1914. augusztus 14: Spee admirális SMS Emden könnyűcirkálót az Indiai-óceánra küldte 1914. november 9: az Emden 50 fős egysége partra szállt Port Refugen (az izlandi
Kókusz-szigetek), majd a szigeten rekedt von Mücke kommandójával elfoglalta a sziget előtt horgonyzó, háromárbocos SMS Ayesha vitorlást
1914. december 13: Mücke egysége elérte az indonéziai Padangot, amely Hollandia gyarmat-birodalmához tartozott
1915. március 18: elérték Dzsidda körzetét, ahol partra szálltak. Tevéket és hajtókat szereztek, s karavánjuk megindult Mekka irányába. Ott egy vitorlás hajót szereztek maguknak és a part mentén észak felé hajóztak
1915. május 7: a Vörös-tenger északi, felső végén partra szálltak. Néhány napos menetelés után vonattal Szírián keresztül Konstantinápolyba indultak
1915. május 23: megérkezés Konstantinápolyba 1917: von Mücke a dunai fél-flottila parancsnoka
1918. november: aktívan részt vett a kieli matrózlázadásban
1926: Mücke a náci párt képviselője a szász tartományi gyűlésben, majd 1929-ben kilépett 1933 után: őt és írásait „nemzeti-bolsevistának” minősítették, agyonhallgatták, sőt 1937–1939
között kétszer rövid ideig koncentrációs táborba zárták
1950-től: az NSZK-ban szenvedélyesen fellépett az újrafelfegyverzés ellen
Hellmuth von Mücke (1881–1957), a német császári haditengerészet kor-vettkapitánya „tengeri hősként” az első világháború után a legismertebb tisztek közé tartozott. A 3000 tonnás, 13 700 lóerős SMS Emden könnyű cirkálót – amelyen von Mücke szolgált –, 1908. május 26-án bocsátották vízre, s aktív szolgálatát a kelet-ázsiai német haditengerészeti egység tag-jaként 1910. július 22-én Apiában kezdte meg. Az ott állomásozó német egység – az SMS Scharnhorst, az SMS Gneisenau cirkálók és a Titania kísérő gőzös – Spee gróf admirális parancsnoksága alatt 1914 nyarán dél-tengeri útra indult. Ausztria–Magyarország július 28-án Szerbiának küldött hadüzenete után pedig az SMS Emden is kifutott a tengerre, hogy elkerülje a kikötőben történő esetleges blokkolását (A kikötőt a japánok 1914 végén elfoglalták és 1922-ig felügyeletük alatt tartották).
Augusztus 2-án megkezdődött az ellenségeskedés az orosz birodalom-mal; az Emden már augusztus 4-én elfogta és Csingtao kikötőjébe kísérte a Rjazany orosz gőzöst, majd Paganban csatlakozott a német cirkálóegy-séghez.
54 A sivatagi tengerész
Spee admirális 1914. augusztus 14-én az Emdent cirkálóháborúra küldte az Indiai-óceánra. Az Emden szeptem-ber közepéig fél tucat ellenséges hajót tartóztatott fel, illetve süllyesztett el. Az Andaman-szigeteken szenet vett fel, majd szeptember 17-én a burmai Rangun felé fordult, ahol a kikötő előtt feltartóztatott egy norvég gőzöst, de személyzetét sza-badon engedte. Szénfelvétel után Madrász kikötője felé fordult, ahol rendkívüli pro-paganda-sikert elérve 130 lövést adott le a Shell-cég olajtartályaira és a brit tenger-parti ütegekre. Kalózkodását Ceylon kör-nyékén folytatta, ahol ismét feltartóztatott és elsüllyesztett négy hajót, amelyek ka-pitányai később a Times of Ceylon című lapban a németek korrekt eljárásáról nyi-latkoztak hajóik elfoglalása során.
Az Emden 1914. október 10-én el-fogott egy brit rádióadást, amely Aden és Colombo környékét biztonságos útvonalnak tartotta, ezért ismét a Bengál-öböl felé vette útját. Itt október második felében ismét elfogtak és elsüllyesztettek fél tucat ellenséges hajót.
Legnagyobb zsákmányuk a Buresk angol szénszállító gőzös volt, amelytől 5500 tonna kitűnő, több hónapra elegendő cardiffi szenet zsákmányoltak, amelyet a Nikobar-szigeteken raktak át. A rakományától megfosztott ha-jónak pedig várakozási helyet jelöltek ki. Ezután az Emden a szumátrai Penang kikötője felé tartott, ahol október 28-án a hajnali órákban észre-vétlenül benyomult a belső kikötőbe, s megtorpedózta a Samtsug orosz cirkálót, amely kettétört és elsüllyedt. A kikötőt elhagyva szembe került a járőrözésről visszatérő francia Mousquet torpedórombolóval, amelyet 4300 méterről elsüllyesztett, de felvette 36 túlélőjét. Néhány órával ké-sőbb pedig lerázta az őt üldöző francia Fronde rombolót is. A Mousquet francia túlélőit egy brit szállítóhajóval a szumátrai Sabang holland kórhá-zába küldték.
Hellmuth von Mücke (1881–1957)
A sivatagi tengerész 55
Végzetes akció a Kókusz-szigeteken
Von Müller, az Emden kapitánya azt tervezte, hogy az izlandi Kókusz-szigetek hírközlő állomásának lerombolásával megzavarja az Ausztrália környéki hajóforgalmat, s e térségre vonja az ellenséges erők figyelmét.
Eközben pedig az Emdennel az Indiai-óceán nyugati részén lépne akcióba, mert a Königsberg német cirkálót a brit haderők véglegesen blokkolták a Rufiji-folyó deltájában.
1914. november 9-én reggel 6 óra 30 perckor az Emden horgonyt vetett Port Refuge előtt, s 50 fős partraszálló egységével vízre tette nagy, gőz-hajtású hadihajó-csónakját és két kuttert. A von Mücke vezette egységet puskákkal, pisztolyokkal és négy géppuskával fegyverezték fel. Az Emden rádiója addig zavarta a sziget vészjeleit, amíg a partraszálló egység felrob-bantotta a sziget adótornyát. Az akció simán lezajlott, de a sziget rádió-adója mégis le tudott adni egy „Idegen hadihajó a bejáratnál” vészjelet.
Mivel az Emden rádiósai szerint a legközelebbi ellenséges egység – amely vehette volna a sziget vészjelzését – 250 tengeri mérföldre tartózkodott, a Buresket rádión szénfelvételre magukhoz rendelték.
A közelben elhaladó ausztrál csapatszállító konvoj azonban észlelte a sziget vészjelzését és a helyszínre küldte egyik könnyű cirkálóját. Az Emden 9 órakor sűrű füstfelhőt észlelt, amelyet az elkésett Buresknek tu-lajdonított. Negyed óra múlva azonban egy négykéményes hadihajó kör-vonalai bontakoztak ki. Az Emden zászló- és szirénajelekkel sietve vissza-rendelte partra szállt egységét, miközben a lehető legnagyobb sebességgel kihajózott a szűk korallszigetek közül, hogy mozgástere legyen a közelgő harchoz. Így hátra hagyta partra szállt egységét.
Az Emden 9 óra 40 perckor tüzet nyitott 10 darab 10,5 cm-es ágyú-jából, szétrombolta az ellenfél távolságmérőjét és jelentős tüzet okozott fedélzetén. A válaszlövésekből azonban kiderült, hogy az ellenfél 15 cm-es ágyúkkal rendelkezett. Az első telitalálat 10 órakor érte az Emden rádi-ósszobáját. Ezután a sebességben és tűzerő-fölényben lévő ellenfele 7 km távolságból szisztematikusan rommá lőtte az Emdent, miközben annak 3,5 km hatótávolságú torpedói hatástalanok maradtak. A kilátástalan helyzet-ben von Müller kapitány 11 óra után a North Keeling korallzátonyra vezet-te a hajót, hogy megmentse legénységét. Az ellenfél leállította a tüzelést, és a közeledő Buresket vette üldözőbe.
56 A sivatagi tengerész
Az ütközetben az Emden 314 fős legénységéből 133 fő elesett, s 49 súlyosan megsebesült. Az életben maradottak szétverték a berendezése-ket, hogy azok ne kerüljenek az ellenség kezére. Mivel minden csónakjuk megsemmisült, a legénység a hajón rekedt. Délután négy órakor az el-lenséges hadihajó visszatért, maga után vontatva a Buresk csónakját a le-génységgel, amely elsüllyesztette a Buresket. Mivel az Emdenen jelkönyv híján nem értették az utasítást és a hadi lobogót sem vonták le, az ellen-séges hajó ismét tüzet nyitott, amelyet csak akkor szüntetett be, amikor az Emden fehér zászlót tűzött ki. A vízzel és gyógyszerekkel az Emdenre küldött, s korábban a Buresken szolgáló Fikentscher hadnagytól tudták meg, hogy az ellenfél az ausztrál HMAS Sydney könnyűcirkáló. Novem-ber 10-én a Sydney egysége partra szállt a szigeten, de már nem talált ott német tengerészeket. Ezután a Sydney az Emden súlyos sebesültjeivel a ceyloni Colombo kikötője felé vette az irányt.
Von Mücke kálváriája
A szigeten rekedt von Mücke kommandójával együtt elhatározta, hogy nem esnek fogságba, ezért elfoglalták a sziget előtt horgonyzó, három-árbocos SMS Ayesha vitorlást. A rádióállomás angol személyzete ugyan ellátta őket élelmiszerrel, de észrevétlenül eltávolították a vitorlás egyik tengeri szelepének tömítését, így a hajó állandóan vizet kapott, a fenékszi-vattyúk pedig nem működtek kifogástalanul. Előbb Szumátrára igyekez-tek, de néhány nap után úgy tűnt, hogy vállalkozásuk a hajó rossz állapota miatt kudarcot vall. Az Ayeshát már kimustrálták, szigetelései tönkremen-tek, négy ivóvíztartálya közül három használhatatlan volt.
A nehézségek ellenére Mücke egysége 1914. december 13-án elér-te Padangot. Mivel Indonézia Hollandia gyarmatbirodalmához tartozott, amely a háborúban semleges volt, Mückének 24 órán belül el kellett hagy-ni a kikötőt. A német konzul révén azonban sikerült megállapodhagy-nia egy német szállítóhajóval, amelyre másnap átszálltak, az Ayeshát pedig elsüly-lyesztették.
Von Mücke Padangban megtudta, hogy Törökország az első világhá-borúban Németország szövetségese, ezért elhatározta, hogy Arábián és Törökországon keresztül kísérli meg a hazatérést. Mivel a Vörös-tengert a szövetségesek hadihajói ellenőrizték, a jemeni Hodeidába tartottak és észrevétlenül partra szálltak.
A sivatagi tengerész 57
Von Mücke célja a Hedzsas-vasút elérése volt, amelyet a 20. század elején építettek Arábia északi és déli részének összekötésére. De amikor megérkezett Hodeidába, keserűen kellett tapasztalnia, hogy a vasút utol-só szakaszát az Oszmán Birodalom arab felkelései miatt nem fejezték be.
Ezért elhatározta, hogy az országon keresztül gyalogmenetben éri el a 3700 méteres hegyek mögött fekvő Szanaát. Ott azonban a török helytar-tótól kevés támogatást remélhetett. A török katonai kormányzó ugyanis a német katonáktól segítséget várt a felkelő arabok ellen, ezért két hónapig megakadályozta továbbutazásukat. Miután von Mücke többször elutasí-totta követelését, legénységével végül visszatért Hodeidába. Ott szereztek két kisebb vitorlást, s a Vörös-tengeren észak felé indultak. Az ellenséges hadihajókkal való találkozást elkerülendő a part menti korallzátonyok kö-zött hajóztak. Nagyobbik hajójuk azonban sziklazátonyra futott és elsüly-lyedt. Így az 50 fős legénység a kisebbik hajón 1915. március 18-án elérte Dzsidda körzetét, ahol von Mücke partra szállt. Eközben megismerkedett egy török tábornokkal, aki féltette birtokát az arab felkelésektől s ezért csatlakozott a német matrózokhoz. Tevéket és hajtókat szereztek, s a kara-ván megindult Mekka irányába.
Von Mückének továbbra is a Hedzsas-vasút lebegett szeme előtt. Egy váratlan beduin-támadást visszavertek ugyan géppuskáikkal, de három német matróz meghalt a golyózáporban. A beduinok azonban folytatták a támadást. Három nap múlva elfogyott a németek vízkészlete és élelmi-szerkészleteik is a végét járták. Ekkor váratlanul fehér zászlóval megjelent a beduinok két küldötte, s Abdullah, az emír fia védelmet ajánlott. Von Mücke elfogadta az ajánlatot, de mindinkább az volt az érzése, hogy csa-patát inkább fogolynak, mintsem vendégnek tekintik. Ezért amikor az emír fia rövid időre Mekkába ment, az Emden matrózai ismét szereztek egy vitorlás hajót maguknak és a part mentén észak felé hajóztak.
1915. május 7-én a legénység a Vörös-tenger északi, felső végén partra szállt. Néhány napos menetelés után végre elérték a vasútvonalat, s vonat-tal Szírián keresztül Konstantinápolyba utaztak. Időközben elterjedt partra-szállásuk híre, s minden állomáson ünnepélyesen fogadták őket. A túlélők – útközben hatan haltak meg vagy estek el – 1915. május 23-án érkeztek meg Konstantinápolyba. Ők voltak a kelet-ázsiai német haditengerészeti egység egyedül életben maradt tagjai, akik a háború vége előtt hazatér-tek. Az SMS Csingtao Erwin von Möller korvettkapitány vezette egysé-gét – amely hasonló menekülési útvonalat választott – az arabok ugyanis 1915. március 29-én Dzsiddától északra megtámadták és lemészárolták.
58 A sivatagi tengerész Von Mücke így jelentett
a konstantinápolyi német haditengerészeti parancs-noknak: „Exellenciádnak alázatosan jelentem, az SMS Emden partraszállt egysége: 5 tiszt, 7 altiszt és 37 matróz jelentke-zik!”
A kötelező tisztelet-adás és ceremóniák után a partra szállt egység
tagjait különböző frontokra osztották be. A matrózok közel fele rövid idő alatt elesett, amely hozzájárult von Mücke későbbi pacifista nézeteinek kialakulásához. De ekkor még ő is tovább szolgált: 1916-ban az Eufrátesz folyami egységének parancsnoka lett. 1916 júniusában Enver pasa török hadügyminiszter és az oszmán haderők főparancsnoka a Vörös-tengeren folytatandó hadműveletek ügyében nyilvánvalóan von Mücke javaslatára támaszkodva kérte a német flottaparancsnokság támogatását. Von Mücke 1917-ben a dunai fél-flottila parancsnoka lett, majd aktívan részt vett az 1918. novemberi kieli matrózlázadásban.
Kompromisszumok nélkül
A háború végén korvettkapitányként szerelt le a haditengerészettől. Be-lépett a Németnemzeti Néppártba (DNVP), de 1919-ben meg is vált tőle.
Az általa alakított Mücke-Szövetség az infláció során azonban tönkrement.
1919 végén belépett az NSDAP-be, s a zwickaui születésű von Mücke 1926-ban a náci párt képviselője lett a szász tartományi gyűlésben. Később újságíróként dolgozott s egy nemzeti gyűjtőmozgalomért agitált. Köny-veinek címei hajói nevét (Emden, Ayesha) viselték, s általuk politikai te-vékenységbe kezdett. Az 1929. évi tartományi választások után szövetsé-gi ajánlatot tett a szociáldemokratáknak és a kommunistáknak, amelyet azonban azok elutasítottak. Mivel ezért a náci párt is eltávolodott tőle, von Mücke onnét is kilépett. Hitlerrel folytatott vitája miatt a nácik kemény ellenfele lett. Ezért családjával – házasságából négy gyermek született – az északi-tengeri Föhr szigeten fekvő Wykbe költözött.
Az SMS Emden cirkáló 1914-ben
A sivatagi tengerész 59
A „Harmadik Birodalom” éveiben őt és írásait „nemzeti-bolsevistá-nak” minősítették, agyonhallgatták, sőt 1937–1939 között kétszer rövid ideig koncentrációs táborba is zárták. 1939-től pedig nem publikálhatott többé. Mivel nem tudta tovább tartani a Föhr-szigeti házat és birtokot, a család a Hamburg melletti Ahrensburgba költözött, ahol haláláig élt.
Legidősebb fia elesett a háborúban, amely annyira megviselte, hogy von Mücke, az első világháborús hős teljesen összeomlott és pszichiátriai ke-zelésre szorult.
A második világháború után a béke hívének vallotta magát. 1950-től az NSZK-ban szenvedélyesen fellépett a köztársaság újrafelfegyverzése ellen, amely a kommunista meggyőződés gyanúját keltette fel ellene. Az Adenauer-kormány alatt mindez nyugdíjának megvonásával és pszichiát-riai kezeléssel fenyegetett. De 1957-ben bekövetkezett haláláig mégis ki-tartott hazafias, kompromisszumok nélküli álláspontja mellett. Az egykori ünnepelt hősnek nem jutott hely sem a náci rendszerben, sem az NSZK első évtizedében.
Irodalom
Mücke, Hellmuth von: Emden. Verlag August Scherl, Berlin, 1915.
Mücke, Hellmuth von: Ayesha. Verlag August Scherl, Berlin, 1915. (Neubearbeitet und erweitert bei Scherl, Berlin, 1926. Englischsprachige Übersetzung, Ritter und Flebbe, Boston, Massachusetts, 1917.
The Emden-Ayesha Adventure: German Raiders in the South Seas and Beyond 1915, Author: Hellmuth von Mücke, translated by J. H. Klein, introduction by Rerrell D.
Gottschall, Naval Institute Press, Annapolis, Maryland, revised edition 2000.
Hofer, Andreas: Kapitänleutnant Hellmuth von Mücke. Marineoffizier – Politiker – Widerstandskämpfer. Ein Leben zwischen den Fronten. Tectum-Verlag, Marburg, 2003.
(Zugleich: Wien, Univ., Magisterarbeit, 2002).
Fritsche, Olaf: Wüstenmatrosen. Cecilie Dressler Verlag, Hamburg, 2008.
s
teriLizáció és eutanázia a„H
armadikB
irodalomBan”
1917: Münchenben megalakult a Vilmos Császár Pszichiátriai Intézet
1920: Alfred Hoche pszichiáter és Karl Binding büntetőjogász brosúrája Az életképtelen élet megsemmisítésének megbocsájtásáról
1933. július 14: törvény a fogyatékosok és „aszociálisok” sterilizálásáról
1934–1936: „kifésülték” a társadalomból az „aszociálisokat”, majd szisztematikusan üldözték őket
1937. december 14: a birodalmi belügyminisztérium rendelete azok letartóztatásáról, akiknek
„nincs szakmájuk, megrögzött bűnözők, s aszociális viselkedésükkel veszélyeztetik a közösséget.”
1939. május: a gyermek-eutanázia fedőneve: Birodalmi bizottság az örökletes- és intézmény-függő súlyos szenvedések tudományos nyilvántartására
1939. augusztus 18: a birodalmi belügyminiszter bejelentési kötelezettséget rendelt el a szü-lésznők és orvosok számára a különböző torzszülésekről
1939. szeptember vége: az elfoglalt Lengyelországban megkezdődött az „eutanázia”
1940. április: az eutanázia-igazgatóság átköltözése a berlini Tiergartenstrasse 4-be (T4) 1940. július végéig: a négy gyilkolásra berendezett német intézetben (Grafeneck,
Branden-burg, Hartheim, Sonnenstein) összesen 8 765 személyt gázosítottak el
1941 végéig Németországban összesen 93 521 „ágyat bocsájtottak új felhasználási céllal ren-delkezésre” (értsd: ennyi személyt gyilkoltak meg)
Az előfutárok
1859. novemberében Londonban jelent meg Charles Darwin angol termé-szettudós nagy visszhangot kiváltó monumentális könyve A fajok erede-te erede-természeerede-tes kiválasztódás révén, avagy A kivéerede-telezett fajok megtartása a létért folyó küzdelemben (Die Entstehung der Arten durch natürliche Zuchtwahl oder Die Erhaltung der begünstigten Rassen im Kampfe ums Dasein) címmel. Szerinte a rosszul alkalmazkodók a „természetes kivá-lasztódás” vagy a „szelekció” révén kihullnak. Darwin azonban nem em-berekről, hanem növényekről és állatokról beszélt.
1868-ban Ernst Haeckel német zoológus viszont Természetes teremtés-történet (Natürliche Schöpfungsgeschichte) című munkájában a létért fo-lyó küzdelmet a népek történetére alkalmazta. Szerinte a természetes kivá-lasztódás helyébe a mesterséges kiválasztás lépett; eközben a spártaiakra utalt, akik megölték gyenge gyermekeiket. 1882-ben Friedrich Nietzsche
Sterilizáció és eutanázia a „Harmadik Birodalomban
”
61a Szent kegyetlenség (Heilige Grausamkeit) című munkájában pedig egy szerencsétlen újszü-lött története kapcsán vetette fel a gyermek-eutanázia kérdését.
A századforduló előtt meg-szaporodtak a humán sze-lekció-elmélet hívei, akiket szociáldarwinistáknak neveztek.
Auguste Forel svájci pszichiáter már 1892-ben sterilizáltatta ma-gát. 1893-ban az angol
Alexan-der Tille a „szociálarisztokrata” szemszögéből örvendezett a kelet-lon-doni lakosság alultápláltság miatti növekvő pusztulásán. A szintén angol John B. Haycraft ugyanekkor hasznos kiválasztódásnak tekintette a fer-tőző betegségeket, az alkoholizmust és a tuberkulózis-bacilust. 1895-ben a német Adolf Jost jogász A halálhoz való jog (Das Recht auf den Tod) című vitairatában a fájdalommentes halált a gyógyíthatatlan betegek mel-lett a szellemi fogyatékosokra is kiterjesztette. A századfordulón Alfred Ploetz a szaporodási tanok jegyében megalkotta a „fajhigiénia” fogalmát és megalakította A fajhigiéniai társaságot. Szerinte a szegénység a gazda-sági kigyomlálást szolgálja; ezért elutasítandó a beteg- és munkanélküli biztosítás, mert befolyásolják a létért folyó küzdelmet.
A 20. század Friedrich Alfred Krupp nagyiparos pályázati kiírásával kezdődött, amellyel azt szerette volna tisztázni, mit tanultak a származás-tan elveiből – miszerint a magasabb rendű élőlény az alacsonyabb rendűből származik – az államok belpolitikai fejlődése és törvénykezése vonatko-zásában. A pályázatot Wilhelm Schallmayer orvos nyerte, akinek 1903-ban megjelent Öröklődés és kiválasztódás a népek életrajzá1903-ban, államtu-dományi tanulmány az újabb biológia alapján (Vererbung und Auslese im Lebenslauf der Völker, eine staatswissenschaftliche Studie auf Grund der neueren Biologie) című könyve haláláig, 1919-ig az eugenetika szakköny-ve maradt.
Az első világháborúig a sterilizálás, az örökletes betegségben szenve-dők és az állítólagos „kártevők” eltávolításának követelése főleg szélsősé-ges körökben hangzott el. A fajhigiénia és a faji ideológia elvei 1906-ban találkoztak az ún. Mittgartbund-ban, amely a germán faj „tenyésztését”
Alfred Hoche pszichiáter és Karl Binding büntetőjogász
62 Sterilizáció és eutanázia a „Harmadik Birodalomban
”
szorgalmazta. A sokszínű fajnemesítési mozgalom azonban nem jutott túl a szektamozgalom keretein. 1914-ben a Német fajhigiéniai társaság csu-pán 350 beiratkozott tagot számlált, főleg az egyetemi tanárok köréből.
Az első világháború alatt Németország legtekintélyesebb pszichiátri-ai kutatóközpontja a müncheni Vilmos Császár Pszichiátripszichiátri-ai Intézet lett, amelyet 1917-ben a Rockefeller alapítvány és az Amerikából származó James Loeb magántámogatásával alapítottak. Igazgatója, Emil Kraepelin tehetséges, klinikai emberekből és kutatókból álló csoportot hozott össze.
Közéjük tartozott Alois Alzheimer neurológus, a nevéről elnevezett beteg-ség felfedezője. Az 1920-as években Ernst Rüdin vezetett egy projektet, amelynek megállapításai a genetika és skizofrénia-kutatás terén klasszi-kussá váltak.
Az eutanázia-tanok kialakulása Németországban
A nagy áttörés 1920-ban következett be két tekintélyes természettudós színre lépésével. Az evangélikus lelkészcsaládban született Alfred Hoche orvosnak tanult Heidelbergben és Berlinben. Heidelbergben klinikai asz-szisztensként dolgozott, majd 1890-ben pszichiátriából Strassburgban habilitált. 1902-től a freiburgi egyetemen a pszichiátria professzora és az ottani egyetemi idegklinika igazgatója volt. Kompromisszumok nélkül el-utasította és minden tudományos fórumon élesen bírálta Sigmund Freud akkortájt újdonságnak számító nézeteit, mert a pszichoanalízist kultúrtör-ténetileg érdekes tévelygésnek tekintette. Ettől még a német skizofrénia-kutatás megalapítója, Eugen Bendler sem tudta eltéríteni. Főleg a metzi börtönben frissen lefejezettek gerincvelőjének pszichológiáját és patológi-áját kutatta, azt, hogy izgatható-e elektromos árammal. Emellett a törvény-széki pszichiátriára fordította figyelmét, amelynek kézikönyve 1901-től az 1960-as évekig alapműnek számított Németországban.
Hoche az egyetemi hallgatók között kiváló tanár hírében állt. Vissza-emlékezései és tanulmánykötete: A műhelyből (Aus der Werkstatt) olyan
Hoche az egyetemi hallgatók között kiváló tanár hírében állt. Vissza-emlékezései és tanulmánykötete: A műhelyből (Aus der Werkstatt) olyan