PAPP ENDRE
Kortárs Kiadó, Bp. 2004.
honfoglalása, téma a szerelem – mégis: itt nincse-nek „üzenetek”, hiányzik a közép-iskolás
mûelem-95
kívül jellemzõ az enigmatikusságuk és az önmagukba záródásuk. Képszerû megjele-nítései, asszociációs technikája, szürreális látomásai, írásainak kifejtetlensége, inho-mogenitása, valószerûtlensége, rejtélyessé-ge próbára teszi az értelemtulajdonító szán-dékot. A szövegben létrejövõ lehetséges jelentések nem mutatnak valamiféle külsõ valóság felé, nincsenek a szövegen kívülre irányuló válaszkísérletek. Kedvtelve él az ezerfelé indázó alkotóelemekbõl szöveget konstruáló szerzõ az eltávolítás, az illúziót-lanítás eszközével. „Alig hihetõ történet”,
„képtelen történet” – így hangzik a kiszó-lásokban megfogalmazott önítélet. Át- meg átjárja az írásokat egy hol megbújó, hol elõ-térbe tolakodó, idõnként már-már didak-tikussá váló önértelmezõ, önmagyarázó akarat. Fontoskodva úgy jellemezhetném ezt a vonást, mint a szövegkomponálás exp-licit tudatosságát, a szövegalkotás elõfelte-véseit-kérdéseit – szándékai-lehetõségeit feltáró elõadásmódot. Ha már a Nyelves-puszinál tartottunk, íme egy példamondat a metanarratívára az elbeszélésbõl: „Aki monológban beszél, nem valamirõl beszél, hanem a nyelv elõttit, a megfogalmazha-tatlant akarja elmondani.” Azaz: egy kvázi tantétel a szépirodalmi szövegben.
Igen, a nyelvvel való együttmûködés számtalan gonddal terhes. Az alkotó messzemenõen elismeri a nyelv valóságte-remtõ hatalmát, hiszen, amint írja, „ami kifejezhetetlen, az nincs”. Viszont minden-képpen el akarja kerülni a verbális auto-matizmusokat, pontosabban azok elsze-mélytelenítõ hatását. Prágai Tamás írásstí-lusa lehetséges, éppen ebbõl a szándékból eredeztethetõ. Ezért válik oly fontossá a legtágabb értelemben vett szabadság igé-nye, mely megmutatkozik a fantázia fel-szabadításában, az álom és ébrenlét, reali-tás és misztikum, tudatos és ösztönös ha-tárainak feloldásában, a lélek önelemzõ feltárulkozásában. A földhözragadtnak áb-rázolt külsõ realitás idegenségüket megõr-zõ részei, szavai, mondatai a kihívásokkal
PAPP ENDRE
teli, kalandos, izgalmas belsõ tudatvilágba és pszichébe oldódnak bele. Ennek jegyé-ben van olyan hõs, aki a gyermekkori fan-táziavilág dzsungelébe keveredik, van olyan beszélõ, akit szinte beszippant saját törté-nete. A füredi páros szerelemrõl vitatkozó felei, Pim és Lebnyánszki – a „szárazföldi ürge” és a „vén tengeri medve” – párbe-szédében az eltérõ szólamok nem érnek révbe az egyetértés kikötõjében, nem fo-galmaznak meg általános konklúziót. Sok-kal inkább jellemzõ, hogy: „A füstként go-molygó beszélgetésnek sem kiragadott rész-letei, sem önálló alakzatai, formái, jegyei nincsenek, nem voltak, és nem is volt vár-ható, hogy megmutatkozzanak ilyen for-mák: egyedül a színek változtak ebben az estébe hajló délutánban, ezek pedig, mint tudjuk, nem lényegi, hanem kiegészítõ jel-lemzõk, és tétován ingadoznak a tárgyak közelében.” A ráutaltság és a választás le-hetõségérõl, a kényszer és az akarat viszo-nyáról is képet kaphatunk ennek az írás-technikának a segítségével. Önálló, egyedi azonosító jegyekkel bíró realitásszféra te-remtõdik általa, mely sajátos nyelvi-tudati térrel bír: a tükör perspektívájával.
A nyelv és a nyelv elõtti, a kérdéses ter-mészetû valóságra ráutalt, saját magát meg-fogalmazni kívánó öntudat és a mögöttes tudatalatti mélyvilág sajátos viszonyrend-szere, játéktere teremtõdik meg a szövegek öntükrözéseiben. A „tükrök látványa okoz-ta perspektíva” a részletek, a szereplõk egy-másba tûnéseit, átfedéseket okoz, az ön-szemlélet útvesztõibe tereli az írások hõse-it. A világ rejtett összefüggései, a psziché reflexív rezdülései, a tudatosság különbö-zõ szintjei, rétegei a valószerûség viszony-lagosságát tárják fel. Nincs itt másról szó, mint az önmagunkkal való szembesülés örök és megunhatatlan élményérõl. Ez a bizonytalan realitásélmény plasztikus, ha-tártalan és többértelmû. A múlt megtör-tént eseményei jellemzõen ábránddá alakulnak, vágyként éli meg a szövegek be-szélõje vagy élik meg szereplõi. Az
önma-96
gára vonatkoztatás egyedi idõdimenziót is alkot. A múlt eseményei állóképszerûen, egymásra rétegezve jelennek meg. Az idõ szimbolikus megszûnése megy végbe: egy-szerre mozdulatlanná és végtelen folyamat-tá válik. Az énkép megalkofolyamat-tásának vágya a Tükörterem „foglyává” változtatja a kere-sõ embert: „Hiába próbál kilépni a tükrök mögül, mindenütt csak újabb tükör van.”
Az önreflexió végtelen körei azt a generális tapasztalatot közvetítik, hogy az önazonos-ság nem természetes adottönazonos-ság, hanem szün-telen változás, alakulás, létrejövés és mó-dosulás – mégis: az öntudat konstans ál-landóság.
Az eseményekben mérhetõ világból való kilépés magával hozza az átlényegülés él-ményét. Nehezen ítélhetõ meg, hogy e sa-játos tapasztalat mennyiben lehet sikere-sen átélhetõ. A kötetcímadó Ellenõrök a hatoson címû elbeszélés hõse, Sobriewicz – Prágai regényébõl, Az inka utazásból már ismert, „régi”, vissza-visszatérõ alakja – át-lényegülése Ikarosszá bukással végzõdik – avagy: az „ellenõrösztön” lecsap a saját ha-tárait feszegetõ, hübriszbe tévedõ fantasz-tára. Viszont, ha figyelembe vesszük, hogy az a végkifejlet az ikarosszi sors sine qua non-ja, akkor bizonytalanná válhatunk: az átlényegülés talán mégis sikeres volt. Te-hát mennyiben hoz az a megteremtett szemléletmód, a „tükör tere” minõségileg
PAPP ENDRE
új, másokkal is megosztható valóságél-ményt? A könyvben olvasható az állítás, miszerint a történet nem megismerhetõ.
Vággyal találkozhatunk benne, melynek nincs tartalma; „megsejtett megfoghatat-lansággal”, a nem nevesítés vágyával. Ve-gyük az elõbbiekhez az idézetek állításait:
„A lényeg elkerüli a figyelmét, hogy való-ban semmi sincs a hallgatásom mögött.”
Vagy: „Az áramlás, a képek gyors egymás-utánja az álomhoz hasonlítható, ahol nem tudni, mi miért történik, és mi után, mi következik.” Prágai elbeszéléseinek – ön-kényesen kiragadott – önértelmezõ passzu-saiból világossá válik, hogy az énkép meg-alkotásának vágya nem nélkülözi az érte-lemadó, önmagán talán túl is mutató, ellentmondásos lényegiséget, ám ennek verbális megformálása, kifejezhetõsége számtalan gonddal terhes, a nyelv és a tu-datosság mögöttes, ugyanakkor homályos dimenzióiba utal. Sejthetõ, érezhetõ in-kább, mintsem racionálisan magyarázha-tó. Az esztétikai tapasztalat most így össze-gezhetõ: a szemlélet teljességének, a szemé-lyiség önazonosságának keresése, illetve a heterogén összetevõkbõl konstruált, a le-hetséges jelentéseket szétszóró és nem kon-centráló nyelvi kifejezésmód bonyolult koordinátarendszerében bolyonghat az ol-vasó. Remélhetõleg rálel a találkozási pon-tokra!
97
A lassan középgenerációhoz érõ Péterfy Gergely A B oldal (1998) és a Tûzoltópa-rancsnok szomorúsága (2002) után ismét regénnyel jelentkezett, méghozzá olyannal, amelyben nem sokat teketóriázik: A Bá-nyató a halál motívumával indít, és menet közben is nagyjából mindent ennek ren-del alá. „Ide jönnek, hogy megfulladjanak”
– kezdi az õr, a narratíva (utolsó elõtti pil-lanatig) hiteles birtokosa a regényt. A halál fogalma egyrészt keretbe foglalja, másrészt átszövi a textust. A szöveg középpontjában a tó áll, az a fajta mesterséges, áltermészeti képzõdmény, amely mindig ott található, ahol magától nem létezne.
A kultúrtörténetben a víz hagyományo-san és egyszerûen az élet szimbóluma. En-nek közismert ellenpéldája A vihar: ha va-laki a négy természeti elem viszonyrend-szerén belül tüzetesen szemügyre veszi a darabot, a víz minden említése kapcsán konzekvensen a halál allegóriájára bukkan.
Erõltetett volna részletes párhuzamot vonni a két mû között, bár bizonyos értelemben mindkét esetben elszigetelt világgal van dolgunk, az õr is nyilván eltöri pálcáját, noha végül õt agyabugyálják el a komisz suhancok – ezért fejezi be a regényt he-lyette egyes szám elsõ személyben a szerzõ.
Ám Péterfynél nem olyan tájjal találko-zunk, amelyet széppé, netán élvezhetõvé varázsolna a lágyan hullámzó állóvíz. A bányató aktuális világában ráadásul meg-fordul a fikció alá- és fölérendeltségi sora, a halált hozó tó szervezi maga köré az er-dõt, a falut, de valójában a tó az egyetlen valóság. Csak az megengedett, amit szûk-szavú léte definiálni képes.
Az elbeszélés „folyása” nemigen érdekli a szerzõt, újra meg újra az elmúlás
termé-szetére koncentrál, a rezignált, csak saját magukkal törõdõ figurák anekdotáin ke-resztül. Az õr például részletesen kifejti (25., 26. o.), a járó ember nem szép, mert a mozgása nem természetes. Ennél is ne-vetségesebb az úszó látványa: folyamato-san a fulladás ellen harcolva egyenesen a fulladás felé halad (ez nyilván allegória, miszerint életünk voltaképp évtizedeken át tartó haldoklás), és a legvégén (ez már tet-szik az õrnek) hullaként belekapaszkodunk egy sparhertbe a tó fenekén. Az otthon-szag ebben az öntörvényû regényvilágban szükségszerûen halálbûzhöz vezet (75. o.), itt a halott ember szép, a bányató kavicsa pedig nem az, mert beton készül belõle, olyan matéria, amely meghatározott kor-látok közt még dacolni is képes a pusztu-lással.
Péterfy a civilizációról koncentrált, karikatúrisztikus képet tár elénk: megnyo-morított figurái vérképébõl ki lehetne mutatni némi Hrabalt, Kafkát és Kusturi-cát. Az olvasó arra döbben rá a Bányató olvasása közben, amit régóta tud: a civili-záció az utóbbi néhány száz évben egyre inkább az ember és ösztönei közé állt, és erre az elidegenedési folyamatra az úgyne-vezett természetnek megvannak a
válaszlé-Esze Dóra
csak az Isten tud-ja, hogy a papí-ron feketéllõ je- Palatinus Kiadó, Bp., 2004.