159 10 óra) tartottuk a legelső pihenőt, mióta elhagytuk a Diavolezza-ház diiledezett,

füstös „szalonját“. Az egyik angolnak, ki a két Grassal követte nyomdokainkat, elfagyott mindkét keze, de azért vígan tartotta oda veltlini bíborral tölt kulacsát, hogy kocczintson velem az eljövendő hasonló légvándorlások sikerére. Néhány percznyi kedélyes poharazás után futólépésben ösvényt tapostunk a bolyhos hólej­

tőkön át egész az ú. n. „Lochig“. Ez a Loch jó néhány száz láb, igen meredek, katlanos hólejtő, mely levezet a Vadret da Morteratsch jégrianásaihoz. Hosszú ideig kellene itt csapát vágni a homokos hóval lepett jégbe, azért inkább a siklást választottuk. Egymás mögé ülve, a talpat a magasba, a két kézre fogott csákányt féknek mélyesztve az üveges jégalapig — villámgyorsan száguldtunk a mélybe. Zihálva szívtam a metsző levegőt és feszült idegekkel élveztem a „glissade“

vad gyönyöreit ; a fehér pálya előttünk feneketlennek látszott, — az alattunk, mel­

lettünk, mögöttünk nekiszabaduló hógolyók ugrándozva versenyeztek velünk a türkizmezők felé, — míg két oldalt a látszólag hegynek szaladó, sérac-kal (jég- tornyocskák) megrakott sziklás falak és a gyorsan növekvő, hamvaskék felhőkben elomló tetők tökéletessé tették e vidám utazás kéjét.

Elmaradt mögöttünk a „Fortezza“ barna szirtje és a „Labyrinth“ Capri-kék romhalmaza s valami 200 méterrel alább állottunk talpra, tátongó jégrianás szédületes peremén. A keskeny hóhidakat gyöngévé olvasztotta a kései nyár és pillanatokra átfutott elmémben a szegény Nasse tanár rémes sorsa.* Jó fél óráig bolyongtunk ide s tova a keskeny jégmesgyéken, melyek szétválasztják egymástól a rengeteg jégrepedéseket. Jobbra-balra a sötétkék pokol, melyben zuhognak, zaka­

tolnak a Bernina láthatlan malmai, a több mázsás kövek, mik beékelődtek a kivájt négy társát látta meghalni az egetvívó birodalomban. Mikor 1891-ben Pontresinában jártam, akkor láttam először, mikor havasi gyopár-koszorút tett egy, a pontresinai postakocsin nyugvó koporsóra.

A Bernináról visszajövet, a Morteratsch-glecseren karjai közt halt meg a svájczi Weber-Imhof.

A második volt szegény Nasse dr. Végül 190.-1 augusztus 27-én vezetőtársát Platz Sebastiant és a fiatal angol Hartley Johnt látta a mélységbe zuhanni a Crastagüzza jégzom ánczos szíri­

jeiről. A kötél pár arasznyira mögötte szakadt el. Mikor az idén (1906) újra láttam őszbe csava­

rodó fejjel, — csak megerősödött hitem, hogy nincsen abszolút veszély, mert megtartja az Isten, ki életre vagyon szánva.

darabka sarkvidékre. Túl a jégfolyamon barátságosan füstölgőit a Boval-ház (2439 m) kéménye s a szélcsendben egy tarka pillangó repdesett a hullámos jég- feliilet ezer apró vízmedenczéje között, hogy kaczéran megnézze hímporos ruháját a napsugárrá vált csillogó kis tükrökben.

Megérkeztünk a tündérmese végéhez és a Boval-menedékház feketekávéjánál már úgy éreztem, mintha hetek múltak volna el azóta, hogy ott fent a magasban előre szegezett homlokkal néztünk szembe a vészszel. A mennybolt gyöngéd kék­

jébe vakítón illeszkedett bele a felhőtlen Palű-gerincz, három ezüstös búbjával, melyeken mosolyogva játszadozott az augusztusi napsugár. Még sokáig átragyogott hozzánk a mi fehér utunk a fenyvesek koronája fölött, - aztán távolodott, kiseb­

bedéit, elmosódott, mint a szép emlék a feledékeny lélekben. Egy-egy barna szálfa mellett váltakozva fölvillant egy ezüstsáv a Palűk jégbrokátjából, — mígnem átlát- hatlanul összefonódtak mögöttünk a tűleveles harmatos függönyei.

Az erdei ösvényen szakadatlanul jöttek szembe kirándulók, kik legalább a Chiinettáról akarják megbámulni a fölfelé szálló vágyak és imádságok derengő birodalmát. Egy természetbarát, ki a Chalet „Sanssouci“-ból bukkant ki, nyájasan üdvözölt is: „de szép napotok lehetett ma odafönt“. Pár szóval jellemeztem neki a vihart. „Lehetetlen, mondá, hiszen én abban az időben csak néhány arasznyi fehér ködöt láttam a Palűn“. Ki hitte volna el idelenn, hogy az a pár arasznyi fehér köd talán hosszú nyarak legczudarabb hófergetegje volt. Ez jellemzi az ellentétet a bérezek világa és a mindennapiság közt. Ott minden közelről óriás és hatal­

mas — itt meg a nagy is közelről nézve válik parányivá és gyarlóvá.

Fél három tájban már Pontresinában, a Hôtel Bellavista erkélyén rakosgat­

tam vízbe azt a néhány szál anemonát, mit nem tudtam otthagyni az út szélén.

Azután fölbandukoltam a Villa a ma Campagne terraszára teázni. Az asztalok körül zümmögő közönséget épen olasz vándormuzsikusok szórakoztatták. Épen kedvemre való volt e hely. Magány — bár százak voltak körülöttem — és tár­

salgás, a nélkül, hogy felelnem kellett volna. Hisz az a hízelgő déli dal hozzám is szólt üde kaczajával, édes suttogásával. Pár pillanatra be kellett hunyni szeme­

met, hogy láthassam mindazt, a minek emlékezete olyan friss volt még lelkemben.

Langyosan sütött reám a nap. A Villa mellett álló néhány fa lombjavesztett gályái reszketve meredtek a fényes őszies levegőbe. E galyrámában fátyolozottan nézett keresztül a Piz Julier. Sziklatömbje mögül a hanyatló láng-csillag néhány egyenes sugarat szórt a halovány égre és az alsó „Ada“ kövér, aranysárga rét­

jeire. Mint a Caesarok sugár koronája, — úgy nyugodott az utolsó fény az elsöté­

tült bérczeken. És én bennem újra felébredt az a különös vágy, a mely már gyermekkoromban sokszor homályosan átjárta gondolataimat, az a bűvös vágy, mely talán az egész emberiséget irányítja és ösztönszerűleg viszi a nap útján és a nap után : menni, menni napnyugat felé . . . Szinte szerettem volna szétszedni szemeimmel azt a szikla-phalanxot, mely az Engadint bebástyázza a Juliertól az Albuláig — igen, szerettem volna szétszedni, hogy szomjú lelkem megtudja, mi van ott túl és ismét e túlon túl ! . . .

Ilyféle gondolatok közt kezdtem leszállani a villa magaslatáról, hogy nyugo­

vóra térjek, mikor útközben megállított a Val Roseg világító nyílása. A csobogó Roseg-patak és a fekete fenyves fölött még egyedül a Piz Glüschaint (3600 m =

A Piz Iloseg.

161 lucens : „ragyogó“) lobogott az esti pír lángjaiban. Ezért hívják „tündöklő hegy­

nek“. És úgy megszerettem ezt az ormot is, mert olyan nehezen ereszti el a fényt, — és az én lelkem is annyira szomjazza azt. Rögtön felébredt bennem az új tervezés, az új vállalkozás vágya, mely úgy járja át a túra után megelégedett lelket és zsibbadozó tagokat, mint valami titkos életelixir. Már-már készültem a Güüschaintra, — de nem lett belőle semmi. Egy kis reggeli permeteg nem eresz­

tett fel a fény. a tündöklés hegyére és a következő napokban csak a könnyű Piz Chapütschin (3393 m) csúcsára juthattam. Ez volt a kedves utóhang a szép eposzhoz ; innen mondtam Isten hozzádott a Val Roseg megfagyott szépeinek.

Pár nappal később az úton hazafelé, szép szeptemberi vasárnapon már a Boden-tó partján, Bregenz hársfái alatt néztem a napnyugtát. A világos, áttetsző égen az eltávolodott hegyi tündérvilágnak már csak az előőrse, a Säntis rajzoló­

dott le légies könnyedséggel. A múló nap remegő tűzoszlopot mélyesztett a nyugo­

dalmas víztükörbe, mely biboroszlop csak két helyen volt megtörve. Fent halvány­

lila ködsáv választotta el a napkorongtól — alsó vége pedig beleveszett egy kis vitorlás silhouettejébe, melyet ezüstlepkék módjára rajzottak körül a keringő sirályok.

Belemerültem e kép szemléletébe és addig lelkem visszakalandozott a tüne- dező Säntis mögé, a Bernina csillámló havára, hol olyan igen-igen szabad volt napbavágyó lelkem. Csak pár másodperczig tartott ábrándozásom, mert arra ocsúd­

tam fel, hogy száraz hárslevél esett födetlen fejemre. Megtudtam, hogy ősz van. A nap tűzoszlopának nyoma veszett. Felkeltem megadással, mint a ki nehéz munkába indul. De mikor még egy pillantást vetettem az esti homályba vesző hegyeken átömlő pírba, - mosolyogtam magamban. Nem félteni én az ősztől, mert gazdag és el nem múló emlékekkel térek meg a meleg házi tűzhely mellé.

Érkezés Lindauba. (Boden-tó.)

Jan ko vics : A z Alpesek. 11