XIX, Jahrgang. Heft 3, 15. Juni 1944.
A U F S Ä T Z E
P. Dr. Jób Bánhegyi: Die metaphysischen und religiösen Motive
P. Dr. J. Román Rezek ; P. Dr. Ernő Mihályi:
P. Dr. Bánk Tihanyi:
P. Dr. Elréd Olajos:
P. Dr. Artúr Magasi:
der Lyrik von Gyula Juhász Die ägyptische Plastik
Wovon die Götter sprechen Newman und Manning.
Gedichte Gedicht U M S C H A U
P. Dr. Barnabás Holenda: An der Grenze der empirischen W e l t B Ü C H E R
P. Jákó Blazovich: Wissenschaft und Gesellschaft B E N E D I C T I N A
P. Dr. Dávid Söveges: Heiligenbilder von heute
TANULMÁNYOK.
Juhász G y u l a lírájának metafizikai és vallásos indítékai.
Bánhegyi Jób dr.
Önarckép.
M Mit néznek ők, a csüggeteg szemek?" — veti fel a költő a kérdést Önarckép című költeményében, amikor egyszer megint szembenéz önmagával és keresi énalkatának és világszemléletének jellegzetes jegyeit. „Mit néznek ők, a fáradt fényívók?" Talán egy antik dombon pajzánkodó faunok vidám szüreti táncát? Talán egy árva kolostor misztikus félhomályát, ahol méla mályvák köszöntik Máriát s az örök mécsről sáppad mély titok? Mit néznek ezek az éber álmodók? A virradó napot, melyen ú j titánok tábora robog a jövőbe?
Vagy túl az árny és csillag éji titkán Az ismeretlen Istent keresik tán, Ki bús mámorral mintáz új világot?
Mindezt, amit kérdez, valóban látta, átélte és legtöbbször át-szenvedte a költő, Juhász Gyula, és a maga halk, ritkán szenve-délyes, mindig szemérmes és mélabús hangján el is dalolta lírájá-ban. Mint minden líra, az övé is, esztétikai jellegén túl életmeg-mutatás, értelmezés, magyarázat. ,,Ez az én vérem" — hirdeti ver-seiről egyik kötetének címe; ez vagyok én, ilyen az életem, a sorsom, így látom és értékelem, hiszem, kétségbe vonom vagy taga-dom a lét értelmét. A világ létrendjének és értékrendjének hierar-chiája sokféle valóságot foglal magában s a költő a maga psycho-fizikai alkatának érzékeny szűrőjén át az átlagemberénél mélyebb és felfokozottabb reakcióval felel az élet illetéseíre és vívja küz-delmét a sorsproblémákkal. Juhász Gyulát jellegzetesen szkízotim temperamentuma, törékeny szervezete, zárkózottsága introvertált embertípussá alakította: rendkívül fogékony minden külső és belső életmozdulás iránt, szenvedélyesen figyeli a világot és önmagát, de inkább szemlélődik és elmélkedik, mint cselekszik, nem aktív és dinamikus, hanem magába mélyedő, érzésben és hangulatban gaz-dag költői természet,
Vidéki napraforgó.
Élete állomásait nem is jelzik nagy fordulatok és események.
Vidék című költeményében méltán állapítja meg, hogy tűnik, múlik felette az évtizedek egyhangú sora s ő csak marad a „falusi költő".
Nem láthatja meg gyermetegül áhított nagyvárosok színes csodáit.
Mint a vasúti bakter oda van rögzítve kicsi őrháza mellé és csak
Pannonhalmi S z e m l e 1 1
szalutál tűnő életeknek. Forradalmas, titkos vágyait eltemette; kö-rülötte csend van, virágok nyílnak, réti rózsák, de „Ki t u d j a : tán ez a boldogság?"
S én dalolva fölnézek az égre S meghalok, mint Isten szegénykéje
Testvéri együttérzéssel nézi a vidéki napraforgót. (Vidéki napraforgó). Öreg kert mélyén pillantotta meg egyszer, fülledt, forró nyári napon. A vén kertbe nem hatol be a nap és szegény sárga tányérvírág csak csöndesen vár a sóvárgott napsugárra:
„ Várta az Istent, a napot Felé fordulni úgy akart, De hasztalan. Magányosan És mindig naptalan m a r a d t . . ,
Ügy nézte őt, a költő, testvér gyanánt, fájdalmasan, magányosan, vén kert e l ő t t . . .
A titok.
Ennek a csendes, magányos vidéki napraforgó-életnek legben-sőbb tartalma a lét titkain való elámulások, tűnődések, az életren-getegben és a lélek ismeretlen t á j a i n tett felfedező útak nem egyszer elcsüggesztő és leverő, de gyakran felemelő és vigasztaló élményei.
Oly furcsa — vallja a költő a Révület c. költeményben: Szavak zengésein túl keresni a bennünk derengő titkot! Oly szomorú az életrengetegben tévedezni s keresni: hol a kiút? Oly gyönyörű e lét és a Léthe p a r t j á n elrévedni égen és földön, egyedül, társtalanul.
Oly isteni: elheverni a napon, és bámulni a tűnő fellegeket:
Míg sors b o r ú j a és öröm derűje A semmibe szelíden ellebeg . . ,
„A titok néz örök szemével" az ég a z ú r j á n át a költő felé (A titok). A titok sír az őszí éjszakában, amikor hull a hervatag levél, A titok száll a magasban vonuló darvakkal és szunnyadoz lent a koszorús sírhantok alatt; látja a vak sötétben és hallja, ha zene zeng:
Rám vár szelíden és fehéren, Mosolyog, int és én megyek.
Az igérő remények, amelyekkel földi vándorlása kecsegtette, nem adtak ugyan semmit, í r j a a Hálaadás c. versben, de így is jó az élet. Nem lett férfía az egyetlen nőnek, akit szeretett, csak borús árnya, ámde csillagként világít felette ez a szerelem. Akart valamit, ami „tett legyen és élet", s íme: bénán csüggedt a k a r j a ;
„de édes álom a művészet" és ez a tudat sok mindenért kárpótolja:
Oly messze az örök, A csillag és az Isten,
A boldogság, az ég,
De mégis jó volt várni itt lenn.
Én költő vagyok!
A költői hivatást t a r t j a élete legnagyobb ajándékának (Köszö-nöm) és alázattal mond érte köszönetet a lét szerzőjének:
Köszönöm néked, Ismeretlen, Hogy engedtél itt énekelnem, Nézem világod víg csodáit, ""
Bár oly rövid a múlatás itt . . .
És megköszöni a csodákat: hogy láthatta a hasadó hajnalt, fehér hattyút fekete tóban, piros rózsákat, zöld mezőket, virágba borult temetőkerteket; hallgathatta a szél orgonáját, nyárfák suso-gását, békák hangversenyét a Tiszában, s hogy nem élt itt hiába, mert „néhány szív hajolt dalomra, Mint cipruság a sírhalomra . .
,,Én költő vagyok", vallja büszkén egyik utolsó versében (Én költő vagyok) is, és elmondja, hogy önmagát sohasem szerette.
Szerette a fákat, füveket, virágot, maradakat, csillagokat, (,,A csil-lagok az ég virágai") ; a nagy emberiséget ,,sok kis komisz ember-nek ellenére"; Istent, aki egyszer a feszületről lehajolt hozzá egy
régi estén, öreg kolostor imádkozó termében; édesanyját, aki régi szentek szelídségével védte mindig a dühös világ ellen:
. .. Magamat
Nem szerettem, mert én bűnös vagyok, Mert én az életet nem akarom,
Csak egy a vágyam, egy az életem:
Dalolni és álmodni mindörökkön Örökké, Amen, Én költő vagyok!
Egy iának fájó levele.
A költő hivatását azonban — ember hordozza. Juhász Gyula, a költő, himnuszt ír az emberhez (Himnusz az emberhez); hittel harsog dala, midőn a lét titkai, a ,,nagy ismeretlenek" helyett, dacos fejét mélyen meghajtva, ezt az ismerőst magasztalja:
Tudjátok-e, mi a z ember?
A por és végtelen fia, Istent teremtő csodaszellem, Hitvány pehely vasvégzet ellen, Viaskodó harmónia . . .
Tar mezőkön izzad, életet sarcol a rögből, nap égeti, tüske marja, ég és föld viharja tépázza, fény és fellegek csókolják. Büszke kupolát épít nap felé törtetően, az égbe lendül lelke, karja, magas-ságok és mélységek vonzzák kőhomlokát, érc a k a r a t j á t :
Ó ember, én hiszek tebenned, Ó ember, mint szeretlek én,
Te nyomorúságos, hatalmas, Te végzetes, te diadalmas Utód az Isten örökén!
Minden emberben testvért lát, mert ,,egy Isten árva fiai"
vagyunk valamennyien. Rokonérzéssel figyel fel a balalajka hang-jára (Balal aj ka); a nóta nem ismeretlen előtte, hiszen szíve ezt dobogja, bölcsőjétől fogva ezt a zenét zokogja szüntelen, mert ,,bú él benne s vágy remeg", A névtelen hadifogoly, aki a hangszert pengeti, régi ismerőse szívének:
Egy fának fájó levele Öröktől egy vagyok vele.
Egy föld sápadt virágai Élünk virulni, hullani.
Jöttünk a földre sírva mi Egy Isten árva fiai!
Ezért nem gyűlöli az embert, hanem sajnálva szereti, (Ó em-ber!) Jó a z ember, csak a sors gonosz; szent az ember, nagyra született; élete fenséges csoda, dicső titok. Szent a szenvedés, a halál, mert a hantok ormán nincs vég, nincs határ; rögtúró férgek és fényes csillagok egy végre vannak. Alázatra inti a z embert a lét nagy misztériumával, az örök világtörvénnyel szemben:
Ó ember, búsan, alázatosan
Nézd, lásd, az örök küllő mint rohan, Az örök törvény mint áll és ítél,
Rongy gőgöd, dühöd, átkod itt mit ér?
De profundís.
Az emberi élet hivatása, célja több, mint a vegetatív lét. Ezért a költő kikel az emberek „seprűje és ocsúja" ellen (Egynémelyek-ről), akik nem eszmélnek magasabbrendű emberméltóságuk tudatára, akik meddő örömmel és mihaszna búval csak lézengenek, nem emelik fejüket a kék ég felé, a földön lelketlen lények módjára az almon elhevernek, kérődznek és mint a taglót v á r j á k a halált.
Gyöngék a rosszra, mert gyöngék a jóra, A vágyuk, mint az elkopott csoroszlya Ügy szánt a földön, hol csak gazt talált.
Az emberi életnek egyik legnagyobb problémája a szenvedés, a nyomor. Juhász Gyula korán megismerkedett vele, de nem ros-kad le a l a t t a : a mélyből jött, mondja De profundisában, de hiszi, hogy a diadalmas, tűzsugaras magasság vár reá:
A mélyből jöttem, az égbe török, Vár rám az élet, a boldog, örök. . .
Sötét mélységből jött, gyászos örökség terhével, a mélyből, ahol fojtó a lég és mindig árván, szomorúan és egyedül volt, de azért, hogy átvergődjön az örök borún:
Hogy születésem gyászán győzve én Meghalni t u d j a k az élet hegyén!
Néha gyötri, kínozza a múlandóság gondolata (Kérdések) és kérdésekkel ostromolja az élet szerzőjét: Ki hozza vissza, Uram, a messze szálló éveket? Vagy örök kikelet várja őket? Hol leli meg ú j r a szerelmét, a messze-messze elillant szűz csodaszarvast? Vagy várja ezt is egy örök csalit? Hol látja meg ú j r a a bánatot, a messze elment szent felleget? Vagy őt is várja örök üdv ege?
Az életet, a messze, messze tévedt Víg életet, Uram, még megtalálom?
Vagy tán a F á j d a l o m csak az örök?
Visszasóvárogja az antik világ derűjét (Graeco more). Hellas szűz napja ég. Pentelikosz márványa mosolyog a görög szobrokon, bár rég megdermedtek az antik mosolyok és végleg leáldozott Hellas isteni n a p j a . A költő lelkében is az antik nap ragyog, hiába bántja a sors, hasztalan tör reá ború és vád és zárja körül magány és némaság:
És bár gyűrt arcomon száz redő kesereg És bár behazavták útamat a telek
S keresztény kétségek de profundisa bánt, Bár gyötör az élet és félem a halált:
Lelkembe zárva, mint tengerszem a hegyen Antik pogány öröm mosolyog csendesen.
És ami másnak görnyesztő kereszt, neki „koszorúja a fájdalom"
(Fekete gyász). Súlyos palástjának fekete-ezüstjét úgy viseli, mint a pap az ünnepi pluviálét. Tört szívét tündöklő paténaként t á r j a az egek felé és tömjén helyett küldi a magasba köszöntését:
Szent szenvedés, te égi, földi Cézár, Halálba induló fiad dalol
Bú és magány mély boltíve alól.
Az élet stációja a Végtelen.
Az immanens világ nyugtalanító kérdéseire Juhász Gyula egy másik világ hitében találja meg a feleletet. Földi élete h a j ó j á t két-ség sziklája törte, bízó vitorláját vihar tépte, de ő horgonyát a vég-telenbe dobja s a csillagokra szegezi tekintetét. (Mint a banán) Minden dolgok mélyén béke él: a végtelenség összhangot zenél (Béke) Minden bánatból béke lesz, minden gyötrődésből győzelem. A szenvedés segít bennünket arra, hogy túllássunk e szűk földi élet határain: az élet végállomása a végtelen:
Testvéreim: a boldogság örök S e t á j o n mind elmúló, ami jó S az élet, e szép, nagy processzió, Mely indul örvény és sírok fölött Az égi t á j felé tart csendesen S egy stációja van: a Végtelen,
A végtelenség mint honvágy és hit gyakran visszatérő motívum Juhász Gyula költészetében. Kis életével szemben — írja a Vég-telenség versé ben, kék szemével nyugodtan néz a nagy és mély végtelenség. Ragyog és mosolyogva tekint elcsukló sírásra, elfutó szerencsére. A költő ül és ír a magányban; életének gyertyája fogyó-ban, az örök fény közelget:
Ó végtelenség, szép, mély végtelenség, Szemedbe néznék s lehunyom szemem, S alélva, mint álmában gügyögő fény Neved szólítom bús szerelmesem.
Mindent odaadott az embereknek, ami szép volt az életében:
versbe szőtte, ezért volt az élete; neki csak nagy, méla, csendes honvágyát hagyják meg s ne nyúljanak meztelen szívéhez, (Gazdag szegénység). Már rég nem érzi a tavasz részegítő mámorát, szerelmi sóvárgások bujtogatóját; megérti, milyen meddő e játék, csaló az illat és a vágy; tűnő árnyak többé nem zavarják, mert vágya a
„végtelen ölébe tágul, s nem hervadó szépség örök barátul" derűs már a lelke és fiatal (Ó szerelem...) Nem fél attól, ha lelkében
„eltört minden hegedű," Mély óráinak malasztja vele van és benne
„mint rab él a Végtelen". (Magamhoz) Fájó búcsút vesz A búcsúzás szonettjében a nyugodt, óformáktól, zárt gyűrűktől, a szonettektől, amelyek rejtve rejtik a szép mérgeket, megölt, megtört szívének keserveit; az ötvözött és zengő szonettektől búcsúzik, mert számára az ékes forma elveszett; eltévedve jár nagy erdőt:
Hol immár végtelen dallam lebeg
Mely csillagok felé tört s mélybe zendül, S míg egy talányos és új félelemtül Szívem remeg, a végtelen egek Szelíden és örökre rámhajolnak
S én társa lettem a holt csillagoknak, Isten érkezése.
Sorsa már örök körökbe van írva (Nászdal); túlkerült a földi gondokon, A művészi hivatással való végleges eljegyzettség tudatá-nak ünnepi extázisában v á r j a az Isten érkezését:
Szomorú volt az élet, ó de szép volt, Vihar borult, de kiderült az égbolt.
Isten, ma téged várlak, ritka vendég, Oly mély a vágyam, mint a végtelenség.
Isten, halhatatlanság, örök élet hite a nagy, végső valóságok előtt való meghódolás magatartásával jelennek meg J u h á s z Gyula költői vallomásaiban. Mulandó hatalmasságoknak nem szolgál, írja Az én magányomban-, földi királyok előtt magasan hordja fejét, csak a lelke mélyén uralkodó Isten előtt hódol:
Egy nagy, magányos élet tiszta gőgjét Mint koronát, úgy hordja homlokom, Tekintetem a végső ormokon.
Ifjúság, szerelem régi szép emlékein eltűnődve áll álmai omla-dékain, magánya dombján (Fohászkodás) és megbékélt szívvel nézi, hogy a napóra árnya mint halad;
Forgó szerencsék és forgó planéták Táncolnak ott fenn és elmúlnak itt lenn, De élsz és vársz örök szerelmem, Isten!
Költői Imádsága ban még forróbb, zengőbb vallomások törnek fel lantjának húrjain életről, halálról, Istenről:
Szeretlek forrón, mint eddig soha, Te mindig áldott, mindig mostoha Élet,
Szeretlek forrón, égőn, mint a seb Minden gyönyörnél mélyebb, édesebb H a l á l !
Szeretlek boldog és reménytelen Halálos vággyal én egyetlenem,
Is ten !
A költő ,,relígiója", Istenhez való viszonya ezekben a versekben a személyes és bensőséges, meghitt kapcsolat jegyében áll, De van egy költeménye, Az örök szőnyeg, amelynek istenfogalma csak a mindenhatóság vonását emeli ki és elhomályosítja Isten irgalmas szeretetét és gondviselő, oltalmazó jóságát a teremtett világgal szemben, ,,A világ óriás, dús szőnyegén örök egykedvűen dolgozik az Ür" — mondja a költő. Barna alapon zöld réteket sző, fölöttük kéklik a végtelen azúr. Csillogó f e h é r mezőket is hágy, m a j d arany-ból napokat, csillagokat, ezüstből holdakat sző, hogy az éj szín ís ragyog. Virágokat is sző: égő színűeket és bús haloványokat s dudvát, mérgeset, tavaszmezőben kígyót és i f j ú lányt. Szürke, sárga vizeket terít, magyar mezőkön szőke vizeket:
És néha, száz vagy ezer év után Nyugodt kezében a szál megremeg És vöröset sző, véres vöröset És feketét, halálos feketét És maga is borzadva nézi, nézi Csak nézi, nézi szörnyű szőnyegét, . ,
Credo.
De ha nem is látja át a költő az Isten vílágtervét, alázattal hajol meg előtte, hisz az élet folytatásában és nem riad meg a temető és halál közelségétől. Credojában nagy metafizikai kérdése-ket vet fel, amelyekben a hívő életigenlés is benne van: Érzed-e testvér, néha szédülettel és áhítattal a csodát, hogy élsz, hogy veled együtt világok keringenek és hogy velük együtt néked is a vég int?
Örök sodrás visz a halál felé, mint az örvény a rózsát, de érzed-e, míg pereg a homokóra, hogy mosolyog az örökkévalóság? Lemenő napokban születő napok visszfénye reszket, jövő századokban el-múlt korszakok visszhangja szól:
És tudod-e, hogy a sír öle termő, Hogy a halál a nagy, dús magvető lenn, Hogy lépte nyomán s a r j a d a jövendő S ú j életünk virul a temetőkben?
Ezért szereti a temetőket (Temetők). Csak az élők sírnak, a temetők koszorúsak, dúsan nő bennük a virág a szeretők poraiból.
A ciprusok itt pihenésre hívják a fáradt zarándokot, „ A gondolat itt sarút oldva Fölnéz a hívó csillagokra." Elvásik itt a királyi bíbor és rongy lesz belőle a feltámadásig, Szereti és felkeresi tehát az
„igazságos" temetőket, elméláz a sírokon, mint n y á j a felett a pásztor:
És furulyám szelíden v á r j a Míg szól az angyal trombitája , , .
Szelíden és mosolygón gondol a tücsökre, amely nyugalmas boldogan zenél m a j d sírja felett (A tücsökre . . .) az egekre, amelyek némán tündökölnek fölötte, ha egykor int az örök est:
A mosolyra gondolok nyugodtan, Egykedvűen, az örök mosolyra,
Mely enyém lesz majd, ha ősi bölcsőm Általríngat fénylőbb csillagokba . , .
A múlandóság, a temető poézisét, amely azonban nála mindig a másvilági élet reményével szövődik át, az idézetteken kívül más szép versekkel is gazdagította (Elmenőben, Terzinák, Dúdolgatok, Mater dolorosa), de talán a legköltőibbek a „japán módra" írt remek kis versekben található strófák, amelyekben ugyan-csak hitvallást tesz a múlandókkal szemben a múlhatatlan öröklét mellett:
A rózsák és a vágyak haldokolnak Ha jő két kertész, a tél s halál.
S a rózsák szólnak: ott leszünk maholnap Az égi kertben, hol örök a nyár,
*
A tengeren eltűnnek a vitorlák S a felhők eltűnnek az égen.
Van valahol egy tenger és egy ország, Mely vítorlátlan és felhőtelen.
Nem építettem kunyhót sem magamnak És nem szerettem sáppadt kincseket, A vágyaim a végtelenben laknak
S minden pompád enyém, szent kikelet.
A maga halálára írt Gyászinduló ban zenét és babért kíván az esett hősnek, mert harcban esett el: küzdött magánnyal, kórral és magával, ,,de ködön át kereste az eget." Halott szinész ravatalánál (A szinész halála) úgy idézi az élőt, mint akinek száz arca volt, mindig más, mindig ú j : ez az utolsó az igazi, mert az örök fény ragyog r a j t a :
Ez az igaz. Ö eltalált haza,
Hol nincs zaj, taps, szín, álgyász, álvígasz, Ahol örökké minden egy s igaz.
Az örök fény és öröm hite és reménye erősíti lelkét a ráboruló szenvedés sötétségében. (Harmónia) A tompa gyász mély kútjából, mondja önmagának, emeld fel fejedet, mielőtt megvakulnál, bús élő halott, A csillagok gyémántmezője derűsen int feléd, mély békét ragyog rád és világtörvényt hirdet mosolygón:
A fénye testvér a beteg sugárral Mely mély szemedben ég f á j ó lilán S a végtelenből a szívedbe szárnyal.
Sötét a kút és a sors oly silány, De ég a fény és épen él a törvény S örök örömbe szédít át ez örvény, Imítatío Christi.
Katolikus ember számára az üdvösség záloga Krisztusnak az Istenembernek értünk vállalt megváltó szenvedése és keresztáldo-zata. Juhász Gyula lírájában első verseskötetétől (Juhász Gyula versei 1907.) kezdve többször visszatérő indíték a Megváltó sze-mélye, földi életének egyes mozzanatai és a világrendben valamint a költő életsorsában való szerepe. Az évtizedek során költőnk látá-sában egyre istenibb fénnyel ragyog Krisztus a l a k j a és életérzésé-ben mindig több az azonosulási vágy az Üdvözítő lelkiségével, bár a vér csábításai, kétségek, elbukások, bűntudat nehezékei nem egy-szer elsodorják a küzdő embert Krisztus boldogító közelségéből:
Mint Terézia szerelmed nyilától Tested sebét viselte boldogan, A vágy nyilát úgy hordom s a távol Honvágya fáj örökké, ó Uram!
így kiált fel a költő az Imitatio Christihen. A Hiába c. költe-ményben már arról a szörnyű kettősségről panaszkodik, amely Szent Pál apostolt is keserítette: a test törvénye véres ellentétbe kerül a lélek isteni vágyaival s a gyarló embernek ebben a vergő-désében néha a sátán győz:
Uram, ki bennem élsz, örök mementóm, Tudom, tudom, hogy sátraid mi szépek, Tudom, hogy bennük béke s fény az élet S hogy testem véred megváltotta templom.
Tudom, tudom, kitárom két karom Feléd, örök fény és szemem, e tört szem Reád tekint a gyászban és a ködben S téged keres sírón, félig vakon!
Uram, de tagjaim törvénye mást vall És néha, tavasz táján, bús varázzsal Megejt egy illat, egy hang, egy tekintet.
S a vérem, mint a megveszett szelíndek Rohan tüzes sebével élni, marni, Egy áldott ölben kínos kéjbe halni.
Jézusnak és a Sátánnak a költő lelkében való küzdelme emlé-két, a bűntudat megalázó, fájdalmas sajgását örökíti meg Juhász Gyula a Fekete misék című költeményében is:
Szeretlek téged, te szép, bús Te szőke, te jó, te Jézus, Szívemben emlékül élnek Holdfényes hegyi beszédek, Genezáreti álmok,
Patyolat szűzi virágok!
De jaj, fekete miséken Fonnyadt el kikeletí ékem És vágyak torán virrasztva F á r a d t vagyok a vigaszra.
Szívemben árván, sántán Gyászindulót hegedül a Sátán!
Az élet hegyén.
Pedig lelkében mégis csak állandó vendég Krisztus, Még sze-relmi bánatában is gondol reá, az ,,Ember Fiára, ki lenn járt e tájon, Hogy minden szív eztán remélve fájjon" (Júlia). És talál-kozik Vele a z élet magaslatain. Egyszer szembeállítja
Pedig lelkében mégis csak állandó vendég Krisztus, Még sze-relmi bánatában is gondol reá, az ,,Ember Fiára, ki lenn járt e tájon, Hogy minden szív eztán remélve fájjon" (Júlia). És talál-kozik Vele a z élet magaslatain. Egyszer szembeállítja