Lőrincz Imre a fejéhez kapott: A mindenit! Ám csak néhány pilla-natra merevedett meg az eléje táruló szörnyű látványtól.
A földön heverő, halott testvére mellé ugrott, viszont nem nyúlt hozzá.
- Mit tettél..., te szerencsétlen! - ordította fel ott, a hirtelen rátörő rémületétől.
Lőrinc Zoltán agyonlőtte magát. Kétcsövű vadászpuskájával ojtotta ki életének amúgy is gyengén pislákoló gyertyácskáját.
Elmúlt este egészen besötétedésig beszélgettek, iszogattak, itt a testvére nyaralójában. Igen jó hangulatban váltak el, azzal az egyez-séggel, hogy alig éjfél után érte jön, és kimennek a közeli vadászterü-letre, egy kis hajnali dúvadászatra.
És íme!
Az egyre erőteljesebben gyülekező fájdalmának, szívet merengető hullámai, keresztül-kasul járták, a rátörő, mély gyászától átitatódott idegrendszerét.
Pánikszerűn, menekülésre hajlón, segítséget kérőn lesett körbe. A franciaágy mellett álló kis asztalkán, kettéhajtott papírt fedezett fel.
A búcsúlevél volt. Széthajtogatta és elolvasta.
„Gyógyíthatatlan beteg vagyok. Nem akarok, ki tudja meddig tartó kínhalál közepette meghalni.”
Bocsáss meg, édes! - írta a feleségének, akit a jelenlévő testvére nemcsak nem viselhetett el, hanem kifejezetten utált.
- Ez... a senki örököli az óriási érték felét, amelyet a testvére maga után hagyott? - gügyögte, túltengő gyűlöletétől kicsordultan. - Mi lenne, ha...?
Az előbbi őszinte megrendülése, mély fájdalma, egyik pillanatról a másikra, ha nem is illant el teljesen, hirtelen a kettévált énje közé szorult. A harácsolás, a mindent letipró pénzéhsége, kábítószeréh-séghez hasonlón eluralta kettévált egyéniségének egész terepét, amely azonnali, de teljesen átgondolatlan cselekvésre ösztökélte...
* * *
A két nyomozó beidegződött mozdulatokkal végezte a helyszíne-lést, amelynél a bejelentő: Lőrincz Imre, a halott testvére is jelen volt.
Megmutatta, hol tartotta a vadászfegyverét s a töltényeket, meg az iratait..., közben kézzel-lábbal magyarázott:
- Szerintem - hajtogatta csökönyösen -, ez nem öngyilkosság. Va-laki fejbe lőtte. A többit megrendezte.
- Ön szerint, ki lehetett az a valaki?
- Nincs bizonyítékom - nyújtotta el a szavait, mígnem kajla vádas-kodásra hajlón összevonta a szemöldökét. - De egyvalami biztos: a felesége itt járt...
- Miért ölte volna meg a felesége?
- Én egy szóval sem mondtam ezt! Bár oka bőven lenne. Például a hagyatékért. A testvéremnek több millió forint értékű, nemes porce-lán- és érmegyűjteménye van, amelynek a felét ő örököli. Nem éltek jól. Félt, hogy...
- A másik felét? - vágott közbe az egyik nyomozó.
- Én.
- Ezzel a logikával ön is tehette.
- É... én? - tiltakozott hátradöntve a felsőtestét, két kezét széttárva. - Hallgassanak csak meg!
Miután azok rábólintottak, folytatta:
- Előrebocsátva: anélkül, hogy bárkit is meggyanúsítanék, a nyo-mok, a nyonyo-mok, kérem! - A búcsúlevélről nem szólt, a zsebében la-pult. - Aranka, ő a sógornőm, két napra elutazott a szüleihez, Pápára.
Mégis! Nézzék csak meg a franciaágyat! Saját szememmel láttam az este: szépen bevetve hagytam itt. Most? Nézzék, fel van túrva! - Odalépett, s alaposan megvizsgálta. - Hajszálak... - Felcsípett egyet. - Tessék, szőke haj, mert ugye Aranka szőke hajú asszony. - Nézzük csak a tükröt! Mert Aranka meg a tükör elmaradhatatlanok. - A tü-körhöz lépett. - Fésű. Felemelte, s felmutatta. - Tegnap este, ez sem volt ott. Elutazott. A szemem láttára szállt fel a buszra, de visszajött, autóba ült, és kihajtott ide a nyaralójukba. Megtehette, ugyanis teg-nap én hoztam ki ide Zoltánt, a kocsija otthon maradt. Nézzék majd meg, világosan látszik a kocsi keréknyoma, előtte ugyanis szöszmö-tölt az eső.
- Biztosan az ő kocsijuk nyoma?
- Amint mondtam: Aranka tegnap elutazott. Nem a kocsijukkal, au-tóbusszal ment el. Szerintem a következő járattal visszajött. A többit képzeljék el, amint én is, mert ugye, én senkit sem gyanúsítok. Csak hát...
- Honnét, miről lehet megtudni, hogy az ő kocsijuk nyoma az? - erősködött az előbbi nyomozó.
- Az elmúlt napokban, az első balkerék gumija kilyukadt. Magya-rul: defektet kapott. Én cseréltem ki a kocsiban lévő pótkerékre. A többi három kerék gumija igen lekopott. Meg is jegyeztem: cseréljé-tek ki, mert ha elkapnak a zsaruk bevonják a jogsitokat! Menjünk ki, nézzék meg, maguk is!
Kifelé menet tovább buzogott.
- Igaz, rákbeteg volt, viszont mostanában a kemo- és a besugárzás kezelése után, s a Béres-cseppek hatására sokat javult. Meg Zoltán nagyon szeretett élni. A hajnali vadászatot is ő kezdeményezte. Lel-kendezett, kifejezetten feldobódott az előlegezett vadászélménytől.
A kis ház előtt, Lőrincz Imre, külön-külön a keréknyomokra bök-dösött a mutatóujjával. Igaza volt, nagyon jól látszottak a kétféle kü-lönböző nyomok.
- Három egyforma, ez meg a napokban lecserélt első kerék új kö-penyének a nyoma...
- Köszönjük. Amint mondta: az egyik közeli nyaraló az öné. Ha megkérhetnénk: tartózkodjon ma ott! A többit bízza ránk!
* * *
- Mit szólsz az ürgéhez..., és az egészhez? - tette fel a beosztott nyomozó kérdését a főnökének, miután az illető elment.
- Szerinted?
- Túl szép...
- S megrendezett - vágott közbe a főnöke. - Bá... ár! No, majd meg-látjuk!
* * *
Lőrincz Imrét, késő délután kereste fel az ismert két nyomozó.
Egész nap a kertjében tett-vett, hogy levezesse felhalmozódott ide-gességét.
- Vesztett, uram! - öntötte nyakon hidegvízként bejelentésével a nyomozótiszt, miután leült az udvaron lévő, fehérre festett padra.
- É... én? Beszéljen világosabban!
- Elhunyt testvére végrendelete szerint, amit ön is igen jól ismer, a nagyon értékes gyűjtemény felét ön, a másik részét Lőrincz Zoltánné, született Lackó Aranka örököli. Igen ám, csakhogy a végrendeletben, a hagyatékozó záradékként ezt is kikötötte: érdemtelenség esetén... - rásandított. - Tudja, igaz? - Nos, ön erre számított, mert ugye egy gyilkos nem örökölhet. Akkor pedig, az összes értékes gyűjtemény önt illette volna meg.
- A testvére öngyilkos lett - vette át a szót a másik nyomozó. - Ön talált rá. Ha egyszer így is, úgy is meghalt: meglehet csúnyák va-gyunk, de ön hülyének is vélt bennünket, avagy a saját képességét betegesen túlértékelte? Azt hitte mindent beveszünk, nem jövünk rá a cselszövésére, és a feleség sem védekezik? Egyszerűen alibit bizo-nyít, s ön paffra esik? Sosem találkoztam még, ennyire naiv bűnöző -vel.
- Holott, ha akkor - vette vissza a szót a főnöke a túlbuzgó társától, mintegy letorkolva a kézzel-lábbal tiltakozó Lőrincz Imrét - nem tesz semmit: nem túrja fel az ágyat, nem hazudik a fésűről, nem megy be a városba, nem köti el a két szerencsétlen ember kocsiját, automati-kusan maga örököli az egész vagyont. Mert az is benne szerepel az öccse végrendeletében, hogy természetes halál esetén az életben ma-radót illesse meg az egész gyűjtemény.
- Miért? - hápogott Lőrincz Imre. Szemgolyója valamit megérzőn felakadt, arca gumiszerűn megnyúlt.
- Mert a sógornője: született Lackó Aranka tényleg elutazott, pon-tosabban felszállt a buszra, ám ott hamarosan rosszul lett. A követke-ző megállóban leszállt, és a visszafelé közlekedő busszal hazajött, amiről ön, ugye valahonnét, valamiként értesült. Belesett az ablakon.
Azt hitte, alszik, holott meghalt. Szívroham végzett vele, tehát termé-szetes halállal, amely szerint..., tudja!
- Mindent vagy semmit? - Cinikuskodott, vállát rándítva a társa. - Ez bizony semmi. Az állam örökli az értékes gyűjteményt, amelyre ön ugye méltatlanná vált...
- Cserében - emelte fel kajánul mutatóujját a nyomozótiszt -, hamis tanúzásért, a hatóság tudatos félrevezetéséért... vendégül látjuk az egyik tágas zárkánkban, amely után, legalább egy évig összkomfor-tos börtön illeti meg...