Mivel még sohasem utaztak kapuban, nem tudhatták, hogyan érdemes kilépni belőle. Így hát kiestek a túloldalon, s mert fogták egymás kezét, a másodiknak érkező Lelle Hiúz nyakába dőlt, kis híján felborítva a füvön térdelő fiút.
- A dicsőséges megérkezés – mormogta Hiúz.
Ő tért magához hamarabb. Egyetlen pillantással felmérte, majd a fűre ültette a még kába, de láthatóan sértetlen Lellét, azután felállt, kihúzta magát és körbenézett. Lelle ugyanezt tette, ültében.
Tehát megérkeztek… Hogy hová, nem tudták, mégis mindketten megkönnyebbültek – bárki is volt a jövevény, igazat beszélt. S bár hittek – hinni akartak! – abban, amit az idegen mondott, az egy hónapnyi felkészülés alatt mindekettőjük fejében megfordult a nyugtalanító gondolat: talán csak kegyetlen tréfa az egész. De a Kapu kinyílt, ők beléptek… és valahol máshol bukkantak ki. Egymásra néztek, Hiúz bólintott, Lelle elmosolyodott, többre nem is volt szükségük – amit vártak, igaznak bizonyult. Mert azt az első pillanattól tudták, hogy nem abban a világban vannak, ahol eddig éltek.
Szinte tapinthatóan más volt… Más volt a levegő – sűrűbb és tisztább, olyannyira, hogy még napokig fájt tőle a fejük; mások voltak az illatok, erősebbek a hangok… És teljesen más volt a környezet. Sűrű erdő övezte, ligetes tisztáson voltak, magasra nőtt fűfélék, kisebb csoportokban álló sudár fák és egy kiterjedt épületrom társaságában. Egy hideg őszi éjszakán indultak, de itt már jócskán tavasz volt, zöld fákkal és virágfürtök súlyától bólogató bokrokkal. A lombokon áttűző napnak ereje volt, pedig úgy tűnt, késő délutánba hajlik az idő. Hiúz nesztelen léptekkel elindult, hogy egy kicsit körbejárjon.
Szimatolta a levegőt, néha leguggolt, megérintette a talajt, egy-egy növényt, s közben egyfolytában figyelt. Lelle nézte őt, s arra gondolt, hogy még sohasem látta Hiúzt egy valódi erdőben. Odaát nem… S bár tapasztalata nem volt az ilyen megfigyelésekben, azt mégis rögtön tudta – látta -, hogy a fiú szinte otthonosan mozog. Az erdő az ő világa volt, függetlenül attól, hol is van az az erdő. Lelle azonban még nem érzett elég erőt magában ahhoz, hogy kövesse Hiúzt. Csendben üldögélt, hátát egy félig leomlott kőfalnak vetette. Felnézett a Kapura – már ami maradt belőle. Néhány pillanattal azután, hogy kiestek belőle, a Kapu bezáródott – a ragyogás megszűnt, mintha elvágták volna. A Kapu… Nem hasonlított arra, amit a barlangteremben láttak, sehol egy talapzat vagy kőtál. Nem. Itt egy virágzó folyondárokkal benőtt, öreg boltív állt, valamiféle régi épület megmaradt része. Talán egy olyan épületé, melyet valaha éppen a Kapu köré emeltek, védelemként, elrejtésként… De bárhogy is volt, nagyon kevés maradt belőle – néhány fal, csúcsos ablaknyílásokkal, melyeken áthajoltak a magasra növő bokrok; tucatnyi faragott oszlop, többségük csonka, egyik-másik ledőlt, s benőtte a burjánzó vegetáció. És a boltív… Az egyetlen, amely a rajta kapaszkodó folyondár ellenére sem adta meg magát a természet győzelmének. S bár vannak, akik a követ halott anyagnak tartják,
95
Lelle érezte, hogy ez a boltív él – lüktet, mint a szívdobogás. De élő volt körülöttük minden, olyan eleven, hogy a lány elméjét szinte teljesen elborította a növényzet zümmögése. Lelle nem is nevezhette volna másképp ezt a különös hangot, mely a növények halk, folyamatos sutyorgásából, a szél neszezéséből, a virágok közt repülő rovarok mozgásából adódott össze. Lelle odaát is hallotta a fák beszédét, a bokrok köszönését, de ez más volt. Sokkal elevenebb, sokkal beszédesebb – itt valóban minden élt és létének hangot is adott. Lelle szédült, megfájdult a feje. Egyszerre sok volt neki a Kapu hatása – amely mintha kiszívta volna az erejét -, az erősebb levegő és a rázúduló, tömény elevenség. Már csak ezért is ülve maradt – nem bízott abban, hogy a lábai megtartanák. Inkább a harsogóan zöld fűre simította a tenyerét, mélyeket lélegzett és várta, hogy Hiúz visszatérjen. A fiú olyan váratlanul és csendesen bukkant fel mellette, mintha a földből nőtt volna ki.
- Körbejártam – leült a lány mellé, ügyet sem vetve annak riadalmára. – Szép hely ez, a romok is elég kiterjedtek. Valamiféle kisebb magaslaton vagy hegyteraszon lehetünk, bár az erdő fái eltakarják a kilátást, minden oldalon. És nincs itt senki rajtunk kívül… Mármint emberi lény nincs; nem láttam, nem éreztem nyomát. Egyelőre senki nem jött értünk.
- Én nem is bánom. Épp elég furcsaság zúdult rám, egy különös kísérő felbukkanása sok is lenne egyszerre. Jöhet később is.
- Jól vagy?
- Javulok. Már alig szédülök, de a fejem még fáj.
- A Kapu okozta – jelentette ki Hiúz. – Erről a mi idegenünk elfelejtett szólni. Sok erőt kivesz az emberből ez a fajta utazás, hát még ha sokszor csinálja!
- Igen, ez a jövevényen is látszott. Most már értem, miért dülöngélt, amikor először láttam. Te viszont Hiúz gyorsan összeszedted magad.
- Igen… Talán azért, mert ez egy jó hely. Úgy értem, hogy bár sosem jártam még itt, mégsem idegen. Erős, tiszta, eleven vidék. Igen, jól érzem itt magam.
- Hát az biztos, hogy eleven! Zúg a fejem a rengeteg hangtól. Fák, bokrok, a fű, de még a szél, a föld és a mögöttem lévő kőfal is beszél! Egészen más, mint odaát.
- Igen, nagyon más… - Hiúz eltűnődött. – Bizsereg is tőle minden porcikám. Mint amikor egy hosszú zsibbadás után megindul a véráramlás – fáj, de jó is egyben. Valami életre kelt… bennem.
Mintha ismerném…
- Mit? Az új érzéseidet?
- Nem. Ezt a helyet… Ezt a …mindent! Ne nézz bolondnak Lelle, de olyan érzésem van, mintha ez az egész vér lenne a véremből.
- Azt hiszem, most nem egészen értelek, de bolond emiatt biztosan nem vagy. Én is jól érzem magam, lassan nekem is kedvem lesz egy sétára.
- Az jó, ugyanis azt tervezem, hogy továbbmegyünk.
96
- Továbbmegyünk? Nem kéne megvárnunk azt, akit értünk küldenek? Az idegen nagyon határozottan állította, hogy várnak minket.
- Nincs itt senki Lelle és az elmúlt hetekben nem is járt erre senki. Talán késik. Én mindenesetre szeretnék találni egy magasabb pontot, ahonnan körbenézhetnék. Tudni akarom, miféle vidéken vagyunk, s talán megláthatjuk azt is, aki minket keres. Ez a romos épület nem rossz búvóhely, de esteledik és én nem szívesen tölteném itt az éjszakát.
- Mitől tartasz?
- Hogy mitől tartok? Egy teljesen ismeretlen világban? Nagyjából mindentől. Nem tudom, milyen vadállatok élnek erre, a növények egy részéhez hasonlót még soha életemben nem láttam és nem tudhatom, miféle emberek bukkanhatnak elő bármikor. Mint mondtam, ez a romkert elég nagy. Ahol ekkora épületet húzhattak fel valamikor, ott településnek is kellett a közelben lennie… A fák között biztosabbnak érzem magam.
Lellének megvolt az a figyelemre méltó tulajdonsága, hogy tudta, mikor nincs szükség további magyarázatokra. Felállt, megigazította a ruháját, vállára akasztotta a zsákját.
- Merre akarsz menni? – kérdezte egyszerűen.
Hiúz magában most is elismeréssel adózott a lány gyakorlatiasságának. Hátára dobta a zsákját, az övéből kiemelte a botját és hosszú, ütemes lépteivel előre ment, Lellének ugyancsak igyekeznie kellett, ha nem akart lemaradni. A fiú határozottan nyugat felé tartott, bevették magukat az erdőbe.
Gyönyörű vidék volt, Lellének sokszor kedve lett volna megállni és nézelődni, de Hiúz nem csökkentette az iramot, egyre beljebb ment a sűrűbe. Lassan maguk mögött hagyták az erdőszél sudárabb, fiatalabb fáit, itt már nem egy emelkedő tetején évszázados óriások honoltak.
- Hiúz, nézd ezeket a fákat.
Lelle mindenképpen lassítani akart, hogy alaposan megbámulhassa őket, ezért megfogta a fiú vállát és visszatartotta.
- Ilyen óriási fákat még sosem láttam! Tudod, mennyi mindenre emlékezhetnek?! Nem mehetnék oda az egyikhez, ismerkedni?
- Az erdő nem játszóhely, Lelle – mondta komolyan a fiú. – Ezek a fák körös-körül olyan élőlények, akik nem biztos, hogy örülnek nyugalmuk megzavarásának. Mi itt idegenek vagyunk – egyelőre; s én ismeretlen erdőben sosem zavarom meg az ott lakókat. Addig nem, amíg nem érzem a hívásukat. Ha a fák lánya vagy, akkor azt is tudnod kell, hogy minden családban akadnak olyan vénséges rokonok, akik nehezen viselik a fiatalabbak élénkségét. Ez az erdő nagyon öreg. És nagyon csendes. Menjünk tovább, ismerkedni alkalmasabb időben fogunk.
Lelle nem vitatkozott az erdőket nálánál sokkal jobban ismerő fiúval, de azért titokban úgy érezte, Hiúznak nem feltétlenül van igaza. Hiszen a vénséges, morcos rokonokat is fel lehet deríteni, s ez neki sosem okozott nehézséget. De ha később, akkor később… Csendesen, szótlanul mentek
97
tovább. A nap már kissé rézsútosan ragyogott be az erdőbe, széles fénynyalábok csíkozták be a fák törzsét, az aljnövényzetet, mint megannyi sötétarany ösvény. És mintha valóban lett volna ott valami… Ezúttal Hiúz volt az, aki megtorpant. Az alkonyat fénye más képet adott az erdőnek, s ahogy végigpásztázott a földön, a bokrok sűrűjében mintha felvillantott volna valami ösvényfélét.
Egy hosszú, fák között kanyargó, alig láthatóan csillogó ösvényt.
- Nézd, ott! A fák között… - mutatott előre Hiúz.
- Valamiféle csapás. Olyan, mintha káprázna a szemem.
- Nem káprázik. Ez valóban egy ösvény, bár még hasonlót sem láttam soha.
- Állatok mehettek arra?
- Nem, Lelle – Hiúz közelebb sétált a bokrokhoz. – Ezt nem járhatta ki erdei vad. Magunkfajta ember sem. Kedvem lenne ezen folytatni az utat…
- De?
- De valami azt súgja a lelkem mélyén, ne tegyem. Ez az út nem nekünk készült. Mégis… érzed az erejét?
- Furcsa bizsergést érzek – Lelle megdörzsölte a karjait.
- Igen, ez az ösvényből sugárzik. Kicsit hasonlít a Kapu erejére… Épp ezért vívódom…
Hirtelen zaj ütötte meg a fülüket, félbeszakítva a fiút. Nem az ösvényről jött, hanem a hátuk mögül. Nem túl távoli recsegés, ropogás, mint amikor valaki száraz ágakat tördel. Hiúz megmerevedett, feszülten figyelt. A recsegés folytatódott, majd megállt, folytatódott, ismét megállt.
- Gyűjtöget – súgta alig hallhatóan Hiúz.
- Ember? – Lelle igyekezett hasonlóra halkítani a hangját.
- Állat aligha. Megnézzük. Gyere utánam, de ne csapj semmi zajt.
Ami könnyű volt egy erdei fiúnak, az próbára tette Lellét. Egyszerre kellett előrefelé és a lába alá néznie, szemmel tartani a hangtalanul előresiető Hiúzt és lehetőleg elkerülni a fűben lapuló ágakat és száraz levél halmokat. Persze, hogy lemaradt, végül pedig szem elől tévesztette Hiúzt is. Mielőtt azonban megijedhetett volna, egy kar nyúlt ki érte egy földön heverő óriási fatörzs mögül és berántotta.
- Csendesebben! Úgy trappolsz, hogy azt még a süketek is meghallják.
Persze, hogy Hiúz lapult a fatörzs mögött.
- Akkor legközelebb taníts meg a hangtalan járásra, mert lebegni nem tudok a föld felett! – vágott vissza a lány.
A fiú leintette és előrefelé mutatott. Egyszerre emelkedtek ki a fatörzs mögül, de csak szemmagasságig. Néhány sarjadó fácska választotta el őket egy újabb tisztástól. És a rajta járkáló férfitól. Magas, vállas, élénk léptű férfi volt, nekik háttal dolgozott. Szép halom száraz ágat gyűjtött már össze, most ezeket tördelte kisebbre – láthatóan tűzrakásra készült. Lellének az volt az első
98
gondolata, hogy ismerős… Talán a mozgása, vagy a tartása… Nem tudta. Bárcsak megfordulna, hogy láthatnám az arcát, gondolta. De persze a férfi nem fordult meg. Sötét ruhát hordott, sötét volt fürtös haja és kopottas csizmája is.
- Talán ő jött értünk – kockáztatott meg Lelle egy suttogást.
- Valahogy nem tetszik nekem – súgta vissza Hiúz.
Lelle egy pillanatra arra gondolt, hogy Hiúznak elsőre sosem tetszik semmi, majd leintette magát – a fiú óvatossága nagyon is helyénvaló az ő helyzetükben. Hirtelen szürkés folt villant meg a tisztás másik végén, és a fák alól elősétált egy szürke-fehér ló. Békésen legelészett, majd váratlanul felemelte a fejét. Először a férfire nézett, majd rájuk. Mindkét gyerek esküdni mert volna rá, hogy észrevette őket. Vagy mégsem? Néhány feszült pillanat után a ló újra a fűre fordította a figyelmét. Szürke-fehér ló… Szürke-fehér ló… Ez dobolt Lellében. Honnan a csudából…?
- Ó! – sóhajtott fel.
Már tudta, miért olyan ismerős a tisztáson álló férfi. Na és persze a lova. Hiszen álmodott róluk!
Az Ősfa megmutatta őket, hogy ha eljön a pillanat, felismerje mindkettőt. Lellét hirtelen határtalan nyugalom öntötte el, tudta, hogy a férfitól nem kell tartaniuk. Az Ősfa megmutatta azokat, akikkel találkoznia kell! Fel akart állni, hogy a tisztásra sétáljon, de a férfi megelőzte.
- Ha meguntátok a leskelődést és az aggódást, nyugodtan előbújhattok – szólalt meg rekedtes, gunyoros hangon, miközben meg sem fordult. - Rátok várunk. Sarló már rég észrevett titeket.
Most az egyszer Lelle reagált előbb. Felállt, s mielőtt Hiúz visszahúzhatta volna, kisétált a tisztásra. Megkerülte a készülő tűzrakást és szembenézett a férfivel. Az felpillantott, sötét szeme megvillant, szája széle gunyoros-vidám mosolyra húzódott. No, mindjárt megleplek! – gondolta a lány, de előbb megvárta, míg Hiúz is mellé lép.
- Jó estét Holló! – mondta akkor kedvesen. – Örülök, hogy találkozunk végre.
A férfi meglepetten kiegyenesedett, egyikükről a másikukra nézett. Fiatal ember volt, mégis azt a határozott benyomást keltette a két gyerekben, hogy sok mindent tapasztalt már. Hosszúra nőtt – különösen a lábai -, vállas volt és erős, mégsem hatott tagbaszakadtnak. Fürtös, fekete haja a homlokába hullt, éjsötét szemei egyenes, dús szemöldök alól villantak elő. Kemény, szögletes arca még határozottabbá tette a megjelenését, de mozgékony szája sokat lágyított az összhatáson.
Összeszedett ember benyomását keltette, aki most is gyorsan fegyelmezte meglepett arcvonásait.
Lelléről Hiúzra nézett, majd vissza, halvány mosoly kíséretében, azt a benyomást keltve bennük, hogy vár valamire. Ők azonban nem szólaltak meg, mindketten azon töprengtek, honnan ismerik ezt a sötét ruhás alakot. Mert ismerik – és még sosem látták! A csendet végül a férfi törte meg.
- Úgy tűnik, minden alkalommal sikerül meglepned, Lelle.
- Minden alkalommal? – kérdezte zavartan a lány.
- Ki vagy te? – szólt közbe váratlanul a még mindig gyanakvó Hiúz.
99
A férfi szélesen elmosolyodott, vidám szarkalábak ölelték körül a szemét.
- Biztos, hogy nem ismersz meg? Hiszen messziről kiszagolod a nyomomat.
És hunyorgott egyet. Most a két gyereken volt a megdöbbenés sora.
- Te? De hát… Odaát nem így néztél ki! – kiáltott fel Lelle. – Olyan voltál, mint egy öregedő csavargó! Holló…
- Igen, valóban ez a nevem. Alaposan meg is leptél vele leányzó, pedig – gondolom – ezt is megálmodtad az Ősfával és Kartallal együtt. Harmadszor találkozunk, de most az én világomban, az igazi alakomban. Engem választottak, hogy értetek jöjjek. Kartal úgy gondolta, egy vadidegenben kevésbé bíznátok meg.
- Tulajdonképpen te is vadidegen vagy – szúrta közbe Hiúz.
- Közel sem annyira, mint hinni szeretnéd – vágott vissza azonnal Holló. – Őrző vagyok, barátja Kartalnak és úgy érzem, Olavnak is.
- Hol van Olav? – kapaszkodott bele a névbe Lelle.
- Jelenleg elég messze, mert más dolga akadt. Újra hozzá kell szoknia ehhez a világhoz és rendbe kell szednie a házát, amely hosszú évek óta lakatlanul állt. Mégsem várhat benneteket egy romhalmazban.
- Tehát igaz?
Holló vidáman hunyorgott egyet.
- Mármint amiről beszéltem a Széltoronyban? Erre gondolsz, Lelle? Nos, talán valóban igaza van Hiúznak, amikor azt állítja, még idegen vagyok számotokra. Ha ismernél, tudnád, kínosan őszinte ember vagyok, gyakran keresetlenül az. Amikor beszélek, igazat mondok; a hallgatásom más kérdés… Valóban a Hét Kör Világában vagytok, valóban az Ősfa engedélyével jöttetek át, tényleg vár rátok egy feladat és a végén Olav háza. Értetek jöttem, hogy Kartalhoz kísérjelek benneteket, aki elmond mindent. De nem ma. Erősen esteledik, ezért gyújtsunk tüzet, Sarlóval hoztunk ennivalót is.
Együnk és beszélgessünk.
- Várj! Ne ilyen gyorsan! - szólalt meg Hiúz. – Előbb szeretnék biztos lenni… benned. Hogyan hihetném el, hogy tényleg veled találkoztunk odaát? Más a hangod, más a külsőd… Te és az öregedő garabonciás nem lehettek egy és ugyanaz az ember, hacsak…
- Hacsak nincs varázslat a dologban – bólintott Holló. – Jogos és óvatos kérdés. Belőled jó Őrző lenne Hiúz… Képtelenségnek tűnik, de mégis igaz: én voltam az az idegen. Emlékszel még arra, amit a könyvtárszobában mondtam? A Hét Kör Világa ismeri és használja a varázslatot, része az életünknek.
- Úgy érted, varázserőd van?
100
- Úgy értem, hogy van egy képességem, nevezd tehetségnek, ha akarod, amely lehetővé teszi, hogy megváltoztassam a külsőm. Alakváltó vagyok – újra hunyorgott egyet. – Az alakváltás roppant hasznos dolog.
- Mindenki tudja ezt itt?
- Egyáltalán nem. A varázserő áthatja a hét kört, mint a testedet behálózó erek, s a szülötteinek különböző képességeket ad. Kinek többet, kinek kevesebbet, élete feladata szerint. Vannak alakváltók, de nem túl sokan. És vannak más képességű lények; jók is, gonoszak is, miként az lenni szokott. És nagyon meglepne, ha ti nem kaptatok volna varázserőt, ahogy nevezed. Az Ősfa engedélyével jöttetek át, s ő felruházott benneteket azzal, amire szükségetek lesz a feladat teljesítéséhez.
- Nekünk is van varázserőnk? – kérdezte döbbenten Lelle.
- Anélkül nem mennétek semmire – jelentette ki kereken Holló. – De hogy az pontosan micsoda, ne kérdezzétek, mert nem tudom. Arra nektek kell rájönnötök. Esetleg Kartal vagy Rhianna láthatja rajtatok, én nem.
- Ki az a…. – kezdte volna Lelle, de Holló felemelte a kezét.
- Előbb a tűz és a vacsora. Utána mesélek.
Hiúz verhetetlen segítségnek bizonyult a tűzrakásnál, hamarosan vígan lobogtak a lángok. Holló a fák közé ment, ahol a két gyerek csak ekkor vett észre valami kocsiféleséget, ott pakolászott, majd Sarlóval a nyomában visszatért. Sarló ekkor is, később is roppant kíváncsi lónak bizonyult.
Megszaglászta az érkezők csomagjait, belefújtatott Lelle hajába, fülébe, és ahányszor csak alkalma adódott rá, vidoran megbökdöste Hiúz hátát. A vacsora idején sem tágított, kunyerált a kenyérből, a sajtból, az almából. Szíve szerint még a nagy bőrkulacsból is ivott volna – friss forrásvíz volt benne -, de Holló ekkor már elhajtotta. Így hát Sarló elügetett legelészni, szundikálni, békén hagyva a három embert. Az evés befejeztével Hollót nem kellett sem kérlelni, sem bíztatni, pontosan tudta, mennyi kérdés kavaroghat a két gyerekben, így belevágott.
- Sok mindent kell elmondanom, hogy kiismerjétek magatokat itt nálunk, s nektek lehetőleg mindent meg kell jegyeznetek. Kezdjük a Kapuknál. Alapvetően kétféle Kapu létezik; olyanok, melyek a hét kör közötti átjárást biztosítják és olyanok, melyek idegen világokkal kötnek össze. Ebből van a kevesebb; amin ti érkeztetek, az az utolsók egyike és talán a legbiztonságosabb. Kinti Kapunak hívjuk őket és nagyon kevesen vannak, akik ismerik a helyüket vagy a működésüket. Ez az öreg Tündérúti Kapu most jó időre bezárult, a jövés-menés szünetelni fog. A Belső Kapuknál más a helyzet. Sok van belőlük és sokfélék. Van olyan, amelyik mindenki számára felismerhető és használható, vannak rejtettek és jó sok elfeledett is. Erről Kartal többet fog beszélni, hiszen végül is ő a Hét Kör Világának legnagyobb kapumestere.
- Azért hívják Hét Kör Világának, mert hét részből áll? – szólt közbe Lelle.
101
- Nem hét részből, hanem hét világból, melyeket az Ősfa erőhálózata, a négy folyó és a Kapuk kötnek össze. Nehéz ezt elmagyarázni, megtapasztalni könnyebb… Talán úgy a legegyszerűbb megérteni, ha megpróbáltok elképzelni hét egymás fölött vagy egymásban létező világot. Van mélysége, mivel kintről befelé és bentről kifelé is lehet haladni. A kintebb lévő világok tágasabbak, a legbelső ezekhez képest kicsi, de az ereje koncentráltabb. Mi most a legkülső világ egyik szegletében üldögélünk. Ez a Négy Szél Köre.
- Akkor ezt most kicsit részletesebben – kérte Hiúz.
- Rögvest – ígérte Holló. – Kezdjük a világokkal. A legkülső tehát a Négy Szél Köre. Kintről befelé a második a Levegő Köre, majd a Víz Köre, a Föld Köre, a Tűz Köre, az Őrzők Köre – itt él Olav – és végül az Ősfa szigete. Tehát mi most a Négy Szél Körében vagyunk, egy olyan rengeteg szélén, melynek Tündérút a neve, s amely Rhianna birodalmához tartozik.
- Ő egy királynő?
- Igen, Lelle. Az itt élő elfek királynője.
- Ezek az elfek… emberek? – ráncolta a homlokát Hiúz.
- Ezek az elfek… emberek? – ráncolta a homlokát Hiúz.