hogy ledörgölöm.
vonalú arcot. Lassan engedett a festéklárva, spirituszt öntöttem rá finom rétegben: erre levált az egész. oldalán vastag patakban, lassan csurogni kezdett.
Egyszerre azt éreztem, hogy a pamlag bársonyát gyömöszölöm már . . . Rémülten kaptam a lámpához és odatartottam.
A test ott feküdt a pamlagon, de a fej nem volt sehol. Feloldott, szennyes festékfolt maradt a helyén, amit szürcsölve szívott be a pamlag bársonya.
Torkom kiszáradt.
22
tem, amiben elsuhogott mellettem, annak a másik
nak a karján . . . Ezt is letéptem . . . most egy kosz
tüm következett . . . ez volt az, amit a bankár
tól kapott. A kosztüm alatt lányos világos és virágos batiszt: az édesanyja vette, mikor férjhez akarta adni . . . Közepén hasítottam ketté . . . ez alatt csak megtalálom ? É s belenyúltam a hasadékba . . . valami puha, selymes tárgy akadt a kezembe — kirántot
tam, csipkés pólya volt, üresen, lelógó szalagokkal
— a pólya, amibe tették, mikor világrajött. De ő nem volt sehol s a pamlagon gyűrött, szertekúszált ron
gyok hevertek.
Titok.
Igen, most már tudom . . . most már értem, hogy történt, hogy történhetett, miért kellett annyit gyötrődni, szégyenkezni miatta . . . most, egy pilla
natra világosan láttam vidám, kipirult arcát, amiről azt hittem akkor, az istené, a hatalmas Úré, aki egy napon útnak indított, hogy menjek megszületni . . . Indultam hát, a születő lelkek fehér köntösében, szé
gyenkezve és pirulva . . . S ekkor, mielőtt átléptem volna a kitárt ajtó küszöbét, melyen át először pillan
tottam meg messziről, az aranyfelhők között, a tarka Földgolyót, hirtelen ott termett mellettem, pillanatra visszarántott, fülemhez hajolt, éreztem forró lehelletét.
É s sebesen, néhány gyors szóval, megsúgta nekem a titkot. Piros lettem és a szemem kitágult.
Ő pedig eleresztette a kezem, de még egyszer utána
kapott és suttogva, sebesen még annyit mondott: »de ne mondd ám meg senkinek, hallod-e? csak neki!«
Aztán átléptem a küszöböt, szemem a tarka golyó felé irányítva, de abban a pillanatban sötét lett . . . É s kábult álom és sötétség volt évekig, hosszú évekig.
Kilencéves lehettem, vagy tán annyi se még, mikor először eszméltem vissza a titokra. Ilonkával játszottunk a fáskamra mögött . . . kis parasztlány volt Ilonka, piros kendővel és piros szájjal. É s mikor kergetőztünk és előrefutott, a kerítés áttört, én
át--24
buktam rajta és együtt hemperegtünk az árokszé
len lefelé . . . É s mire leértünk, az én arcom is piros volt és már eszembe jutott . . . É s ijedten néztem körül, nem látta-e meg valaki az arcom . . . és mikor Ilonkára néztem, szinte megdermedtem: gyors, rekedt nevetést fojtott el, mintha sírni vagy csuklani akar fehérkarú kisasszonyok táncoltak valamit. Egy néni jött Bécsből, ott lakott náluk pár napig, nedves szája tudatlan, ostoba felnőttek, hogy halna el a zongoraszó, hogy tolonganának az ajtóm felé, hogy merednének rám, tátott szájjal, tágranyitott, sötét szemekkel . . . De nem mondhatom e l : csak neki, aki majd megérti.
É s így hordtam magamban a titkot és nem szóltam róla senkinek. Labdáztunk az iskola udvarán, nevettem és fecsegtem és résztvettem mindenben, amiben a többiek — játszottam fiúkkal és leányok
kal . . . É s azt hitték rólam, olyan vagyok, mint ő k : csak én tudtam magamat idegennek az élőlények’
között, csak én tudtam, hogy egyedülálló csillag, soha pem ismert szörnyeteg, elátkozott csodalény vagyok,
25
tott rajtunk, ahogy komolykodva titkolóztunk és lenéz
tük egymást . . .
Iránytű.
Az Eufrát vize habzott és fortyogott kegyetlen tüzében a napnak, — tarka hüllők pihegtek az iszapban, a páfrány legyezője kibomlott. S a Férfi álmosan, szemét dörzsölve nézett körül, felriadva a datolyafa tövében.
— Jó volt a datolya és a forrás vize hűs. De mit tegyek most, míg a nap leszáll? Szemeim van
nak, hogy messze nézzek, lábam, hogy meginduljak
— de merre ? Kerek a világ és százfelé kanyarognak az utak. Jó volt a reggel, s a gazda, kinek vendége vagyok, nagylelkűnek látszik — csak kissé túlzottan tapintatos: rejtvényekben beszél, nem jelentkezik, hogy köszönetemet kifejezzem s nem mondja meg, a jó reggeli után, hol lehetne még jobban vacsorázni.
Nyújtózkodott s felpislantott a datolyafa lombjai közé.
— Hé, te nagylelkű gazda, a datolyából egyelőre elég. Szép a lakásod, csinosak a bútorok és pompá
san működik a központi fűtés odafönt. De mégis csak a tied és nem az enyém — nem ismerem ki magam benne — s a leghatalmasabb csarnok is börtön, ha nem tudom, merre van az ajtó. Van neked biztosan pompásabb termed is, zöldebb pázsi
tod, pirosabb almád, forróbb napsugarad — hiszen csak most érkeztem hozzád, előszobádban vagyok.
Küldd ide valamelyik szolgád, adj nekem bálványt
27 kedve forgatta, mint minden élettelen anyag, amihez eddig nyúlt: hanem makacsul és kitartóan vissza
lendült egy bizonyos állapotba, hegyes végével mindig ugyanazt a határozott irányt jelölve meg, mint egy kinyújtott, figyelmeztető mutatóujj.
— Nini, — mondta csodálkozva a Férfi — ez a hitvány kis vasdarab akar valamit. Nemesebb testvéreinél, aranynál és ezüstnél, sohasem tapasz
taltam ily et; azokat én kormányozom, ez meg
28
csendesedett: ám messziről valami fehérség villant s mikor odaért, halott hóba süppedt a lába s part egyszer, didergő szívverése kihagyott, eszmélete ho- mályosulni kezdett s alig emlékezett már a pál
mákra, ahonnan elindult s hogy miért, azt se tudta már. De egyszer megtorpant és megállt: az ingó Szilánk bizonytalanul libegni kezdett kinyújtott ujja hegyén: aztán lefelé fordult egyik felével, másik