Kora reggel történt.
Az emeletes, kisvárosi irodaházban még csak hárman tartózkodtak:
Fent az emeleten az igazgató: Orbán Béla, lent a földszinten a két ta-karítónő, akik a takarítószer tárolóban reggeliztek. Alig néhány falat-nyi evésük után, teljesen váratlanul lövéseket hallottak fentről.
Riadtan egymásra lestek. A következő csámcsogás a szájukban re-kedt.
- Hallottad? - fröccsent ki Botkáné, Rózsika szájából a nyálával ke-veredett, félig összerágott ételmaradék.
- Valaki lőtt. Félek..., mégis azt mondom... - húzta a szót ijedezve:
Szabóné, Juliska, majd elhallgatott.
A két testes nő összenézett, aztán egyre gondolva: uccu, ki az ajtón, fel az emeletre.
Az igazgató holtan hevert az asztala előtt. Homlokából friss vér dőlt, gyűlt a feje köré a parkettára.
Rózsika kétségbeesve, halálosan elsápadva, minden ízében remeg-ve, csapta össze a kezét.
- Te jó Isten! - s felsikoltott.
Az asztalon telefonkészülék állt, mégis az ablakhoz rohant, hogy kinyissa, és segítségért kiabáljon.
- Ah! - kapott a szájához ott, majd, mint akit szembefröccsentettek, mind a két tenyerével eltakarta az arcát, és pánikszerűn az ajtó felé menekült.
Juliska valami súlyos veszélyt érezve a nyomába szegődött.
- Mi... mi történt? - hebegte e közben rettegőn, a társnője ruháját rángatva, - Láttál valakit?
- Ne kérdezz semmit! - csak ennyit mondott, majd, amennyire kö-vérsége engedte, futásnak eredt.
- Mégis...! Valaki az elsötétítő függöny mögött állt? - erő szakosko-dott a nyomában loholó Juliska.
Az nem válaszolt. Lent felkapta a szatyrát, és a társnője fokozódó megrökönyödésének közepette tovább futott, ki az ajtón, onnét az
udvaron át, a járdán feltűnést keltőn rohanva, a közeli házak egyiké-be, haza.
Szabóné, az ijedtségétől lemerevedetten, kétségbeesve, remegve le-sett utána. Majd összeszedve magát - tetemes időt veszítve -, az épü-let utcai frontján lévő boltba sietett segítségért...
* * *
A kiérkező rendőrök s nyomozók a halott megszemlélése után Szabóné, Juliska vallomása alapján, Botkáné, Rózsika lakására siet-tek.
Bent a szobában a fal mellett feküdt, holtan. Két lövéssel végzett vele a gyilkosa. A földön cseh gyártmányú, kis kaliberű pisztoly he-vert...
* * *
A laboratórium és a nyomrögzítők egybehangzó vizsgálati eredmé-nye szerint, ugyanazon személy lőtte le mind a két áldozatát. A gyil-kos a megtalált cseh gyártmányú pisztolyból adta le a lövéseket, amely - állapították meg ezt is - a fegyverek nyilvántartása szerint:
Jávor Gézáé, a fegyelmi eljárás alatti időre felfüggesztett igazgató helyettesé, aki többször és nyilvánosan is megfenyegette az igazgató-ját, mint régi vetélytársát...
Alapos házkutatás után őrizetbe vették.
* * *
A jó hétig tartó és nagy erőkkel folyó nyomozás után Orbánné Ottlik Évát, a lelőtt igazgató feleségét, előállító paranccsal a kapi-tányságra kisérték.
A bűnügyek osztályvezetője, a sportos kinézetű, középkorú férfi, áthatón fürkészte a csinos asszonyt, mialatt az - rágyújthatok kérdése után, cseppet sem törődve a válasszal, amely el sem hangzott, leült - közömbösen cigarettára gyújtott.
- Figyelmeztetem - kezdte rövid, de alapos szemlélődés után a bű n-ügyek osztályvezetője -, hogy ebben az irodában elhangzó, minden egyes szót magnetofonra rögzítünk. Megértette?
Az csakúgy rábólintott.
- Igennel válaszoljon!
- Igen - vágta rá gúnyosan, némi csodálkozást színlelőn. A cigaret-tája füstjét messzire fújta.
- Gyanúsítottként állíttattam elő. Két rendbeni gyilkossággal, lő -fegyverlopással, a hatóság tudatos félrevezetésével gyanúsítom.
- U...gyan, kérem! - Lekezelőn a bűnügyi osztályvezetőre legyin-tett. Hosszú combjait keresztbe vetette, kényelmesen hátradőlt a szé-kében, s várakozón, kétkedésének cinikus ajakkerekítésével adva hangsúlyt, a férfi felé intett: - Nos?
- Jávor Gézával, miután elvált a férjétől, évekig együtt élt. Szakítot-tak, elköltözött tőle, ám egyvalamit elfelejtett: visszaadni a kulcsát. - Erőltetetten, mintegy pszichikai hatást kifejtőn a nőre mosolygott. - Beosont. Kinyitotta a szekrényt, ahol a fegyvert tartotta. Nem tudom miért..., egyszer talán megkérdezem tőle: Jávor Géza pamut szalvé-tába bugyolálta be a pisztolyát, és szorosan átkötötte. Ön elővette, és az asztalra helyezte. Nyilván sietett, kapkodott, ezért a fogával segí-tett kibogozni az összegabalyodott kötést. Ez itt - színes fényképet vett elő, és a pamut szalvéta mellé helyezte - kinagyított kép a rúzsos ajkának lenyomatáról. Ez pedig a rúzsa! Utólagos engedélyével én csentem el, amikor kézmosás ürügyén a fürdőszobájába kérezkedtem öntől. - Azt is kirakta. - A két szín tökéletesen megegyezik, és a rúzs is azonos.
Egy ideig a nyugalmából kimozdíthatatlannak tűnő asszonyt nézte, majd ismét a fiókjába túrt.
- A letörött körme. Nézze meg!
- Sajnálom - mosolyogta ki gúnyosan az asszony, miközben kárör-vendőn felmutatta az ujjait. - Nem viselek hosszú körmöket.
- Nézze meg ezt a fényképet! - Átvéve a nő flegmaságát, kártyaként dobta eléje. - A fegyverlopás után... Apropó! Az a férfi, mármint Já-vor Géza máig szereti magát.
- Sajnálom - rángatta közömbösen a vállát.
- Ennyire aljasul belekeverni! Nem érdemelte meg! Szóval..., a só-gornője lányának névadó ünnepségén, mint a kislány névadó anyja, szegény kislány, aláírta a jegyzőkönyvet. Nézze csak! Lefényképez-ték. Négy ujján hosszú köröm van, amíg a hüvelykujján... - Rápöc-költ. - Ez itt a letört körme helye.
Szemét vádolón a csinos nő arcába vájta, s korholón megcsóválta a fejét: ejnye... ejnye, ennyi hibát!
- Van több is? - enyelgett. Kifejezetten szemtelenkedett a bűnügyek osztályvezetőjével.
- A lábnyoma, amikor az a szerencsétlen asszony magára lelt az el-sötétítő függöny mögött. Ön a falig hátrált. Bal lábát hátrahajtotta, és a falhoz nyomta. Ugyanazt a nyersgumi talpnyomot négy helyen is rögzítették a nyomrögzítőink.
- Több? - tárta szét a kezét flegmán.
- Ez az öv! - Kivette, megmutatta, majd azt is az asztalára rakta. - Miután lelőtte azt a szerencsétlen, teljesen vétlen asszonyt... Két kis-korú gyereket hagyott itt, mindezt, mert megpillantotta az elsötétítő -függöny mögött. - Lebunkózó pillantásokkal öklözte egy ideig, majd folytatta: - Kifelé futva, az átmeneti kabátja öve lógott, s beleakadt a járdát övező rózsabokrok egyik kinyúló ágába...
- Nyert! - fojtotta bele a szót a nő. - Most boldog? Egyébként meg-érdemelte a volt férjem. Miért? Azt majd a bíróságon mondom el.
A bűnügyek osztályvezetője megcsóválta a fejét, majd szakmája feldúsított árnyoldalának visszatükröződéseként, néhány pillanatig adózva a szerencsétlen takarítónő emlékének, savanyún rábólintott, és felállt.
- Őrizetbe veszem! Vezesse el! - szólt az ajtóban ácsorgó rendőrre, s kikapcsolta a magnetofont.