A két árva

K^{ÉTMERÉSZFIATAL}… EGYPIMASZGYÍKSÁRKÁNY…

E^{GYBÖLCSTÁLTOS}… ÉSEGYHIHETETLENKÜLDETÉS!

„Egy út kezdetén álltok. Nem tudhatjátok, mi vár rátok, de ha belevágtok, végig kell mennetek rajta!

Egyetlen lehetőség van a próbálkozásra!

És visszafordulni nem lesz mód!”

A két árva, Hiúz és Lelle vállalják a küldetést, hogy visszakapják a legfontosabbat: öreg barátjukat. S a feladat? Fel kell kutatniuk

és ki kell szabadítaniuk Rózsalángot, a Tűz Világőrét, mert csak így őrizhető meg a Hét Kör Világának egyensúlya.

Többen megpróbálták már – és nem tértek vissza.

Őket egy jóslat jelölte ki.

Álmok és látomások, Hiúz hajdan élt ősei és Lelle fa-barátai segítik őket.

Sikerülhet nekik.

Ha megfogadják az öreg táltos, Vihartépő Kartal szavait.

Ha össze tudnak fogni vezetőjükkel, a fogságot megjárt, nagyszájú gyíksárkánnyal.

Ha megtanulják használni az erejüket.

Ha nem futnak ki az időből.

S ha nem játszanak az ellenség szabályai szerint.

Varázslatos történet barátságról, bátorságról, szeretetről – és a lélek útjának győzelméről.

Egy ötrészes meseregény első darabját tartja kezében az Olvasó.

Rózsaláng CMYK

3200 Ft

Munkácsi Gabriella

Rózsaláng

 2 

Borítófestmény és illusztrációk:

Szendrei Tibor szendreiart.com Magánkiadás

© Munkácsi Gabriella www.munkacsigabriella.ewk.hu

© Minden jog fenntartva

 3 

Prológus

Csendes volt az éjszaka, természetellenesen csendes. Elült a szél, szétrebbentek a viharfelhők, s remény nélküli félelem maradt a nyomukban. Az ország népe elszokott a csendességtől, hiszen három hónap óta tombolt az átokidő. A föld és az ég ekkor nem adott, hanem elvett. Reményeket, terveket, otthonokat és életeket. Sok életet… A tél végén kezdődött, abban a sáros, olvadós, hidegszagú időszakban, amikor az ember semmi másra nem vágyik a száraz otthonon és a melegen lobogó kandallón kívül. Még a legöregebbek sem emlékeztek arra, hogy az elemek valaha is így tomboltak volna. A viharokkal indult, melyek a hegyek mögül érkeztek váratlanul és kíméletet nem ismerve. Az orkánszerű szél letarolta a hegyoldalakat, rongyosra tépázta az erdőket, végigpusztította a sík vidékeket. A folyamatos esőzés áradásokat okozott az ország egész területén, sok helyen megcsúszott a föld, települések egész sorát temetve maga alá. Azután megrázkódott a föld belseje is.

A földrengések, hegyomlások sorozata teljesen letaglózta a még épen álló belső vidékeket. Aki életben maradt, menekült.

A tengerpart vidéke sínylette meg legkevésbé az országos pusztulást. Mivel elég távol volt a könyörtelen hegyektől és a megvadultan száguldó folyóktól, „csupán” a viharral kellett elbírnia, s ezt a maga módján meg is tette. Egyetlen, bár súlyos veszteségét a hajózás megbénulása jelentette. Yeno volt a legnagyobb kikötő, az ország északi vidékén. Erős, büszke, sokat látott város, mely most is sikeresen dacolt minden pusztulással. Olyan öböl végén épült, amely hosszan benyúlt a szárazföldbe, így a tenger viharai csak lecsendesedve jutottak a magas kőfalakig. Maga a város egy hatalmas, különálló sziklán állt, a környező táj fölé emelkedett. A legközelebbi folyótorkolat is kellően távol volt, s ez megóvta Yenot az áradásoktól, földcsuszamlásoktól egyaránt. Yeno szerencsés volt. Szerencsés és gazdag. Így gondolta az a seregnyi menekülő is, aki oda tartott az ország elpusztult belső területeiről. A város megpróbálta uralni ezt a „csapást” is, viszonylagos rendet tartottak. A menekülők tömegeit nem engedték a város falai mögé, hanem a Yeno körüli, az ítéletidő miatt üresen álló raktárépületek hosszú sorában szállásolták el őket. Külön-külön helyezték el a hegyek vidékéről érkezőket, az erdei menekülteket és a folyóvölgyek, mezőségek szerencsétlenjeit. S tettek még valamit: külön táborba szedték az elárvult, egyedül vagy csoportosan érkező, csellengő gyerekeket.

A gyerekek tábora állt a várostól legmesszebb, itt érződött legkevésbé a Yenot körülölelő őrült kavargás. És itt volt a legcsendesebb az első tiszta, nyugodt éjszaka is. Talán, mert a gyerekek még jobban értették a természet egyszerre könyörtelen és könyörületes voltát. Ők biztosan tudták: már nincs mitől félniük. És aludtak, három hónap óta a legmélyebben és a legnyugodtabban.

 4 

A két árva

Az emberekkel zsúfolt szekér lassan kocogott Yeno felé; elcsigázott, sápadt utasai közül nemegy már két hete úton volt, biztonságos helyet keresve. Az egyik „legrégebbi” menekülő a szekér hátsó ülőpadkája alatt, lábak és batyuk takarásában feküdt összegömbölyödve. Vörösbarna haja koszosan tapadt a fejére, mocskos kis arcán világos barázdát vágtak a már elsírt könnyek. Szakadozott ruhája láthatóan nagy volt rá, ormótlan cipője nem könnyítette meg a járást és számos helyen felsebezte a lábát. Szánalmasan kicsiny batyujára hajtotta a fejét, s egy hatalmas, poros, csuklyás köpennyel takarózott be. Első látásra nyomorult kis jószág volt. Alig múlt tizenkét éves, s már nem volt senkije és semmije. A Zöldfolyó völgyében álló takaros otthonát az első árhullám mosta el, elpusztítva a házat, ahol született, megölve apját, anyját és két kisebb testvérét. Az éjszaka közepén zúdult a vidékre az áradat, álmukban lepve meg az ottélőket. A lány, akit Lellének hívtak, képtelen volt visszaemlékezni arra, hogyan is menekült meg. Egy hatalmas, vén fa ágán akadt fenn, ott bukkantak rá kihűlőben lévő kis testére másnap reggel a ladikosok, akik túlélőket kerestek. Egy távolabbi, magasabban fekvő, de az ítéletidő által ugyancsak szorongatott faluba vitték. A félholt, teljesen átfagyott kislány ott kapott ételt, hálóinge helyett száraz ruhát; s ott tudta meg, hogy a szerettei és az otthona odavesztek. Lelle egyedül maradt, és teljesen magába fordult, hogy védekezzen a szörnyű igazság ellen. Zokszó nélkül tűrte, hogy a Yeno felé induló menekülők csoportjába tegyék, s a kínkeserves út során sem panaszkodott. Ormótlan cipőjében botladozva, hatalmas köpenyébe burkolózva – melyet az őt megmentő egyik ladikostól kapott – csak ment előre. A menekülők nem fogadták maguk közé és ő sem kereste a társaságot. Furcsának találták csendességét, égkék szemének átható pillantását, s a háta mögött csak kis boszorkánynak nevezték. Lelle valóban más volt, a katasztrófa tette azzá. A pusztulás előtt vidám, melegszívű, beszédes, testvéreinek sokat mesélő lány volt, s csupán egyetlen különös „hóbortja” akadt: fák iránti rajongása. Ismerte kertjük összes fáját, barátságot kötött a közeli erdő szélén álló lombkoronás őrökkel, de a kedvence a faluszéli rét közepén álló hatalmas, magányos tölgy volt. Számtalanszor mászott fel az árnyat adó lombok közé, s órákat tudott ülni az egyik felső ághajlatban, messzire ellátva. Ilyenkor azt képzelte, hogy ő a levelek között surranó szél vagy az égen keringő sólyommadár. Úgy szerette azt a fát, hogy még nevet is adott neki: Árnyaskirálynak hívta. S Árnyaskirály igaz barátnak bizonyult. A vén tölgy állta a rázúduló árhullám rohamát és megmentette Lellét. Ha valaki látta volna azon az éjszakán, megesküdött volna, hogy a fa szándékosan lehajtotta két karcsúbb ágát és „kihalászta” a piszkosszürke áradat tetején le-föl bukdácsoló, eszméletlen lányt. Mint ahogy így is volt. Azon az éjszakán Lelle élete mindenben megváltozott. Árnyaskirályhoz fűződő barátságának nem csak az

 5 

életét köszönhette. Van az úgy, hogy a halál küszöbén különleges ajtók nyílnak az emberek és más lények között, akik tiszta szívvel szeretik egymást. Most ez történt. Amíg Lelle eszméletlenül lógott az ágon, a vén tölgy átölelte fenséges, bölcs erejével és megajándékozta a lányt. Bár Lelle erről semmit sem tudott, amikor magához tért, csupán úgy érezte, furcsább lett a világ. Lépten-nyomon arcokat látott a fákban, bokrokban, köszönésüket és beszélgetésüket vélte hallani; hozzádörgölőztek és figyelték őt az állatok. Nem mert szólni róla, mert sejtette, hogy rajta kívül nem érzékeli ezt senki.

Néhány napba még beletelt, míg Lelle kezdte megszokni újfajta látását. A Yenoba vezető út során lassan összeszedte magát, s bár a kevés élelem és a fizikai fáradalmak miatt egyre nyúzottabb és sápadtabb lett, lelke lassan tudomásul vette veszteségeit. S most, a nyikorgó szekéren, Yeno felé közeledve végre nyugodtan tudott aludni. Nem gyötörték rémálmok, nem dobálta magát, s már nem álmodott a völgyüket elpusztító piszkosszürke áradattal. Annál sokkal különösebb álma volt.

Újra ott állt a szülőfaluja határában álló réten, melynek közepén Árnyaskirály magasodott. Szívszorítóan gyönyörű nyári délután volt, a levegő megtelt a bogarak álmos döngicsélésével, bágyadt madárfüttyel. A felhőtlen égen kápráztatóan ragyogott a nap, bearanyozta az öreg tölgy sötétzöld leveleit. Béke volt, átölelte és felmelegítette Lelle fájó kis szívét. Csak állt a rét szélén, beszívta a rét virágainak és a levegőnek erős-meleg illatát, s cseppet sem bánta, hogy egyedül éli át ezt a látványt. Felnevetett és el akart indulni Árnyaskirály felé, hogy felkapaszkodjon kedvenc ágára – ekkor azonban egy kéz nehezedett a vállára. Lelle nem ijedt meg, csupán meglepődve pillantott fel. Egy férfi állt mellette. Fellegszürke köpenye elrejtette a ruháját, de a csuklyát hátravetette és komolyan nézett a lányra. Idős ember volt, hosszú, hófehér haját szorosan összekötötte a tarkóján, ősz szakálla rövidre nyírtan keretezte árkokkal szabdalt arcát. Sokat látott, viharedzett, magas férfi volt, tartása szigorú és méltóságteljes. Csupán eleven fényű, kék szeme jelezte, hogy ismeri és szereti az élet derűs oldalát. Lelle úgy érezte, hogy az idős férfi tekintete a szívébe lát és felméri, ő azonban nem szeppent meg.

Otthon volt, a saját rétjén, a saját fájánál. Az öreg volt a betolakodó.

- Ki vagy te? – kérdezte a lány és bátran, egyenesen a másik szemébe nézett.

Az öreg elmosolyodott és ettől vidám szarkalábak ölelték körül a szemét.

- Nagyon szép az álmod Lelle – a hangja is kedves, bár kissé reszelős volt. – Örülök, hogy ennyi béke van a szívedben a történtek után is. A nevem Vihartépő Kartal és Őrző vagyok. Azért jöttem, hogy felkészítselek.

- Felkészíts? Ezt nem értem. Ismersz engem? És mit őrzöl?

- Nem mindent fogsz most rögtön megérteni Lelle, de ez nem is baj. Hogy kik is azok az Őrzők… nos, ez maradjon a későbbi időkre. Elég, ha most annyit értesz, hogy az életednek, az utadnak van célja, s ez hozzánk vezet. Várni fogunk rád.

- Úgy érted… Te igazi ember vagy?

- Igen, Lelle, éppolyan hús-vér ember vagyok, mint te, s eljön majd az idő, amikor nem csak az álmainkban találkozunk.

A lány elkomolyodott.

 6  - Úgy érted, hogy a jövőmről fogsz most beszélni?

- Gyorsan vág az eszed – bólintott elégedetten az öreg. – Megmutatom, amit megmutathatok.

- Miért?

Vihartépő Kartal lehajolt, arca egy vonalba került Lelle arcával.

- Hogy legyen remény a szívedben. Hogy kitartson, amíg találkozunk. Gyere.

Az öreg kiegyenesedett, kezét nyújtotta a lánynak. Lelle rövid habozás után Kartal kérges tenyerébe csúsztatta a kezét és elindultak Árnyaskirály felé. Ahogy a kezük összekapcsolódott, Lelle érezte, hogy melegség járja át a testét. Bizalom ébredt benne Vihartépő Kartal iránt, hirtelen ébredő, mégis mély bizalom. Lépést tartott a gyors járású férfivel és felnézett Árnyaskirályra. Egy pillanatig az öreg tölgy pontosan olyan volt, mint Lelle emlékeiben, majd váratlanul és döbbenetes gyorsasággal változni kezdett. A lány megtorpant. A fa egyszerre kezdett vastagodni és nőni. Törzsének repedései hamarosan mély árkokká váltak, melyekbe akár ő is belefért volna. Ágai megmozdultak, életre keltek, sokfelé nyújtózkodtak. Koronája az égbe szökött; Lellének teljesen hátra kellett vetnie a fejét, ha legalább sejteni akarta, hol ér véget a teteje. Levelein színek játszottak;

óarany, mohazöld, sziklaszürke, üde fűzöld, márványos csillanások. S ekkor a fában megjelent egy arc. Hol elmosódó, hol tisztán kivehető volt, nem a fa részeiből állt, mégis hozzá tartozott. Az arc öreg volt, cserzett, mint a fa kérge, szeme ragyogó és bölcs, s egyenesen a lányra nézett. Lelle úgy érezte, hatalmas erő öleli körül;

hűvös, mégis biztonságot adó; csendes, mégis élettől lüktető. Az előtte magasodó fa nem csak egyszerűen élt, de maga volt a mindent átfogó élet. A lány érezte, hogy őt hívja; beleborzongott erejének érintésébe. Felnézett Kartalra. Az öreg őt nézte, mosolyogva figyelte Lelle ámulatát; megszorította a kezét.

- Menj bátran – mondta csendesen. – Veled akar beszélni. Én majd itt megvárlak.

Lelle komolyan bólintott, kihúzta a kezét és nagy levegőt véve elindult a fához. A fejében, a szívében hallotta a mélyen zengő hangot, mely arra kérte, üljön le a tövébe, s a fejét hajtsa az egyik kiálló gyökérre. Így is tett.

Amint az arcát és a tenyerét a meglepően sima gyökérre fektette, úgy érezte, örvény szippantja magába.

Kavargott a feje, káprázó szeme elé pedig sűrű esőfüggöny rajzolódott. Az esőcseppek fel-felvillantak, s szikrázó színeikből hamarosan egy kép bontakozott ki. Lelle otthona elevenedett meg az esőképben, őszi lombdíszbe öltözött fákkal körülvéve. A ház előtt a szerettei álltak: magas, vidám apja; melegszívű anyja, az öccse és a kishúga. Őt nézték és mosolyogva integettek. Lellét sosem tapasztalt belső békesség árasztotta el: immár biztosan tudta, hogy a családja jól és jó helyen van; tudta, hogy bár nélkülük kell folytatnia az életét, a szeretetükről sosem kell lemondania. A kép hirtelen hullámzóvá vált, majd lassan egy másiknak adta át a helyét.

Lelle még sohasem találkozott a következő képen megjelenő fiúval. Idősebb volt nála, sötét hajú, szürke szemű és egy kis erdei tisztáson állva egy fehér bajszú, befont hajú öregembert hallgatott, aki vénebbnek tűnt még Vihartépő Kartalnál is. A hangját is hallotta: búcsúzott a kétségbeesettnek tűnő fiútól. A fiú az öreggel akart menni, szemében lángolt a dac és a szeretet, de hiába. Az öreg hajthatatlan volt, biztonságos helyre küldte a fiút. Ez a kép is elenyészett, majd hirtelen, váltakozó felvillanásokban folytatódott, olyan gyorsasággal, hogy a lány alig bírta követni és felfogni őket. Látott egy gyönyörű, királynői termetű szőke asszonyt felszegett állal, villámló szemekkel. Látta Vihartépő Kartalt, amint egy üdezöld dombra lépked fel. Látott egy kiskocsit, melyet

 7 

egy szürke-fehér, békésen poroszkáló ló húzott, bakján egy szélfútta fekete hajú, hunyorgó szemű, napbarnított férfit, akiről biztosan tudta, hogy Hollónak hívják. Azután lovasokat látott, akik szélsebesen vágtattak egy magas hegy felé. Köpenyükön kavarogtak a szürke-zöld minták, hajuk lobogott a szélben. Majd elsötétült a kép… Az esőfüggönyből olyan áthatolhatatlan, lélegző, bénító feketeség áradt, hogy Lelle megdermedt, moccanni sem mert. Esküdni mert volna rá, hogy őt lesi tapintható gonoszságával, készen arra, hogy lecsapjon.

Végtelen perceknek tűnt, mire végre ez a kép is változni kezdett. Először a feketeség mélyén vörös-arany szikrák jelentek meg, majd ezüstragyogású fényindák indultak mindenfelé és szétszabdalták a feketeséget. A kép egyre fényesebb, egyre mozgalmasabb lett, s amikor megállapodott, Lelle végre ki tudta venni, mit ábrázol. Egy lángoló, lüktető rubinvörös rózsa volt, ezüstkacsokkal és márványoszöld levelekkel körülvéve. A lánynak elakadt a lélegzete: ilyen gyönyörűt, mint ez a rózsa, még életében nem látott. Csupán néhány pillanatig nézhette – hiszen a kép máris változásnak indult -, de ennyi is elég volt, hogy örökre a szívébe vésődjön. Az utolsó képen azt a fát látta, amelynek a tövében feküdt, de a rét nem ugyanaz volt. Smaragdzöld fűtenger és vénséges vén erdőgyűrű ölelte körül a magányos óriást. Az erdő fái közül egy karcsú lányalak lépett elő, s a fa felé igyekezett.

Nem ment teljesen a közelébe, de belépett a hatalmas lombkorona adta árnyékba. A lány hirtelen megfordult és egyenesen szembenézett Lellével. Hosszú, hullámos, vörösbarna haj keretezte a fiatal nő arcát, égkék szemében mosoly csillant. Nem viselt köpenyt, karcsú alakjára sötétmályva színű ruha simult. Olyan volt, mint egy ragyogó virág a fűtenger közepén. És annyira ismerősnek tűnt. Kellett néhány pillanat, míg Lelle felfogta és felismerte: önmagát látja. Ekkor döbbent rá, hogy mindaz, amit végignézett, a jövője volt; az útja, melyen csak most indul el. Saját, idősebb arcának látványa lelke mélyéig megrázta, reményt és erőt adott neki. Szerette volna még nézni, de a kép könyörtelen gyorsasággal változott: arra az alakra irányult, aki a mályvaruhás Lelle után lépett ki a tisztásra. Magas, vállas fiatal férfi volt. Sötét haját összefogta a tarkóján, puha bőrből varrt ruhájára ugyanolyan szürke-zöld köpeny borult, mint amilyet korábban a vágtató lovasokon látott, s amelynek mintái minden egyes lépésnél változtak. S ha már önmagát felismerte, úgy felismerte a határozott arcú, mosolygó ifjúban azt a fiút, aki egy korábbi képben az ősz vénembertől búcsúzott. S bár senki sem mondta, tudta azt is, hogy az a fiú-férfi a társa, hogy hamarosan találkozni fognak. Hogy nem lesz többé egyedül. Ekkor, mint egy varázsütésre, eltűntek a képek, eltűnt az esőfüggöny. Lelle kábultan emelte fel a fejét a gyökérről. Érezte, hogy a fa ereje elküldi, elengedi. Amiért jött, megkapta. A lány felállt és lassú léptekkel visszasétált Kartalhoz.

- Ez a fa nem Árnyaskirály – mondta csendesen és újra megfogta az öreg kezét.

Szüksége volt az érintésre, hogy újra biztosnak érezze maga körül a világot.

- Valóban nem – bólintott Kartal. – Aki magához hívott, a sors fája volt. Mi Ősfának hívjuk, minden erő forrásának. A te erőd is innen ered.

- Miféle erő? – húzta össze a szemöldökét a lány.

- Látsz mostanában arcokat a fákban? Hallod, hogy a növények hozzád beszélnek?

- Igen – bólintott meglepetten Lelle. – Honnan tudsz róla? Nem volt mindig így, csak mióta… az áradat óta.

- Egészen pontosan azóta, hogy Árnyaskirály kihúzott a vízből – mondta egyszerűen Kartal.

 8 

- Árnyaskirály? Kihúzott? – a lány fejében vadul kergették egymást a gondolatok.

A ladikosok meséje, hogy ott lógott az ágon… A csoda, hogy túlélte, az egész utcájukból ő egyedül… Az áradat őt nem elnyelte, hanem feldobta. Árnyaskirály volt…

- Azt hiszem, értem – mondta végül. – Árnyaskirálytól kaptam valamit, igaz?

- Nagyjából – bólintott az öreg. – A halál kapujában a megmentő és a megmentett között különleges kapocs jön létre. Átnyúlnak egymás világába, s egy részük a visszatérés után is ott marad. A lelked egy része eggyé vált a fa lelkével. Ha úgy tetszik, van benned olyan lélekrész, amely fává vált. Azon éjszaka óta közéjük is tartozol. Ezért álmodhatsz az Ősfáról, ezért láthattad mindazt, amit megmutatott. A sorsodat láttad Lelle, az utat, amelyen végigmehetsz, ha úgy döntesz. És döntened majd neked kell!

- A jövőmet láttam Kartal, ezt biztosan tudom. Miért, hogyan dönthetnék másképp?

- A jövőd lehetőségét láttad Lelle – igazította helyre Kartal. – És a lehetőség még nem a cél. Más utat is választhatsz, rajtad áll.

- Nem akarok más utat! – kiáltott fel szenvedélyesen a lány. – Azt mondtad, reményt adni jöttél. Nekem az a remény kell, amit a képeken láttam! Ahol te voltál, a rubinrózsa, a lovasok, Holló és az a fiú!

- Abban a jövőben a feketeség is benne volt – emlékeztette az öreg és szeretettel nézte a kipirult arcú, fényes szemű gyereket.

Lelle egy pillanatra megdermedt, elhallgatott. Igen, abban a jövőben a gonoszság ereje is benne volt!

- Szembe kell majd néznem vele, igaz?

Kartal bólintott. Lelle visszanézett az Ősfára, majd újra az öregre, s a szíve lassan megtelt erővel.

- Ha remény van a szívemben, ha nem leszek egyedül, azt hiszem, szembe tudok majd nézni vele.

- A félelemmel egyedül kell szembenézni Lelle, de a gonoszsággal nem – Kartal hirtelen leguggolt a lány elé, erősen a szemébe nézett. – Addig még sok minden fog történni; jó is, rossz is. De nem leszel egyedül. S amikor eljön az idő, várni foglak. Viszontlátásra Lelle.

Az öreg előrehajolt és homlokon csókolta a lányt…

Az álom ekkor hirtelen megszakadt, Lelle felriadt. A hangos beszédből, a csomagok rángatásából, s abból, hogy lekászálódás közben többször elbotlottak benne, a lány arra következtetett, hogy megérkeztek Yenoba.

Reggel a tábor leginkább egy felbolydult méhkasra emlékeztetett. Kisütött a nap, s ez elevenséggel töltötte fel a sokat szenvedett gyerekeket. Napkelte után újabb csoport érkezett a táborba, összesen mintegy húszan. Még előző este értek Yeno falai alá, az éjszakát az elhelyezésükkel járó hercehurcával és szundikálással töltötték, felváltva. Sápadtan, kimerülten és félve szálltak le arról a szekérről, amelyik a táborig hozta őket. Mielőtt alvóhely után nézhettek volna, az ételre várók

 9 

sorához terelték őket a táborban szolgálatot teljesítő őrök. A gyerekek naponta kétszer kaptak enni, reggel többet, délután kevesebbet, de az étel mindig ehető, laktató, nemegyszer finom volt. S bár az újonnan érkezők tántorogtak a fáradtságtól, az étel említésére zokszó nélkül beálltak a sorba. Régen kaptak már rendes ennivalót. S míg ők csendesen várták az adagjukat, a tábor régebbi lakói közül többen is megpróbáltak előre furakodni, kíméletlenül lökdösve azokat, akik az útjukba kerültek. S ha a védtelenebb nem vigyázott, bizony gyakran előfordult, hogy félnapi, kincset érő, már megszerzett étele a sárban kötött ki. Lelle csendesen, a reggel hidegétől vacogva állt be az ételosztó sorba. A tábor nagysága, az ott zsibongó sok gyerek látványa megrémítette, mert még a békésebb időkben sem szerette a zajt, a lármát. Az egyetlen dolog, aminek örülni tudott, a kezében tartott meleg, erős illatú leves és a fél karéj kenyér látványa volt. Hosszú hetek óta nem tartott ilyet a kezében, erről sovány alakja is tanúskodott. Ormótlan cipője csúszkált a sáros földön, mégis ügyesen, ételét védve kerülte kis a körülötte tolongó, furakodó gyerekhadat. Amint kiért a tömegből, körülnézett, nyugodtabb helyet keresve. Nem sokkal távolabb meglátott egy füves dombot, arra kapaszkodott fel. Leült és mohó örömmel húzta az ölébe az ennivalót. Néhány kanálnyi levest sikerült csak lenyelnie, amikor három fiatal suhanc vette őt körbe. Nem hallotta, hogy jönnek, csak akkor riadt fel, amikor már körbevették. Idősebbek, nagyobbak és erősebbek voltak Lellénél és az ételét akarták elvenni. A lány első gondolata az volt, hogy odaadja, így legalább egy verést megúszhat. Nem volt ugyanis ritkaság, hogy a durvább lelkű gyerekek a náluknál gyengébbektől erővel elvették az ételt, aki pedig ellenkezett, azt egyszerűen elverték. Egy pillanatig Lelle arra gondolt, hogy nem tiltakozik. De éhes volt, az étel az övé volt. Felpattant hát, hogy szembeszálljon velük. A suhancok persze kinevették. Az egyik elkaptak Lelle karját, de a lány olyan volt, mint egy fürge és igen vad macska: karmolt, harapott, ahol ellenfelet ért. De bátorsága ellenére Lelle alulmaradt volna az egyenlőtlen küzdelemben, ha nem érkezik váratlan segítség.

- Engedjétek el! – az erős, ellentmondást nem tűrő hang a támadók háta mögül jött.

Egy fiú állt néhány lépésre a küzdőktől. Nem lehetett több tizennégy-tizenöt évesnél, de nyúlánk termete, széles vállai idősebbnek mutatták a koránál. Csapzott, sötétbarna haja elől a homlokába hullott, de hátul, a tarkójánál bőrszalag fogta össze. Ruhája erős bőrből készült, s porossága ellenére is sokkal jobb állapotban volt, mint Lelléé. Lábára bőrcsizma simult, mellkasán keresztbe átvetve hordta a batyuját. Kezében hosszú, erős, faragott botot tartott.

- Ne ártsd bele magad, vadember! – szólalt meg az egyik suhanc. – Vagy talán egy ilyen erdei bugrisnak is hiányzik néhány pofon?

Lelle jól látta, hogy az erdei bugris elnevezésre megrándul az idegen fiú arca, de a nyugalmából nem billent ki.

- Gyere csak barátom! – mondta hideg hangon. – Szívesen összeismertetlek a botommal.

 10 

Egy pillanattal később mind a három suhanc a sötétbarna hajú fiúra vetette magát, de még csak megkarcolni sem tudták. A fiú megpörgette a botját, s szemmel alig volt követhető az a gyorsaság, amellyel lecsapott. Az első suhancot úgy vágta állon a bot faragott végével, hogy nyekkenve elterült.

A másodiknak elkaszálta a lábát, így az legurult a domboldalon. A harmadikat olyan erősen hasba bökte a bot tompábbik végével, hogy csak összegörnyedve tudott elfutni. Mert végül elfutottak, magukkal cipelve még eszméletlen társukat. A kis dombon ketten maradtak, s csönd ereszkedett közéjük. Végül a fiú mozdult meg.

- Ez menthetetlen – nyugodt léptekkel sétált Lelléhez, s lenézett arra, ami a támadás után a lány ételéből megmaradt.

A leves kiömlött, s a föld lassan magába szívta a még gőzölgő ételt. A kenyér meghempergett a sárban és teljesen átitatódott a piszkosszürke lével. A szürke szemű fiú a botjára támaszkodva ismét Lellére pillantott és ezúttal alaposan megnézte. Koszos, éhes, sovány kis jószágnak látta, túl nagy ruhákban és ormótlan cipőben. Csupán a szeme volt tiszta és fényes a bennrekedt könnyektől.

Hirtelen szívből megsajnálta, azokra a kis vadállatokra emlékeztette, akik elvesztették a szüleiket vagy elkeveredtek a vadonban. Védtelen és kiszolgáltatott kölyökállat – ez visszhangzott a fiú lelkében.

És tudta, hogy segíthetne neki, de úgy érezte, erre most nem lenne képes. Nem akarja maga mellé venni ezt a lányt! Van neki baja enélkül is épp elég! Végül egészen jól meggyőzte magát, pedig látta, hogy a lány olyan egyedül van, mint ő maga. De ezt sem akarta tudomásul venni. Végül, hogy elcsitítsa a szívét és háborgó lelkiismeretét, elővette megmaradt fél kenyerét, melyet tartalékul tett el és a lány kezébe nyomta.

- Nesze! Ez elég lesz reggelig. És ne kezdj el hálálkodni, mert azt ki nem állhatom! – mondta gyorsan, megelőzve a megdöbbent, szólni akaró lányt. – Nem tartozol semmivel. Vigyázz jobban az ételedre.

Azzal sarkon fordult és tudomást sem véve a hálásan csillogó kék szempárról, indulni akart.

- Várj! – kiáltott utána a lány. – Legalább engedd, hogy megköszönjem a védelmet és a kenyeret!

Még a nevedet sem tudom!

A fiú megtorpant.

- Nem hiszem, hogy erre szükség van. Hallhattad, nem vagyok több mint egy erdei bugris – mondta csendesen, s a hangja végtelenül keserű volt. – Kétlem, hogy összeakadnánk még, de ha ez téged megnyugtat, szólíts Hiúznak.

Most már tényleg elindult.

- Én Lelle vagyok és köszönöm! – kiáltott utána a lány, de Hiúz nem állt meg.

Lelle abban sem volt biztos, hogy hallotta-e. Pedig a fiú hallotta, de olyan gyorsan szedte a lábát, ahogy csak tudta. Szinte elfutott a magányos, védtelen lány elől, remélve, hogy a szíve súlyát is maga mögött hagyja. Éppen elég, ha a saját életét rendbe tudja rakni. Lelle hosszan nézett a fiú után,

 11 

magához szorította a tőle kapott fél kenyeret. Szívébe elszántság költözött. Róla álmodott, az első pillanatban felismerte… Hiúz… Az öregember nem így szólította, de ez mindegy. Az a fontos, hogy ez a fiú a társa, még akkor is, ha tudomást sem vesz róla. Majd fog! Nem engedi eltűnni, ha már végre rátalált! Elhatározta, hogy megkeresi, ha az egész tábort is kell felforgatnia utána.

Másnap délután Hiúz visszafelé tartott az ételosztásból. Bosszús volt, leginkább saját magára.

Miért kellett fél szemmel azt a lányt keresnie a sorban?! Ráadásul nem is látta. Amilyen félénk jószág, a tegnapi támadás után talán oda sem meri dugni az orrát! Csakis a lelkében dúló háborgás okozhatta, hogy a nagyon is éber fiú csupán akkor figyelt fel a szalma fekhelye mellett kuporgó, szürke köpenyes kis alakra, amikor majdnem elbotlott benne.

- A keservit! – fakadt ki keresetlenül. – Nem látod, hogy az út közepén fekszel!

A kis alak felállt, Hiúz ekkor ismerte fel. A lány kék szemébe pillantva a fiú arra gondolt, hogy tulajdonképpen örül a felbukkanásának, s hogy talán nem is olyan félénk és védtelen jószág, mint amilyennek gondolta. Mert Lelle tekintete elszánt volt és gyorsan beszélni kezdett, mielőtt Hiúz megszólalhatott volna.

- Kérlek hallgass meg! Tegnap óta kereslek és nem volt könnyű rádtalálni. Muszáj beszélnünk!.

Én ismerlek téged. Két nappal ezelőtt, még Yeno felé, a szekéren álmodtam rólad. Egy fehér bajszú öregemberrel álltál egy kis erdei tisztáson. Vele akartál menni, de ő elbúcsúzott tőled és biztonságos helyre küldött. Nem Hiúznak szólított, biztosan nem… Előbb vagy utóbb majd eszembe jut, milyen nevet mondott... Az álmom óta tudom, hogy találkozni fogunk. Tudom, mert a jövőmről álmodtam, s abban te is benne voltál. Ezért jöttem utánad.

Elhallgatott, sóhajtott. Később sem tudta volna megmondani, mi lepte meg akkor jobban: Hiúz elsápadó arca vagy hirtelen kedvessé váló hangja.

- Ülj vissza – mondta csendesen a fiú. – Majd evés után mindent megbeszélünk.

Egymással szemben ülve, szótlanul, elgondolkodva ették meg a vacsorájukat. Lelle azon töprengett, milyen biztonságban érzi magát a fiú közelében. Hiúz pedig… Először is megkönnyebbülést érzett, nem kellett már a lelkiismeretével hadakoznia. A lány rátalált, s ő tudta, hogy még egyszer nem fogja otthagyni. Saját maga számára is furcsa volt, de tulajdonképpen örült a közelében kuporgó kis alaknak. Attól a pillanattól tudta, hogy együtt fognak maradni, amikor a lány az álmáról kezdett beszélni. Az öregemberről… A vacsora végeztével Lelle törte meg a csendet.

- Hiszel az álmokban?

- Igen – bólintott lassan Hiúz. – Én magam is sokszor álmodtam különöseket. De rólad még sosem, én nem ismerlek.

 12 

- Mégis hiszel nekem – jelentette ki Lelle és a fiú szürke szemét fürkészte. – Az öregember miatt, igaz?

- Nem láthattad, nem hallhattad a búcsúzás szavait, hiszen rajtunk kívül teremtett lélek nem volt a közelben, a fákat leszámítva. Mégis pontosan úgy történt, ahogyan mondtad. Nem tudhatnál róla, mégis tudod. Elhiszem, amit mondtál.

- Azt mondod, a fákat leszámítva nem volt ott senki… Én pedig pontosan tőlük tudtam meg, a fák emlékezetéből. Most már értem!

- De én nem!

Lelle közelebb húzódott a fiúhoz és halkan elbeszélt mindent. Mesélt Árnyaskirályhoz fűződő barátságáról, az áradat éjszakájáról, csodás megmeneküléséről, az álmáról. Elmesélte az összes képet, melyet látott, különösen a legutolsót és mindazt, amit Kartal árult el neki. Hiúz feszülten figyelt.

Kartal említésére a homlokát ráncolta, saját felnőtt képének leírásakor mosoly gyúlt a szemében.

- Színjátszó köpeny? No azt nem bánnám! De amit arról a Vihartépő Kartalról mondtál… Nagyon ismerős…

Hiúz a gondolataiba merült, Lelle nem zavarta.

- Évekkel ezelőtt… - mondta kis idő múlva a fiú. – Igen, én is álmodtam róla, de sajnos engem nem vitt el semmiféle Ősfához, hogy a jövőmet lássam.

- A fákhoz én kötődöm Hiúz – szólt közbe Lelle. – De azért mondott valamit Kartal?

- Bárcsak jobban emlékeznék… Mintha adott volna valamit… Persze! Egy sólyom ült a karján, azt nyújtotta nekem.

- Egy sólyom?

- Bizony! Mert ha te a fákhoz kötődsz, úgy én az állatokhoz. Az Éjhegység körüli erdőkben nőttem fel, ha úgy tetszik, egy erdei bugris vagyok.

A keserű szavak hallatán Lelle csillapítólag megérintette Hiúz karját.

- Az erdei bugrisoknak nemigen szokott barátja lenni, neked viszont máris van egy – mondta kedvesen.

A fiú vett egy nagy levegőt és nyugodtabban folytatta.

- Apámat soha nem ismertem és kisgyerek voltam, amikor az anyám meghalt. Egy öreg vadász, Keve fogadott be, felnevelt. Mindent tőle tanultam… Ő volt a családom… Amikor elkezdődött az ítéletidő, rám parancsolt, hogy induljak Yeno felé. Soha addig nem beszélt erről a városról, de ideküldött. Ő a közeli faluba akart menni, riasztani az embereket. Mikor vele akartam menni, nem engedte. Másnap reggel elindultam Yeno felé. És aznap reggel egy földcsuszamlás betemette azt a falut. Keve előző éjjel érkezett oda…

Hiúz elhallgatott, s egy kis ideig csendben ültek. Végül ismét Lelle törte meg a csendet.

 13 

- Messzire jutottál és egyedül. Az Éjhegység még a mi vidékünkön is túl van! Sokat tudhatsz, ha életben maradtál Hiúz… - várt egy pillanatot, majd kibökte. – Keve nem Hiúznak szólított téged.

A fiú felkapta a fejét, megvillant a szeme.

- És ő volt az egyetlen, aki nem úgy szólított! Én a Hiúz nevet választottam, ezt érdemeltem ki. Az a másik név meghalt Kevével együtt!

Hiúz indulata meglepte Lellét. Egy név miatt? Furcsállotta, de most nem akart kérdezősködni.

Mert pontosan tudta, hogy nem Keve volt az utolsó, aki tudta azt a nevet! Ő, Lelle is tudja, még ha pillanatnyilag nem is jut az eszébe.

- És most… Mit csináljunk ezután Hiúz? – kérdezte szinte félénken.

A fiú komolyan nézett rá. Tudta, hogy a válaszával nem csak a saját sorsáról fog dönteni.

- Aludni fogunk – mondta határozottan. – Holnaptól pedig… Meglátjuk, mire megyünk együtt.

 14 

Boldog idők a Széltoronyban

Egy hét telt el megérkezésük óta, s a két gyerek hamar beleszokott a tábor életébe. A jó idő állandósulni látszott, így akadtak nagyobb fiúk és lányok, akik úgy döntöttek, hogy visszatérnek szülőföldjük vidékére. Egyedül vagy kisebb csoportokban hagyták el a tábort. Akadtak olyanok is, akik Yenoba szegődtek. A vállalkozó szellemű ifjoncokat élelmes kereskedők gyorsan meggyőzték, hogy szegődjenek matróznak, inasnak vagy éppen katona-tanoncnak, kevés pénzért, de a jövő ígéretével. Lelle és Hiúz maradt. Fogalmuk sem volt, mit tartogat számukra a sors, de egyikőjük sem kívánkozott vissza tragédiájuk színhelyére és egymástól sem akartak elválni. Életük fonala három nappal később gombolyodott tovább. Lelle arra a füves dombra kapaszkodott fel, ahol először találkoztak, üldögélni, nézelődni akart. Ösztönösen tudta, hogy csendre, nyugalomra van szüksége, hogy a tragédia sebei idővel begyógyulhassanak. Hiúznak azonban nem volt maradása, sosem bírta a tétlenséget, s szívesen vette volna, ha akad valami dolga. Elmaradhatatlan botjával sétára indult a táborban, hírekre éhesen. A kapu körül mozgalmas élet zajlott, odavonzotta azokat a gyerekeket, akik életük változására vágytak. Yenoi kereskedők, hajósok, a városi őrség tisztjei, a környék birtokosainak megbízottai jöttek-mentek, keresték azokat, akik velük mennének. A korához képest magas, erős, faragott bottal sétálgató Hiúzt többen is megszólították, de a fiú néhány kurta szóval elhárított minden ajánlatot és ment tovább. Maga sem tudta volna megmondani, kire, vagy mire vár.

Delelőjére hágott a nap, amikor egy furcsa páros sétált be a gyerekek táborának kapuján. Egyikük magas, inas, vékony öregember volt; ősz haját hátrafésülte magas, sűrűn barázdált homlokából.

Nehezen, lassan ment, fegyelmezett arca ellenére is lehetett sejteni, hogy fájdalmat okoz neki a mozgás. Beteg, törődött öregembernek nézhette bárki, egészen addig, amíg a szemébe nem pillanthatott. Eleven fényű, ragyogóan okos sötét szemei voltak, pillantásában ravaszság és bölcsesség bujkált. Kísérője nálánál fiatalabb, deresedő halántékú, tagbaszakadt férfi volt. Dús, sűrű fekete szakáll és bajusz erősítette amúgy is széles, kemény arcát. Posztómellénnyel fedett könnyű láncinget és kardot viselt. Éles tekintete egy pillanat alatt befogta a körülötte történő eseményeket, de ez nem vonta el a figyelmét legfontosabb feladatától: urának szeretetteljes, féltő kísérésétől. Hiúz egyike volt azoknak, akik először vették észre a különös párost. Jól látta azt is, hogy az öreg előtt tisztelettel hajt fejet a táborban mozgó yenoiak jó része. Kíváncsi lett, közelebb ment. Az öreg a szeme sarkából észlelte a közeledő fiút, megállította kísérőjét, majd Hiúz felé fordult. A fiú megtorpant.

Hosszú pillanatokig nézték egymást, s Hiúz úgy érezte, az öreg éles tekintete a szívéig lát. Furcsán érezte magát. Váratlan bizalom ébredt a szívében az ismeretlen öreg iránt, vágyott rá, hogy beszélhessen vele. S lám! Az öreg intett neki, hogy lépjen közelebb. Hiúz nem habozott;

 15 

megszorította a botját és a két idegenhez sétált. Megállt előttük, jobban szemügyre vette őket.

Észrevette, hogy az öreg szája sarkában mosoly bujkál és észlelte a magas kísérő elégedett pillantását is.

- A nevem Olav – szólalt meg hirtelen az öreg, kicsit rekedtes, de meglepően erős hangon. – Nem hiszem, hogy találkoztunk már, arra emlékeznék, mégis ismerősnek tűnsz. Emlékeztetsz valakire…

Mi a neved fiam?

- A nevem Hiúz… uram – Hiúz úgy érezte, ennek az embernek kijár az úr megszólítás, mégis nehezen jött a szájára.

- Áruld el nekem Hiúz, hány éves vagy és honnan jöttél?

Ő is valami szokásos ajánlattal fog jönni! – gondolta hirtelen, elkeseredve a fiú, de azért válaszolt.

- Nyáron leszek tizenöt. Az Éjhegység erdeiből jöttem, az ottani pusztulás után.

- Akkor messziről jöttél fiam. S ha már ideértél, talán azért volt, hogy mi találkozhassunk. Yeno környéki birtokos vagyok és azért jöttem a táborba, hogy egy magadkorú fiút találjak.

- Béresnek vagy inasnak? – kérdezte kissé nyersen a fiú.

Mert hát jól tudta, a birtokosok megbízottai ilyesfajta munkára keresik az árván maradt gyerekeket. A fiú szavai hallatán az öreg elmosolyodott, szeme megvillant.

- Hidd el, elég gazdag vagyok ahhoz, hogy ha ilyen munkára keresnék fiúkat, a megbízottamat küldtem volna én is. De nem… A magam szemével akartam körülnézni. Egy fiút keresek, amolyan apródfélét, aki segítene nekem ebben-abban. Egy fiút, akiben megbízhatok és akire számíthatok.

Beláthatod, ehhez személyesen kellett jönnöm. Nem kenyerem a köntörfalazás: te pont olyannak látszol, mint akire gondoltam. Felajánlom az otthonomat, ha eljössz velem.

- De hát nem is ismersz? Miért tennéd?

- Mondjuk, hogy merő szívjóságból.

A fiú elfintorodott.

- Az emberek semmit sem szoktak tenni merő szívjóságból.

- Gondolod? – úgy tűnt, az öreget mulattatja Hiúz fanyalgása. – Pedig látod, a nektek kiosztott étel nagy részét segítségképpen küldték jólelkű emberek. De ha ez a magyarázat neked nem elég…

No, akkor lássuk csak, mihez értesz?

Hiúz kihúzta magát.

- Ismerem az erdőket, az ottélő állatok szokásait. A legnagyobb sűrűben is életben maradok, találok vizet, élelmet. Jól forgatom a botot, jobban, mint sokan a cifra kardjukat; megvédem magam, ha kell. Az északi erdőségekből jöttem, s ott kemény az élet.

- Írni, olvasni tudsz?

- Nem vagyok vadember, csak mert az erdőkből jöttem! – csattant a fiú hangja. – Ott is akadnak, akik ismerik és továbbadják a betűvetést!

 16 

- Csituljon az indulatod fiam! Nem a büszkeségedet kívántam szurkálni, csupán egy kérdésemre akartam egyszerű választ kapni.

- Tudok írni és olvasni – felelte rövid hallgatás után Hiúz.

- Értem. Nos, akkor elmondom, én mit ajánlok. Szállást a váramban, saját szobával, ellátással. Ha tanulni kívánsz, tanulhatsz; ha a vitézi élethez húz a szíved, lovagok képzését kapod. Cserébe azt kérem, hogy légy mellettem és kisebb-nagyobb szolgálatokat tégy meg nekem. A szemem sajnos sokat romlott z utóbbi időben; a leveleim megírása és a könyveim elolvasása nehézségeket okoz, s ezekben az én derék Janterem nem tud a segítségemre lenni – nézett a mellette álló vitézre, majd újra Hiúz szemét fürkészte. – Ha igent mondasz, most azonnal velem jöhetsz. Nos, Hiúz, mit gondolsz minderről?

A fiú pillanatokig döbbenten bámult az öregre, s mikor végre megszólalt, meg-megcsuklott a hangja.

- Ez… túl szép. Túl sok. Ez… túl jó. Nem ismersz uram, s én csak egy északi erdei fiú vagyok.

Én… nem értem. Miért kínálod ezt nekem?

Az öreg szeretettel nézett a fiúra, kérges kezét Hiúz vállára tette.

- Mert nagyon emlékeztetsz valakire, aki derék volt, igaz lelkű és drága a szívemnek. Belőled ugyanaz az erő sugárzik Hiúz, s az én szemem ritkán szokott tévedni. Ezért ajánlom mindezt. A kérdés csupán az, hogy elfogadod-e?

Hiúz legszívesebben kiáltott volna, hogy IGEN, IGEN, hogy menni akar most és azonnal. De akkor Lellére gondolt. Mert ő és Lelle, minden különbözőségük ellenére egy csapat. Ezt éppolyan biztosan tudta, mint azt, hogy az öreg Olavval kell mennie. Nyelt egyet, s kibökte végül.

- Nem vagyok egyedül.

Az öreg lovag arcán mintha árnyék suhant volna át, s ez nem kerülte el Hiúz éles szemét.

- Valami banda, akikhez odacsapódtál?

- Nem. Egy lány a társam, akit néhány nappal ezelőtt megvédtem.

Az öreg figyelmesen nézte Hiúzt.

- Kötődsz hozzá? – kérdezte végül csendesen.

- Igen, azt hiszem – bólintott a fiú és hálás volt Olavnak, amiért nem kellett elmagyaráznia amúgy is kusza gondolatait.

Hallgattak egy sort, mindketten mérlegelték azt, ami a szívükben volt. Végül Olav törte meg a csendet.

- Szólj neki kérlek, szeretném őt is látni.

Hiúz ugyancsak szedte a lábát. Lellére azon a kis dombon talált rá, ahol délelőtt hagyta. A lány kitárt karokkal feküdt a fűben, az égen futó felhőket nézte elmerülten.

- Lelle! – Hiúz a futástól lihegve huppant le mellé.

 17 

- Szoktad nézni a felhőket? – a lány nem fordította el a szemét az égtől. – Amikor még Árnyaskirály ágai között ültem, gyakran elképzeltem, milyen lehet hatalmas fának lenni… Micsoda boldogság lehet, hogy legfelső leveleim szinte az eget, a felhők lábát súrolják. Úgy szerettem nézni…

- Most inkább engem szeress nézni! – szakította félbe a fiú. – Fontos dolog történt.

Lelle visszatért a valóságba, felült. Gyorsan felmérte Hiúz csillogó szemét, kipirult arcát, a botot szorosan markoló kezét.

- Elmegyünk? – kérdezte egyszerűen.

A fiú elképedt.

- Hogy van az, hogy mindig eltalálod a dolgokat!? – kiáltott fel.

- Megérzés. Nagyon izgatott vagy. Tehát tényleg elmegyünk?

- Figyelj, elmondom, milyen lehetőségről van szó!

Azzal gyorsan, kapkodva elmesélte a találkozását az öregemberrel. Várakozásával ellentétben azonban Lelle nem lett sem lelkes, sem izgatott. Sőt! Mintha elsápadt volna, szeméből eltűnt a csillogás. Hiúz úgy érezte, egyszerűen képtelen kiigazodni rajta!

- Most meg mi bajod? Ez nagyszerű lehetőség!

- Igen, valóban az – mondta halkan a lány. – Egy percig se habozz, fogadd el! Kedves tőled, hogy elmesélted, s hidd el, egész szívemből szerencsét kívánok neked.

- Lelle… - a fiú hirtelen megértette a másik viselkedését. – Lelle! Te azt hiszed, itt akarlak hagyni?!

- Hát…

- Ó, a keservit! Na gyerünk, ugorj fel és szedd a lábad! Megmondtam az öregnek, hogy nem vagyok egyedül; látni akar téged is.

Lelle soha azelőtt nem futott úgy az ormótlan cipőjében, mint akkor. Az öreg komoly szemmel mérte fel az előtte megtorpanó két gyereket. Az élet tapasztalt, bölcs rókája volt, így azonnal megértette, miért nem ment el a fiú a koszos, sovány lány nélkül. Mint ahogy ő maga első pillanattól közösséget érzett Hiúzzal, most látta, hogy a két gyerek még szorosabban összetartozik. Ráadásul megtetszett neki a lány is. Az égkék szemekben ülő leplezetlen kíváncsiság, a szája sarkában kunkorodó kis mosoly, a büszkén felvetett fej. Igen, gondolta, ebben a két gyerekben szív és tartás van.

- Tehát te lennél Hiúz társa? – az öreg törte meg a csendet.

- Lelle a nevem.

- Lelle… - ízlelgette a nevet az öreg. – S honnan jöttél kicsi Lelle?

. A Zöldfolyó völgyéből. Az első árhullám pusztította el a falunkat, a családomat – mondta egyszerűen, immár könnyek nélkül, de összeszoruló torokkal. – És te kivagy? Mert erről Hiúz nem sokat mondott.

 18 

S ha Jantert vagy Hiúzt meg is lepte Lelle keresetlenül őszinte kérdése, az öregnek láthatóan tetszett.

- Ez igaz. A nevem Olav és a Yeno közelében lévő Várdomb ura vagyok.

- Várdomb?

- Vár is, birtok is. Ott élek.

- A családoddal?

- Tudod Lelle, az volt a célom, hogy én kérdezlek ki téged és nem fordítva.

- Sajnálom uram – szólt közbe Hiúz. – Lelle…

De Olav csendre intette, majd a kissé megszeppent lányra nézett.

- Aki kérdez, az óvatos. Aki óvatos, azt kevesebb kellemetlen meglepetés éri. Engem nem zavar a kérdezősködés, ha helyénvaló. S most komoly dologról van szó, látom, te is érzed. Öregember vagyok, vagyonos és befolyásos, így elnézik nekem a bogaraimat. Azt is, hogy néha hirtelen felbuzdulásból hozok döntéseket. Elnézik, mert ezek jó döntések szoktak lenni. Hiúz megtetszett nekem, emlékeztet valakire, akit becsültem és szerettem. Felkínáltam neki, hogy jöjjön velem, s ő jönne is, tudom, de nem egyedül. Hát lássuk, mire megyünk egymással mi ketten… Van családom, akik nem valószínű, hogy örülnének nektek, de mivel én vagyok a ház ura, nem mernek majd nagyon ellenkezni. Van egy fiam, egy kellemetlen menyem és egy unokám, akit lovagnak szánnak.

Az otthonom szép hely, de a légköre nem mindig kellemes. Nos, mit szólsz mindehhez?

Lelle félrehajtotta a fejét, úgy vizsgálgatta az öreg lovagot. Eszében sem volt, hogy mást mondjon, mint amit gondol.

- Bizonyára a pokolba kívánnak majd két koszos, éhes, árva gyereket. De neked tetszik, hogy borsot törhetsz az orruk alá!

Olav elnevette magát.

- Azért nem vagyok én annyira kellemetlen ember – hirtelen elkomolyodott. – Nekem az tetszik, hogy találkoztam két őszinte, összetartó, bátor gyerekkel. Nekem arra van szükségem, hogy öröm és elevenség vegyen körül, nektek pedig arra, hogy valaki otthont kínáljon. Szerintem képesek lennénk ezt egymásnak megadni. Fenntartom az ajánlatomat mindkettőtök számára.

Lelle Hiúzra nézett, mint aki rábízza a döntést. A fiú komolyan bólintott.

- Köszönjük uram, veled megyünk és remélem, nem fogsz csalódni bennünk.

- Mondtam már Hiúz, az én szemem ritkán téved. Ha van valami holmitok és szükségetek van rá, menjetek érte. A tábor kapujánál vár a hintóm. Lóra mostanában már ritkán ülök… S bár öreg legény vagyok, tőletek nem várom el, hogy urazzatok. Szólítsatok Olavnak. És most igyekezzetek, kérlek, napnyugtára otthon akarok lenni.

 19 

Lelle megszeppenve, Hiúz félszegen ült a hatalmas hintó belsejében, a párnázott üléseken. A fiú szorosan maga mellé tette botját, indulás óta fogta, mintha sima, hűvös felülete erőt öntene belé.

Kihúzta magát, igyekezett nyugodtnak tűnni. Lellét hosszú ideje először zavarta saját kinézete, ruhája állapota. A hintó üléseit világoskék, liliommintás huzattal vonták be, csakúgy, mint a bezárható ablaktáblák belső oldalát. A padlót sötét, fényesre csiszolt lécek burkolták, a mennyezetre csillagokat festettek. Az egész útijárművet a puha, süppedős, fojtogató gazdagság lengte be. Lelle mozdulni sem mert, nehogy szakadt, ócska ruhája, vagy piszkos keze kárt tegyen valamiben. Úgy érezte, cseppet sem illik ő ide, s igaza lesz Olav rokonainak, ha szájukat húzzák majd miatta. Nem akarta gondolataival vagy viselkedésével megbántani az öreget, inkább csendben maradt, de szája széle megremegett, elárulva vívódását. Olav persze látta.

- Nos, hogy tetszik a hintóm? – kérdezte könnyed, csevegő hangon.

Hiúz Lellére nézett, de a lány lesütötte a szemét, jelezve, hogy nem akar válaszolni. A fiú, akit kevésbé nyomott le furcsa helyzetük, az öregre nézett.

- Szép - felelte kurtán. – De nekem a lovak jobban tetszenek.

Olav halkan kuncogott.

- Szívesebben ülnél a bakon Janter mellett, igaz? Hát fiam, én is szívesebben tenném! Még hogy szép hintó! Életemben nem láttam ilyen puccos jószágot! Selyemhuzat, morodva fapadló, csillagok…

Jaj! Egyetlen alkalommal kértem meg a fiamat, Odlamot, hogy intézzen el helyettem valamit, és ez lett belőle! No de mi másra is számítottam, hiszem Odlam magával vitte a feleségét hintónézőbe – Olav előrehajolt. – Az a nőszemély alaposan helyben hagyott ezzel a hintóval. Ő el volt tőle ragadtatva, szerintem viszont rajtam röhög fél Yeno. Merthogy onnan való. Én és egy hintó…

Bárcsak én ülnék Janter helyén…

Az öreg legyintett, hátradőlt. Szavaitól mind Lelle, mind Hiúz jobban érezte magát.

- Bizonyára csak örömet akartak szerezni vele – jegyezte meg csendesen Lelle.

Olav felhorkant, s olyan pillantással nézett a lányra, mely azt sugallta, hogy ilyet csakis egy nőnemű lény mondhat.

- Örömet? Az a nőszemély? Említettem már, hogy ő is yenoi?

- Nem – mondta Lelle és végre hátra mert dőlni. – Pedig engem nagyon érdekelne, ha mesélnél a családodról és főleg a várról.

Hiúz egyetértően bólintott.

- No jó! – enyhült meg Olav. – Talán éppen itt az ideje. A családomról nincs túl sok szavam. A feleségem yenoi lány volt és hosszú-hosszú évek óta halott. A fiam, Odlam már itt született a Széltoronyban. Vitézi életet választott, ma már Yeno lovagjai közé tartozik. Azt tudnotok kell, hogy Yenot a Lovagok Tanácsa irányítja. Gazdag, befolyásos vagy ősi származású férfiak.

- Te is lovag vagy, ugye? – kérdezte Hiúz.

 20  Olav hamiskásan elmosolyodott.

- Ó, igen. Végül is én teremtettem meg családom gazdagságát és befolyását… Én már visszavonult lovag vagyok, a fiam vette át a helyem. Ez nekem jó, Yenonak talán kevésbé. A menyem, Morag is yenoi. Én alapvetően csak rosszat tudok mondani róla, de inkább mérjétek fel őt magatok. Egyetlen unokám van, Nimur, akit a szülei szintén lovagnak szánnak, s éppen ezért ideje nagy részét Yenoban tölti, ritkán jön haza. Veled egykorú, Hiúz, nyers és gőgős, de talán nem menthetetlen. Szerencsére a fiam és a menyem sem fognak minket sokat zavarni, mert ők a Palotában laknak, én pedig a Széltoronyban.

- Mi az a Palota és a Széltorony? – kérdezte Hiúz.

- A Széltorony az öreg vár neve. Düledező, romos, de lenyűgöző épület volt, amikor megvettem, régóta gazdátlan és magányos. Sokan bolondnak hittek, amikor leszámoltam érte a pénzt... – Olav halkan kuncogott. – Elvarázsolt, baljós helynek tekintették, ahol különös alakok tűnnek fel és el. Én viszont beleszerettem, rendberakattam, beköltöztem. Ma is ez az otthonom. De a fiam nem szerette, nem, soha nem szerette… Amint megtehette, épített egy palotát az öregvár mellé. Kívül díszes, belül csillogó és puccos, mint ez a hintó. Ők ott élnek, így egészen jól elviseljük egymást. A ti otthonotok a Széltorony lesz, s mióta beültetek ide mellém, teljesen megnyugodtam. Mert aki nem érzi jól magát ebben a hintóban, az mind szereti a Széltornyot. Igen, ti is közülünk valók vagytok…

Olav elhallgatott, kinézett a nyitott hintóablakon, amelyen az alkony fényei kezdtek bekúszni. A két gyerek is csendben volt. Hiúz a Széltoronyra gondolt, kellemes izgalom áradt szét benne. Olav szavai felkeltették az érdeklődését és megpiszkálták a képzeletét. Yenoba soha nem kívánkozott, de egy öreg vár, az más dolog. Lelle az öreg lovag arcélét fürkészte. Nem értette, miként lehetséges, hogy ez a nyílt, barátságos, jószívű ember annyi keserűséggel beszél a családjáról. Hirtelen arra gondolt, hogy Olav magányosabb, mint ők, a két árva.

Janter jól hajtott, Olav jól számolt – fáklyagyújtás idejére kanyarodtak a Széltorony elé. Persze már jóval korábban meglátták, Hiúz a hintó ablakán kihajolva, Lelle a fiú válla mellől pislogva bámulta lenyűgözve az öreg tornyot, a környező vidék urát. Meredek, sziklás domb tetejére épült, melynek egyik oldala horhosként szakadt le a domb körül elterülő síkságra, az ottani majorságokra.

A torony a horhos szélén egyensúlyozott, erősen kapaszkodva a sziklákba, a lemenő nap fénye narancsvörösen lobbantotta lángra régi időkben faragott köveit. Lelle önkéntelenül megborzongott, ahogy a masszív, magas épületet nézte – megértette, átérezte, miért tarthatták valaha baljós helynek.

Hiúzt semmiféle aggodalom nem lengte körül – a hely vadságát magáénak érezte, lenyűgözte az a merészség – a természetnek szánt pimasz kihívás -, ahogy a tornyot a lehető legnehezebb helyre, a szakadék szélére építették. A hintó lassan megkerülte a dombot, hogy annak szelídebb, lankásabb részén kaptasson fel – ekkor látták meg a Palotát. A Széltorony mellett – de nem annyira mellette –

 21 

emelkedett, mindössze kétemeletnyi magasságban; de amit elveszített felfelé, azt bepótolta széltében.

Sok kapus, sok ablakos fehér épület volt, megannyi kicsiny dísztoronnyal – ezek voltak hivatottak biztosítani a Palota várságát, kellőképpen el is csúfítva az amúgy kellemes arányú épületet. Hiúz mindössze egy röpke pillantás és egy szájhúzás erejéig vette szemügyre azt a másikat, de Lelle alaposabb volt. Az ő tetszését sem nyerte el, s a szívét elszomorította az az égbekiáltó különbség, amely a két épület között tátongott. Gyors pillantást vetett Olavra, az öreg lovag elkapta a lány tekintetét, s mint aki érti Lelle gondolatait, megengedett magának egy szomorkás mosolyt. Lelle önkéntelenül átnyúlt a másik ülésre, s egy suta mozdulattal megsimogatta az egyik öreg kezet. Olav nem volt hozzászokva efféle szeretetnyilvánításhoz, zavarba jött, elérzékenyült, s hogy mindezt palástolja, krákogott egy kicsit és beszélni kezdett.

- A Széltorony életét Janter felesége, Julilla vezeti. Erős, mozgékony, szerencsére keveset fecsegő asszony, feltehetőleg pontosan tudja, mire lesz majd szükségetek. Ha valami mégis hiányozna számotokra, szóljatok neki bátran. Mindenhez ért, a fegyvereken, a lovakon és a veszélyeken kívül, ez utóbbiak Janterhez tartoznak – Olav hamiskásan elmosolyodott. – A Julilla által léhaságnak tartott dolgok pedig hozzám. Értve ezalatt a könyveket, a vendégeket és a családomat.

Julilla a Széltorony kapuja előtt várta őket. Magas, csontos asszony volt, szürkülő haját égkék főkötő takarta, ruhája is kék, az arca komoly, de a szeme meleg, barna, amely ragyogni látszott a fáklyák fényében.

- Sokára jöttetek uram – lépett közelebb, ahogy a hintó megállt. – Hidegek és nyirkosak az esték, Janter egyedül is elintézhette volna, amit kívánsz.

Olav kiszállt, megnyújtóztatta a tagjait.

- De mivel én akartam menni Julilla, kénytelen vagy elnézni nekem. S nem is mentem hiába…

- Tehát itt a fiú – Julilla feljebb emelte a fáklyát és a hintó ajtajára világított, ahol éppen ekkor jelent meg Hiúz feje.

A fiú fürgén leugrott a földre, beszívta az esti levegő hűvös, tiszta illatát. Az asszony figyelmesen megnézte a jövevényt.

- Először mindig őrültségnek tűnik, ha hirtelen ötleteid támadnak uram, de most is, mint mindig, be kell látnom, hogy igazad van. Jókötésű, erős fiú, becsületes az arca.

- Hiúz a nevem – mondta a fiú, s mivel járatlan volt az udvarias társasági viselkedésben, bizonytalanul fejet hajtott.

Az asszony elmosolyodott, s ez a mosoly felragyogtatta az arcát.

- Én pedig Julilla vagyok. Bizonyára fáradt és éhes lehetsz, kötve hiszem, hogy abban a táborban rendesen adnak enni. Gyere, megmutatom a szobádat és a vacsorádat. A többit majd holnap.

- Khm… Julilla! – állította meg Olav a befelé induló asszonyt. – Hiúz nincs egyedül.

- Két fiú? Gondolod uram, hogy két fiú élénkségét elbírja ez az öreg torony?

 22 

Lelle ekkor lépett ki a hintóból. Lesimította a ruháját, hátrarázta a haját és félénken felmosolygott a magas asszonyra. Ha Julilla meg is lepődött, az csupán egy pillanatig látszott az arcán.

- Egy leány. Értem… Hiúz húga vagy? – kérdezte, bár semmiféle hasonlóságot sem tudott felfedezni.

- Nem. Árva vagyok asszonyom, Lelle a nevem. Hiúz megvédett a táborban, azóta együtt vagyunk.

- Megvédett? Ezt el is hiszem róla. Egy lány… Tudnod kell Lelle, hogy a Széltoronyban még sosem élt gyereklány, úgyhogy nem tudom, hogyan fogod viselni. Vékony, sápadt jószágnak látszol, de ezen segíthetünk – Olavhoz fordult. – Egyetlen gyerekre számítottam uram, ehhez mérten készítettem el mindent.

- Nos Julilla, ahol te egyetlen farkaséhes fiúra tervezel, ott jóllakhatnak még hárman. Lellének éppúgy ez lesz az otthona, mint Hiúznak, majd belerázódunk mindannyian. Az első estét pedig bizonyára átvészeljük valahogy. Nem kétlem, hogy pompásan meg fogod oldani, mint mindig. De most tényleg menjünk be, mert ha még sokáig álldogálok itt, nem csak a csúz fog beleállni a lábamba, de éhen is halok.

Tovább nem is kérette magát, intett a két gyereknek, s belépett a Széltorony kapuján. Széles, boltíves előtérbe jutottak, melynek ódon kövekből rakott falai talán hideget árasztottak volna, ha a fali tartókban nem lobog egy féltucatnyi fáklya. Olav mintha erőre kapott volna saját otthona hívogató fényeitől, mert korát és állapotát meghazudtoló fürge léptekkel ment tovább. Bár az is lehet, hogy a vacsora említése és saját éhsége okozta a sietséget. Ezt a maga részéről mind Lelle, mind Hiúz meg tudta érteni. Reggel óta nem ettek semmit, hiszen a délutáni ételosztás idejét már a hintóban töltötték. Fáradságukat feledve igyekeztek lépést tartani Olavval, mégis, amint maguk mögött hagyták az előteret, önkéntelenül megtorpantak, hogy magukba szívhassák az elébük táruló látványt. A Széltorony belsejébe, a fogadócsarnokba jutottak. Hatalmas, szabályos kör alakú terem volt, falai mentén megannyi, nagyrészt csukott ajtóval. De mégsem a terem mérete, a vörösarany fénnyel ragyogó fáklyák sora vagy a talpuk alá simuló, színes kőlapokból kirakott mozaikmintás padló nyűgözte le őket. A Terem közepén széles, masszív, szabadon álló csigalépcső tekeredett fölfelé, több emeletnyi magasba. Nyitott légtér ölelte körül a lépcsőt, amelynek teteje beleveszett a torony padlásterének sötétjébe. A lépcső és az emeleti kerengők közötti szakadékot szintenként négy-négy, sugárszerűen szétágazó, korlátos kőhíd kötötte össze, alulról nézve meglehetősen emlékeztetve egy kőcsipkés pókhálóra. Lelle és Hiúz egy időre még éhségükről is megfeledkeztek, a lépcső aljáig sétáltak és fejüket hátravetve csodálták az építők merészségének újabb példáját. A három felnőtt megvárta, míg magukhoz térnek első ámulatukból. Olav ekkor halkan melléjük lépett, maga is felnézve a magasba.

 23 

- Öt szint, tehát húsz lépcsőhíd a padlástér deszkázatáig – elmosolyodott. – A padlástérben pedig egy csillagvizsgáló, már ha épen van még. Több mint öt éve nem jártam odafent.

- És mind az öt emeleten kerengő – sóhajtotta elégedetten Lelle.

- Kerengő? Én körfolyosónak hívom, de a kerengő talán még jobb név. Többször előfordult, hogy a vendégeim körbe-körbe futkostak az emeleten, mire megtalálták a szobájuk ajtaját. Ugyanis minden ajtó egyforma.

- Én nem téveszteném el – mondta nyugodtan Hiúz.

- Nem, te nem – mondta csendesen Olav és a fiúra nézett.

- Te melyik szinten laksz? – fordult hirtelen Lelle az öreg felé.

- Az elsőn. Ott van még a dolgozószobám, és ott lakik Julilla és Janter is. A ti szobáitok a másodikon lesznek, a könyvtár társaságában. A többi szint lakatlan, ha nem számítjuk az egereket.

- Nincsenek egerek – jelentette ki rosszallón Julilla. – Erről gondoskodik az a négy macskád uram, akiket kénytelen vagyok a tornyon belül megtűrni.

- Okos és hasznos jószágok. Gondolom, most is a legmegfelelőbb helyen, az ebédlőben várnak.

Gyertek – intett a két gyereknek. – Itt a földszinten van Julilla és Janter birodalma. A konyha, az ebédlő és a fegyvertár. Valamint a pinceajtó. Pompás pince terül el a torony alatt. Többszintes, zegzugos, s mivel a sziklába vájták, nemegy barlangterme is van. A rossznyelvek szerint jópár ember eltűnt már ott és állítólag a semmiből érkező vadidegenek is léptek már onnan ki.

- Nem hiszem, hogy okos dolog ilyeneket mondani két nyílt eszű gyereknek – morgott Julilla.

- Nem, nem okos dolog. De igaz – mondta Olav és előreengedte az asszonyt, hogy kitárja előttük az ebédlő ajtaját.

A fal mellett álló, nyitott kandallóból áradó meleg és vacsoraillat fogadta őket, amint beléptek az ebédlőbe. A Széltorony méreteihez híven ez is jókora terem volt, a hosszú asztalok mellett akár negyven embert is vendégül lehetett volna látni, most azonban csak négy személyre szólt a teríték.

Julilla szólni akart, amikor a két gyerekre esett a pillantása. Egymás mellett állva, kitágult szemmel bámulták a terített asztalt, Hiúz óriási lélegzettel szedte a levegőt, hogy az ínycsiklandó illatból minél többet magába nyelhessen. Láthatóan farkaséhesek voltak. Julilla életében ez volt az első és egyben utolsó alkalom, amikor felrúgta a saját maga alkotta szabályokat. Bár erős késztetést érzett rá, hogy iziben a fürdődézsába dugja mind a két jövevényt, de mohón felragyogó szemüket nézve erőt vett magán és intett, hogy üljenek le. Szempillantás alatt kerített még egy tányért és poharat Lelle számára, majd alaposan szedett nekik a forrón gőzölgő, zöldséggel és hússal teli levesből. Elégedetten figyelte a két gyerek étvágyát, Hiúz vállát elismerően meg is veregette, amikor később a fiú már az ötödik vastag szelet házi rétest tüntette el a tányérjáról.

- Étvágy és életerő! Jól van Hiúz. S te is jócskán többet bírtál Lelle, mint ahogy először gondoltam.

Ha így marad, hamar felerősödsz.

 24 

Lelle hálásan mosolygott fel rá, Hiúz elégedetten és finoman csapott tele hasára. A kandallóból áradó kellemes meleg, az elfogyasztott ételmennyiség és a fáradtság azonban hamar legyűrte mindkettőjüket. Olav, aki maga is jócskán belakott Janterrel együtt, ezt látva asztalt bontott. Innentől újra Julilla vette át a parancsnokságot. Felvezette a két gyereket a második emeletre, gyertyát gyújtott a Hiúznak szánt szobában, majd először Lellét küldte át a szomszédos helyiségbe, fürdeni. Négy nagy rézkannában állt a gőzölgő, forró víz, kettőnek a tartalmát abba a kőből kirakott kis kerek medencébe töltötte, amely a helyiség közepén állt. Szappant, törülközőt készített elő, majd magára hagyta Lellét, hogy tegye a dolgát. A lány nem is kérette magát. Megszabadult koszos és ócska ruháitól, boldog sóhajtással ereszkedett bele a finoman simogató vízbe és élvezettel csutakolta magát tisztára. Nagy nehezen kibontotta a piszoktól összeragadt hajfonatát is és az egész fejét a víz alá dugta. Julilla kétszer tért vissza. Először egy halványkék hálóingfélét rakott a törülköző mellé, másodszorra pedig kiparancsolta Lellét a vízből. Amíg a lány törülközött, az asszony leeresztette a medencében lévő vizet, újratöltötte a megmaradt két rézkannából, másik törülközőt és szappant készített ki, ezúttal már Hiúz számára. Lelle figyelte a serényen tevékenykedő Julillát, élvezte az átmelegedett levegőt, saját tisztaságát, tele hasát, a biztos tudatot, hogy a másik szobában vetett ágy várja, s hirtelen olyan békesség, olyan boldog nyugalom járta át a lelkét, melyet a tragédia óta nem ismert. Belebújt a hálóingbe, s jóformán eltűnt a kikeményített, levendula illatú ruhadarabban, s miközben a ruha ujját gyürkőzte fel, hogy kilátszódjék belőle a keze, rájött, hogy Julilla hálóingét viseli. Újra ránézett az asszony keskeny arcára, forró hála öntötte el a szavak nélküli gondoskodás láttán, Julillához lépett, átölelte a derekát és cseppet sem szégyellte, hogy kimutathatja, mit érez.

- Jól van, no – az asszony ugyanúgy zavarba jött Lelle nyíltságától, mint a hintóban Olav. – Jó helyen vagy, most már nem lesz semmi baj. Indulj, eredj lefeküdni.

Röpke mozdulattal megsimította a lány haját, lefejtette, majd megszorította a kezét.

- Jó éjt, Lelle.

- Jó éjszakát Julilla.

Lelle bemasírozott a szobába és rajtakapta Hiúzt, amint az ágyába, a takarója alá csúsztatja a botját. Egymásra néztek. A lány nem kérdezett semmit, a fiú pedig egy mosolynak szánt fintorral köszönte meg, hogy nem kíváncsiskodik és nem neveti ki. Lelle ügyesen felcsippentette hálóinge alját és kecsesen bemászott a másik vetett ágyba, magára húzta a takarót, élvezte puhaságát, finom melegét. Meg akarta várni Hiúzt, szerette volna hallani a véleményét mindarról, ami aznap történt velük. De nem tudta megvárni. Azt még látta, hogy Julilla keresztülsétál a szobán és kimegy a folyósóra, mire azonban Hiúz visszatért – tisztán, elégedetten, fehér ingben és térdig érő nadrágban – már mélyen, egyenletesen szuszogott. A fiú megállt a lány ágya mellett, egy percig hallgatta csendes lélegzetét, elnézte kisimult arcát, s arra gondolt – mint nagyobb és mint fiú -, hogy egyre kevésbé hasonlít védtelen, szárnyaszegett madárra. Egészen helyes csitri lesz egyszer belőle. Elmosolyodott erre a