Kövér Vencel a regény legizgalmasabb részénél tartott, amikor vá-ratlanul csengettek, zörögtek egyszerre.
- Megyek! - kiáltotta, noha jól tudta: úgysem hallatszik ki, három helyiségen át az előszoba ajtaja elé, ki a folyosóra.
Könyvét nyitott lapjára fektette, kibújt a paplana alól és: vajon ki lehet az, motyogva kisietett.
Az ajtó előtt egy fiú állt.
- Bota Gábor vagyok. A szomszédos lakótömbben lakom. Negye-dik emelet 11-es ajtó - mutatkozott be illedelmesen.
Kövér Vencel kinyitotta az ajtót, s kíváncsian pislogott a fiúra, aki folytatta:
- Csomagot hoztam. Oláh bácsi, mármint: Oláh Pál küldi a szom-szédunkból. Tessék!
Átadta, majd, amilyen illedelmesnek tűnt ezelőtt, olyan illetlenül elrohant.
Kövér Vencel elképedten csóválgatta a fejét, felváltva leste a távo-zó fiút, és pislogott a kezében szorongatott furcsa küldeményre.
Csomagot küldött Oláh Pali...? Nekem? A legjobb barátom, még-is...!
Értetlenül felrántotta a vállát, ám annyira furdalta, a pillanatról pil-lanatra fokozódó kíváncsisága, hogy még az előszobában megállt, s feltépte a csomag borító papírját.
- Levél... és két kiló liszt! Mi a fene ez? - morogta fokozódó ide-gességgel.
Alig olvasott bele a levélbe, máris lebénult.
„Két kiló heroin! Az autómban találtam. Holnap add át a rendő r-ségnek”! - olvasta riadtan. Keze-lába remegett. - „Amint tudod, kül-földre utaztam. Sietnem kellett, nehogy lekéssem a repülőt. Időre ér-kezem Bécsbe. Az átadó gimnazista, a szomszédomban lakik. Sem-mit sem tud a csomag tartalmáról. Négy nap múlva érkezem haza.
Azonnal jelentkezek a rendőrségen, tisztázom magam, netán téged...”
Az értékes, de annál veszélyesebb tartalmú csomagot, bent a szobá-jában az asztalra rakta.
* * *
Altatót vett be, mégis csak reggel felé aludt el. Azt álmodta - hitte, holott... -, hogy valaki: magas, vörös hajú, szeplős, ortopédcipőt vise-lő, sánta férfi az erkélyen át a szobájába hatolt.
- Hova dugta el a heroint? - hangzott az álomember nem e világi kérdése. Szavainak reá szegezett pisztolyával adott nyomatékot.
- A kerek, szobai asztalon van.
A saját hangjára riadt fel, dörzsölgette a szemét, rettent meg halálo-san, mert rájött: nem álom, zord valóság, ami körülötte zajlik.
- Maga... maga, mit keres itt? - fogta kérdőre.
Az illető a megnevezett kis kerek asztalkához bicegett, ahol komó-tosan kinyitotta a magával hozott táskáját, és bele csúsztatta a kilós lisztes zacskókba csomagolt heroint...
Kövér Vencel felesége, a másik szobában aludt, mert férje erő telje-sen horkolt. Amit előtte nem tehetett meg, a gyerekeik elköltözése után, az utánuk felszabadult szobába költözött éjjelre. Már az erkély-ajtó nyikorgására felriadt, amelyet a váratlanul behatoló az erkély-ajtó felfe-szítésével okozott. Hosszabb fülelés után, óvatosan bedugta fejét a résnyire kinyitott ajtón, és egy óriásit sikoltott.
A magas, a vörös hajú, a szeplős arcú, az ortopéd cipőt viselő férfi, egyetlen mukkot sem szólt. Sántaságához mérten, fürgén a félemeleti erkélyre sietett, és sántasága ellenére könnyedén leugrott a fűbe.
* * *
A Kövér házaspár nyolc óra felé ment be a rendőrségre, tett vallo-mást.
- Önök nagyon szerencsés emberek - nyugtatta meg a feldúltan vi-selkedő házaspárt az ügyeletes tiszt. - Oláh Pált, mielőtt elutazott volna, szíven szúrták, mert ezek nem viccelnek, de nem ám!
Az éppen előtte heverő iratba pillantott.
- Botár Gábor gimnazistát a folyosón leütötték. Kómában fekszik szegényke a kórházban. Mindez ma éjjel történt, amikor önöket pisz-tollyal megfenyegette az a bandita, ugyanis nem néhány grammnyi, két kiló heroin sorsa forgott kockán. Több millió dollárban!
Előbb az asszony, utána a férj huppant le a székre, kért vizet.
* * *
Bimbóné, Kapás Endre mérnök bejárónője, porszívózott, eközben túlharsogva a Rakéta típusú készülék igen erőteljes, szinte traktorhoz hasonló zúgását, régi slágert dúdolt.
- Ez meg...? - akadt el a hangja, tágult ki a pupillája.
Kikapcsolta a gépet, s mélyen lehajolt.
- Ortopéd cipő? De hiszen, Kapás úr nem sánta! Vörös paróka...?
Minek, amikor olyan dús a haja, mint a kefe! Gumiálarc...? S ez a két csomag liszt...? Nafene!
Mindezeket egy nyitva hagyott bőr szerszámtáskában, néhány szer-szám: feszítővas, álkulcsok, csípőfogó, kalapács... mellett lelte, nézte meg.
Ennek a fele sem tréfa!
A szerszámtáskát a bárszekrény és a heverő közötti résbe rejtették.
Meglehetősen felületesen. Kapkodhatott, aki ide rejtette.
- Liszt? Liszt! - forgott az agya krimi filmekben látott történet fosz-lányaival feldúsítva. - S ha kábítószer? Mert ez a sok rohadt, züllött képű, idegen alak, akik az utóbbi időben idejárnak! Hátha behálózták ezt a szerencsétlen flótást. Belerángatták valamibe.
Amint Derricktől látta a legutóbbi krimiben, felhasította az egyik zacskót, finoman belecsípett a porba, szétmorzsolgatta a két ujja kö-zött, majd megszagolta s megízlelte.
- Édeskés...? Furcsa! - dünnyögte, majd kézbe kapta a csomagokat Kapás Endrét féltőn: meg kell semmisíteni mindent elhatározással a WC-be sietett.
- Nem! - torpant meg ott. - Előtte mintát veszek belőlük! - Miért, minek nem tudta, ösztönszerűn engedelmeskedett belső, védekező mechanizmusának, mert ki tudja, mi származik még belőle!
Hazavi-szi, s biztonságként megnézeti valakivel, aztán figyelmezteti Kapás urat, mert szentül meg volt győződve: nem ő a tettes. Valakinek szí-vességből megengedte, hogy nála aludjon, rejtse el ezeket a ki tudja miket. Esetleg pénzt kapott értük...
A zsebébe nyúlt. Kis üveget vett ki. Valeriána volt benne. A barna szemeket a WC-kagylójába szórta, majd a kiürült üveget dugig tömte fehér porral, s a pénztárcájába dugta. A csomagok többi tartalmát pe-dig, beleszórta a tabletták mellé, még a zacskókat is belerázta, hogy ne maradjon abban egy szem fehér por sem, majd lehúzta vízzel mind.
A két üres zacskót a szeméttartóba dobta, a többi kacat mellé, ame-lyeket a porszívózás után levisz majd a kapualjban lévő kukába.
Ő tette-e, nem, mégis bűnös, netán átverték? - csóválgatta, mind-ezek közben a fejét, teljesen elbizonytalanodottan. - Nem engedem, hogy ezek a barnapofájú, torzborz idegenek, akik újabban idejárnak, tönkretegyék ezt a szerencsétlen flótást!
Kapás Endrére gondolt, akihez több mint tíz éve járt dolgozni, napi négy órában: Takarított, mosott, bevásárolt, olykor főzött is neki...
Azért nevezte szerencsétlennek, mert két házassága közül egyik sem sikerült, s újabban állandó pénzzavarral küzdött. Neki is több havi bérrel tartozott. Mindezek ellenére igen kedvelte az udvarias, az elő -zékeny férfit. Gyakran mondogatta: lennék húsz évvel fiatalabb! Én ráncba szedném, az biztos!
Hosszú percekig törte a fejét: hogyan lehet nem szeretni egy ilyen csinos, jó modorú férfit. Ha legalább szépek lettek volna, azok az ál-landóan fogyókúrázó szukák, akikkel együtt élt...!
* * *
Bimbóné a Moszkva téren szállt le a villamosról. Több rendőr ko-csit, és futkosó rendőröket pillantott meg.
Mi történt megint? Filmeznek? - lesett körbe, ám hamarosan szájá-ra fagyott friss csodálkozásának első hulláma.
Két kreolbőrű fiú - érdekes, mintha a villamoson is látta volna őket, bár egyforma ez mind - határozottan rámutattak, mire a mellettük,
ugrásra kész, civil ruhás nyomozók, azonnal hozzáfutottak s elkapták a kezét: No na! - méltatlankodott, ám azok belé fojtották a szót.
- Magáé ez a pénztárca? - mutatott fel egyikük egy fekete pénztárcát.
- Igen - pukkadt ki a hangja. Az álla leesett, szeme a saját pénztár-cájára gubbadt... - Elloptátok? - förmedt a két, kreolbőrű, fekete hajú, húzódzkodó gyerekre.
A pénztárcája után nyúlt, ám az előbbi nyomozó gyorsan leintette.
- Rendőrség! - Elővette és felmutatta a szolgálati igazolványát. - Kérem a személyi igazolványát!
- Igen, ellopták a pénztárcámat... - dohogta széles szájú szatyrában turkálva, gyűlölködő pillantásokat vetve a két, megszeppenve leső fiúra: - Mind ilyenek ezek! - Végre megtalálta az igazolványát, és át-adta a nyomozóknak.
- Bekísérjük a kapitányságra! - hangzott az előbbi nyomozó szava visszavonhatatlanul, alig néhány pillanatra rá, hogy belelapozott a személyi igazolványába.
- En...gem? Mert ellopták a pénztárcámat? - háborgott őszintén. - Adják vissza, a két kölyöknek meg kenjenek le egy-egy pofont, és kész!
A két nyomozó belekarolt, és könnyedén maguk után húzták. Siet-tek, mert egyre több ember kerekedett köréjük. A zsebes gyerekeket, a közben odaérkező rendőrök kísérték, szinte futva a kocsijukhoz...
Bent a fővárosi kapitányságon eléje rakták a Valerianás üvegben lévő heroint.
- Beszéljen kérem! - követelte a kihallgatását vezető rendőrtiszt.
S Bimbóné beszélt. Miután, teljesen őszintén mindent elmondott, kérdőn a rendőrtisztre bámult.
- A villamoson kilopták a szatyromból a pénztárcáimat, mégis, ho-gyan kapták el őket...? - hebegett, mígnem a rendőrtiszt letorkolta:
- Zsebes razziát tartottunk. Több zsebes gyereket lefüleltünk - ma-gyarázta meg készségesen a rendőrtiszt. - A Mester utcánál szedtük le őket a villamosról. A többit már tudja, igaz? - tárta szét a két kezét, s elhallgatott.
Kissé később megint Bimbónéba fúrta a szemét.
- Velünk jön! S a helyszínen szépen megmutat mindent!