... Ufók az Építők-parkjában? – ez már nem beképzelés dolga. Egy valódi szabályos kör: va-lami ismeretlen sugárzás által füve pihefüvekké visszafejlődve, az óriáskör közepén érintetlenül egy nagyobb fa, titkok tudója (leszállás akadá-lya). Ki s mit mondhatna bárki is erről Anikónak?
Lám csak: Samu, az iskolai csontváz-modell is előbb lett e néven ismert, mint hogy aztán – s éppen Sámuel napján – megtalálták volna
Vértes-szőlősön a szintén e névre keresztelt előembert.
Vértes László kutatócsoportjából Skoflek István személyesen – még annak előtte, hogy halálra csípte volna egy allergiájáról mit se tudó mé-hecske őt. –
– Ma is Samu fogadta őket, a gimnáziumi csontvázember, rögtön a bejárattól jobbra, min-den természettudománynak s így a biológiának, s fizikának is közös előadótermében. Rókus ma nem rázott kezet vele – (ügyes kezeinek köszön-hetőn kit későbben külön repülőgép vitt itthonról, magyar miniszterelnököt operálni, Kínába) –, Samu ügyetlen kezeire a későbbi agysebész se, senki ügyet se vetett: besurrantak s pontban nyolckor a magas padokban, szerte egy ember-ként várta az osztály a különösen lelkiismeretes-nek ismert fiatal fizikatanáruk reggeli osztálynap-ló-mustráját. Lépcsőzetes padokban, s szemben legelöl Anikó. Nem tudni mi történnék, ha tán valamelyikük nem készült, hisz ennek a tanárnak
óráira illett készülni – ez amolyan közmegegye-zésféle volt köztük –, mit természetesen Anikó is jól tudott s magától értetődően be is tartott. Ha-csak nem felejtette volna el, ami ugye nemhogy az ilyen önkéntes fogadalmaknál, de mégiscsak előfordulhat. S ő már tudja, igen, jó egy órája tudta már, iskolába jövet, – autók közt biciklijén kuporogva jött rá, hogy ma, azazhogy tegnap, elfelejtette aznapi fizikaleckéjét megtanulni. Még csak át se nézte egy sorát se annak, s még félni is elfelejtett a gondolattól, hogy ő, habár három éve hogy idejár, ilyet egyszer is megtenne...
Nem sokáig gondolkodhatott azonban sze-rencséje dolgán vagy könnyelműségén, el se kezdhette önszuggesztióját sem, nem volt arra idő – s emlékszik, hogy három év alatt akkor először fordult elő az, hogy Király tanár úr, ki akkor még kezdő tanár volt, de később már Né-metországban a fizika tárgyának tudományos ku-tatója lett: felelni elsőnek őt szólította az
osz-tályból. És akkor ő fölállította a lábaira magát, bár azok nem akartak engedelmeskedni neki, hősiesen fölállította az első padból magát velük, és megismételte a feladat címét. Soha ennyire még a helyiség csendjét nem tisztelte ember, – mert olyan még nem volt, hogy ő feleletével szé-gyent hozott volna az osztályra. – Csodában kezdett hát reménykedni. Szépnek gondolta ma-gát s okosnak, csakhogy el ne borítaná a kisebb-rendűség, a kishitűség s a sekélyesség forgószél-hulláma. Csak kétségbe nem esni, csak abba nem hagyni az elismételt címnél! S érezte, ahogy szinte királynői beleérzéssel, – Király tanár úr kí-vánalmai címén, ahogy rábízza magát, egy isme-retlen úr fizika-feleletben összpontosuló Nagy Erőire. És ez az erő működni kezdett benne s ő hosszan, tagoltan s már szinte tudományos pon-tossággal mondta, mondta a szöveget...: míg-nem már maga is megsokallotta, hogy senki ki nem fütyüli azt, sőt a tanár úrnak eszében sincs leintenie őt. De elérkezett az a pillanat is, hogy
Anikó úgy érezte, nincs tovább! – nem tudta, ki is beszélt helyette, nem tudta, mennyit tudott volna még belőle folyékonyan előhozni ez a vala-ki – de vége, vége, vége, nincs tovább! S ekkor valóban be is fejezhette, mert szólt a tanár úr ugyanakkor: – Jeles! – S ő, mintha egy ismeret-len dimenzióból hullana vissza a padba – a Samu Uruságának iskolanépe közé elegyedve –, nem mint egy kisstílű csaló, de ez osztályzat feletti örömmel találhatott közéjük vissza ekkor.
Volt egy fizikából jeles fiú akkoriban az osz-tályban, – kit végül is meggyanúsított, negyven évre rá azzal, hogy tán interferáltatta a saját nagy tudománya hullámait, s az ő sajátos beleérzőképessége valamely nagy ismeretlenjé-nek megfelelően teljesített azzal, – ám valójában semmi értelmét se látta tovább kutakodni ez ügyben. – Hisz egyrészt bizonyos, hogy „több dolgok vannak égen s földön, mint azt elgondolni tudnánk”, másrész, ha szabad akarattal áldotta
meg az Isten az embert, világos, hogy... nem azért tette, hogy az Ellene forduljon! (Mennyire csodálkozhatott pl. azon fent a Magasságos, hogy Éva a Paradicsomban szakított arról a bizo-nyos fáról, s még inkább, hogy Ádám –, akit pe-dig saját képére teremtett – ugyanúgy megkí-vánta azt a gyümölcsöt. S szent igaz hát, hogy érteni s tudni a kísértésben helytállva tanulhat csak meg az ember; milyen keserves lehet olya-nok között élni, kik saját ostobasággal oltott vad-almájuk termesztenék: hagyományos almatolva-joknak e kicsinyes utánzói, hol ész nélkül zabál-nak eme közös tudás fájáról, s mind csak butul-nak ettől. – Ki azt szeretné teremtményeiben, hogy tisztázódjanak az emberlét határai: – Őnél-küle a „mindentudás” veszélyes lehet mindazok-ra, kik érvényesülni ésszel s nem hittel próbál-nak. Az erős késztetéssé érett istenhit viszont tudomásul veszi léte határait. S kiben Ő ezeket a végső határvonalakat húzná – s felismerésre ez maradt Anikónak –, abban a fizika kölcsönös
vonzástörvényeinek ismerete is elég lehet ahhoz, hogy föltételezze: egyedül az Ő igazsága az az Igazság, mellyel az ember hű maradhat önma-gához. Mind egészen a sírig...