- Nincs senkim kívüled (...) - Borzasztó.
Nem minden emberi mű, de minden műalkotás szemközt halad a pusztulással.
Ennyit vagy annyit visszahódít a haláltól az életnek. Nem a saját: a mások életének.
Bodor Ádám - s erre talán kevesen figyeltek föl - a megváltást kívánja visszavenni s adni. Nem a műre terhelt jelentés formájában; a parabolisztikus üdvtörténet tudja -eleve anakronizmus volna egy olyan kor emberi szövevényében, ahol minden, legalább körülírható „igazság" legföljebb mint paradoxon életképes, ideig-óráig. Ahol minden Nagy Rendszer érvényét valamely más Nagy Rendszer kérdőjelezi meg. Nem beszélve (nem is akarván itt beszélni) azok alrendszereiről, nem bonyolódva tehát semminemű politikába.
A modernség paradoxona, tehát a civilizáció válsága abban fejeződik ki a legtisz-tábban, hogy a szabadság menlevelére a függés üti a pecsétet. Az önként vállalt függe-lem minősül szabadságnak: a függefügge-lemsértés, ami valójában volna a szabadság maga, a szabadság időleges vagy végérvényes megvonását eredményezi. A modemség paradoxo-na, hogy a megteremtésében érdekelt és azért küzdő személyiség a győzelméért a sza-badságával fizet.
Hol kínálkozik itt esély a megváltásra, ami a személyes szabadság abszolútu-ma, belső végtelenség? Egyáltalán: fölvethető-e még a megváltás mint program, kész-tetés, parancs, vágy - vagy eleve nélkülözi már a fölvetés is az önmaga értelmét? Azt hiszem, Bodor Ádámot más kérdés nem izgatta. A Sinistra körzet tehát eredendően bölcseleti mű, amely nagy mitológiai rendszerekre, pontosabban: mitológiai Nagy-szerkezetekre épül, és azok magasfeszültségű közegében az ember-abszolútum-ember viszonyát vizsgálja.
A két egymásra vetülő mítosz: a Divina Comoedia és az Orfeusz. Az egyik: a közöst jelképező szemlélő, a másik a személyessel azonos cselekvő útirajza. Egyik sem mentes a tragédia elemeitől, és egyikből sem hiányzik a fölülkerekedés esélye. A két ősmítosz kiterjedése különbözik: a Színjáték dimenziója más-majd, az Orfeuszé énmost típusú. A Színjáték az üdvözülés kínja, az Orfeusz a megváltás drámája. De -és ezt használja ki Bodor Ádám - mégsem a megváltásé, hiszen az Orfeuszban nincs, aki megváltson (erre csak a személyes érdem adta esély kínálkozik), hanem a meg-váltódásé.
A más, a mások, a másmilyenség együtt velem az önmagam megváltásának esélye.
Bodor Ádám ezt a „mitologémát" vetíti rá a keresztény mítoszra, hogy profanizálván -alkalmassá tegye a paradoxon mitizálására, majd visszatérítésére a profánba. A már említett paradoxon, a modernségé, a következő szillogizmusban ölt testet: ahhoz, hogy szabad lehessek, föl kell oldódnom a mórban; ahhoz, hogy föloldódhassak a másban, találnom kell egy mást; ahhoz, hogy megtaláljam, keresnem kell; máshol nem kereshetem, mint a rabságban; hogy megkereshessem, rabbá kell válnom; rab
voltom-ban meg kell őrizzem a szabadságomat; ha rab vagyok, a szabadságomat csak úgy őrizhetem meg, ha a rab voltomat illetően nem hagyok kétséget a rabtartók előtt; belső szabadságomra a külső rabság valahány rekvizitumát rá kell aggassam; rabságom rekvizitumai kívülről nézve a legtökéletesebb rabnak fognak mutatni; szabadságomnak a találkozás pillanatában át kell törnie magamra kényszerített burkomat; a találkozás pillanatában erre az áttörésre csak a szavaim képesek; a szavaim áttörik rabságom burkát, de nem képesek áthatolni a másik rabságának burkán; rabságának burkán át a másik csak egy szavakat mondó rabot lát: a kimondható, a kimondás önmagában kevés a szabadság megérzékítéséhez. Egyedül maradok a szabadságommal. Csak én tudom, hogy szabad vagyok Önmagam szabadsága és rabsága: egy és ugyanaz.
Bodor Ádám Orfeuszként „korunk hősét", a tulajdonságok nélküli, a magasabb érdem nélküli embert, a pusztán létező lényt bocsátja a civilizáció alvilágába (nem utazóként, nem szemlélőként, nem tanúja- és közvetítőjeként értetlen bűnök folyomá-nyainak, hanem csak egyként a létezők közül), hogy a poklot purgatóriumként élje meg, hogy szembesüljön azzal, aminek a működésében szerepet is vállalnia kell. De Andrej Bodor számára Sinistra világa (bármily groteszk) valahonnan ismerős: a rendjét, a rendje irracionalitását, az irracionális rend természetét csakhamar megérti s elfogadja.
Úgy hiszi, elég, ha „túljár az eszükön". Ha a szabadsága szándéka köré cinikusan fol-rétegezi rabsága bizonyítékait. Ha nem nyilvánítja ki: rabságát, függelmeit, e függelem egyre mélyülő borzalmait megszenvedi. Ha a szenvedés veszélyét nem vállalja. Ha a pokoljárásból a purgatóriumot kihazudja. Úgy véli, a szabadságát rejtett kincsként is megőrizheti. Legbelül. És aztán, a másikkal találkozván, sértetlenül elővarázsolhatja.
Hogy aztán AZ, megváltsa őt, anélkül, hogy ő megváltotta volna önmagát. Szabadság -megváltás nélkül: negatív abszolútum.
Nem véletlen, hogy - szemben Orfeusz mítoszával - Andrej Bodor számára a föl-jövetel már szinte gondtalan. Ekkor már nem is vele vagyunk - csak tudunk róla. Már
más meséli az ő történetét. Már csak egy szereplő ebben az istentelen középfajú drámában, ahol a polgári színjáték szabályai szerint lassan minden rejtély megoldódik; a mítoszról a beszélő lefújja a ködöt, a néző föllélegzik, tapsol, kimegy a gardróbba, és fölveszi a saját rabruháját.
Nem is fölemelkedés ez, Bodor Ádám tesz róla, hogy semmiképpen ne lássék an-nak: az Orfeusz-mítosz „vektorait" megfordítja, s az alászállást (földrajzilag is precízen) fölmenetelként ábrázolja. Okkal: a Comoedia szívósan növekvő lelki ereje Andrej Bodor fokozatos süllyedését - a találkozásig - belső kiteljesedésnek imitálja. Olyan ez, mint egy negatív seregszemle: a fokozás végén derül ki, hogy nincs kivel megmérkőzni.
A kifosztottság csúcsáról aztán már csak egy út vezet tovább - egy lejtő a hegy másik oldalán. Ezen csúszik le Andrej Bodor, a lehető legprofánabb módon (maga fölött hagyva az életét) a civilizációba.
Itt enged meg magának először és utoljára az író egyetlen, a következetlenségében következetes, tehát cinikus gesztust: „hőse", modern Orfeusza a görögségbe tér meg, s a görögségből tér vissza kiürülése színterére egy utolsó, szimbolikus ürítésre: meghágja a szőrehullott vénasszonyt, egykori titkos aráját, aki még őérte lett az övé, nem pedig a hatalom kegyéből. De nem is ez, hanem a Suzuki émelyítő, ahogyan mindeközben vár rá, hogy dolga végeztén visszaröpítse Görögbe.
Igen, az író a megváltást akarta visszavenni s -adni. De, mint oly sok nagy mű esetében, a szándékot - azt hiszem - a törvény legyűrte. Bodor Ádám adta, azután visszavette. Nem boldog tőle, abban biztos vagyok.
BAKOS ANDRÁS
Szökés
Az ismeretlen földeken néhány érezhetetlen óra Lombzúgás Napok fénytelen erdeje zúdul a fogolyra De a vízillat elvezet egyedül a hideg sötétben Az eltűnő utak felett a tóig az őrzött vidéken a házakig a réten át Kúszni a fűben a homokban fényektől fényekig tovább
az utcát elkerülve hosszan A szögesdrótokon kívül Felállni egy lámpa alatt A betonra rőt árnyék terül és lassan fölnyúlik a falra Kívül a szögesdrótokon megrándul és megáll a lábam Ablakom fénye körbefon az ázott falak égi illatában
Olvadás
Én a zsebemben pénzem után kotorásztam amíg ő nem szűnő bajait taglalta a vodka hiányát
hogy nincs pénze kenyérre se másra Az elkoszolódott gézt a kezén A törés helyeit pityeregve mutatta Mindene átázott hállottam szortyog a hólé tornacipőjében Nem tudtam már befejezni
Azt amit elkezdtem neki mondani Boldogan elment Később tudtam csak mit akartam mondani Bácsi itt a tavasz tudom én melegek már délben az utcák mégis Lássa be Jól teszi hogyha felöltözik estig
Most CSEPERÉSZGET ugyan de az éjjeli fagyra vigyázzon ÉS A VIZES ZOKNIT HAZAÉRVE CSERÉLJE LE RÖGTÖN
Az őr
Robbantás Robbantás Robbantás A kiáltók nem látszottak teljes alakban csak sisakokról villant néha a fény a vigyázódomb mögül erre Lassú tűz indult el a kábeleken hogy a pillér vázái felrobbantva a plasztik jófele döntse Szökni akartam Tíz napon át vizsgáltam az erdőt és szimatoltam a víz-szagot ösztönösen De kivártam míg egyedül bízlak meg az őrséggel Hogy a rétre senki se jöjjön az erdőből míg tart a gyakorlat erre vigyáztam Lassan elindultam le az útról és már rejtett volna a sűrű gaz meg a holt ág Ezt vágytam De tudom késő volt Akkor a réten megvillantak a töltetek és hördültek az aknák Aztán csönd lett Ismertem tíz napja a hangot Most úgy érezlem mégis jó volna hasalni
Elmosolyodtam Egész a közelben ZÚGTAK A MÉHEK Érezlem késő és végre megálltam áfák közi
Megfordultam Acélszegecsek csattantak a fákba Harchoz üvöltöttek már túlnan is ÉS LEFEKÜDTEM
PAPP GYÖRGY: A CSIKÓ
NAGY GÁBOR