Szentjóbi 1791 nyarán megjelent verseskötete ötvenhat ver
set, négy rövid prózai írást és egy pásztorjátékot tartalmaz.
Ráday Gedeon megemlékezik (egy Édes Gergelyhez írott leve
lében) arról, hogy e kötetecske csak válogatás a szerző addigi műveiből. Ez egyébként világosan látszik a kéziratból is: a letisztázott versek és A Kívánság című Rousseau-fordítás után ott áll a cenzor engedélyező aláírása, június 30-i dátummal, majd két különböző csomóban a további három prózai idill és még hat vers (a végső sorszámozás szerinti 18-23.) következik, július 6-i engedélyezéssel. A Pántlika című dramatizált idillt, mint korábban említettük, még 1788. július 5-én imprimálta a nagyváradi cenzor, minthogy azonban kiadására akkor nem került sor, most ezt is a kötethez illesztette a költő. Bízvást gondolhatjuk tehát, hogy azon művek kerültek a gyűjtemény
be, amelyeket szerzőjük a legjobbaknak ítélt (sajnos a többiből alig maradt valami fenn). Kompozíciós szándékot nemigen tudunk felfedezni a versek elrendezésében, alighanem
Szent-jóbi is az „elegyes versek” korban általános elvét adkalmazta, vagyis összeszedte és sorba rendezte költeményeit, amelyek így mindössze a változatosság élményét kínálják együttesükben. E változatosság a témákban lelhető fel: pásztori dal és alkalmi költemény, antik szerző művének átdolgozása és aktualizáló politikai versezet, szentenciózus epigramma és énekvers válto
gatja egymást a kötetben.
Az összbenyomás mégis az egységesség érzete. Ennek egyik fontos eleme a verselés: Szentjóbi két Horatius-átdolgozás (a kötet 14. és 17. darabjai) kivételével csak az ütemhangsülyos versnemet alkalmazta, annak is főleg 7-es, 8-as sörfajtáit, valamint a 12-eseket. A kor verstani vitáinak fényében e jelleg
zetességnek külön sülya van. Ugyanis éppen ekkor, a XVllI.
század utolsó harmadában formálódott ki a magyar irodalom gazdag verselési rendszere, amely máig meghatározza költésze
tünket. Az ütemhangsúlyos vers korábbi szinte kizárólagos jelenléte után, megújításával párhuzamosan, ekkor kezdik fel
fedezni és meghonosítani az antik időmértékes versformákat, valamint a modem nyugat-európai időmértékes verselést. Kü
lönösnek mondható, hogy Szentjóbi első irodalmi pártfogói éppen ezen új irányok képviselői voltak (Baróti Szabó Dávid az antik metmmé, Kazinczy, Ráday a n30igat-európai formáké), de ennek mégsem látszik semmilyen hatása költészetén, amely - mint említettük - teljesen a hagyományos magyar verselést folytatta.
A kötet egyneműségének másik fontos összetevője az ének- vershagyomány és a korszerű dalköltói törekvések egybefonódó jelenléte. Szentjóbi meglehetős egyértelműséggel annak az énekköltészeti hagyománynak a folytatójaként indult, amelyet a felvilágosodás korában Amadé László és - főleg - Faludi Ferenc nevéhez köthetünk. A szövegek dallamra készültek, s a dallammal együtt léteztek még jó ideig, miközben már megin
dult elszakadásuk is ettől. Az énekvers szövegverssé alakulá
sának folyamata összefüggésben volt az olvasóközönség formá
lódásának felgyorsulásával. Az énekvers, amely a szóbeliség
ben, kisebb közösségek körében volt elsősorban otthonos, s a literátorszemlélet kizárta a művelt irodalmiságból, megjelent könyvekben, a szélesebb közönség előtt, így a dallam már nem feltétlenül társult hozzá az olvasó tudatában. Ugyanakkor az újabb írók ezt is, mint minden újat, (kezdetben) szívesen fogadták, s az irodalom részének kezdték tekinteni, annál is inkább, mivel a régi és köznépi hagyomány felfedezése ekkor egyébként is az európai kultúra érdeklődési terébe került. A magyar énekköltői hagyomány találkozott a modem nyugat-eu
rópai, elsősorban a német (és az olasz) dalköltészet inspiráció
jával is. A befogadás lényeges útja (a formák átültetésének kísérletei mellett) az volt, hogy a hagyományos verselés forma
készletét alkalmassá tették az eredeti dallam követésére. Már Amadé és F ^ u d i költészetében megfigyelhetjük a változatos sörfajták bonyolult kombinációit, amelyekkel megpróbálták az eredetit visszaadni. A későbbiekben e dalköltészetet folytatta Verseghy Ferenc, Szentjóbi pedig e törekvés egyik legjelentő
sebb egyénisége lett. Dalai többségének fellelhető a mintája a korabeli költészetben, elsősorban a német irodalomban, ezeket szabadon követve alkotta meg saját verseit. Az eredetiségnek ez a mai fogalmaink szerinti hiánya a korban teljesen termé
szetes, az átvétel, kölcsönzés, adaptáció egyenrangúnak számí
tott a mai értelemben is eredetinek tekinthető művel. Szentjóbi dalai a kor megújuló irodalmának egyik igen fontos változatát képviselték, színvonalasan és meglehetős egyneműséggel.
E dalköltészet mögött is, csakúgy mint az 1780-as évek végén fellépő fiatal írók esetében szinte mindig, az érzékenység szem
léletmódja fedezhető fel. Az érzékenység az embert természeti lénynek tekinti elsősorban, ösztönei, szükségletei által megha
tározottnak. A boldogsága után itt a földi világban törekvő ember azonban éppen nem erkölcstelen: ezt az ösztönt a ter
mészet, s végső soron isten helyezte belé, így az nem lehet rossz.
A boldogság, ami többnyire azonosítódik a szerelemmel, földi
mennyországnak tűnik, vagyis egy végső és lezárt állapotnak, amit el kell és el lehet érni. Az érzékenység e boldogságfilozófiát megvalósítandó életprogramnak tekintette, innen eredeztethe
tő egyik szálon Szentjóbi erőteljes érvényesülési vágya is, ahogy azt maga is megfogalmazta hivatali állásáról lemondva 1793- ban (korábban idéztük is az erre vonatkozó részt). Az irodalom
ban, s Szentjóbi költészetében is az érzékenység egyik legfőbb megn)dlvánulási formája a dalköltészet volt. (A Pántlika című pásztorjáték és a prózai idillek az érzékenység irodalmának a dalköltészet mellett további jellegzetes példái költőnknél.) Az egynemű érzelmek műfaja kiválóan alkalmas volt az érzékeny
ségének kiszolgáltatott ember szélsőséges és kizárólagos érze
lemvilágának ábrázolására. A tértől és időtől elvonatkoztatott élethelyzetekben megjelenő érzésállapotok vagy a végső boldog
ság, vagy a végső boldogtalanság perspektíváit vetítik elő. Az érzések reflektálatlanok, a versek lírai énje azonosul saját érzékenységével, nincsenek távlatok, értelmezések, viszonyok, az érzelem az úr, az érzésben való elmerülés az uralkodó.
Szentjóbi dalai ezeket az érzelmeket és lelkiállapotokat ragad
ják meg finom átéléssel, eredeti arculatúvá formádva a konven
ciókat. Költészete ezen jellegzetessége miatt emelkedik ki m a
gasan a kor átlagából.
A kötet nagyobb részét alkotó dalok mellett különböző alkal
mi és aktuális vonatkozású költemények kaptak még benne nagyobb számban helyet. A Zrínyi Péter, Horváth Országi Bán
Leopold Császárhoz című vers kevéssé leplezett bírálatot és elváirásokat fogalmaz meg a kirádlyal szemben. Szentjóbi állás
pontja jozefinista jellegű, vagyis nem királyellenesség jellemzi, hanem a király józsefi mintájának követelménye, erről vall a Ildik József halálára című költemény is. Költészetének ez a kezdettől jelenlévő irányultsága tetten érhető más korabeli írásában is, amelyek azonban nem kerültek bele kötetébe, hanem jórészt Batsányi kasssd Magyar Museumában jelentek meg, mintegy jelezve a közöttük lévő eszmei harmóniát.