Neogea

A Neogea faunabirodalomat egyetlen régió a neotropikus régió (Neotropisz) alkotja, ami híven tükrözi állatföldrajzi és földrajzi egységességét. A neotropikus régió területe nagyrészt Dél-Amerika és Közép-Amerika, de ide tartozik a Karib térség és a híres Galápagos-szigetek is. Dél-Amerikában a tűzföldig, északon a Ráktérítőig tart, így Mexikó déli része még a neotropisz része. Faunája rendkívül gazdag, köszönhetően a változatos éghajlati és domborzati viszonyoknak. A szubtrópusi éghajlattal jellemezhető Karib térség és a Galápagos-szigetek, az Amazonas medence trópusi esőerdői mellett, az Andok hegyláncai, az előttük elterülő parti sivatagok valamint a nagy kiterjedésű füves területek, a pampák is hozzájárulnak a fauna gazdagságához.

A fauna gazdagsága mellett jellemző az endemikus taxonok magas száma is, ami minden bizonnyal a korai izolációjának tudható be. Ugyanakkor a Panama-földhídon keresztül megvalósuló kapcsolata Észak-Amerikával lehetővé tette a faunakeveredést. Ez a terület éppolyan sok “vitára” ad okot, mint a Notogea és az orientális régió határvonalai (Wallace vonal, Lydekker vonal) mentén kialakult keveredési terület a Wallacea.

Az emlősök közül ki kell emelni a dél-amerikai erszényeseket (Didelphimorphia, Paucituberculata), melyek rokonsági viszonyok alapján is jól elkülönülnek ausztráliai

180

rokonaiktól (Australidelphia), ennek ellenére jól tükrözik a hajdani, még a Gondwana szétesése után is fönnmaradó kapcsolatot Dél-Amerika, Antarktisz és Ausztrália között (Szalay 1982). (8.4. boksz).

Egyetlen ma élő vízi erszényesként meg kell említeni a vízioposszumot vagy yapok-ot (Chironectes minimus). A cickányoposszumok (Caenolestidae), mint a selymes cickányoposszum (Caenolestes fuliginosus) vagy a chilei cickányoposszum (Rhynhcolestes raphanurus) elszigetelt élőhelyeken tudtak fennmaradni, mint az Andok, vagy például Rhynhcolestes raphanurus raphanurus alfaj egyetlen szigeten a Chiloe-szigeten él. Más fajok, mint például az északi oposszum (Didelphis virginiana) képesek voltak Észak-Amerikába is átterjedni.

Az erszényesek mellett enigmatikus képviselői a dél-amerikai faunának a vendégízületesek (Xenarthra). Ezek közé tartoznak a hangyászok (Myrmecophagidae), mint a sörényes hangyász (Myrmecophaga tridactyla), az öves állatok (Dasypodidae), mint a kilenc-öves tatu (Dasypus novemcinctus), a háromujjú lajhárok (Bradypodidae), mint a törpe háromujjú lajhár (Bradypus pygmaeus) valamint a kétujjú lajhárok (Megalonychidae), mint a kétujjú lajhár vagy unau (Choloepus didactylus).

A főemlősöket a szélesorrú avagy új-világi majmok (Platyrrhini) képviselik, és teljesen hiányoznak a félmajmok (Prosimii), mint a makik, lajhármakik, stb. A szélesorrú majmok képviselői az esőerdőkben élő karmosmajomfélék (Callithrichidae) és csuklyásmajomfélék (Cebidae). A karmosmajomfélék közül megemlíthető a gyapjasfejű tamarin (Saguinus oedipus) vagy más néven Liszt-majmocska, mely név főleg német nyelvterületen elterjedt, és Liszt Ferenc zeneszerző valamint a gyapjasfejű tamarin hasonló hajkoronájára utal. Mellette természetesen számos selyemmajom (Callithrix spp.) fajt megemlíthetnénk. A csuklyásmajmok (Cebus spp.) közül is számos fajt lehetne felsorolni, a legismertebb talán a közönséges csuklyásmajom (Cebus capucinus). Szintén a csukjásmajomfélék családjába tartozik a közönséges mókusmajom (Saimiri sciureus), melyet régen halálfejes majom néven is emlegettek. A pókmajomfélék (Atelidae) jeles képviselői például a fekete bőgőmajom (Alouatta caraya), a fehérképű pókmajom (Ateles marginatus) vagy a szürke gyapjasmajom (Lagothrix lagotricha).

A rágcsálok többsége a sülalkatúak alrendjébe (Hystricomorpha) tartozik, melynek képviselői még Afrikában találhatók (például a gundifélék és az ugrónyúlfélék) utalva az ősi Gondwana faunára. Ezek több endemikus családba sorolhatók. Itt említhetjük meg a tengeri malacot (Cavia cutleri) valamint a ma élő legnagyobb rágcsálót, a vízidisznót más néven kapibarát (Hydrochoerus capybara) mint a tengerimalacfélék (Caviidae) képviselőit. Továbbá az agutifélék közül (Dasyproctidae) az agutit (Dasyprocta aguti); az értékes prémjükről ismert csincsillaféléket (Chinchillidae), mint a hobbiállatként is tartott gyapjas csincsilla (Chinchilla lanigera) vagy a pampaszinyúl, más néven viszkacsa (Lagostomus maximus). A nutriafélék (Myocastoridae) egyetlen, faja a vízi életmódú nutria (Myocastor coypus) is itt őshonos, máshova például Európába betelepítették. A kúszó sülök (Erethizontidae), óvilági rokonaiktól, a gyalogsülféléktől (Hystricidae) eltérően fán lakó életmódot folytatnak.

181

A rovarevőket (Eulipotyphla) igen kevés faj képviseli, ezek közül a patkányvakondfélék (Solenodontidae) családjának mindössze két faja csak a karib-tengeri szigeteken (Kubában illetve Hispaniola szigetén) fordul elő. Érdekességük, hogy a nyáluk mérgező.

Észak-Amerikával (a pliocén végén, kb. 3,5 millió évvel ezelőtt) létrejött szárazföldi kapcsolata révén fejlettebb méhlepényes emlősök nyomultak be kiszorítva az eredeti dél-amerikai faunát. Afrikához képest azonban a patások itt jóval szegényesebbek. Eme faunacsere során kerültek a területre a kutyafélék (Canidae), macskafélék (Felidae), tevefélék (Chamelidae) és a tapírok (Tapiridae).

A ragadozók közül a macskafélék fajai Észak-Amerikában is megtalálhatók, mint például a puma (Felis concolor). A pampák, mocsaras élőhelyek endemikus lakója viszont a sörényes farkas (Chrysocyon brachyurus).

Szintén endemikusak a tevefélék képviselői: a vadon élő guanako (Lama guanicoe) és vikúnya (L. vicugna). Valószínűleg ezek háziasításából alakult ki a láma (L. lama) és az alpaka (L. pacos). Endemikus disznóalkatúak a pekarifélék (Tayassuidae), mint az öves pekari (Pecari tajacu), melyek vadászatuk ellenére még nagy csordákban megtalálhatók

Közép-8.4. boksz: Az erszényesek kialakulása és szétterjedése

A Metatheria (mai erszényesek és kihalt rokonaik) kialakulási helyével és szétterjedésével kapcsolatban több elképzelés is van (Williamson et al. 2014).

Ma a legősibb, mintegy 125 millió éves fosszília Kínából származik, de a legtöbb és legdiverzebb fosszilis leletek Észak-Amerikából. Ezek alapján újabban Észak-Amerikát (és néhányan, a legújabb fosszilis leletek alapján Ázsiát) tekintik a kialakulási helyüknek, szemben a régi elképzeléssel, hogy Dél-Amerikában alakultak ki az erszényesek.

Annyi bizonyos, hogy az ősi erszényesek már a kréta időszakban elterjedtek voltak Észak-Amerika, Európa illetve Dél-Amerika területein. A kréta végére Dél-Amerikán át az akkor még jégmentes Antarktiszira is eljutottak. A paleocénben már Afrikában és Ázsiában is megjelentek, az Antarktiszen át pedig birtokba vették Ausztráliát is.

Ázsiában és Afrikában hamar kipusztultak, de Európában és Észak-Amerikában viszonylag sokáig, egészen a miocénig (mintegy 10 millió évvel ezelőtt) még előfordultak, de a méhlepényes emlősök (Eutheria: Placentalia) végül fokozatosan kiszorították őket. Az Antarktiszen is kipusztultak, köszönhetően annak déli pólus felé vándorlásának és eljegesedésének (mintegy 34 millió éve, az oligocénban). Mára csak Ausztráliában és Dél-Amerikában maradtak fenn az erszényesek.

182

Amerikától Argentináig. A szarvasfélék (Cervidae) közé tartozó endemikus pampaszarvas (Ozotoceros bezoarticus) állományának nagyobb része már csak Braziliában él.

Dél-Amerika egyetlen medvefaja a pápaszemes medve (Tremarctos ornatus).

A mosómedvékkel rokon vikariáló ormányos medvék vagy koatik közül, a fehérorrú koati (Nasua narica) az északi, míg a vörösorrú koati (Nasua nasua) a déli területekre jellemző.

Még az igen jól terjedő denevérek közül is van endemikus család, a hártyásorrú denevérek (Phyllostomidae), mint a rőt vérszopó denevér (Desmodus rotundus). Ennek a fajnak a fejlett szociális viselkedése figyelemre méltó.

A madárvilág feltűnően gazdag, és az itt élő majdnem háromezer faj közel kilencven százaléka endemikus. Három bennszülött madárrendje a nandualakúak (Rheiformes), egyetlen fajjal, a nanduval (Rhea americana); a hoacinalakúak (Opisthocomiformes) szintén egyetlen ma élő fajjal, a hoacinnal (Opisthocomus hoazin) és a tinamualakúak (Tinamiformes). Ez utóbbi egyetlen családja (Tinamidae) viszont közel 50 fajt számlál, köztük például a nagy tinamut (Tinamus major) vagy a búbos tinamut (Eudromia elegans).

A fentieken kívül mintegy 30 további bennszülött madár család él a területen. Ezek közül talán a legjellegzetesebb és legismertebb madarak a kolibrik (Trochilidae), közülük is a rendkívül gyors rubintorkú topázkolibri (Chrysolampis mosquitus) vagy a legkisebb madár, a méhkolibri más néven vöröstorkú kolibri (Mellisuga helenaea). Meg lehet említeni még a hokkóféléket (Cracidae), a hatalmas csőrű borsevő madarak vagy tukánfélék (Rhamphastidae), melyek legismertebb képviselője a tukán (Rhamphastus toco).

A ragadozók madarak közül nevezetes endemizmus az újvilági keselyűk családja (Cathartidae), melyek közül külön említést érdemel a legnagyobb szárazföldi madár, a 3 méter szárnyfesztávolságú kondorkeselyű (Vultur gryphus) vagy a hozzá hasonló királykeselyű (Sarcorhamphus papa).

Számos további endemikus fajt felsorolhatnánk, de megelégszünk további kettő említésével, nevezetesen Dél-Amerika legnagyobb papagáj faja a sárgaszárnyú ara vagy arakanga (Ara macao), és az esőerdők jellegzetes ragadozó madara a hárpia (Harpia harpia).

A Neotropikus faunaterület hüllő fajokban is igen gazdag, melyek közül több mint 600 faj endemikus. Leggyakoribbak a leguánok (Iguanidae), például a zöld leguán (Iguana iguana), de meg lehet említeni az anoliszokat is, mint a vöröstorkú anoliszt (Anolis carolinensis). A baziliszkuszok (Corytophanidae) ismert képviselője a sisakos baziliszkusz (Basiliscus basiliscus), nevezik Jézus Krisztus gyíkjának is, mivel olyan gyorsan képes két lábon szaladni, hogy a vízben sem süllyed el.

Az óriáskígyók (Boidae) közül az anakonda (Eunectes murinus) és a boa (Boa constrictor) is az Amazonas vízgyűjtőjéhez tartozó folyók, folyópartok lakója, de nem hiányzanak Dél-Amerikából a csörgőkígyók sem.

A kajmánok, például a fekete kajmán (Caiman niger) egykor nagy számban éltek, de bőrük miatt intenzíven vadászták, ami miatt számuk megcsappant.

183

A kétéltűek közül egyedül a farkoskétéltűek (Urodela) száma viszonylag alacsony, viszont nagy szín és formagazdagságban élnek itt a levelibékafélék (Hylidae) valamint a nyílméregbékafélék (Dendrobatidae), melyek közül a rettenetes nyílméregbéka (Phyllobates terribilis) mérge bizonyult eddig a legerősebbnek. Megemlíthetők a füttyentőbékafélék (Leptodactylidae) is mint endemikus család, régen ide sorolták a ma már különálló családot (Eleutherodactylidae) alkotó elevenszülő fajokat is, melyek közvetlen fejlődésűek, azaz fejlődésük során az ebihal fázis hiányzik.

Hozzávetőleg 2700 halfaj él Dél-Amerikában, mellyel a halfaunája a leggazdagabb a világon, köszönhetően az Amazonas hatalmas vízgyűjtő rendszerének. Az akváriumi díszhalaink többsége az itt honos fogaspontyok (Cyprinodontiformes) közül kerül ki, mint pl.

a kardfarkú hal (Xiphophorus helleri), vagy a guppi (Lebistes reticulatus).

Meg kell említenünk még a híres-hírhedt piráját (Pygocentrus piraya), melyet régen a pontylazacfélék közé (Characidae) soroltak, ám alcsaládjukat család rangra emelték, így ma már, mintegy hatvan másik fajjal egyetemben a Serrasalmidae családba tartozik.

A pontyalakúak (Cypriniformes) közé tartozó elektromos angolnát (Electrophorus electricus) szintén érdemes megemlíteni, mint ahogy az egyik legnagyobb testű édesvízi halat az arapaimát (Arapaima gigas) is.

A Neotropisz további öt faunatartományra osztható, melyek a brazíliai, chilei, karibi, közép-amerikai és galápagosi szubrégiók (8.5. boksz). Ezek külön jellemzésével azonban nem foglalkozunk.

8.5. boksz: Galápagos szigetek

Charles Darwin 1835-ben látogatta meg a szigetet, és az itt tapasztaltak nagymértékben hozzájárultak evolúciós elmélete kidolgozásához.

Tudománytörténeti jelentősége miatt a Galápagos szigetek élővilágát röviden mégis összegezzük.

A Galápagos szigetek faunája jellegzetes szigetfauna, amely sok hasonlóságot mutat a kontinens faunájával, és telítetlen, azaz csak a Dél-Amerikából átjutni képes taxonok jellemzik, azok viszont erőteljesen diverzifikálódtak, így az endemizmusok száma nagy.

A szárazföldi emlősöket csak a denevérek (Chiroptera) valamint az egérszerűek (Myomorpha) néhány faja képviseli. A madárvilág meglepően gazdag, s igen sajátos. A fajok nagy része endemikus, mint a röpképtelen csökött szárnyú kormorán (Nannopterus harisi), vagy a galápagosi pingvin (Spheniscus mendiculus). Különösen feltűnő a földipintyek vagy darwin-pintyek (Geospizidae) adaptív radiációja. Igen jellegzetes a hüllő fauna is. Itt él a gyümölcsevő leguán vagy varacskosfejű gyík (Conolophus subcristatus), ami főleg a fügekaktusszal táplálkozik, a tengeri gyík (Amblyrhynchus cristatus), mely a sziklákra tapadt moszatokat fogyasztja, valamint a minden szigeten más és más alakú elefántlábú teknős (Testudo elephantopus).

184 Ellenőrző kérdések

1. Hol terül el a Neogea faunabirodalom egyetlen faunaterülete, a Neotropisz?

2. Milyen kapcsolatok jellemzik a többi régióval?

3. Mely régióval történt faunacseréje, és mi tette ezt lehetővé?

4. Mely taxonok mutatják a múltbéli kapcsolatát Ausztráliával?

5. Mely taxonok jelzik a nagy faunacserét Észak-Amerikával?

6. Melyek a magasabb rangú endemizmusok?

7. Sorolj föl néhány endemikus emlős taxont!

8. Sorolj föl néhány endemikus madár taxont!

9. Minek köszönhető a halak, kétéltűek és hüllők rendkívüli diverzitása?

10. Hol alakulhattak ki az erszényes emlősök, és mi lett a sorsuk?