Az esszéíró Babits
gondol-kodás és a beszéd kettős hátása határozza meg. „A szó az ember, senki sem titkol-hatja el önmagát, nem adhat mást, mint ami benne van." (Irodalmi nevelés.) Ez a jelige nemcsak szenzualista filozófiai kiindulópontját árulja el, hanem kritikusi irá-nyát a képzetfűzés és szókapcsolás kitüntetett elemzésében sejteti.
Esszéinek dialógushelyzetéből, a költői egyéniséget és a művek nyelvi fantáziáját fürkésző szemléletéből következik, hogy fiatalkori portréinak legihletőbb modelljét Vörösmartyban találja meg. Az ifjú, illetve a férfi Vörösmartyról festett arcképében valósítja meg a „faculté maîtresse" elvének átmintázását a probléma elemzésébe; ez a kifejtés azután az akcióesszé természetének megfelelően a romantika klasszikusa és saját poétikája rugóit mintegy egymásban tükrözi. A kortárs kritika a két tanul-mány érdemeinek elismerése mellett megrótta a szerzőt, mert Gyulait „indokolatla-nul hibáztatta". De Babits csakugyan azokat az összefüggéseket és indítékokat vilá-gította meg, melyek kiváló kritikatörténeti elődének könyvéből hiányoztak, Vörös-marty lényegét, a teremtő képzelet árapályának és a történeti, irodalmi s életrajzi feltételek nyomása alatt változó személyiség költői Énjének interferencia-jelenségeit, így bontakoztatta ki az „eleven munka" nemzeti klasszicista lantosából a „kiáradt"
lélek fantáziájának művészalakját „hősképei"-ben („az ősi idő voltaképp csak Vörös-marty lelkének időtlen ideje", mondja), majd az Aurora-kör befolyására visszatéré-sét „börtönébe". A férfi Vörösmarty aztán a Csongor és Tündében az otthonára lelt képzelet világteremtésének végül harmóniát sugárzó jeleneteit ecseteli, utóbb a har-mónia bomlását jelzi az alkalmi költészet megtisztelő súlya alatt, és' végszóul a sza-badságharc bukása nyomán a fantázia személyiségpusztítását, egyszersmind a költői logika határainak meghaladását fedi föl műveiben. Korát megelőző módszertani érzékenységről tanúskodik, anélkül, hogy rendszertani merev egyenruhába bújnék, a Csongor és Tündének műelemző bemutatása. De több észrevételében visszafénylik saját költészetének önszemlélete is. így például, akárcsak a romantika Shakespeare-t, a Laodameia szerzője a Csongor és Tündét elsősorban életfilozófiának, s nem drá-mának fogja föl, „mindenben gyönyörködő világszem"-nek nevezi Vörösmartyt, és amikor azt írja, „minden egyes képből a végtelenbe nyílik kilátás", a vonások az ő költői arcára hasonlítanak: „Amit Gellért Oszkár egy szegény mai költőről írt, az fokozottabb mértékben illik Vörösmartyra : ez ad filozófiai zamatot legegyszerűbb képeinek." Babits esztétikai kontrasztokat egyesítő mikrokozmosznak jellemezte ek-kori, világirodalmi eszményképe életművét (Shakespeare egyénisége), s Vörösmarty-ról is ezért hirdeti: „Tarka s tarkább lőn tapasztalása."
A poétikai hitvédelem és problémalátás kettős forrása ismerhető föl Az irodalom halottjai három portréjában, akik eredetijének tragédiáját mind valami törés okozta:
Komjáthyét intellektuális, Péterfyét a nagy ingalengésű kedély következményeként esztétikai, és a melléjük emelt Dömötör Jánosét a morális lelkiismeret magánya.
Ezek „uralkodó jellemvonások", Babits azonban „hőseit" alkotásaik tükrében a
„benső életírás" művészetével állítja elénk, s főként Komjáthyt, de még inkább Vö-rösmartyt úgy, ahogy Arany születésének évfordulóján, 1917-ben irodalmi arckép-festő eljárását visszaemlékezve nevezte. így lesz Komjáthyról mindmáig pörölhetet-len megállapítása, hogy „áradozó" géniusz, „egész költészete egy költemény", még-pedig „tárgytalan", himnikus poézis, minthogy „érzéseiben keresi a természetet", to-vábbá „képzelete szegény és egyoldalú, de viszont ragyogó" és erőssége a zene:
„izzó, nem elképzeltető, de éreztető". Portréi mégsem hagyományos irodalmi arc-mások, mert stílusa villódzó: tárgyára rá-rákérdez, eszmefűzése fordulatos és csak módjával képszerű, párhuzamot von, ellentéteket is megcsillant, de mindig a lényegre tapintva világos, akár Macaulay. A gondolkodás drámai szervezetét is érzékeljük, akárcsak a „születőben levő vers" költeménytípusaiban, mint amilyen a Levél Tomi-ból vagy a Haza a Telepre. Mivel megörökítésre ingerlő tárgya már a költői Én, » észrevételei hivalkodás nélkül is olykor a költészettudományt érintik, elvi értékűek, mint ahogy például a benyomás vagy az érzés ihletének megjelenési módját a kép-ben, illetve a dikcióban különbözteti meg.
Babits esszéit méltatva lehetetlen véleményt nem nyilvánítanunk sok szelet ka-vart Petőfi és Aranyáról. Arany s kiváltképpen 1877 második felének költője Babits
69
ideálképe volt, s ezt már szakdolgozat-kísérlete, az Arany,' mint arisztokrata, melyet Belia szerkesztői éleslátással iktatott e gyűjteményes kiadványba, bizonyította. Ezek után érthető, hogy a kettős portréból a második sikerült igazán, lévén már csak esszéi módszeréből következően is félig-meddig közvetett poétikai program. Petőfi-képe egyoldalú és fogyatékosabb. A kettős portré azonban megint kritikából nőtt esszévé, és nevezetes paradoxona — „Petőfi nyárspolgár a zseni álarcában, Arany zseni a nyárspolgár álarcában" — Hartmann János, a Napkelet későbbi szerkesztője itt bírált Petőfi-könyvének gondolatát sarkosítja csupán. Nem olvasható a tanulmány álcázott Ady elleni támadásnak sem, különben a Nyugat nem adta volna közre;
egyik szerkesztője, Fenyő Miksa a megjelenés után így írt Babitsnak: „Az Arany—
Petőfi tanulmány pompás volt, mindenki elragadtatással olvasta." Babits csak Ady
„túlzóbb követőit", illetve az „Ady-iskolát" emlegeti, s vajon nem ők ingerelték-e világra A duk-duk affért? De ha valamely zord ítész Babits kitételeit taktikus kö-rülírásnak vélné, ennél sebzőbb személyes élt találhatna a Petőfi nem alkuszikban.
Először is elgondolkoztató, hogy kettejük Petőfi-képe egyben-másban, például erköl-csi nyíltságának vagy Szendrey Júliának megítélésében mennyire egyezik, de Ady kimondatlanul is „nyárspolgári" vonást lát benne, mondván, átka „kívánni a hason-lóságot a nyugodt, pocakos lények életéhez", sőt „gyermek"-nek nevezi, ami egybe-vágna a kárhoztatott „naiv" jelzővel, ám Babits ezt részben a schilléri „naiv" köl-tészet analógiájára, részben a kiteljesedett, nietzschei apollói látásmód elválasztha-tatlan értékmérőjéül írta le. Ady ugyanakkor Petőfinek Danténál fontosabb művelő-déstörténeti jelentőségét hangsúlyozza, és azt, „még a filozófiának is természetesen és tornyosán fölötte áll". A Petőfi nem alkuszik épp úgy költői hitvédelem, mint Babits írása, ezért nem követjük el a Petőfi és Arany elmarasztalóinak hibáját, hogy Dante fordítója, a filozofikus költő elleni fulánkos polémiának olvassuk.
Babitsot az esszé lappangó dialógusának nyílt párbeszéddé alakítására W. S.
Landor Képzelt párbeszédei bátorították: „Formájára nézve költészet ez, s ha nem is vers, de dráma" — írja irodalomtörténetében. A századforduló Bécsében ugyancsak hódított a párbeszédesített esszé, s itthon Balázs Béla és Lukács szintén alkalmazta ezt a műformát. Babits elméleti kérdéseket elevenített meg vele. A Tudomány és művészet ben a Tudat és az Élet a művészi megismerés kérdésének kissé nehézkes megszemélyesítése, viszont a Játékfilozófia a művészi alkotásnak, mint a tudati ki-fejezés törvényeinek a tárgy szemléletével egybevágó, kétszólamú föltárása. Eredeti címe — „Mese a nagyvilágról" — az alkotásban végessé váló végtelen természet dilemmájára céloz, az. ú j cím viszont mintegy tiszteletadás az esszét rejtve ösztönző Schiller nézetének, aki szerint a művészi látszat megteremtése azonos a játékösztön-nel, emez pedig átlépést jelent a szükségszerűségből a szabadság tartományába. Ba-bits tanulmányainak szemlélettörténetéből következik, hogy Ma, holnap és irodalom címen Kassákkal folytatott vitájában az avantgard verset épp olyan jelentésrendszer-nek tekinti, mint a Nyugat bármely költeményéjelentésrendszer-nek a tudatban leképezett kontrasz-tok útján a természettel fölérő analogonját, s ezért az ú j formaépítést a család
ifjabb rokonának minősíti. N
A taine-i elvek közül az uralkodó jellemvonást az egyéniségről a nemzeti iroda-lomra kiterjesztve rajzolja meg a Magyar irodalom jellemképét. Turóczi-Trostler a műnek, mint szintézisnek elődeit Erdélyinél (Pályák és pálmák) és Riedl A magyar irodalom fő irányaiban jelöli meg, de közelebbi rokona Fülep Lajos Európai művé-szet és magyar művéművé-szetének célkitűzése, problémalátása. Mindkét írásban a nemzeti és az egyetemes történetfilozófiai dialektikája a lokális és az általános pólusai közti legtágabb érvényű formateremtésként jelenik meg. Babits tárgyszerűbb kifejtésének maradandó eredménye például (ahogy már Horváth János jelezte) irodalmunk
reto-* rikus magatartásformái morális gyökereinek, de a magyar nyelv természetéből eredő
„látásbeli, kép- és metaforagazdagság" fölfedése is, viszont tipológiáját kikezdhetővé teszi Ruskin kérészéletű tájszín-elméletének hatása.
Attól kezdve, hogy Babits a Nyugat egyik vezető költője lett, esszéi mindinkább közeledtek a „stíltanulmány"-hoz, ahogy műfordításait elkeresztelte. Főként angol költők portréiban bukkant a költői Én formatanának önigazoló műhelyproblémáira.
Swinburne himnikus alkatának személyiségjegyeit a tengerzúgással asszociált, lezá-ratlan mondatfűzésében ragadta meg, s ezzel saját dikciójának lényeges sajátságáról szólt közvetve. Browning-képe a drámai monológ művészetéből bábszereplők átfogó kompozíciójának kibontakozását ünnepli; hasonló összefüggést ismerünk föl lírájában (Aliscum éjhajú lánya, Gáláns ünnepség). Műfaji áttörést képviselnek a fordításról, kiváltképpen Dante tolmácsolásáról írt műhelymunkái. A szó és jelentése, hang-alakja és ritmikai teste ilyen vizsgálatára irodalmunkban Arany óta nem akadt példa, nyelvi interferenciák jelenségeiként előadva pedig az irodalomtörténeti, kriti-kai tevékenység kiaknázatlan tárgykörét mutatta meg.
Híres Bergson-tanulmánya még csak a filozófus tanítói gesztussal kommentált, lényegi kivonata, a stílust és embert együtt tükröző műforma kritikai magaslatára Ágoston-tanulmányával jut el. „Az élmény nyelvén" megszólaló lelkiismeretvizsgálat kérdését az etika és lételmélet nagyságrendjéig gazdagítja.
Mikor háborúellenes versei miatt üldözni kezdik, az irodalmi probléma elemzé-sét a világnézeti polémia műfaji szintjére emeli. A Leibniz mint hazafiban a kard-csörtető nacionalizmus óráján „a filozofikus közjó hazafiságá"-t, A veszedelmes vi-lágnézetben az irracionalizmus lírikus indulattal eltúlzott pusztító hatását az embe-riség sorskérdéseként tárgyalja. A „probléma" egyre inkább az etikáé, így a szellemi fejlődése szempontjából fontos, az őszirózsás forradalom lelkesítette Az igazi hazá-ban is a világnézet legalább annyira erkölcsi kérdés, mint politikum, s ebben Kant hatása közrejátszik.
Ahogy a változott társadalmi feltételek a Nyugat hasábjain ú j küldetéstudatot ojtottak belé, és házassága lelki életét kiegyensúlyozta, elvi írásai az irodalom élete és az irodalmi élet számadásává alakultak. 1920-as Ady-tanulmánya ugyan elsősor-ban a szimbólumalkotás költői világkép-formálását nyomozta, dé az elvesztett baj-társ szobrát már példaembernek mintázta meg. Jellegzetes műfaji megnyilatkozása a Nyugatban 1923—24-ben kezdett, majd 1933 és 1939 közt rendszeresen vezetett ol-vasónaplója, a Könyvről könyvre, irodalmi „portyázások" a frissen megjelent művek közt, sőt pillanatképek szellemi izgalmairól s persze műhelygondjairól. Kezdetben átható tekintetű bírálatokat ad, így Szabó Lőrinc első kötetében észreveszi, tudatos-ság és ösztönélet belső vitája mennyire meghatározza szerzőjét, a műfordító Tóth Árpádban fölfedi a mozaikrakó szépségittas révületet, a rovaton kívül majd az „an-gyali" költő, Sárközi verseiben nem kerüli el figyelmét, „szív" helyett is homlokot mond, mert 1926-ban még „nála a valóság egyszerűen nem létezik".
A feladat átszabja magatartását. Hangja, gondolatmenete a dialógusból átcsap a felelős társalgásba; a művekben mindinkább a jelenség törvényeit kutatja, megszólal közéleti szerepben a Nyugat nevében, de föltör belőle a hagyományőrző reformkori öröksége: a közügy javáért kimondott szónak a személyes és eleven közlés hitelével ad nyomatékot. Az XJj klasszicizmus felé a naturalizmus elsekélyesedése és az ízlés eltompulása közt pillant meg összefüggést, és szónokias frazeológiáján is átüt a for-materemtő művész kissé életidegen általánosítása. Berzeviczy Albertnek adott vála-szát (A kettészakadt irodalom) a baloldal irodalmi sajtója támadta. Mai távlatból, történeti szemlélettel szemünkbe ötlik, a párbeszédhez szükséges, diplomatikus udva-riasságnál mennyire nagyobb teret kap benne Ady költői és emberi becsületének okosan harcos védelme, noha eszméi közt jelen van az egységes magyar irodalom-nak a múlt század példájából merített, időszerűtlen ábrándja is, „az - igazi haza"
álma egy fegyveren tartott kézzel éber korban. Az Írástudók árulása, ez a Julién Benda könyvének ismertetéséhez fűzött képzetsor nem kevésbé hangos visszhangot váltott ki — Ignotusból is a Nyugatban: nem vitatta ugyan, de fölösleges riadalom-nak tartotta. Az esszé A veszedelmes világnézet pozíciójából a racionalizmus és az egyetemes erkölcsi törvények szószólójaként tör pálcát a kortárs tollforgatók parti-kuláris elfogultságokat szolgáló tevékenysége fölött. Helytálló a már korabeli ellen-vetés: okfejtése csakugyan eljut odáig, hogy a politikai baloldalban is a csoportérdek szűkösségét lássa. De ezek a kitételei egy hosszú gondolatmenetnek mintegy utó-hangját jelentik várható észrevételekre, és maga a polémia, akárcsak Benda a fran-cia jobboldali nacionalizmusok, ugyanúgy emel szót még szélesebb kör: mind az
elhatalmasodó parancsuralmi rendszerek, mind a lefegyverző kultúrfilozófiák ellen.
A „könyv és puska szimbólumát" ő maga kurziválta Mussolini fasizmusát kipellen-gérezve, közéleti érzékenységgel kárhoztatta a Der Wille zur Macht-ot, tehát azt a Nietzschét, akit a nácizmus elődéül sajátított ki, és általános kiindulópontul „a nem-zeti és faji ösztönök" eszményítését, mint a gondolkodás fő kórokozóját hibáztatta, de az „apokaliptikus" kultúrfilozófiák történeti pesszimizmusa ellen lázongva például a „Napnyugat alkonya" Spenglerét is vádolta. A parancsuralmi ideológiák csillagá-nak emelkedése idején Az Írástudók árulása első renden ellenzéki kiállás. Hasonlóan felemás megítélésre jutott két másik esszéje 1930-ban. Az Ezüstkor az „elefántcsont-torony" elégikus visszasóhajtása, de ma is meglep jós tisztánlátása, kik ellen szólt:
„Barbár erők feszülnek körülöttünk... ki tagadja, hogy gyilkos gázok füstölögnek a laboratóriumokban s gyilkos ideológiák a lelkekben?... A f a j sáfárszelleme az Ele-fántcsonttornyot is számonkérhetné..." A Baloldal és Nyugatosság az ellenzékiséget visszavetítve is idő fölötti és utópisztikus állásfoglalásnak értelmezi, például ahogy szerinte Petőfi és Arany népnemzeti fölfogásában a közösség „mint minden osztályok anyja s mint a nemzeti szellem ősforrása" tölti be tisztét. A létező kasztok és erős szellemük korszakában azonban „baloldali"-nak vallani magát mégis az ellentmon-dás igéjét jelentette. Mint a Nyugat főszerkesztőjét, helyzete erősebben elkötelezte, mint kötötte.
Az alkotói forma közvetlenül függ a szemlélettől. Babits „problémá"-ja történet-filozófiává érett, a párbeszéd emberéből is őrszem lett. A világháború előestéjén er-kölcsi gondolkodásának politikai tartalma az ellenállás értelmében viszonylagosan radikalizálódott. Támadja a nácik könyvégetését, háborúellenes ankétot szervez fo-lyóiratában, A madridi levélben kiütközik ugyan az esztéta élményéhsége, de rész-véte az ostromlottak iránt nem hagy kétséget afelől, rokonszenve melyik irányba hajlik. A tömeg és nemzet keletkezésének megvan a filológiai története, s bár morá-lis általánosítása kiállásának élét veszi, lényegét a kirekesztő faji törvények elleni tiltakozásban mégis megnevezhetjük. 1939-ben A magyar jellemről pedig a „kis nép"
jogállandóságának hangot adva, a fenyegetett nemzeti értékek őrzőjének szerepét vállalja. Az irodalmi életre vetítve azonban hűsége az eszményhez szükségszerűen szembefordítja a föltörő évjáratok újabb „ízlésformáival", az életközelséget keveslő Németh Lászlóval, és Halász Gábor historikusabb, eszmetörténetibb fejlődésszemlé-letével; az ellentétek személyi rugóinak megítélése ezúttal nem feladatunk.
Babitsnak mégsem annyira központi szenvedélye a politika, mint Adyé volt, és lírájának naplószerű bensőségessé egyszerűsödésével összefüggésben, de ezt megelő-zően tanulmányainak hangneme fokozatosan alanyi vallomássá alakul át. A maga-tartásváltozás kitágítja a műfaj lehetőségeit, de ítéleteit nem egyszer le is szűkíti.
Az Esti Kornélt „hatalmas költői atletiká"-nak dicséri, és nem veszi észre benne a szokványos prózai műfajok meghaladásának újdonságát, a személyiség szabadság-keresésének belső formaképzését. Kosztolányi-nekrológja csak a halál filozófiájával vívódó költőnek ad irodalmi bocsánatot, ezzel szemben kivételes kritikai fogékony-sága villog, amikor Tamási Áron epikumát népmesei természetűnek jellemzi, de még egy profetikus lábjegyzete is, mellyel Weöres pályáját előre látja, kiemeli őt Halász Gábor madártávlati nemzedékképéből. A szakirodalom sokszor emlegette, a népi írók mellett igen korán lándzsát tört.
Mégis, a kései Babits-esszé legmegragadóbb változatai a Keresztül-kasul az élete-men (1939) karakterét kirajzoló meghitt számadásai, a kötetlen gondolatvezetésű és nosztalgikus emlékképekkel a béklyóit feszegető, jövőbe áhítozó „Sturm und Drang"-jának két tablója (Fogaras, Szekszárdi kadarka), az ifjúkora mélabús önvizsgálatnak beillő számvetése indulásának személyi és társadalmi feltételeivel (Curriculum vitae), és a végzetes kórral szembenézve az elmúlás környezetéről, a múlandó önszemléleté-ről, a beteg országról és a világ sebeiről vázolt rajza (Gondolatok az ólomgömb alatt).
Több kitűnő, hasznos Babits-kiadvány után az esszék és tanulmányoknak ezt az eleddig legteljesebb gyűjteményét is Belia György nagy tárgyismeretre valló és bő-séges válogatásának s gondozásának köszönhetjük. Babits kritikai fejlődésének hű számadójaként olyan cikkekkel, bírálatokkal is gazdagította az összképet, melyeknek
valami személyes vagy elvi érdekességük van. Az önarcképszámba menő, korai filo-zófiai ismertetéseken kívül közli a tárgyas ragozásról írt szakdolgozatot, a szegedi színi bírálatokat, Babitsnak a Baumgarten-díjak kiosztásakor elmondott beszédeit, melyek kis példányszámú kötetecskéje már megjelenésekor szinte hozzáférhetetlen volt, továbbá folyóiratokból, újságból szórvány publikációkat, ha fényt vetnek az íróra és az emberre, mint amilyen 1940-ből a Blondin vagy az öregedés. Babitsnak úgyszólván minden számottevő írását, ami csakugyan esszé vagy tanulmány, meg-találjuk a kiadványban. Nem hiányoljuk az Aurórában megjelent Filozófia és tár-sadalom című tanulmányt, mert lényegében. A veszedelmes világnézet elvi általáno-sítása, noha a Zsoltár férfihangra együttes közlésével korántsem érdektelen doku-mentum. Nem volt szükségszerű Babits olvasmányélményeiről Kőhalmi Béla két könyvébe írt vallomásának fölvétele sem, bár az első (Könyvek könyve, 1918) nincs a fejlődésrajzot érintő összefüggések híján. De talán az Arany életéből (Nyu-gat, 1917) nemcsak Babits ideálképéről alkotott képzeteire, hanem, mivel irodalom-történeti eljárásairól szót ejt benne, esszéista módszerére is még több fényt vethe-tett volna.
Belia szöveggondozása példaadó. Egy-két kihagyást, melyet realitásnak kell te-kintenünk, becsületesen kipontoz. A kiadvány érdemét öregbíti Babits egyetemi elő-adásainak közlése, ezé az alighanem máig legjobb magyar, sőt nemzetközi értékű irodalomelméleté, mely külön méltatást érdemelne. Belia a korábbi szövegközlések közül a leghívebbet és legteljesebbet, József Farkasét választotta. Még a gyorsírás eredeti föloldásából öröklődött egy kis hiba: nem Browning „arab vezér"-éről, ha-nem arab fizikusáról esik szó. A kiadvány fontos anyaga a kéziratos hagyatékból publikált Arany, mint arisztokrata; a kritikai kiadásra vár a poétikaibb jellegű első fogalmazvány közlése, ahol Babits például a festői poszt-impresszionizmus analógiá-jára úgynevezett ütköztetéses vers- és szójelentéstani elméletét fölvázolja. Egyébként Belia a szövegvariánsok közül mindig átgondoltan és vitathatatlanul válogat. A Ma-gyar költő kilencszáztizenkilencben végleges szövegét adja közre, mert a pillanat be-folyásától mentes, vállalt szemléletet ad. A legrészletesebb Browning-tanulmányt ik-tatja gyűjteményébe, de ennek lelőhelye nem a jelzett Nyugat, hanem a Gondolko-dás és írás kötet, a Tennyson-tanulmánynak az Irodalmi miniatűrök-beli megjelenési éve pedig 1923. Ami a szöveggondozás elhanyagolhatatlan érdeme, Babits saját ki-egészítéseiből és magyarázataiból, az első közlés vagy éppen a kötetbeli megjelenés kommentárjaiból, viták esetében viszonválaszokból, posztumusz megvilágításokból, valamint az idegen kifejezések és idézetek tudákosság nélküli, gáncstalan föloldásá-ból álló jegyzetanyag valósággal egy másik kiadvány örömét szerzi az olvasónak.
(Szépirodalmi Könyvkiadó, 1978)
RÁBA GYÖRGY
Sík Csaba: A Parthenon lovain innen és túl
Ha van hiábavalóbb foglalkozás a recenzensénél, úgy nyilvánvalóan a lektoré az.
A recenzens munkája azonban legalább könnyen meghatározható. Mert mit csinál a recenzens? önként vagy megrendelésre megírja (vagy elhallgatja) véleményét egy könyvről, amit rajta kívül valószínűleg elolvasnak még néhányan, az ő írását azon-ban a (kezét) tördelő szerkesztőn kívül csak a recenzeált szerző olvassa el, aki rend-szerint megsértődik. Recenzens felveszi a (változatlanul alacsony) honoráriumot.
Ezzel az ügy az irodalmi lovagiasság szabályai szerint elintéződött. Mit csinál ellenben a lektor? Nem tudjuk, nem tudható. Az ő foglalkozása nemcsak hiábavaló, ti tok
-zatos is. Sok évtizedekkel ezelőtt egy réges-régi kiállításon függött Csernus Tibor nagy föltűnést keltő képe három lektorról (már akkor' mindhárom irodalmi életünk ígéretes személyisége volt). Lehetett volna a kép címe, mondjuk „A Parthenon lovain innen", de nem az volt. Még titokzatosabb volt: „Három lektor". Ott ült egy kicsi asztal körül a három talányos fiatal férfi, okosan néztek maguk elé a semmibe, és orruk hegyén látszott, hogy országos horderejű döntések forrnak magosan ívelő, szép ' homlokuk-mögött. A kép rendkívüli színkultúráról tanúskodott, és az akkori — eny-hén szólva — merev kánonokhoz képest föltűnően modernül értelmezte a realizmust.
Biztosan a három lektor is; tudni azonban csak annyit lehetett róluk, hogy enigma-tikusan ülnek és nem csinálnak semmit. Ezt azonban rendkívüli színkultúrával és
— a körülményekhez képest — modernül. Azóta Csernus Tibort Nyugatra, a három lektort a honi szellemi elit csúcsaira vezette tehetségük és a történelem szele; így hát sohasem fogjuk megtudni, mi rejlett enigmatikus semmittevésük mögött. Sík Csaba könyve Egy lektor naplójából közölt részletekkel szó szerint egy ismeretlen kontinensről szállít tehát első híreket. Mégpedig hosszú, személyes tapasztalat alapján.
Sík Csaba egy találó (többszörösen találó) képzőművészeti példával kezdi a lek-tori foglalkozás megértetését. Megmaradtak Van Gogh rajzai, amiket Sibert, a rajz-tanár korrigált, miközben „megpróbálta beleverni az akadémiai módszert" a mű-vészbe. Van Gogh azonban nem állt kötélnek, „mert meggyőződött akadémiai pró-bálkozása során, hogy a művésznek egyszerűen el kell kezdenie a munkát, aztán majdcsak rátalál a maga útjára; míg az akadémia legfeljebb eggyel szaporítaná a profik amúgy is fölös számát." „Amszterdamban — folytatja Sík Csaba — az ú j Van Gogh múzeumban, egymás mellett látva a magának csinált s a mesterek korri-gálta rajzait, kétségtelenné válik a néző számára a művész igaza. Brutális keze-nyomát eltakarta a mester tenyere, s a tanulmányból nem lett igazi Van Gogh. Va-lóban elég, ha csak elkezdi az ember, ha az ő rendíthetetlen hitével és szenvedélyé-vel képes folytatni is. Rajzait a szent dolgok közé sorolta, mert úgy gondolta, segít velük a reménytelenül küszködő szegényeken, sorsüldözötteken; ha bolond volt, a hitvallók módjára volt bolond. (Rossz lektor az, aki Sibert kezével nyúl egy kézirat-hoz, aki az érdesnél fontosabbnak tartja a simát, az igaznál a szabályosat.)"
A zárójel világosan megmondani látszik, mit nem szabad tenni valamirevaló lek-tornak; ámde a kéziratok között ritka a Van Gogh erejű tehetség, s mit tegyen a lektor a többivel? Adódna egy természetes megoldás: a helyesírási hibák kijavításán kívül a lektor ne nyúljon a kézirathoz. Bízzuk a többit a kritikára. Csakhogy .—
érvel nagyon találóan Sík Csaba — „mióta irodalmunk könyv- és nem folyóirat-irodalom, a lektor szerepének jelentősége megnőtt", s neki kell átvennie a régi nagy szerkesztők, sőt a kritika feladatát is, részben legalább. Hogyan jár el? Beérkezik mondjuk egy ismeretlen szerző, B. írása, melynek olvastán a lektor azt a ritka örö-met érzi, hogy író kézirata van a kezében. „Mesteri expozíció, zárt kör, amelyből csak egy irányba lehet kitörni." Az ismeretlen azonban nem ebben az irányban tört ki, a regény nem az expozíció szellemében fejeződött be. „(De nem így jelent meg, hanem a befejezést az expozíció logikájához igazítva; B. tehetséges lévén, rögtön megértette, hol rontotta el kéziratát.)" Ne azt tekintsük most, hogy a lektornak bizo-nyosan igaza volt, mikor a mondott korrekciót — megnőtt szerepkörét tekintve hiva-tásszerűen — javasolta. Tekintsük azt, hogy a lektoroknak nem szükségképpeni sa-játossága az esztétikai csalhatatlanság, akadnak közöttük Sibertek is jócskán, s akkor ez a zárójel szükségképpen az előbbi ellentétét állítja. S máris előttünk áll a lektor csapdája, vagy finomabban szólva paradoxona. Nem hiába ült Csernus képén oly gondterhelten az a három szép lektor.
Sík Csaba látja jól és be is vallja a paradoxont, legalábbis egyik változatát.
A napló egyik feljegyzése sétáját meséli el Remenyik Zsigmonddal, aki az írók — önmagát is beleértve — „kóklerré-válására" panaszkodott, s ebben a lektorokat is elmarasztalta. A lektor, hogy kirángassa önmarcangoló komorságából, mulatságos históriát mesélt el, hogyan hasznosította egy nagy művészről elejtett néhány szavát nagyképűen és tökéletes hozzá nem értéssel egyik ú j regényében egyik híres író barátja. Remenyik szigorúan ránézett: „— De azért kiadtátok — mondta
szemre-hányóan, aztán elbúcsúzott, s megállt egy gombáskofa asztala előtt. Ha rágondolok, mindig Bartók Béla jut eszembe, aki kivándorlása előtt adott utolsó hangversenyé-nek szünetében azzal búcsúzott látogatóitól: »-Legyehangversenyé-nek becsületesek.«" De mi a be-csület, lektori gyakorlatra lebontva? Az ismeretlen B. kéziratát hozzá lehet igazítani a lektor elképzeléséhez, a híres író regényéből nem lehet kihúzni a nyilvánvaló hü-lyeséget? Akkor a lektor egy Mikes Lajos, egy Osvát Ernő méltatlan bár, de hiva-talos örökéber^ érezvén magát, jó lélekkel korrigál, ekkor ellenben, tán kicsit res-telkedve, meghajlik a tekintély előtt? Majd kiigazítja a kritika, gondolja? Csakhogy Sík Csaba, gyakorló kritikus lévén, nagyon tisztán látja, hogy az irodalom és a kri-tika kapcsolata sem egészen hibátlan. Mélységes és rokonszenves nosztalgiával írja le, s mestere, Bóka László nyomán remek példával illusztrálja, hogy a Nyugat korá-ban hogyan figyelték s mennyire becsülték az írók a kritikákat, az elmarasztalókat is, s hogyan „»-hordozták a nemzedékek tagjai szívükben és ajkukon egy jó szán-dékú kritika szavait«". De ha nyilvánvalóan nem jó volt a szándék? Mert akad példa erre is, elég a Petőfi Mezőberényben szerzőjét a magyar irodalomból kitudni kívánó bírálatra emlékezni, amit történetesen Bóka László írt. Mélységesen igaz Sík Csaba konklúziója: „Az irodalomnak szüksége van a kritikára, a kritikának pedig az irodalomra, s e kettős függésben egyiknek sem érdeke, hogy kapcsolatuk kutya és bolha kapcsolata legyen"; de ha már az, legyen legalább a kutya is, a bolha is becsületes: a bolha ne játssza meg magát orvosnak, a kutya meg ne tetesse, hogy köszöni a csípést, s ne vakaródzon fájdalmas képpel, mikor senki se csípte meg. De hol a lektor helye, az író vagy a kritika oldalán? Sík Csaba válasza világos: egyi-kén sem, a kéziratén. Ha már nem lehet minden lektor Mikes Lajos vagy Osvát, szeresse legalább a munkáját úgy, mint ők. Szeresse annyira, hogy észrevegye a kézirat kvalitásait akkor is, ha netán nyers külsőben jelentkeznek, sőt akkor leg-inkább. Megnyerő és látszatra nagyon egyszerű válasz, de valójában csapdát rejt ez is.
Aligha akad ugyanis a mai magyar műkritikában történetet s modern alkotáso-kat egyaránt tekintve biztosabb szemű s tárgyát tisztább szenvedéllyel szerető ítész Sík Csabánál; ezt napjaink honi művészetéért vívott szenvedélyes és bátor küzdelme csakúgy bizonyítja, mint két, szakértelemről s tárgyszeretetről tanúskodó pompás kötete, a Rend és kaland s a Mindenkori mesterek. Ez a kötete is jobbnál jobb elemzéseket és megállapításokat tartalmaz művészetről és művészekről, mozgalmak-ról és múzeumokmozgalmak-ról, képekről és szobrokmozgalmak-ról, a műalkotásokat rejtő, érlelő, létrehozó és befogadó idők és közegek természetéről. Aligha akad például párja — s nemcsak a honi irodalomban — ahogyan az „Izmus vagy forradalom ?"-ban mindössze huszon-egynéhány oldalon két kép, a Bonjour Monsieur Courbet és Bonjour M. Gauguin ke-letkezéstörténetének — vagyis dehogy: inkább kultúratörténetének! — párhuzamából kiindulva megérteti, illetve értelmezi a modern művészet — az eddig általában átte-kinthetetlenül bonyolultként kezelt modern művészet — egész szellemi klímáját, s anélkül, hogy egy jottányit is letagadna vagy akár elhallgatna a bonyolultságból. Mi a titka? Tán az, hogy fölébe tud — és mer! — emelkedni irdatlan tudásanyagának, s így aztán nem nyomasztja, hanem emeli gondosan formált mondatait a tudás?
Mert mindazt tudja, amit a legjobb művészettörténészek, de valahogy másfelől nézi az egészet. Gyakorlatban, minden mondatával demonstrálja a Gauguinről írt példát:
„A művészettörténészek élvezettel bizonygatják, hogy a Csendes-óceán partján rituá-lis ünnepélyességgel vonuló lovasaihoz a Parthenon talán legismertebb fríze szolgált mintául. így van, 1902-ben azonban már nem európai szemmel nézte a görög ará-nyokat és modellálást." És éppen ezért tudott éppen ő leginkább, az egész kontinens, sőt az egész Föld jövőjét formálóan európai maradni. Mert fölfedezte s főleg merte vallani, hogy „bármily szép legyen is a görög művészet, mégiscsak nagy tévedés", önmaga tévedésén túllépve kellett fölismernie, hogy „a festmény alakjai többek is, kevesebbek is önmaguknál: jelképek, ugyanúgy a világegyetem alkotóelemei, mint a fák, a dombok, a színek — a kép is azt mondja, mint kortársaihoz intézett, a mű-vészet jövőjét befolyásolja üzenete: »Túl, túl, a Parthenon lovain is túl, egészen gyermekkorom falováig...«" Túlról azután megint a régi szépségükben tündökölhet-nek a régi lovak, s nemcsak a Parthenon frízeié; a modern művészet nyitányának