II. BIZÁNCI JOGFORRÁSOK
3. RECEPCIÓ
A keleti impérium joga azonban nem a 14. században kezdett kisugározni a környező népek jogrendszereire. Egyes bizánci – mind világi, mind egyházi – törvénykönyvek már jóval korábban ismertté váltak a szomszédos szlávok körében, s többet közülük le is fordítottak óegyházi szláv nyelvre, amely a szláv népek közös, írásban használt nyelve volt. E fordítások megvetették az alapját a bizánci jog recepciójának.141
A bizánci világi törvénykönyvek közül legkorábban az Eklogé szabályai kerültek át szláv nyelvű jogkönyvekbe. Az első részleges fordítást a szlávok két apostolának valamelyike, valószínűleg Szent Metód készítette a 9. században, a morva
139
ZACHARIÄ (1877) 618-629.; MILASCH 178-183.; BECK 145-146.; ERDŐ (1998) 68. SCHMINCK, ANDREAS:
„Nomokanones”, Nomokanon of fourteen titles” ODB III. 1490-91.
140
MILASCH 184-189.; BECK (1977) 655-658. és 786-789.; VAN DER WAL–LOKIN 108-112. és 117-119.;
KAZHDAN, ALEXANDER: „Aristenos, Alexios” ODB I. 169.; uő: „Balsamon, Theodore” ODB I. 249.; uő:
„Blastares, Matthew” ODB I. 295.; uő: „Zonaras, John” ODB III. 2229.
141 E recepcióról összefoglaló jelleggel írnak: SOLOVIEV és BURGMANN (1996), újabban MAKSIMOVIČ; különösen a bolgár államra és jogra gyakorolt bizánci hatást kidomborítva HORVÁTH (1968) 137-138., 157- 160. A bizánci egyházjog szláv továbbélésével kapcsolatban hasznos információkkal szolgál még MILASCH
191-199. és ŽUŽEK.
Rostislav fejedelem kérésére.142 A fordítás során az eredeti rendelkezéseken több módosítást is végrehajtottak a szláv szokásjognak megfelelőn. Az így létrejött törvénykönyv a kéziratokban „Zakon sudnyj ljudem” néven szerepel. Az Eklogé második – immár teljes – fordítása valószínűleg a Bolgár Birodalomban keletkezett a 10. században, Simeon cár uralkodásának idején. Hogy innét milyen úton jutott Oroszországba, nem tudni, de az bizonyos, hogy a 13. században már megjelentek egyes fejezetei a „Knigi zakonnyja” című orosz törvénygyűjteményben, valamint egy északkeleti fejedelmi törvénykönyvben (Merilo pravednoe – 1274 táján) is. Később az orosz nomokánonokba (kormčie knigi) is bekerült, a 17. század közepén pedig a nyomtatásban is kiadott Kormčaja része lett. Az Eklogé egyébként nemcsak a szlávoknál, hanem a Kaukázusban és az araboknál is hódított: örmény fordítása a 12.
század végén készült, az arab-kopt egyház viszonyaira adaptált változatának első kivonatait pedig a 13. század elejéről származó kéziratokból ismerjük.143
Jelentős karriert futott be a szlávok körében a Földművestörvény is. Két szerb és egy orosz redakciójáról tudunk. Az első szerb változatot Dusán István fejedelem idején állították össze a 14. században, amelyben „Jusztinianosz császár törvénye” („Zakon carja Justiniana”) címen szerepel. Lehetséges azonban, hogy ennek prototípusa a 13.
századra megy vissza. Második szerb előfordulását egy 15. századi kéziratból ismerjük.
Oroszországban először a Knigi zakonnyja c. gyűjteményben bukkant fel (talán szerb közvetítéssel); később megjelent egy újabb verziója is. Említést érdemel, hogy a Földművestörvény 1646-ban bekerült a Moldáv Fejedelemség Vasili Lupu vajda által összeállíttatott törvénykönyvébe is.144
A makedón császárok első jogkönyvének, az Eiszagógénak teljes szövege a szlávoknál ismeretlen volt. Egyes részeit azonban lefordították a 17. században, s közülük több bekerült az orosz Kormčajaba.145 Ennél jelentősebb és korábbi recepciót ért meg a Prokheiron, melynek néhány fejezetét már valószínűleg a 10. században ószlávra fordították Bulgáriában s felvették a Syntagma XIV titulorum szláv változatába. További fragmentumai bukkannak fel orosz területen 13. századi
142 A Zakon sudnyj ljudem eredete vitatott: a korábbi bolgár, makedón, sőt pannon eredetet képviselő elméletek után újabban a morva származás mellett szól a legtöbb érv – vö. ZÁSTĔROVÁ (1978), BURGMANN
(1983) 26.; MAKSIMOVIČ 9.
143 SOLOVIEV 438-439.; ŽUŽEK 85-86., 89-90., 129.; BURGMANN (1983) 24-27.; MAKSIMOVIČ 9-11.
144 SOLOVIEV 446., 455. és 461.; MAKSIMOVIČ 19-20.
145 MAKSIMOVIČ 15-16.
kéziratokban, többek között a már említett Knigi zakonnyja-ban. Első teljes fordítását szerb földön készítették a 13. század elején a szerb nomokánon-gyűjtemény részeként, ahonnan aztán nem sokkal később bekerült az orosz Merilo pravednoe-ba és több helyi nomokánonba. A 17. századi nyomtatott Kormčajaban a 49/48. fejezetben szerepel.146
Harmenopulosz Hexabibloszát görög változatában használta a fanarióták vezetése alatt álló autonóm bolgár egyház a török megszállást (1393) követően évszázadokon át. Szerb fordítását egy tudós klerikus, Petar Vitković készítette el 1798- ban, a Habsburg Birodalomban élő ortodox szerbek számára, az osztrákok azonban – attól tartván, hogy fel fogja éleszteni a szerb nacionalizmust – megakadályozták megjelenését. Havasalföldön szintén csak a 18. század második felében jelent meg Harmenopulosz műve egy Photeinopulosz nevű görög klerikus által készített görög nyelvű jogkönyvben, melyet Rakovitza fejedelem ünnepélyesen ki is hirdetett, de csak kéziratokban terjedt, nyomtatott változata nem készült. 1780-ban Ypsilanti fejedelem is kiadott egy a Hexabiblosz alapján szerkesztett törvénykönyvet, amelynek nem sokkal később román fordítása is megszületett. Hasonló törvénymű Moldvában csak a 19.
század elején jött létre, de a Hexabibloszt korábban is élő jogként alkalmazták a gyakorlatban.147
A keleti egyházjog forrásai közül jónéhány szintén recepciót nyert a szlávoknál.
Ezek közül időben első a Jóannész Szkholasztikosz által a 6. század közepe táján készített 50 címből álló Szünagógé volt, amelyet – akárcsak az Eklogét – Szent Metód fordította le szláv nyelvre a 9. század második felében. Metód nomokánonját később az oroszok is másolták, mint arról több 13-14. századi kézirat is tanúskodik.148
Jóannész Szkholasztikosz másik műve, a Jusztinianosz novelláiból összeállított Collectio LXXXVII capitulorum később függelékként hozzácsatolt további novellákkal együtt terjedt el a szlávok körében. Első óegyházi szláv fordítása – az Eklogéval és a Syntagma 14 titulorummal együtt – Bulgáriában keletkezett a 10. század vége táján, amely a 11. században Oroszországba is eljutott, ahol felvették az óorosz ún. Efraim- Nomokánonba (Efremovskaja Kormčaja). A szerbek számára Szent Száva érsek készített újabb fordítást a 13. század elején, amely a Syntagma XIV titulorum szerb változatával együtt bekerült az ún. szerb nomokánonba. A század végén ez a
146 SOLOVIEV 444. és 461.; ŽUŽEK 88-89.; BURGMANN (1996) 283.; MAKSIMOVIČ 12-15.
147 SOLOVIEV 442., 456.; MAKSIMOVIČ 23-26.
148 BURGMANN (1996) 285.; MAKSIMOVIČ 9.
gyűjtemény is eljutott az oroszokhoz Bulgárián keresztül, ahol felhasználták az orosz egyház hivatalos nomokánonjának (Kormčaja russkoj redakcii) készítésekor. Egy másik 13. századi törvénykönyvbe (Merilo pravednoe) a 87 címből álló kollekció bolgár és szerb fordításának egybefoglalt változata került. Egészen a 17. századig használták, mikor is felvették a nyomtatott Kormčajába.149
A legjelentősebb bizánci nomokánon-gyűjtemény, a Nomocanon XIV titulorum is megjelent a szláv egyházi forrásokban. Első kivonatos óorosz-egyháziszláv fordítását 1170 táján készítették egy Áthosz-környéki kolostorban. A szerbeknél Szent Száva jóvoltából szintén készült egy részleges szláv változata a 13. század elején, amelyet a következő évszázadokban nemcsak Szerbiában, hanem Bulgáriában és Oroszországban is gyakran másoltak, majd ugyancsak bekerült a 17. századi nyomtatott Kormčajába.150
Az utolsó jelentős bizánci egyházjogi gyűjtemény, amely a szlávok körében komoly népszerűségnek örvendett, a neves görög kanonista, Blasztarész Mátyás 14.
század közepén alfabetikus rendbe szerkesztett Szüntagmája volt. A szerbeknél Dusán István kodifikációjába vették fel, önálló részként, de rövidített formában. A 15.
században ennek két másolata is készült Joann Vladislav és Joann Stefan havasalföldi vajdák számára. A két al-dunai fejedelemségben még a 17. században is élő jogként alkalmazták. Az oroszoknál 16. és 17. századi átiratokban jelent meg először.151
* * *
A bizánci világi és egyházi jogforrások és a szomszédos népek közti recepció e vázlatos áttekintése módot ad néhány következtetés levonására későbbi vizsgálódásaink számára.
A szláv recepció kezdetei a 9-10. századra nyúlnak vissza: ekkor születtek meg – a morvák és a bolgárok körében – mind egyes világi jogkönyvek (Eklogé, Prokheirosz Nomosz), mind bizonyos egyházi gyűjtemények (Szkholasztikosz-féle Szünagógé, Collectio LXXXVII capitulorum) első szláv változatai. Bulgária bizánci meghódítása után a recepció az oroszoknál folytatódott a 11. század közepétől, majd új lendületet vett a szerbeknél a 13. század első felétől, ami ismét kisugárzott a keleti szláv területekre. Az átvétel motorja e szomszédos népek körében az egyház volt: az
149 MILASCH 177.; ŽUŽEK 82.; BURGMANN (1996) 283-284.; MAKSIMOVIČ 11-12.
150 MILASCH 192-193.; SOLOVIEV 444. és 461.; ŽUŽEK 83-84.; MAKSIMOVIČ 16-17.
151 MILASCH 195.; SOLOVIEV 446. és 454.; MAKSIMOVIČ 21-22.
első jogkönyveket keleti rítusú klerikusok fordították ill. kompilálták, ennek során világi és egyházi eredetű szabályokat gyakran vegyítettek is, majd másolták és alkalmazták azokat az egyházi juriszdikció keretében. Az is jól látható, hogy a szlávok elsősorban olyan kisebb jogkönyveket vettek át, amelyek a gyakorlatban jól használhatók voltak, s az egyszerűbb hazai viszonyoknak jobban megfeleltek. Ilyen volt az Eklogé, a Földművestörvény vagy a Prokheirosz Nomosz; az egyházi források tekintetében pedig az 50 ill. 87 címből álló gyűjtemények.
A megtelepedő, majd államát megalapító magyarság tehát dél és kelet felől – ha a morvákat is tekintetbe vesszük, egy ideig észak felől is – lényegében folyamatosan olyan szomszédokkal volt körülvéve, akik jogrendszerüket bizánci minta alapján alakították. Keleti rítusú – vagyis jogi normáit Bizáncból hozó ill. kapó – egyháziak pedig e korban nálunk is jelen voltak. Ez azt jelenti, hogy Magyarország történetének e szakaszában – legalább érintőlegesen – beleesett abba a körbe, ahol a keleti impérium joga érezhető hatást gyakorolt.
Ha ennek konkrét nyomait kívánjuk kutatni, akkor elsősorban azokat a kisebb, praktikus jogkönyveket kell szem előtt tartanunk, amelyeket a szlávok is előszeretettel használták. Ezek egyébként nagyjából éppen azok, amelyek Bizáncban is a legelterjedtebbek voltak. Ilyen az Eklogé, amelyet a makedón dinasztia általi „hatályon kívül helyezés” sem tudott kiszorítani a gyakorlatból, mert egészen Bizánc elestéig másolták,152 továbbá a Prokheirosz Nomosz, amely szintén népszerű törvénykönyv volt, s a szlávok is átvették. Ide sorolható a Földművestörvény is, bár speciális kérdésekre vonatkozó különös jogot tartalmaz. Az Eiszagógé, amit a bizánciak korlátozott mértékben ugyan, de használtak, a szomszédoknál nem terjedt annyira, miként a Baszilika sem, melynek tekintélyét ugyan nem vitatta el senki, de mérete és bonyolultsága miatt a maga egészében soha nem nyert recepciót más népeknél. E két utóbbi gyűjteményt tehát csak másodlagosan, összefoglaló jellegük miatt érdemes figyelembe venni. A többi bizánci jogkönyv túlnyomórészt vagy e négynek a származéka, vagy túlságosan is speciális anyagot tartalmaz, ezért külön vizsgálatuk csak akkor indokolt, ha a hazai viszonyokban olyan sajátos kérdés kerül szemünk elé, amelyet e bizánci jogkönyvek valamelyike szabályoz.
152 Megjegyzést érdemel, hogy a bizánci jogélet a mai fogalmaink szerinti jogbiztonságot nem ismerte: egy- egy újabb törvénykönyv megjelenése nem jelentette a korábbiaknak a gyakorlati használatból való eltűnését, amint ezt a magánfeldolgozások is mutatják, s így – későbbi másolás révén – eltérő korokban született jogkönyvek is egymás mellett éltek, olykor ellentmondó szabályokkal – vö. WENGER 722.
Ami az egyházjogot illeti, itt figyelmünket nyilván a „törzsanyagra” kell összpontosítanunk, vagyis a hagyományban az apostoloktól származtatott, valamint az egyetemes és a helyi zsinatok által kibocsátott, s a Trulloszi Zsinat által is megerősített kánonokra. Ha valamely keleti klerikust a 11-13. században a bizánci egyházjogról kérdezték, elsőként ezek juthattak eszébe. A legjelentősebb és legelterjedtebb gyűjtemények is – mint pl. a Szkholasztikosz-féle Szünagógé és a 14 címből álló nomokánon – ezeket tartalmazták. A szent atyák kánonjai ugyancsak részét képezték e kollekcióknak, többnyire azonban speciális kérdéseket tárgyalnak tudományos részletességgel, ezért figyelembe vételük csak másodlagos jelleggel indokolt. A kánonjogi gyűjtemények törzsanyaga egyébként tartalmában egységesnek mondható, így az egyes kollekciókat – legalábbis első megközelítésben – külön-külön nem vizsgálom.