Ugyan a felsőoktatásról, azon belül is disszertációjukon dolgozó doktoranduszok és témavezetőik kapcsolatát vizsgálva írja Sandra Acker, de a metafora az oktatás egyéb szintjein is érvényes: a hivatalos tanterv csak
a jéghegy csúcsa, a többi (az adott intézmény, illetve a szakma belső játékszabályai) a víz alatt van. Ha máshonnét nem, a Titanic történetéből mindenki tudja, hogy milyen kevés is, ami egy jéghegyből látszik és mennyi galibát okozhat, ami nem. Azok a tanulók akiknek van helyismeretük, rendelkezik “a megfelelő műszerekkel”, a jéghegy rejtett kiterjedést is fel tudják mérni és biztonságosan elnavigálnak (Acker 2001:61). Ők azok, akik megfelelő családi, társadalmi háttérrel rendelkeznek, és jól felszerelkezve (megfelelő kulturális tőke birtokában) érkeznek a terepre, ami bár új de nem idegen számukra. Következésképp kevesebb súrlódásnak, balesetnek lesznek kitéve és nagyobb valószínűséggel fognak sikeresen túljutni az akadályokon. Akik úgymond kívülről jönnek, már nehezebben dekódolják az íratlan szabályokat, és több nehézségre számíthatnak.
Ez gyakorlatilag minden olyan helyzetre igaz, amikor egy oktatási intézmény kinyitja kapuit és olyan csoportoknak is bebocsátást enged – például a jogi akadályok megszüntetésével vagy szándékoltan a felzárkóztatást megcélzó, a társadalmi mobilitást stimuláló kormányzati intézkedésekkel, ösztöndíjak bevezetésével, intézményi szinten működtetett mentoráló programokkal stb. – melyek korábban ki voltak zárva. Látható szinten, azaz a deklarált szándékok és legőszintébben vallott elvek szintjén, úgy tűnhet, hogy valóban tényleges és pozitív elmozdulás történik az esélyek kiegyenlítése irányába, a korábban kirekesztettek olykor még túlkompenzáltnak is tűnnek egyesek szemében, ezzel egyidejűleg azonban a rejtett tanterv mechanizmusai sokszor ellenük dolgoznak.
Egy szociológia doktori tanulmányaikat folytató színesbőrű (afro-amerikai, spanyol anyanyelvű ún. Latina, ázsiai-amerikai, amerikai őslakos) női hallgatókra fókuszáló vizsgálat például azt találta, hogy még az oktatási rendszer legmagasabb szintjén is ugyanúgy zajlanak a rejtett tantervi mechanizmusok mint az oktatás alsóbb szintjein, és ugyancsak a hozott egyenlőtlenségek reprodukcióját eredményezik (Margolis és Romero 1998).
A kutatók szerint a rejtett tanterv két üzemmódban is működik: a hivatalos tanterv (kurzusok, vizsgák, disszertáció) teljesítése mellett jelen van egy puha és egy kemény rejtett tanterv is.
A puha tanterv a szakma gyakorlására való szocializációs folyamatot, az ún.
professzionalizációt jelöli, mely elengedhetetlen ahhoz, hogy a doktorandusz tanulmányai végére “hivatásossá” váljon. Az oktatókkal való formális és informális kapcsolattartás keretében a leendő szociológus megtanul azonosulni szakmájával és lojálisnak lenni azzal a szakmai közösséggel, melynek tagságára aspirál, miközben a nem szakmabeliektől eltávolítja magát. Megtanulja továbbá az éppen aktuális szakzsargont, az absztrakt fogalmakra építő, a kívülállók számára sokszor nehezen érthető írásmódot, illetve a nagyfokú önállóságot, magabiztosságot, asszertív fellépést igénylő prezentációs és önpromóciós trükköket, melyek segítségével egy erősen kompetitív világban kompetensnek tud látszani –akkor is, ha éppen nem az.
A professzionalizáció felsorolt kellékeinek e sajátos csomagja történeti képződmény, a normák és játékszabályok azt a világot idézik, amikor a tudományos tevékenységet szinte kizárólag középosztálybeli fehér férfiak művelték hivatásos szinten (pl. versenyhelyzetben megnyilvánuló egyéni teljesítményt értékeli, objektivitás és távolságtartás). Noha ez a világ mára már sokkal heterogénebb lett, a rendszer még hurcolja magával a régi, nem hivatalos szabálykönyvet. Azok a doktorjelöltek, akik korábban meg sem jelenhettek volna a színtéren, most ugyan már bekerülhetnek, de könnyen abban a helyzetben találják magukat, hogy a kimondatlan elvárásoknak való megfelelés olyan értékek elfogadását és olyan viselkedést jelent, melyek korábbi értékrendszerüktől idegenek, esetleg konfliktus nélkül nem is egyeztethetőek össze. Nem véletlen, hogy a társadalmi mobilitás narratívák feltűnően gyakori eleme az árulás és az emiatt érzett bűntudat.
Az említett vizsgálatban résztvevő alanyok többsége hangsúlyozta, hogy a források (elérhető ösztöndíjak) szűkössége tovább fokozza az egyébként is kompetitív, a doktoranduszokat egymás ellen kijátszó légkört, amit tovább bonyolít a nem hivatalos tanszéki rangsor vezetése, illetve az informális csatornákon keresztül kiépülő mentorálási kapcsolatok oktatók és hallgatók között. Az utóbbi például közös kutatási projektekben való együttdolgozást jelent, ami a későbbiekben referenciát jelent a hallgató számára, és akár egészen konkrét támogatásra váltható be, például a tanszéki ösztöndíjak, tanársegédi pozíciók elosztásánál. A beszámolókban visszatérő fordulat, hogy a kisebbségi hallgatók ezekről a lehetőségekről mindig csak utólag értesülnek, nem is tudják mit és hogyan kellene tenniük, hogy ilyen típusú,
szakmai kooperációra épülő viszonyt alakítsanak ki oktatóikkal.
A rejtett tanterv ún. kemény, a társadalmi egyenlőtlenségek újratermeléséért felelős formájának több eleme is kirajzolódik a szociológia doktoranduszokkal készített interjúkból. A nem a többségi csoportokhoz tartozó hallgatóra könnyen rásütik a bélyeget, hogy csak származásának (és a pozitív diszkriminációnak) köszönhetően jutott be, még akkor is, ha erősebb felvételi pontszámokkal érkezett mint számos csoporttársa. Ha a kisebbségi doktorandusz valamilyen rendszerszerű problémát tesz szóvá, például hogy furcsa módon sorozatosan kimarad az informálisan szervezett kutatási projektekből, akkor könnyen megkapja, hogy csak túlérzékeny és/vagy ő tehet róla (rasszizmust, diszkriminációt lát mindenhol, üldözési mániája van). Noha a programleírásokban, tanszéki katalógusokban szerepelnek faji/etnikai vagy gender témákkal foglalkozó kurzusok azt a benyomást keltve, hogy ezek a program szerves részét képezik, a valóságban több helyen ezek a tárgyak csak elvétve kerülnek meghirdetésre.
Az a világ, azok a tapasztalatok, amelyek ezen hallgatók magukkal hoznak (mint hátterük, kulturális gyökereik) periferiálisnak minősül, és nem a legitim tudományosság (tudományosdi) része.
A professzionalizáció során kialakítandó társadalomtudós identitás egyik legfontosabb ismérve a távolságtartás, a személyes tapasztalattól és politikai aktivitástól való távolságtartás. A vizsgálatban részt vett szociológusok közül többnek adták értésére, hogy ne akarjon “éles” kutatási témákkal (pl.
rasszizmus) foglalkozni, illetve hogy a valóságszagú, szakpolitikai implikációkkal bíró alkalmazott szociológiai téma helyett válasszon valami elméletibbet (értsd: értékesebbet). Akiket nem sikerül eltántorítani attól, hogy faji/etnikai kérdésekre fókuszáló kutatást végezzenek, gyakran már hallgatóként ízelítőt kapnak abból, hogy mit jelent a fenyegetés, “intellektuális gettóba” fogják zárni magukat, amennyiben nem maradnak a szűken vett (objektívnek és értéksemlegesnek mondott) tradicionális szociológia keretei között: témavezetőjük megtagadja az együttműködést vagy egyéb módon nehezítik előrehaladásukat. A szociológia faji/etnikai vagy gender-szempontú dimenziói iránt érdeklődő doktoranduszokkal sokszor éreztetik, hogy mivel ezek a témák nem elég komolyak, a leendő kutató ne is álmodjon arról, hogy
végzés után egy rendes egyetem rendes tanszékén állást fog találni (helyette:
community college-ok, kisebb presztízsű és intézményi súlyú interdiszciplináris programok felé terelik őket). Az aspirációk leszállítására irányuló nyomás a mainstream értelemben vett tudományosság intézményi és diszciplináris határait hivatott védeni.