Polinéziai faunaterület

Polinézia és Mikronézia egész szigetvilága, amely nagyrészt korallszigetekekből és kisebb nagyobb vulkánikus eredetű szigetekből áll. Faunája ebből következően alig tartalmaz röpképtelen szárazföli gerinceseket. Állandó fészkelési helye viszont sok sirályfélének (Laridae), viharmadaraknak (Procellariidae) és szuláknak (Sulidae). A faunaterület jellegét tehát a madarak határozzák meg, melyek közül 27 faj endemikus, mint például Új-Kaledónia nemzeti madara, a röpképtelen kagu (Rhynochetos jubatus).

Ellenőrző kérdések

1. Hol terül el a Notogea faunabirodalom?

2. Mi jellemzi a Wallacea-t?

3. Mely faunaterületekre osztható a Notogea faunabirodalom?

190

4. Mely főbb taxonok jellemzik az Ausztráliai faunaterületet?

5. Mi jellemzi az ún. szigetfaunát?

6. Melyek az Új-Zélandi endemizmsok?

7. Milyen tényezők veszélyeztetik a Notogea faunáját?

8. Mely területet illették a ”Terra Psittacorum” névvel és miért?

9. Milyen főbb múltbéli események alakították Ausztrália faunáját?

10. Mely gerinces taxon meghatározó Hawaii és Polinézia faunájában és miért?

191 9. Az állatvilág sokfélesége és védelme

Napjainkra már egyértelművé vált, hogy a ma élő fajok gyors ütemű kihalása zajlik a szemünk előtt. A természetvédelem és a hozzá kapcsolódó tudományterületek nagy kihívás előtt állnak, ha a jelenlegi biológiai sokféleséget meg kívánjuk őrizni az utókor számára.

Ebben a fejezetben bepillantást kívánunk nyújtani a biológiai sokféleség formáiba, a biodiverzitást veszélyeztető tényezőkbe, az aktuális és érintőlegesen a jövőbeli természetvédelmi problémákba.

9.1. Biodiverzitási krízis: hatodik kihalási hullám?

Egyes fajok kihalása, míg más fajok keletkezése egy biológiai folyamat, amely normális körülmények között egyensúlyt tart fenn. A körülmények geológiai időskálán nézve gyors, drasztikus változása okozza a kihalási ráta megnövekedését, melyre a föld története során számos példa akad. Nem véletlen, hogy a kihallási események egybeesnek jelentős földtörténeti eseményekkel, melyek együttesen datálják a földtörténeti korszakokat. Az öt legnagyobb, ún. tömeges kihalási esemény (mass extinction) az Ordovicium, Devon, Perm, Triász és Kréta végére tehető.

Az ordoviciumi kihalás (~443 millió éve) során a fajok 86%-a halhatott ki úgy 2-3 millió év alatt. A kihalási hullám okai a jégkorszakok, és a tengerek ismétlődő transzgressziója és regressziója lehettek. Az anoxiás, azaz oxigénhiányos fenékvizek nem kedvezetek a tengeri élőlényeknek. A kihalás nagymértékű volt a trilobiták, pörgekarúak és a tüskésbőrűek között.

A devoni kihalási esemény (~359 millió éve) alatt kipusztult fajok arányát 75%-ra becsülik. Ennek a hossza úgy 2 – 29 millió év volt, és hasonló okokra vezethető vissza, mint az ordoviciumi kihalás, de nem volt olyan drasztikus. Vannak elméletek egy esetleges meteorit becsapódás hatásáról is.

A permi kihalás (~251 millió éve), amely az egyik legsúlyosabb esemény volt, alig 160 ezer – 2,5 millió évet vett igénybe. A becslések szerint a fajok 96%-a halhatott ki.

Az okok között szerepel a vulkáni tevékenységek felerősödése, megemelkedett kén-dioxid és szén-dioxid szint, a tengerek anoxiája és savasodása valamint a globális felmelegedés, de meteorit becsapódás hatása sem kizárt. Ekkor tűntek el végleg például a trilobiták.

A Triász végi kihalás (~200 millió éve) során a fajok 80%-a halt ki a becslések alapján mintegy 600 ezer – 8 millió évig terjedő időszak alatt. Talán az atmoszféra megemelkedett szén-dioxid koncentrációja, a globális felmelegedés okozhatta, elsősorban a mészvázú tengeri élőlényeket érintve.

A Kréta végi kihalás (~65 millió éve) volt a legkevésbé jelenős. Tulajdonképp a dinoszauruszok kipusztulása miatt kap általában nagyobb figyelmet. Igen rövid idő alatt a fajok 76%-a halt ki a becslések alapján. Okai között szerepel a meteor-becsapódás által

192

kiváltott globális kataklizma és gyors lehűlés, de már előtte is voltak jelei a lemeztektonikai változások, vulkáni tevékenységek következtében.

Szemben a földtörténeti korok kihalási hullámaival, a jelenlegi krízis egyetlen faj, az ember tevékenységének köszönhető. Nincs szándékunk vitába bocsátkozni arról, hogy zajlik-e a hatodik tömeges kihalás, de néhány tényre mindenképp érdemes rávilágítani, hogy lássuk, és felfogjuk mekkora a szerepünk a föld élővilágának, biodiverzitásának a pusztulásában, és miért a mi felelősségünk és érdekünk a folyamat további erősödésének a megakadályozása.

A fent említett becsléseket alapul véve a fajok legalább 75 %-a halt ki a múltbéli kihalási hullámok során. Megállapíthatunk tehát egy 75%-os kihalási rátát, mint tömeges kihalást, viszonyítási alapként. Az ICUN 2010-es adatai alapján az elmúlt 500 évre vonatkoztatva, a kihalt és természetben kihalt kategóriákba eső fajok aránya 0 – 13% közötti, taxontól függően (Barnosky et al. 2011). Ha ehhez hozzávesszük a veszélyeztetett kategóriába eső fajokat, (ezek nagy valószínűséggel ki fognak pusztulni a közlejövőben) ez az arány már 14 – 64 %, és ez csak a tudomány által leírt fajokra vonatkozik, ami a földön élő fajok kisebbik hányadát teszi ki.

Ma a leírt recens fajok száma, mintegy másfél millióra tehető. Ehhez képest igen széles tartományban, 2 – 100 millió között mozognak a föld teljes fajszámára vonatkozó becslések (May et al. 1995, May 2011,). Ez a bizonytalanság számos tényezőnek tudható be, köztük a becslések metodikai különbözőségének és az egyes taxonok kutatottságában lévő különbségeknek. Például az egyébként is viszonylag alacsony fajszámú gerinces állatokat kis túlzással mind ismerjük már (így nyílván a kihalási rátájuk jól becsülhető), ezzel szemben csak a trópusi ízeltlábúak fajszámát 30 millióra teszik (Erwin 1982).

Az óvatos becslések alapján is legalább 2 – 10 millió faj élhet jelenleg a földön. Mora et al. (2011) áttekintve és részletesen elemezve a metodológiai különbségeket is, végül 8,7 ± 1,3 millió faj jelenlétét becsüli a földön.

Sajnálatosan még ma is sokakban fölmerül a kérdés, hogy miért is kellene foglalkoznunk azzal, hogy hány faj él a földön, és mennyit ismerünk közülük. Hasonló véleményeket nem ritkán hallani, mint Robert M. May által említett fizikusét, aki szerint az ilyen jellegű foglalatosság csak kevéssel több, mint bélyeggyűjtés. Vitathatatlan, de szégyenletes, hogy jobban tudjuk, hány csillag van az égen, mint, hogy hány faj él a földön.

A földünk élővilágának ismerete azonban elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük azokat az ökológiai és evolúciós folyamatokat, melyek létrehozták és fenntartják földünk biológiai sokféleségét. E sokféleség a mi túlélésünk záloga is, e nélkül könnyen elveszíthetjük azokat a javakat és szolgáltatásokat („ecosystem goods and services”), melyektől mi magunk is függünk, még ha ezeket nem is lehet egykönnyen „pénzre váltani”.

9.2. Természetvédelem és természetvédelmi biológia

Noha a környezet- és természetvédelmet néha azonosítják egymással, és részben átfedő tevékenység jellemzi mindkettőt, célszerű röviden tisztázni a fő különbségeket.

193

A környezetvédelem tulajdonképpen egyetlen faj az ember környezetében többnyire a saját maga által okozott károsodások megelőzésére, a károk mérséklésére vagy elhárítására irányul.

A természetvédelem középpontjában az élővilág rendszere, azaz a bioszféra áll. Ahogy a környezetvédelmi tevékenység irányulhat más-más szféra, mint a talaj, a víz vagy a levegő minőségének védelmére, úgy a természetvédelem is irányulhat a bioszféra különböző szintjeinek védelmére, így beszélhetünk populációk, fajok, közösségek vagy éppen élőhelyek védelméről. Az 1992-es ENSZ Környezet és Fejlődés Konferencia óta a természetvédelem fókuszában a biodiverzitás védelme áll. Noha a biológiai tudományokat erősen foglalkoztatja a biológiai sokféleség kialakulása, térbeli és időbeli mintázata, megfelelő és hatásos természetvédelemi gyakorlat kialakításához csupán a biológiai magyarázatok nem elegendőek.

A „biodiverzitás-krízis” (Soulé 1986) felismerése vezetett a természetvédelmi biológia vagy angol nevéből eredően konzervációbiológia tudományának kialakulásához. Noha fő célja nyilvánvalóan a biodiverzitás megőrzésének elősegítése, ehhez nem csupán a biológia, hanem más természet- és társadalomtudományok módszertanát, megközelítéseit és eredményeit is felhasználja (Groom et al. 2006).

9.3. Biodiverzitás

1992-ben Rio de Janeiróban született meg az ún. Rioi Egyezmény avagy hivatalosan a

Biológiai Sokféleség Egyezmény (Convention on Biological Diversity, CBD).

Az egyezményt elfogadó országok, köztük hazánk is, olyan nemzeti stratégia és törvénykezés kidolgozására kötelezik magukat, amely az élővilág sokféleségének megőrzését és elemeinek ésszerű használatát biztosítja.

A biodiverzitás, magyarul biológiai sokféleség, az élő anyagi rendszerek változatosságát jelenti. . Egyaránt jelentheti a Földön előforduló fajok, közösségek, élőhelyek sokféleségét vagy éppen egyetlen fajon belül a genetikai változatosságot. Vizsgálhatjuk egyetlen erdő élőlényeinek diverzitását vagy egy egész kontinens élőhelyeinek a sokféleségét.

A diverzitást tehát több szinten értelmezhető. A következőkben a különböző szintű diverzitásokról (taxondiverzitás, funkcionális diverzitás, genetikai diverzitás) lesz szó röviden. Részletesen nem foglalkozunk velük, de az érthetőség kedvéért érdemes kicsit körüljárni a témát.

Legegyszerűbben megérthető, és az egyik leggyakrabban vizsgált formája a diverzitásnak a taxondiverzitás, amely, ahogy a neve is mutatja, a taxonok (elsősorban a fajok) sokféleségét írja le. Nyilvánvalóan, legtöbbször egy adott területen lévő életközösség faji minősítésű populációinak sokféleségét, azaz az alfa-diverzitását vizsgáljuk. Egy közösség legegyszerűbb mérőszáma magától értetődően a közösséget alkotó fajok száma. Ezt azonban fajgazdagság néven megkülönböztetjük a tényleges diverzitástól. Az alfa-diverzitás nem csak a fajok számát, hanem az egyes fajok tömegességét is figyelembe veszi (9.1. ábra).