Míg Kazinczy Orpheusában csak néhány verset tett közzé Szent] óbi, a Magyar Museumban versek mellett két hosszabb prózai írást is. Az egyik próza hat kisebb részlet fordítása, illetve átdolgozása Rousseau Emiíjéböl, a másik eredeti mű. Első Mária Magyar Királynak Élete cimmeh ez azonban befejezetlen, de lehet, hogy csak a folyóiratban már meg nem jelent további (esetleg több) része kallódott el. Szentjóbi ezen írásait, s a Mátyás-drámát is jellemzi a kötetét egészében meghatározó vonás: az érzékenység szemléletének szoros és mély összefüg
gése a politikummal, egy bizonyos társadalmi elégedetlenség
élménnyel, amely jellegzetesen vonzódott a történelemből vett példázatokhoz. Az Első Mária Magyar Királynak Élete aprólé
kos és hiteles történelmi tablót rajzol Nagy Lajos koráról, világos aktuális célzatú utalásokkal elegyítve. A hazának elkö
telezett királyt állítja a középpontba, s éles szavakkal ítéli el a
„belső egyenetlénséget” és a „visszavonást” mint a nemzeti lét fenyegető veszélyeit. (Erről szól egyébként az 1792 őszén. Mo
hácson keletkezett verstöredék, A Mohácsi Veszedelem is, mely- lyel Batsánjá episztolájára válaszolt.) Az Első Mária Magyar Királynak Élete mégsem értekezés jellegű, hanem inkább re
gényszerű, s ebben a fokozatosan előtérbe kerülő emberábrá
zolás a döntő. Mária nem mint kirádylány válik igazán érdekes
sé, hanem egy fiatal lányként, aki önmagára ismerésének kezdetén áll, akkor néz szembe érzései ellenállhatatlan, ijesztő és mégis kedves hatalmával. Mária alakja, bontakozó érzelmei
nek rajza az érzékeny széppróza hazai élvonalába emeli Szent
jóbi művét (1. erről Mezei Mártánál).
Szentjóbi Rousseau-fordításában is megjelenik az érzékeny ember, itt azonban elvi megfogalmazásban, s az egyenlőségelv
vel összefüggésben. Feltűnik a nevezetes rousseau-i gondolat is: ,Az ember minden karban, rendben és állapotban egyenlő.”
A korban oly nagy hatású tételek azonban nem a maguk elvontságában hatottak, hanem mindig egy adott értelmezésbe
illeszkedve. Szentjóbi a nemesi és az értelmiségi létezés határ- mezsgyéjén álló társadalmi csoport tagjaként fogalmazta meg türelmetlenül, de jól artikulál tan törekvéseit és aspirációit, amelyek végső soron az érvényesülés lehetőségét kíváinták megteremteni. Egyenlőségelve jellegzetes (kis)nemesi öntuda
ton épült, a kettő valójában nem került konfliktusba egymás
sal: az anyagi lehetőségek erőteljes behatároltságát, a társadal
mi érvényesülés áttörhetetlennek látszó korlátáit, mint az egyenlőség elvének sérelmét, különösen felháborítóvá éppen a nemesi előjogok gyakorlati kihasználhatalansága tette számá
ra. 11. József reformjai éppen e tekintetben jelentettek lehető
séget sokaknak, így Szentjóbinak is, ezért aztán lelkes hívévé váltak. De ebben nem pusztán egy személyhez kötődő hagyo
mányos alattvalói lojalitás megnyilvánulását kell látnunk, ha
nem immár egy modernizálódó politikai szisztéma iréinti elkö
telezettséget is, egy üj politikai öntudat csíráját. A király, adott esetben II. József, az állam első hivatalnokaként tűnik fel, a személyéhez fűződő elkötelezettség így kezdi magában hordozni az államhoz fűződő elkötelezettséget is. Ez pedig annak a felvilágosult patriotizmusnak a megszületését jelenti, amelyet Rousseau is képviselt. A lojalitás tehát a király személyéről áttevődik egy elvont fogalomra, a hazáéra, amit az állam, a - sokféleképpen értelmezett - köznép (és persze) a király testesít meg.
Szentjóbi királyeszménye a patriotizmus e modernizálódó fogalma alapján érthető meg igazán. A Mátyás király is ennek az eszménynek a jegyében készült, persze a koronázási alkalom meghatározó keretei között. Nem pusztán bizonyos történeti tények megvádtoztatására, illetve elhallgatására kell gondol
nunk, hanem sokkal inkább arra, hogy a darab mintegy példá
zatként tálalja a nemzetének elkötelezett király eszményét, a rendek és az uralkodó összebékülését. Nemcsak hódol az új királynak, de megfogalmazza elvárásait is, mégpedig jozefinista szellemben. Szentjóbi nem volt egyedül illúzióival, s hamarosan
csalódnia kellett. A Mátyás-dráma mindenesetre még ennek az illúziónak a jegyében készült, s az aktuálpolitikai vonatkozás bélyegét erősen magán is viseli, noha drámailag éppen a király- választás körüli bonyodalmakra épülő első felvonás a legsike
rültebb. Ugyanakkor nem pusztán politikai tézisdráma a M á
tyás király, szembetűnőek a korban divatos érzékenyjátékokra jellemző műfaji jegyek is. A második és harmadik felvonásban, mikor a cseh kiráily fogságában lévő Mátyás kerül a középpont
ba, a cselekmény szinte megáll, a passzív hős elbeszélései monologikussá formálják a dialógusokat, a drámai magot pedig mindössze Mátyás próbatétele jelenti. Mátyás alakjában az érzékeny ember típusa és a jó fejedelem eszménye egyszerre jelenik meg, a darab egyszerre viseli magán a felvilágosult politikai dráma és az érzékenyjáték jegyeit (minderről részlete
sen 1. Nagy Imre könyvét).
Még a Mátyás király előtt, nem sokkal verseskötetének meg
jelenése után, 1791 decemberének végén keletkezett egyetlen fennmaradt értekezése, amely a pesti egyetem esztétikai tan
székére kiírt pédyázat vizsgadolgozataként készült, latin nyel
ven. A tanszék betöltése már majdnem egy éve húzódott ekkor, különböző belső harcok miatt. A jezsuita szellemiség visszatér
tét megakadályozni szándékozó erők erőszakolták ki a nyilvá
nos pályázatot is, amelyre aztán huszonketten jelentkeztek, köztük olyan neves írók, literátorok, mint Batsányi János, Révai Miklós, Rájnis József, Nagyváthy János, Schedius Lajos.
Szentjóbi csak a legutolsó pillanatban adta be pályázatát. Az írásbeli és szóbeli vizsgán már csak hatan vettek részt. A pályázati anyagból kitűnik, hogy a magyar kritikai gondolko
dásban is lezajlott ekkorra az a fordulat, amely az „esztétika önálló elméleti jellegét” állította előtérbe. Megfigyelhető volt továbbá „a régi és az új elméleti gondolkodás közti határozott döntés az új javára”. Szentjóbi az új elméletek képviselői között is szélső álláspontot képviselt, elutasításának oka jórészt erre vezethető vissza. Ahogy Szauder József (akitől a fenti idézetek
is származnak) megfogalmazta: „»hitvány századunké »sivár helyzetünk« megnyomorító hatásával a szabadság fényében idealizádt antikvitást állította szembe, s ez a liberális polgári és aulikus-reformer bírédók szemében - 1791-ben és minálunk! - csakugyan kissé sok lehetett már a fennálló rend iránti elége
detlenségből. Szentjóbi Szabó nem volt s nem lett igazán forra
dalmárrá -azonban a jakobinusok közé éppen olyan indulatok - a nagy tehetségű költőt fojtogató világ és életsors elleni lázadás indulatai - vitték, mint amilyenek e dolgozatában is kifejeződnek. S tegyük hozzá mindehhez, hogy az első kérdésre adott válasza szép ugyan, de a hagyományos klasszicista felfo
gást előnytelenül s némi ellentmondást is okozva vegyíti össze modernebb tételekkel (az érzékenység, a megindító erő), miköz
ben az egyenes válaszadás elől (elsődleges vagy származékos-e az ízlés és a zseni) kitér. Könnyű felfedezni azt az alapvető ellentmondást is (bár erről bírálói, érthető okokból, nem szól
tak), mely a Rousseau-t oly jól ismerő Szentjóbi Szabó dolgo
zatában a művészet jobbító hatásának tétele és saját kora hitványságának kimondása között feszül; a két Discours keserű logikájáig alig-alig jutott el magyar gondolkodó a kései Csoko- nain s a fiatal Kölcseyn kívül.” A pályázat, amelynek nyertese végül Schedius Lajos lett, eggyel gyarapította tehát Szentjóbi kudarcos próbálkozásainak a számát, de a fennmaradt dolgo
zat világosan bizonyítja, hogy a költő gondolkodásában milyen mélyen összefonódott az érzékenység az egyenlöségelvből faka
dó elégedetlenség-élménnyel, vagyis hogy az első pillantásra egymástól oly távolinak tűnő szelíd énekköltészet és a történeti tematikában is aktuálpolitikai hajlandóságú, lázadó indulatok
tól fűtött hazafias irodalom azonos gyökerű életművében.