta őt, gyalogolni, a faluvégi kultúrházat sie-tőn elhagyva, siesie-tőn begyalogolni az emberek közé, a városba. S emlékszik, amíg ott mentek, olyan édes íz gyűlt a szájába, hogy tán az anya-tej sem lehet jobb annál. S ezt a szabadság-ízt felejthetetlenül szép volt még kilenc napon át kortyolgatni! Mintha 1848 márciusa éledt volna újjá benne –, úgy érzett ekkor Anikó. A keserű folytatásra következtetni – tanulhatta Haynaut bár... nemigen akart akkor sem még, amikor a siker elpártolt tőlük. Csak a végén – T. Erna, hogy zihálva esett be Anyához a váratlan hírrel:
– „Most jöttem Tatáról, – a laktanyánál, az árok-ban... kezek... lábak... folyik a vér –; Tatabányá-ról jöttek, beléjük lőttek –; teherautó tele halot-takkal!” – már ezektől a fiatal fiúktól írt történe-lemből látott csak rá arra a valamire, ami soha többé meg nem ismétlődhetett.
És lebontották a kultúrházat is aztán, amit (bárha ezt Anikó akkor még nem tudta) az ő apja tervezett. S ezzel egy időben még sokat, szerte az országban mindazokat, melyek nem voltak
„elég biztonságosak” – központi rendelettel. S az a hatalom, mely építésben–rombolásban mind csak a saját javát, „biztonságát” nézte –: úgy gondolta eztán magát megvédeni már, hogy...
(káros kisugárzások ellenében) negyven évre bebetonozott mindent maga körül. Míg csak ha-lálosan ki nem merült abbéli igyekezetében, hogy életet jelentő aura-sugárzásokat is rossz magá-hoz deformáljon; – s lett tagadhatatlanul vilá-gossá ezzel, hogy a végzetet, akár mihaszna ré-szeg is a jövőjét – már hasztalan is próbálná át-aludni. S már ma Anikó is a legéberebbek közt, s kitartón fohászkodik, azért a közös akaratért, mely véget vethetne ennek az ismert, máig tartó agóniának.