84 SZILÁGYI ANDRÁS
elemek architektúrája, a függõleges és vízszintes tagolások közelképei a térképzés har-monikus arányrendszerét, ritmusát, rejtett esztétikáját emelik ki. A sarok-, az oszlopsor-motívum szinte fizikailag mérhetõ térmélységet képez és emberi léptéket érzékeltet. Az effajta tárgyhoz való közeledés fizikai analógiája a hagyományos képtéma fölé emelke-désnek, de absztrakció is abban az értelemben , hogy önmagunkhoz emeljük a rejtett képi világot. Az alkotó a látvány elsõdlegességétõl történõ elvonatkoztatástól indulva – a nézõpont közelhozásával – tovább megy a látás körülményeinek vizsgálata felé.
Kalapos László képtárgyaival sajátos, személyes viszonyt alakít ki, amelyben a képte-remtõ szemlélet eltér az úgynevezett „elkapott pillanat” közelítésmódtól. A tárgyi és természeti formáktól való elvonatkoztatás során az alakzatokat kiragadja az õket övezõ általános felfogás körébõl. Valójában felszabadítja a tárgyat azzal a döntéssel, hogy fon-tosságot tulajdonít annak, amit másképp talán meg sem látnánk. Minimalizmusában megmutatja a képfelület egynemûen kopottas, szemcsés kitöredezettségekkel, árkokkal és karcokkal borított mélyszerkezetét is. A faktúrát letapogató fénytörmelékek a látvány megosztására alkalmasak. A külsõ és a belsõ világ, az ismert és ismeretlen, a régi és új közös határaiban a forma formátlanná alakul. A szétszakadozó feketékbõl a szürke és a tört-fehér számtalan árnyalata tûnik-hívódik elõ. A fény-árnyék viszonyokat nemcsak a kontrasztok jellemzik, hanem a felületek, faktúrák egymásba alakuló, szövõdõ plasztici-tása és rejtelmessége is: A SÖTÉTBÕL LÁGY ÁTMENET A FÉNYBE. A fotográfiá-kat átjárja valami koncentrált, de nem tolakodó figyelemmel áradó melegség, amelybõl
85
SZILÁGYI ANDRÁS
egyaránt részesül a málló falrészlet, a pikkelyszerûen csillámló kõdarab, valamint az égen hullámokban gördülõ felhõ. Kalapos az éppen elegendõ részletek szépségében teljesedik ki, amelyekben nincs akarás, csak vannak, léteznek természetes egyszerûséggel. A részle-tekben nincs tetszeni vagy megfelelni vágyás. Mintha az elfeledést akaró magányos he-lyek, takargatott „tárgyarcok” és tájak exponálódnának a használni, birtokolni, belakni akaró figyelemben.
2. Az organikus természeti formák elemzése.
A ciklusban megfigyelhetõ, ahogyan a metaforikus szellem kreatív ereje megújítja az organikus képtárgyakat. A már-már „preparált” térben – a különbözõ növényi anyagok metszetképeiben – a teremtõ gesztus nem pusztán képi információt közvetít, hanem keresi az idõ- és térviszonylatok fragmentumaiban rejlõ teljességet: a kompozíciókba zárt élet tér-idõ burkát. Okát tekintve pedig mintha a keletkezésben – az élõ anyag létezésében – valami idõtlenségbe feledkezett, létrétegekkel letakart õskép formáját rög-zítené, amelyben a mulandóságra, annak ontológiai folyamatára emlékeztetne. Miként a fa anyagának dicsérete is olyan sorskép, melynek eltérõ megjelenési rajzolatai a „felüle-tek érzelmi kisugárzásában” is jelen vannak, mintegy sajátos átkötéssel a geometrizáló téri konstrukció és a szabad organikus formák között. A minimalizáló törekvések rejtett képi mozgásai „egyénített” emberi gesztusok pillanatnyiságát viselik magukon, ennek ellenére viszont e lírai-konstruktív jellegû meditációk az anyag szellemét idézik. Ebben az egyidejûleg analitikus és szintetizáló folyamatban szerepe van a mikro- és makrovilág megfigyelésének, valamint annak a személytelenül személyes „belenyúlásnak”, amiben a létrehozott fotogram esztétikai minõséggé válik.
A leképezés alkotófolyamata során az elsõ döntés intuitív: kivárni a megfelelõ (vagy annak látszó) „pillanatot”, a második döntés: felvinni a képet a hordozó felületre.
A különös az, hogy Kalapos László olyan vérbeli színész, aki az évtizedek során szám-talan karakterszerepben jelenített meg emberi sorsokat, aki a megélt szerepek átélésén keresztül (is) tudja: a mesterség birtoklása „csak” kiindulási alapfeltétel a játszott érzel-mek regiszterén. Sõt, fotográfusként is tapasztalhatta, hogy milyen szellemroppantó ki-hívásra vállalkozott, amikor a legtökéletesebb kommunikációt, a CSEND megjeleníté-sét is megkísérelte a fotográfia vizuális kifejezõeszközeivel. Mert bár a csönd, a „semmi”
meg is szüntetheti a verbális kommunikációt, mégis vannak létezésünknek olyan lényegi történései, amirõl nem lehet beszélni, amirõl hallgatni kell. A Kalapos László fotográfiák magukba zárva transzponálják természeti „némaságunkat”. Nála a csend, a teljesség be-szédes némaságává válik, a teremtés dicséretének igézetében.
3. A metszetek fénygrafikai rajzolatai.
Az élõ természet részei, egy madártoll vagy a hagyma elemeinek, lamelláinak fotomikrográfiai képe, valamint a geometrikus fényrajzolatok közötti analógiai megfele-lés valóságos képi revelációval bír. A tollmotívumból mint ceruzaskiccekbõl, mint satí-rozott lapokból, mint grafikai vázlatokból fokozatosan bomlik ki a sorozat. Az alkalma-zott módszernél itt (is) érzékelhetõ a naturalisztikus ábrázolástól való elvonatkoztatás rajzos formája. De a nyitott szerkezetnél zártabb módon, a geometrikus rajzolat lágy körvonalai válnak hangsúlyosabbá, miközben a háttér áttünéseiben mindvégig jelen van az alapforma. Kalapos a fény által rajzolt formákkal tíz éve foglalkozik, amiben Moholy-Nagy László és Kepes György fénykísérleteinek alázatos követõje. A fény a síkba szorí-tott kompozíciókban látszólag ellentmondásos helyzetbe kerül, hiszen a tárgyként
meg-86 SZILÁGYI ANDRÁS
jelenõ karakteres motívum plasztikai képet is nyújt, melyben érzékelhetõvé válnak a mélybe táguló formák is. A fény alkotó felhasználása során az egymáshoz viszonyított formaelemek mélyen átélhetõ módon képviselik a természet klasszikus harmóniáját.
Persze kérdéses, hogy képesek-e az átható fények a világ megszokott, a mindennapi felszín alatti végsõ, (õsi) egyszerû formák tapasztalatait felidézni? Továbbá, hogy a fotó-technikai „belenyúlás” milyen módon alakítja a „pillanat” minõségét? A fentiekbõl kö-vetkezõen Kalapos László képtárgyai nem pusztán „elékerülnek”, hanem saját kutatáson (is) alapulnak – a genezis érintését keresve. Nem más ez, mint a lét keresett (organikus) egysége, ahol alá-fölérendeltégi viszony uralkodik, azaz nem mindennek egyforma a jelentõsége. Érzékeny komponálású természeti, avagy tájképek ezek a mûvek, olyan égi-földi, valamint a személyes belsõ és külsõ tájak fotóképei, amelyekben az idõleges az örökkévaló folytonos áthatásában érvényesül. Intenzitásuk tehát abban van, hogy nem csupán fotográfiaként léteznek – amiket nézni lehet –, hanem elmélyülésre késztetik a nézõt a számtalan dimenzió (jelen-múlt, véges-végtelen stb.) közötti áthatásban. Repre-zentálják tehát, élik és éltetik a létezés egységének gondolatát, egyszerre mûvészetként és mûködõ természetként.
Végezetül, Kalapos László hivatásának, közönségének és nem utolsósorban önmagá-nak is tartozott azzal – a mûvészi közlés folyamatossága érdekében –, hogy a dilettáns és amatõr fotográfia trivialitásának buktatóit elkerülje, illetve meghaladja. Nos, a közel két évtized munkáiból készített válogatás meggyõzhette a szakma képviselõit, valamint a hozzáértõ közönséget lírai konstruktív minimalizmusának szemléleti tisztaságáról és esz-tétikai kvalitásáról, amelyet a Fotográfia Múzeum vásárlásai is bizonyítanak.
87