Régi korok mértékvételi eljárásai

Méretvételre vonatkozó részletes leírások a régebbi korokból nem állnak rendelkezésünkre. A ruházat készítéséhez azonban mindig szükséges volt az ember bizonyos testméreteinek ismerete.

A régi ruházati mértékvételi eljárások során a méretek rögzítésére nem használtak mértékegységet. A megrendelő méreteit közvetlenül, eredeti nagyságban rögzítették, nem számították át semmilyen hosszegységre (rőf, cm, stb). (Horváth 1965. 417. p.) A méreteket szokásos sorrendben, papírcsíkkal vették, melyre csípéseket (bevágásokat) jelöltek. (36. a. ábra) A testnek azokat a méreteit mérték meg, melyek egy ruhadarab készítéséhez nélkülözhetetlenek. (Arnold 1964) A módszert a XIX. században általánosan használták, nemcsak a ruha, hanem a lábbeli és a fejrevaló mérték szerinti szabásához A nép szegényebb rétegeiben hosszú időn keresztül megőrződtek a régi viseletek, szabásformák és a ruhakészítés ősi módszerei is. Ebben a társadalmi rétegben tovább éltek a régi méretvételi eljárások, sőt még a múlt században is használták.

Néprajzi gyűjtések dokumentálják, – pl. Horváth Terézia kapuvári gyűjtése is – hogy az emberi test méreteinek feljegyzését kétféle módon rögzítették, papírcsíkra és zsinegre.

„Papírcsíkkal dolgoztak a csizmadiák és a férfiszabók. Az I. világháború után a csizmadiák áttértek a centiméterszalag használatára, de alkalmilag, ha vásárba mentek és nem volt velük centiméter, szinte a század közepéig használták a papírcsíkot azok, akik még azzal tanultak méretet venni.” (Horváth 1965. 418.)

A parasztviseletet készítő férfiszabók a mértékhez háromujjnyi széles, hosszú papírszalagot használtak, amit széltében félbehajtottak, hogy egyenes legyen a széle. Az egyik végét egyenetlenre hagyták, a másikat ferdén levágták. Ez lett a kezdő vége, minden méretet innen számítottak. A méretek másik végét egy-egy jelöléssel látták el.

A bonyolultabb jeleket ollóval vágták ki. A mértékvételt, a szakmában kialakult szokás szerinti sorrendben végezték, a készítendő ruhadarabnak megfelelően. Kétféle jel volt, a metszés és a csípés, melyeket kettős és hármas jelként is alkalmaztak. Szabáskor nem kellett arányokra figyelni, minden méret külön jelet kapott. (36. b. ábra) Az összetett papírcsíkkal vett méretvételi eljárás a céhes iparral függhetett össze. (Horváth 1965.

418-419.pp.)

a.) Papírmérték jelölésekkel (Laver 1969. 133. p.) b.) A kész mérték rajza (Horváth 1965. 420.p.) 36. ábra Papírmértékek

Az egyes méretekre nem írták rá, hogy milyen ruhadarabhoz készült, a mester az arányokból, a jelek formájából, elhelyezkedéséből és számából ugyanis tudta azt. Csak a megrendelő nevét írták rá és rátették a hozott anyagra. Papírból kivágott szabásmintát nem használtak, a papírcsíkról közvetlenül az anyagra tették át a méreteket és szabadkézzel, krétával, vagy szappannal rajzolták ki fejből az egyes szerkezeti elemek alakját. (Horváth 1965. 420. p.)

Zsinórral, cérnával, spárgával vagy kb. 0,5 cm széles szövetcsíkkal is vettek méreteket az alkatról, ilyenkor minden szükséges méret után csomót kötöttek (nem fedték egymást a mértek, mint a papírmértéken). A méretek felhasználásával készítették el a szabásrajzot, melyet szintén közvetlenül a textilre rajzoltak. (Dán, Déri 1998. 9.p.) Ez a primitívebb eljárás megkülönböztette az iparengedély nélküli varrónőket a hivatásos szabóktól. (Horváth 1965)

Ezek az egyszerű méretvételi módszerek, az élet minden területén általánosak lehettek, a mértékegységek bevezetés előtt. Könnyen elkészíthetők és használhatók voltak, nem kellett hozzá írástudás és pénzbe sem került. Az ilyen mérték használata azokban iparágakban alakult ki, ahol a mérték utáni munkának volt nagy szerepe, és a mért adatok nem egész számok voltak. Egy öreg kapuvári cipész szerint „pontosabb vót, mint a centi” (Horváth 1965. 423.)

A 19. században Barde francia szabómester alkalmazta először a centiméter beosztású mérőszalagot a méretvételhez és szabásminta készítéshez. (Dán, Déri 1998. 11p.) A testalkat pontos méretvételéhez, különböző eszközöket is használt. (37. ábra)

37. ábra Barde féle hátmérő 1834

A napjainkban is használatos mérőszalagot az 1840-es műhelyábrázolásokon már megörökítették. (38. ábra) Papírsablonok használatáról csak a 19. századból tudunk.

(Domonkos 1997)

38. ábra Szabóműhely, szabás-varrás eszközei. Bécs 1840 körül

Marmorstein Salamon szabómester „A ruhaszabás mesterség tankönyve” című 1865-ben kiadott munkájában a mértékvételt már centiméter szalaggal mutatja be, de a szabáshoz papírmérték segítségét használja fel. A módszer szerint egy papírszeletet, amely olyan hosszú, mint a testbőség fele, a részletesen leírt metódus alapján 48 egyenlő részre osztja, melyeket kis bevágással jelöl és beszámoz. Ezt a beosztást alkalmazza könyvében minden felső ruhadarab szerkesztési leírásánál, (Spenzer, Zeke, Mente, Dolmány, Buda, Attila) melyeket különböző testalkattípusok számára készít.

(39. ábra) Az osztások megfelelő arányait alkalmazva a mester közvetlenül az anyagra rajzolja fel a kiszabandó termék alkatrészeit. Ezzel a módszerrel könnyen meghatározható volt az adott test méretének egy bizonyos aránya, mely egy adott ruhaforma jól bevált szabásához volt szükséges, így nem kellett bonyolult számításokat végezni a különböző részarányok meghatározásához. (Marmorstein 1865) A mérőcsíkkal történő mérést a XX. században is használták szabásrajzok készítéséhez, olyan helyeken, ahol gyakran kellett ugyanazt a távolságot, vagy annak valamilyen arányát (felét, negyedét, harmadát stb.) használni. (Horváth 1965)

39. ábra A mértékvétel bemutatása (Marmorstein 1865. 1. tábla részlet)

Régi korok méretvételi módszereinek pontos leírásáról kevés forrásanyag áll rendelkezésünkre. Frecskay János a 20. sz. elején leírta ötven iparág munkafolyamatát, szakmai módszereit, fogásait, és összegyűjtötte azok szakkifejezéseit. Ebben olvashatjuk a következőket: „Ruhakészítés céljából a szabónak először a felruházandó test egyes részeiről mértéket kell venni az egyes ruhadarabokhoz. A mértéket úgy kapja meg, ha centiméterekre osztott mérőszalagjával, melyet egyszerűen centiméternek neveznek, megméri a rendelő testalkatát. A hosszaságot úgy méri, hogy a centimétert bal kézzel megfogja, az egyes számnál, ráilleszti a mérendő testrészre, s addig tartja ott, míg a jobb kézzel a kívánt végpontig elvezette a szalagot. Az itt mutatkozó számot, valamint a többieket is papíron aztán följegyzi. A bőséget úgy tudja meg, hogy a centiméterrel körülfogja az illető testrészt, s amely szám az egyes számmal találkozik, az a bőség mértéke.” (Frecskay 1912. 365. p.) Az 1900-as évek elején leírt módszer az azóta eltelt időben sem változott, így feltehető, hogy a lejegyzésre került szakmai hagyomány egészen a régi időkig vezethető vissza.