PIZZI Dl PALŰ.*
151 séges derűjét, a végtelen kirándulások és folyvást ismétlődő hegymászások remény
ségét. “ *
Mikor a sok téli gond és ezer kicsinyes küzdelem után bevonultam Pontre- sinába, azt gondoltam, hogy már ilyen álomvilágban élvezem a siralomvölgyi élet munkájának jtilalmát.
S mindez, a mit itt emlékezetben végigjártam, csak a keret, mennyivel remekebi) maga a kép : a Bernina hegyseregének fehér koszorúja. S ebben a hegyseregben vannak magasabbak, vannak vakmerőbbek, vannak népszerűbbek, de a sziklába-hóba remekelt milieuben csillogóbb és patyolatosabb nincsen a Piz Palű hármas ormánál.
A három Palű legkeletibb orma volt a Bernina-csúcsok közt a legelső, melyet emberi láb érintett. 1835 aug. 11-én történt, hogy Heer Oszvald kísérőivel (Meuli, Madutz, Flury és Colani) e tetőre lépett abban a jámbor hitben, hogy megvias
kodott a legmagasabb Bernina-csúcs nehézségeivel. Ez az első megmászás is rend
kívül vonzott engem a Palűhoz, mert a halandó, ki elsőnek állott odafent, a halha
tatlan Glan Marciiét Colani volt,** a legynagyobb zergevadász, ki valaha a fennyvesek vadonában vagy a jégsivatagokon űzte a vad nyomát. Ma is naponta hallani Pon- tresinában Colani nevét és az én képzeletemben is gyakorta végigsurrant az ő varázslatos egyénisége, mikor izzó nap hevében az „Ada Colani“ rozoga kőviskója előtt merítettem a habzó Roseg-patakból, melynél hajdan a „Bernina királya“ leste
* On dit que le Peau-Rouge, au fond des solitudes do l’Amérique, rêve que dans l’autre pokoli zivatarokban bűvös vadászként száguldja be az Engadint s ha ilyenkor elhagyott pásztor
leányok vagy szénát tarlózó menyecskék kerülnek útjába, jajkeservet hoz reájuk, mert gyermekeik
„Camogaski-fiúk“ lesznek, kiknek nézésében bűvös láng ég, kik emberfölötti erőkkel rendelkeznek, de sötét a lelkűk, bánatos a sorsuk. Ilyen „Camogaskerkind“ volt Colani is. (Heer i. m. 71—75. 1.)
önkovácsolt karabélyával a hajnalt vagy mikor a Mortél kövei közt félórákig csúsz
tam térden a legelésző zergenyájak után.
A Matterhorn megmászásának évfordulóján akartam a Palűn állani, hogy ott még egyszer keresztülélvezzem mindazt a gyönyörűséget, mely ép egy évvel előbb a világ legszebb bérczén jutott osztályrészül, de váratlan hóvihar visszaűzött a Yadret da Pers síkos jégmezőiről.
Augusztus 20-án (1906) már újra útban voltam a Diavolezza-menedékház felé. Két kísérőm volt: Rauch Andrea és Cadonau Andrea, két magam korabeli pontresinai legény, Mind a kettő világosszürke, vastag hegyi ruhájában, nagykari
más hamuszín kalapjával olyan, mint egy-egy vállas homokkőszobor, melyről lepat
tog a jégeső is s mely nem érzi a nap hevét, sem a tél fagyát. A kora nyári délután langyos levegőjében ballagtunk a Bernina-hágó országútján. Csönd volt.
Csak az előttünk haladó postakocsik lovainak csengői csörrentek bele a fogyó fenyvesekbe és tompán zúgtak a magános póznákon a távíró drótjai, mikor a kopár mellékvölgyekből ki-kisüvített a hegyek lélekzete. A Bernina-házaknál föl
kanyarodtunk a gyöpös lejtőre, mely a Mont Pers és Piz Trovat közti kis hágóra, a „Diavolezza“-ra vezet. Nem tudom, honnan kapta e hágó ezt az „ördögöcske“
nevet, mert bizonyos az, hogy ez a hely magasság és szépség dolgában a menny
beliekhez sokkal közelebb áll. Még látni a mélységben a forgószél tánczát a Ber- nina-út fehér vonalán, a sivár völgykaoszban a bergamaski pásztorok apró fehér nyájait, míg lassan a közeli sziklahegyek fölött kicsillannak először fehér pontok, aztán ezüstös vonalak, végül vakító tömegek, az Ortler, Oetzthal és Silvretta havasai, melyeken megtörik a késő délután teljesteli, izzó napsugara. Az apró Diavolezza- tónak tükre már sötét aczélkék, mert csak mohos kövek fürdenek fagyos vízében ; annál derűsebb mellette a kis glecser, mely magába szívta a bujdosni ment nap
nak utolsó fényét.
Egy pár lépés a ropogós hóban és fönt álltunk a Diavolezzán. Nem lehet leírni, mit lát itt a szem ; ezekre a fogalmakra nincs szavunk. A lelket nem lehet lefesteni, ez pedig itt a természet lelkének egyik legmagasztosabb megnyilvánulása.
Ügyet sem vetettem a rozoga, düledező menedékházra (2997 m), csak bedob
tam batyumat és jégcsákányomat és siettem ki a ház elé.
Magánosán állottam a Persglecser fölött magasan kiszökellő szirtfokon és átengedtem magamat az utolsó napsugarak langyos öleléseinek, a hűvös légáram
lat, az éjszaka láthatatlan előhírnöke legyintéseinek. Lábaim alatt megfagyott ten
ger terült szét; tiszta kékjébe feketén szántottak bele a kifiirkészhetlen jégrianá
sok. Körös-körül fehér hegyek, barna hegyek, violás hegyek. A rengeteg szikla
tömegek, melyeket bevont ezer és ezer tél hava, tömegeik mellett is könnyedén vannak felépítve és belesimulnak a világos alkonyati égbe, mintha csak szín, árnyalat és hangulat volna itt minden és semmi anyag. Látszólag csak néhány kődobásnyira áll a Palű hármas csúcskoronájával. A három sziklapillér, mely egyes ormaihoz feltörekszik, egy-egy Atlasz, ki az égboltozatot hordja vállain, s fönt a gerinczél mégis finom és lehelletszerű, mintha az égbe csak ezüstszínű hullámvonal volna belerajzolva. A szirtbordák közötti hatalmas merőleges völgyekben vészjóslón merednek ki a beszorult jégtorlaszok. Mégis csupa lágyság az egész ezüst hegy, mert a fehérség úgy hullámzik rajta, mint a menyasszonyi ruhának fehér selyme.
153
Épen most érintik az utolsó sugarak s minden érintésük helyén egy-egy biborfolyam szikkad ki a fehér leplek alól.
A kihűlt Bellavista-ormok mellett sötéten tör elő a Crasta Agűzza. A majd
nem égszínkék fagyos jégalaptól gyűrűzve metszik el a ködfodrok és mindenik pirosabb a pirosnál. Ez a leglélekemelőbb pillanat, midőn megjelenik a magasban az éj rózsás arája, az esti pír és osztogat mosolyából az utána integető világnak.
Piz Roseg.
Ez az esti izzás pillanatokra lelket varázsol a havasokba. Transparens lesz minden hegy, miként ha belsejében kigyuladna a föld belső tüzének őslángja és ez a tűzfény átderengene a jégtáblák fagyos burkain és a jégvirágos, hókristályos zúzmarán. A Piz Bernina és Piz Morteratsch, mert épen nyugatnak fekiisznek, már árnyékba merültek, „aludni mentek“, míg körülöttük még minden világít. Egy- egy sárgás csipkesor, mögötte valami felragyogó körvonal, azután a violás bizony
talanság sejteti, hogy a világ mind a négy tája felé bérezek végtelenje sorakozik.
Este lett.
Egyöntetű az ég sötété és kigyuladoznak a csillagok. Nincs különbség kelet és nyugat között ; az éj kiegyenlíti az ellentéteket. A mélységes csönd szinte zúgott a fülembe. És én még egyre ott álltam a csípős hideg levegőhullámok közepén, mintha várnék valakira . . . Álltam magánosán . . . Ej, dehogy is magá
nosán . . . Leszaladt egy hulló csillag a Cambrena havára és én tudtam, hogy e csillagot nem egyedül nézem. Messze, napkeletre messze, egy virágos kertben a Maimaison- és Marshalnil-rózsatők alján ül valaki apró fehér bölcső mellett és nézi ugyanezt a hulló csillagot. Én üzenek általa neki, ő meg üzen nekem. Milyen lélekemelő gondolat, hogy két teremtés így tud találkozni és a fény útján fényt küldeni egymás leikébe. Éreztem, hogy Pontresina szűk utczáiba most gördül be csilingelve, dübörögve négy fehér lovával a postakocsi és hoz nekem hírt hazulról.
Végre bementeni a rokkant házba, hol a szűk szobában egymást taszigálták az összeszorult vándorok és pipázgató vezetők. A rossz kályha és makrapipák füstjéből a sok marczona férfi között csak egy szelídebb részlet bontakozott ki, az asztal kuczkójában egy fiatal leány, ki szintén a Palűre készült. Miután a Good-bye-től egész itt az Isten közelében dívó ratorománig minden közbeeső nyelven jóéjszakát kívántunk egymásnak, homlokunkat sorra a mestergerendába ütve, felkapaszkodtunk a létrán kisded ketreczeinkbe. E szobákban mindenki úgy érezheti magát, mintha a hullámokon félrecsúszott tengeri hajó fülkéjében támolyogna, mert ferde itten ablak, ajtó, mennyezet és padló. Az idők viharai és a tél hótömegei kissé összenyomták, félretolták az egész házat, melynek köveit csak az imádság tartja össze.
Szobámban kellemes meglepetéssel tapasztaltam, hogy míg én künn ábrán
doztam, egy derék német, ki nálam reálisabb nézeteket vallott, elszundított a fal mellett nekem fenntartott ágyban, önfeláldozóan engedve át a betört ablak melletti nyoszolyát. Úgy, a hogy voltam, belebújtam ebbe a jégverembe és nemsokára az elmúló dörmögések és koppanások sejtették velem, hogy pihenni tért az utolsó mohikán is.
Nem éreztem, hogy hideg az ágy: az ablakra szegeztem tekintetemet. Egy darab tündéri éjszaka, benne néhány világító fehér orom, remegő csillagfüzérrel felékesítve, szenvedélyes vágyakozás a holnapi kaland után, egy pár édes gondolat haza és magam előtt láttam a mennyeket, mint Dante paradicsomában:
„In forma dunque di Candida rosa Mi si mostrava la milizia santa . . . “
(Paradiso XXXI. 1—3.)*
És álmodtam édes nyugalomban.
Éjjel egy óra tájban már nem tudtam aludni. A szél sziszegve fújt át a vakolatnélküli falakon s majd itt, majd amott hólyagosodott fel a papiros, mely- lyel a fal be volt széliében tapasztva, hogy meleget tartson. Bár a mi indulásunk csak négyre volt kitűzve, leszálltam kártyaváramból — szórakozni, mert hallottam lent azok dörmögését és botorkálását, kik két órakor készültek a Piz Beminára.
Az első karaván hat legénye (Seglias, Grass és Bossi vezetők, három svájczival) mogorva és fázékony méltósággal tűntek el a betehetetlen ajtón át a hideg éjsza
kában. Derűsen üldögéltem az egyik kuczkóban a gyertyaláng mellett és gyö
nyörködtem a grog illatos gőzölgésében, előre készülve már a szürcsölés
élveze-* S mintegy fehér rózsa alakjában jelent meg előttem a szent sereg . . . (Paradicsom, XXXI. 1—3.)
A Pizzi Palü a Diavolezza hágójáról (alkonyaikor).
155 téré. Ekkor a repedéseken átömlő vihar kioltotta a gyertyaszálat. Rögtön tisztában voltam a tennivalóval. Ugy-e meggyújtottam a világot újra? Nem. Azt gondoltam, miért fázzam idebent, mikor ezt odakiint sokkal jobban és élvezetesebben megtehetem.
Kimentem virrasztani a ház elé.
Első pillanatra minden igen sötétnek látszott, mert a konyha lantornás ablakán át kiszűrődött egy kis világosság és élesebbé tette az ellentétet. A gazda hosszú másik a Persglecser közepén kis remegő Iris-körben. Az egyik a Boval-menedékházból útrakelt csapatnak lámpája volt, a másik az imént innen elindult menetnek mécsese.
Az éjszaka titokzatos tünde pompája visszaringatta lelkemet a mondák világába s mikor az Isla Persa fölött reszketett el az egyik villiszerű tüzecske, benépesítettem ezt a jégtengerbe ékelt „elveszett szigetet“ a népköltészet korával.
Szinte láttam, hogy válik a kövér legelő sziklává, a fekete göröngy vastag jég
kéreggé a szegény Aratsch arájának átkai közben. Mert hol volt, hol nem volt, volt egy földhöz ragadt szegény fiú, Aratsch, ki beleszeretett Pontresina legszebb és legmódosabb leányába. Elment messze külországokba, szolgálni a gazdag meny
asszonyért. Hazatért a zsoldból kincsesei, dicsőséggel s másé volt a leány. Aratsch
mann, a pontresinai vezetők egyik nesztora. A prózai nyelvészek szerint Morteratsch sűrű erdőt jelent. (Murtér és „atsch“ — a nagyító képző.)
Négy óra volt. Még éjszaka akart maradni, még teljes homály töltötte be a mélységeket, még sötét éterhullámokban úsztak a csillagok, de kelet felől piros, kúszált ködpihék iramodtak a hegyek közé. E tűznyelvek bíborosán omlottak le a fehér tetőkre, mint pünkösdkor az apostolok ősz fejére. S vagyon lélek és beszéd e szent ősz hegyekben is, mert az isteni erőnek és igazságnak hivatott apostolai.
Néhány perez múlva fölraktuk az elemózsiát és lámpásainkkal kiint botor
káltunk a Piz Trovat lejtőjének kövein. Nemsokára tiszta jégre bukkantunk és megcsendült Rauch kezében a villogó csákány. Csörömpölve siklottak a feneketlenbe a csapából kimetszett jégszilánkok, míg Rauch törölgette verejtékes homlokát.
A munka lassan haladt, hogy egyszerre csak mögöttünk csillant meg a többi karaván sok lámpája is.
A Piz Cambrena irányából csakhamar lekanyarodtunk a Palű hótestéhez és szomorúan tapasztaltuk, hogy jó másfél-két arasznyi új hó, mely az előző napok
ban bőségesen omlott, borítja az egész régiót. E süppedékes pályán kezdtük meg a meredek lejtőt, ide-oda balanszírozva a tátongó jégrianások között átkanyargó keskeny jégfalakon. Míg zihálva tapostunk nyomot a térdig érő hórétegbe, szinte küzködtem azzal a csodás igézettel, mely e tündérszép és mégis hátborzongató jéghasadékokból kiárad. Mintha láthatlan, kifiirkészhetlen mélyeken habzó vizek zokogásából Sziréna-ének hangzanék, mely csalogat, hogy ott lenn kékebb a levegő, mint a magas égen, tisztább az ital, mint a hegyi legelők forrásánál és nincs elmúlás, mert ez a jég százezer éve tapad e szíriekhez és ma is oly csillogó, mint a drágakő, oly üde, mint akkor, midőn odakristályozta a teremtés első hideg napsugara.
Elfordultam a „fehér halál“-tól és tapostam tovább a végtelen, porhanyó lejtőt, míg nem megállt az egész hosszú hangyasor. A féltérdeket a meredek lejtőre szorítva, vagy a mélyen bevert jégcsákányra telepedve megkezdtük az úgynevezett délelőttit. Tüneményes volt innen a pillantás. A Bernina és Piz Mor- teratsch sziklás részei a legeslegsötétebb ibolyaszínben váltak ki a környezetből s reflexük éles árnyakat vetett a hóra. A szél által mély kékre csiszolt fényes hajnali ég pedig valósággal tükröződött a fehér sivatagban, a felsőbb részekre narancsszíneit, az alsóbbakra rózsaszín pírját is vetítve.
A szél zúgott, mint egy sereg közeli vízesés, de csak akkor ragadott torkon bennünket, mikor kiértünk az első Palű csúcs buezkás gerinczélére. Megkezdődött a küzdelem a létért.
Javelle Emile, a franczia természetbarát, egyik hegyormon töltött perczeiről emlékezve, rajongással írja: „Je rêvais de l’âge d’or . . .“ Az aranykorról álmo- dám. Máskor a csúcs közelében engem is megigéztek az aranykor álmai, ma azonban meg kellett elégednem azzal, hogy csak az ezüstkorról álmodjam. Hiány
zott innen az arany: a langyos napsugár — és a beláthatlan látottaknak jelle
mét csak a hó ezüstje adta meg. Bizony, ezek a körülmények nem is érdemelték meg az aranykor aranyos nevét; beértem a kevésbé nemes ezüst érez jelzőjével, mert még most is vaczog a fogam, ha arra a kellemes kiimára gondolok, mely itt az ormon augusztus derekán eszünkbe juttatta a régi jó „kánikulát“. Megértem én már sokkal hidegebb időket is, de hát a hideg csak akkor hamisíttatlan szép, ha szél fűszerezi a csikorgó fagyot. A 7—8 C. fok hideget a vihar néhány
futár-A Piz Bernina és Morteratsch.
157