SPIRÓ GYÖRGY
III. HANG
Fák zaja csak.
I. HANG
Nem jönnek.
GOSZCZYNSKI Kísértet vajon?
Ez is a túlajzott lélek romantikus képzelgése.
I. HANG
Bezúzunk minden koponyát, ütünk ellenséget, barátot.
A várakozás közben növekvő feszültség céltalan agresszivitásba csap át. Ez a pár percnyi feszült színpadi várakozás évek folyamatát ismétli meg kicsiben. Goszczynski kísértetekről és lidércekről beszélve azt a szférát képzeli el, amely a drámában a görög istenek alakjában kivetítve jelenik meg. Wyspianski itt is, máshol is gondosan ügyéi, hogy ezeket a lidérceket visszahorgonyozza a szereplők lelkébe és képzelet-világába.
A jelenet egyre növekvő feszültsége odavezet, hogy a diákok a felettük álló szobrot már mozogni látják:
GOSZCZYNSKI
Hiszen ő — arra mutat.
NABIELAK
Mutat a Belweder felé.
Vagyis arrafelé, ahol a Nagyherceg lakik, ahonnét a diákoknak el kell rabolniuk.
GOSZCZYNSKI
Szól hozzánk? Tán parancsot ad?
NABIELAK
Amit mi érzünk, ő is érzi, tudja.
GOSZCZYNSKI
Nézd — remeg a karja.
A feszültség a tetőfokán, noha még mindig nem történt semmi. És ekkor Wys-pianski elköveti azt a merészséget, hogy megdermeszti a jelenetet, és behozza a szín-padra a mitológiából ismert Démétért és Korét, az örök halál és örök feltámadás, az örök tél és örök tavasz allegóriáját (mellesleg a felkelés elbukásának és újjáéledé-sének szimbólumát). A hosszú, lírai duett végeztével tér csak vissza a dermedten várakozó diákokhoz, akik végre hírt kapnak és cselekedhetnek. Mielőtt rohannának elfogni a Nagyherceget, Goszczynski még a fehér, behavazott királyszobor felé fordul:
GOSZCZYNSKI
A fehér királyé tisztelgésem.
Majd kirohannak.
A kísérteties hangulatot a nézőben a Démétér—Koré duett annyira természetessé tette, hogy Goszczynski sem visszakozhat már a feszültség kiváltotta vízió hatása alól, a számára most már a fehér király él — és később ezt, a nézőben is rögződött hangulatot felhasználva Wyspianski a király szobrát a Nagyherceg számára is élővé teheti.
Hány percet beszél Goszczynski összesen? Egyet, másfelet? Nem szükséges is-mernünk a történelmi személy életrajzát, nem kell tudnunk, hogy ismert, másod-vonalbeli romantikus költő, előttünk áll egy összetéveszthetetlen, emlékezetes alak.
Holott nála izgalmasabb jellemek tömege van a drámában.
Erre a szerepre is jó színész kell. És elmélyült, hosszú, elemző próbák. És figyel-mes szemű rendező, aki a diákok várakozását nem tekinti könnyen elintézhető, lényegtelen jelenetnek. Aki minden szót, minden hangsúlyt értelmezni képes, és egy-egy szerep jelentőségét nem a szerep hosszán méri.
6.
Wyspianski előbb látja a színpadot, a szereplők elhelyezkedését, mozgását, előbb érzékeli színüket, talán szagukat is, és csak aztán írja le a szövegüket. Úgy fogal-maz színpadra, ahogyan Csontváry festette a képeit: a látvány előre készen volt, a fehér vásznat úgy kellett csak kipingálnia, mint egy kifestőkönyvet. •
Wyspiaúski pokoli látványokban fogalmaz.
A színen egy shakespeare-i, hatalmas, kavargó, gyötrelmes tömegjelenet végén három hulla fekszik. Jönnek a mitológiai Kérek, és szívni kezdik a holtak vérét.
Nem valami artisztikus látvány. Wyspianski szereti a borzalmasat, a triviálisát, a giccsel határosat, mert valóban színpadi, tehát durva hatásokra épít, mint minden igazi színházi ember. Megjelenik ekkor egy epizódfigura, csak olvasva tudjuk meg a nevét — Czartoryski herceg, történelmi személy, Lengyelországban annyira ismert, mint nálunk mondjuk Széchenyi, hiszen benne volt a forradalmi kormányban, majd a párizsi emigrációban haláláig a lengyel trón várományosát látták benne —, szín-padon látva fogalmunk sincs róla, kicsoda, hiszen eddig nem láttuk és többé nem bukkan elő. Előóvatoskodik és egy-két szavából annyi derül ki, hogy a koronáról ábrándozik. Kicsit előre lép az árnyékból a fénybe (ez is Wyspianski már említett világítási megoldása), áll, gondolkodik, hallgat, a három Kér figyeli.
CZARTORYSKI
Az én lelkembe nem hatolnak, tehát...
Elindul kifelé, ekkor azonban megszólal az egyik Kér:
KÉR
Hallanak.
Czartoryski meghallja a földöntúli hangot, megáll, fülel, és azt kérdezi:
CZARTORYSKI Kik?
Ekkor a Kér feláll, felénk fordul, látjuk, hogy szájából csorog a vér, és közli:
KÉR A holtak!
Iszonyatos látvány ez a véres száj, de igazságos, amit mond, a szenvedők, a hol-tak igazát képviseli a koronáról álmodó, tehát a hullákon élősködő élővel szemben.
És ebben a pillanatban válik lényegtelenné, hogy a hullák közül az egyik ártatlan fiatalember, a másik egy habozó lengyel tábornok, a harmadik pedig a besúgó Mak-rót. A lényeg az, hogy meghaltak. Wyspianski csak ábrázolta, de nem gyűlöli őket.
Akár a halálban, úgy válnak egyenlővé Wyspianski lelkében is.
Szörnyű látvány és igazságos ítélkezés. Nem értelmünkre, nem civilizált lel-künkre, hanem a zsigereinkre hat. Pokoli ereje van.
7.
Már Shakespeare-rel kapcsolatban elképesztett, hogy az irodalmárok csaknem egyöntetűen lekezelően bánnak a zsenivel, talán mert belőle élnek és ezt kompenzál-ják, talán mert képtelenek követni a nagyságot, talán mert pár évszázaddal később születtek, és mintha az azóta eltelt idő történelmi tapasztalatai a korábbi tapasztala-tok nagy összegzője fölé emelné őket. Hülye gyerekként kezelik, nem is gondolják, hogy egy-egy „szabálytalan" megoldás mögött átgondolt koncepció rejtőzhet. Követ-kezetlenséget látnak rafinált fogásokban és hibát a nagyvonalúságban.
Nagyon könnyű ezt a hibát elkövetni, most látom csak, mennyire. Én sem téte-leztem föl korábban az abszolút tudatosságot Wyspianskiról, akit pedig régóta szej-retek, akit régóta érteni véltem. Utálom a stíluskategóriákat, elvetem a korszakba és filozófiai, esztétikai sémákba való gyömöszölést, úgy látszik, mégis hatottak rám a tartalmatlan kategóriák, úgy látszik, mégiscsak besoroltam valahová Wyspianskit is.
Most már nem győzök csodálkozni magamon és — bocsássák meg nekem a len-gyelek — a lengyel elemzőkön. Mindenfélét összeírtak Wyspianskiról, töviről hegyire leírták magánéletét, betegségeit, buta anekdotákat naivitásáról, köteteket egy-egy szimbólumáról, de szinte senkiben sem volt annyi tisztelet iránta, hogy alaposan át-gondolja, mit is csinált voltaképpen Wyspianski, a művész. Nem a „negyedik" vá-tesz (minthogy csak negyedik lehetett vává-teszként Mickiewicz, Slowacki és Krasinski után), hanem az alkotó.
Azt persze leírták, hogy egyfelől naturalisztikus hűséggel ábrázolja a felkelés első éjszakájának történelmi eseményeit és történelmi szereplőit, másfelől szimbo-likus-romantikus-pszichoanalitikus módon szólnak bele a történelembe a görög iste-nek, akik szoborként valóban ott állnak a varsói tazienki-parkban, ahol a felkelés kitört. De az ötlet leírásán túl, úgy látszik, nem jutott senki.
Azt senki sem jegyezte még meg, hogy Wyspianski a drámai végzetet fogal-mazza újra úgy, hogy a külső végzet pokolian erős ugyan, de teljesen kiszámítha-tatlan, nem determinált: a görög istenek egymással is hadakoznak, és semmit sem lehet előre tudni. Nincs eleve elrendelés, semmilyen formában sincs.
Csakhogy ez az újítás is eltörpül ahhoz a formai újításhoz képest, ami ezzel összefügg ugyan, de nélküle is megáll a lábán. Wyspianski valamennyi szereplőjét ellentmondásosságában ragadja meg, méghozzá úgy, hogy nem egy, hanem több meg-oldhatatlan konfliktussal küzdenek egyszerre, és sosem lehet tudni, hogy
határhely-zetben énük melyik része kerül pillanatnyi uralomra. Nemcsak a Nagyherceg van szélsőséges végletek tömegéből összerakva, hanem mindenki. Soroljam föl? Talán nem kell, talán eljátsszák egyszer, talán akad rá kiadó. Minden szereplőben annyira összezavarodtak az erkölcsi fogalmak és a külső — társadalmi — parancsok, érték-rendek, hogy teljesen magukra vannak hagyatva, összevissza, véletlenszerűen cselek-szenek. Akár az életben. Azt hiszem, ilyesfajta drámaisággal még senki sem alkotott drámai jellemeket, Shakespeare sem. Kleistnél és Büchnernél van valami hasonló törekvés, Kleist azonban csak egyetlen skizofréniára összpontosít, az állam és az egyén dialektikájára, tehát képlete egyszerűbb; Büchner pedig megérezte ugyan a lényeget, de rövid élete alatt nem hajthatta végre a radikális reformot.
Csehov ugyanabban a korban, hasonló társadalomban hasonló, vagy éppen azo-nos dramaturgiai kérdést old meg, mint Wyspianski, homlokegyenest ellenkező mód-szerrel: szétoldja a jellemet, a tragikus feszültséget a cselekmény alá, a szövegalat-tiba (és talán kicsit a tudatalatszövegalat-tiba) nyomva szomorú, az abszurdba hajló hangulati egységet, tehát harmóniát hoz létre. Wyspianski hősei nem oldódnak szét, ők szét-szakadnak, szétrobbannak. Wyspianski harcosan harmóniaellenes álláspontot kép-visel, plebejusnak mondható a művész Csehovval összevetve. Wyspianski sohasem lirizál, élesebben veti föl és élesebben hagyja megoldatlanul a konfliktusokat, mint a szintén utópiahiányban szenvedő Csehov. Arra kérdez, amire Csehov, de még a kor-társai által cinikusnak és istentelennek tartott Csehovnál is kevésbé ad választ a kérdésekre.
Mármint ideológiai értelemben. Mert művészileg tökéletesen egyenértékű a cse-hovi módszer, a naturalizmust szétoldó, a személyiséget megszüntető drámaiság-ellenesség, és Wyspianski harsogó, szemet-fület-érzékeket bántóan ingerlő, a lelki tartalmakat szellemekbe kivetítő, többszörös feszültségeket ütköztető módszere, amely ugyanúgy a személyiség fölött mondja ki a halálos ítéletet.
Wyspianski született drámaíró: mindenütt és mindenben, hitben, politikában, ideológiában, emberi lélekben, mindennapi létben megoldhatatlan konfliktust lát.
Dramaturgiájának óriási érdeme, hogy belefér mindaz, ami törvényszerűen kívül-reked mind a romantika, mind a naturalizmus lehetőségein. A romantikából átveszi az egész világot bekebelező látásmódot, eget és földet, létezőt és képzeletbelit vonul-tat föl a színpadon. A naturalizmustól átveszi az időszemléletet, a csaknem a meinin-geniekre emlékeztető konkrétságot, a helyszín kiemelt szerepét. A létrejövő forma páratlan. Megvan benne a romantikából hiányzó konkrétság és a naturalizmusból hiányzó nagyság, a világegész érzékeltetése. A mindennapoknak a naturalizmusban kizárólagos szféráját tágabb összefüggésrendszerbe helyezi, és valóban a helyére teszi; nincs szüksége arra, hogy ezeket az összefüggéseket a szöveg, alatt, lappangó hangulatok révén érzékeltesse velünk.
Különös, hogy ezzel milyen magányosan áll a XX. században, legalábbis a dráma műfajában.
Erre a mai drámaírók nem is törekednek. Elkeseredett színházművészek szeret-nék létrehozni ugyanezt a formát az utóbbi évtizedben (Bob Wilson, Brook, Peter Stein, Strehler, Ljubimov), nem teljes sikerrel.
Fellini megcsinálta filmen.
Andrzej Wajda joggal nevezte Wyspianskit filmírónak, ha arra gondolt, hogy a filmnek minden más műfajt magába olvasztó, wagneri összművészetnek kell lennie.
Ezt egyszer alaposan elemeznem kell. Wyspianskit, a fiatal Krlezát és Fellinit valami lényegi jegy kapcsolja össze. Erre egy disszertáció terjedelme sem lesz elég.
8.
Elemzés nélkül is szembetűnő a drámából áradó, érett emberi gazdagság, ami-nek párját csak Fellini kései filmjeiben találni.
Egyetlen példa. Kuruta tábornok fél, és arra kéri a Nagyherceget, adjon paran-csot a katonáknak, hogy ne féljenek semmitől. A Nagyherceg elképed, nem érti.
Kuruta megmagyarázza: „Ha parancsba adva hallom, szűnik a félelem." Többször
átsiklottam a mondat fölött, szerencsére fordítás közben ezt nem tehettem. Elké-pesztő mondat. A dráma cselekményétől, a szituációtól és mindentől függetlenül, csupáncsak mert emberi dolgokat akar közölni velünk, megfogalmazta a manipuláció pszichikai alapját. Velünk is ez történik: tudunk valamit, joggal félünk valamitől, de ha „parancsba adva halljuk", hogy félelemre nincs okunk, valóban hajlamosak va-gyunk megnyugodni. Életösztön? Jótékony vagy kártékony érzelmi vakság? Végül is ez a vallásos gondolkodásmód alapja.
Ezeket a látszólag odavetett félmondatokat ki fogja lelkiismeretesen elolvasni?
9.
Milyen lesz a magyar Wyspianski?
Már csak egy-két apróságot kell javítanom. Feleségem azt mondja, a szöveget olvasva visszahallja a csodálatos krakkói előadást és maga előtt látja a jeleneteket.
Más véleményt nem fogadhatok el: egyetlen magyar színházi szakember sem akadt, aki egy nagy Wajda-rendezés hírére átugrott volna Krakkóba. Pedig nincs messze.
Az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb színházi előadása a világon. Ezt nyugodtan állíthatom, egy-két kivételtől eltekintve láttam a nagyokat, Brookot, Peter Steint, Bessont, Ljubimovot. De hát ez nem volt fesztiváldarab, nem volt kötelező írni róla, végül is csak a legnagyobb kelet-európai rendező állította színpadra a legnagyobb kelet-európai drámaíró egyik legnagyobb drámáját, az egyik legjobb európai szín-házban.
Biztosan nem is hallottak róla. Egyetlen híradás jelent meg az előadásról, 1974-ben jelent meg a Tiszatájban, én írtam.
Talán a ritmus, az sikerült. A rímelését vegytisztán úgysem lehetett visszaadni, bár betartottam a bonyolult rímképletet, de a ritmus döng, nehézkesen, súlyosan gördül, meg-megugrik, ez közel van az eredetihez. Fel vagyok készülve, hogy a szak-mabeliek kifogásolni fogják, minthogy fogalmuk sincs az eredetiről. A jambus — vagy éppen a magyaros verselés — megrontását fogják a fejemre olvasni. Majd hiába hivatkozom Radnótira, aki megírta, hogy egy goethei hexameter nem fordít-ható latinos könnyedséggel. (Mit szólt volna Wyspianski verseléséhez? Azt hiszem, kilelte volna a hideg.)
Most már itt van előttem, kétszáz oldal, megírtam hozzá másfél ív jegyzetet és egy ív utószót is, időben és energiában annyit pocsékoltam, hogy másfél saját drá-mát írhattam volna belőle, rosszabbat ugyan, mint a Novemberi éj, de mégiscsak saját művet. Az biztos, hogy remekművet többé nem fordítok. Ügyis csak alul-maradni lehet.
Kimerítő pepecselés volt. Nem baj, most már van magyar Wyspianski, most már mindenki beláthatja, hogy a mai lengyel dráma mennyivel gyatrább, holott a mai magyar drámához képest az is nagyon magasan áll. Az lehetetlen, hogy aki elolvassa ezt a remekművet, az ne tanuljon valamit Wyspianskitól — ha mást nem is, de a lényeget igen, a bátorságot.
Csak nehogy a fiókomban maradjon ez is.
Lengyel katonák Európa csataterein
Lengyelország első felosztása (1772) után, de különösen a XVIII. század végétől
— az ország harmadik felosztása után — az állami függetlenség kivívása nemzeti feladattá vált. A függetlenség utáni vágy a politikai életen kívül az irodalomban, a N
zenében és a művészeti területeken állandóan jelen levő kérdés, a haladás próbaköve lett. E bukásokkal, megaláztatásokkal és ideiglenes felemelkedésekkel terhes időszak-ról szól Marian Brandys: Napóleon és a lengyelek (Kozietulski i inni) című könyve, melyet az Európa Könyvkiadó jelentetett meg. Egy másik lengyel sikerkönyv a Kos-suth Könyvkiadó gondozásában látott napvilágot. Melchior Wankowicz: A Monté Cassinó-i csata (Szkice spod Monté Cassino) munkája ugyancsak Lengyelország füg-getlenségéért harcolók, az 1944. első felében Olaszországban tevékenykedő 2. lengyel hadtest katonáinak állít örök emléket. Talán nem túlzás leírni: mindkét könyv a Lengyelországtól távol, de az ország függetlenségéért küzdő katonák harcairól, a haza érdekében vállalt megpróbáltatásokról szóló hősköltemény.
*
A lengyelek a történelem folyamán gyakran kényszerültek arra, hogy idegen földön, igazi, vagy annak vélt szövetségesek oldalán próbálják visszaszerezni az el-rabolt szabadságot. 1772-től 1918-ig terjedő korszak a lengyel'nemzeti függetlenségi harcok, felkelések és véres megtorlások időszaka.
A Napóleon és a lengyelek című könyv — tudós tanulmánynak is beillő — elő-szavában Kovács István súlyos kérdéseket feszeget. Érdemes volt-e a lengyeleknek kiállni a napóleoni érdekek mellett? Érdemes volt-e vérüket ontani a császárért?
Szabad volt-e a lengyel függetlenséget, az ország területi egységének visszaállítását a császártól remélni? Igaza van Kovács Istvánnak „...a hit, hogy az áldozat nem volt hiábavaló, hogy a halottaknak ásott sírgödör a »lélek épületeinek«, a jövőnek a pilléreit is tarthatja." Lengyelország esetében ez mindenképpen helytálló megállapí-tásnak bizonyul.
Marian Brandys, a lengyel szabadságküzdelmek kiváló ismerője, Jan Kozietulski-nak, a napóleoni gárda könnyűlovasezred tisztjének, majd parancsnokának életén keresztül eleveníti fel a századforduló lengyel nemességének problémáit, a Napóleon mellé állás előzményeit, a Lengyelország újjászületéséhez vezető út állomásainak hitt napóleoni hadjáratokat.
A korszak viszonyait ismerve szinte természetes, hogy a lengyel nemesség, a Rzeczpospolita tartópillére a franciáktól remélte a függetlenség visszaadását. Porosz-ország, Oroszország és Ausztria — az országot felosztók — ellenében akkor valóban Franciaországra lehetett támaszkodni. A lengyelek sok ezer katonát adtak a köztár-sasági, majd a császári Franciaországnak. Gondoljunk csak a Jaroslaw Dabrowski tábornok — több mint 15 ezer főt számláló — légiójára, majd Napóleon kelet-euró-pai hadjárataiban harcoló lengyelek tízezreire s azokra a lengyel egységekre, melyek a császárért Spanyolországban (vagy a tengerentúlon) hullatták vérüket.
A lengyelek — legalábbis egy ideig — őszintén hittek abban, hogy Napóleon visszaállítja Lengyelország területi egységét. Mickiewicz a Pan Tadeuszban érzékel-tette a korhangulatot „ . . . forr a legények vére, tüstént fegyvert fognak, győzelmük tünde képe már szemük elé tűnt: »Napóleonnal Isten — Napóleon vélünk«". Brandys a könyv főhősének, Jan Kozietulski életén keresztül azt sugallja az olvasónak: a lengyelek harca nem volt hiábavaló. A napóleoni idő hatással volt a lengyel köz-igazgatás, a lengyel hadsereg, a kultúra későbbi fejlődésére. Ahogy Kovács István is írja, a franciák oldalán létrehozott egységek „ . . . iskolái voltak az igazi hazafiságnak, bölcsői a demokráciának. Soraikban ezrével küzdöttek jobbágyrekruták, akik előtt először nyílt meg a művelődés és felemelkedés lehetősége."
*
Melchior Wankowicz hős katonái közel ott harcoltak, ahol egykor a lengyel légiók a franciák oldalán véreztek. Kozietulski hányattatásai után mintegy 150 év-vel a lengyelek százezrei újra a nemzeti függetlenségért harcoltak. A német meg-szállók ellen — otthon, Lengyelországban — harcoltak a honi hadsereg, a paraszt-zászlóaljak, a népi gárda katonái. A franciaországi lengyel emigráns kormány szö-vetséges területeken megszervezte a Lengyel Fegyveres Erőket. A lengyel egységek Európa legkülönbözőbb részein súlyos harcokat vívtak a németek ellen. Lengyel ka-tonák harcoltak a franciaországi frontokon, Narvik védelmében, a lengyel pilótákat ott találjuk az „angliai csata" hadműveleteiben, lengyel katonák harcoltak Tobruk-nál. A Szicíliában partraszállt szövetséges hadsereg állományában a 2. lengyel had-test katonái Monté Cassino bevételében szereztek elévülhetetlen érdemeket. (Meg kell említeni természetesen azt, hogy a Szovjetunió területén is létesültek lengyel egységek.)
A lengyel egységek olaszországi hadi tevékenységének legismertebb színtere a Monté Cassinó-i magaslat, ahol legendás lengyel győzelem született. Melchior Wan-kowicz haditudósítóként átélte a Monté Cassinó-i napokat, ott volt az elfcő vonalban.
A stratégiai fontosságú Monté Cassinó-i magaslaton levő bencés kolostort első-ként az 5. amerikai hadsereg katonái 1944. január 2-án rohamozták meg. A táma-dásban részt vevő egységek — tüzérségi előkészítés ellenére — két nap alatt 48 tisz-tet és 1002 katonát vesztisz-tettek. Február 15-én a szövetségesek 255 repülője 351 tonna bombát dobott a kolostorra. A második támadáskor az angol hadsereg indiai lövész-ezrede szinte teljesen megsemmisült. Március 15-én 578 löveg és 514 bombázó három és fél óráig lőtte, bombázta Cassino környékét, ennek ellenére újabb kudarc. A 4.
indiai hadosztály 3 ezer embert veszített, az új-zélandi hadosztályt veszteségei miatt feloszlatták.
1944. március 21-én Leese tábornok a 8. hadsereg parancsnokának javaslatára a döntést, Monté Cassino bevételét a 2. lengyel hadtest katonáira bízták. A cassinói magaslat és a közeli német állások fontosságával a németek nagyon is tisztában vol-tak. Kesselring tábornok így figyelmeztette katonáit: „Döntő csata előtt álltok. Keze-tekben tartjátok az Olaszországban levő hadosztályok sorsát." Nem kétséges, a harc is ennek megfelelően bontakozott ki.
A 2. lengyel hadtest egységei is szörnyű veszteségeket szenvedtek. Két támadás után a lengyel veszteséglistán 248 tiszt és mintegy ezer tiszthelyettes, egy hadosztály-parancsnok, két dandárhadosztály-parancsnok, öt zászlóaljparancsnok nevét jegyezték fel. A 4.
zászlóalj 19 tisztiéből 10 elesett, négy megsebesült, a 17. zászlóalj 1. századának öt tisztet és 80 katonát számláló csoportjából — az egyik roham után — egy tiszt és 26 katona maradt életben. Századok maradtak katonák nélkül. A kárpáti hadosz-tályhoz tartozó egyik egység (az I. dandár 2. zászlóalj) veterán katonái adták talán a legtöbbet. A 2. zászlóalj parancsnoka jelentette: „ . . . öt emberrel visszavonultam. (...) Az alezredes ajka csendesen megremegett: — A zászlóalj elesett..."
A Monté Cassinó-i csata — néhány óra híján — 14 napig tartott. A híres ben-cés kolostorban őrzött 12 ezer pótolhatatlan kézirat és 40 ezer krónika, sok ezer könyv megsemmisült. A kolostor, mely 25 pápát adott Rómának „ . . . por és hamu lett."
A Monté Cassinó-i magaslat lábánál létesített lengyel katonai temetőben cassinói mészkőbe faragott hatszor hétméteres sas vigyázza a hősök álmát. A nem minden-napi temetőben hatalmas felirat hirdeti mindenkinek, az élőknek: „VÁNDOR, VIDD HÍRÜL A LENGYEL TÁJAKNAK, HOGY MEGCSELEKEDTÜK, AMIT MEGKÖVE-TELT A HAZA — PRZECHODNIU POWIEDZ POLSCE 2ESMY POLEGLI WIERNI W JEJ StUZBIE."
*
Két fontos könyvvel lettünk gazdagabbak, megjelenésüket régóta vártuk. A len-gyel történelem két sorsdöntő korszakáról tudunk többet. Mindkét könyvet — talán nem is véletlenül — a kiváló fordítói talentummal is rendelkező, jeles polonista, Kovács István ültette át magyar nyelvre. Nagyszerű munkát végzett.
LAGZI ISTVÁN 67