Aludni . . . aludni . . . aludni . . .
Persze, ha így mondom magamnak folyton, akkor nem csoda, ha nem tudok elaludni . . . Ez olyan, mintha valaki állna az ágyam mellett és egyre hangosabban sürgetne, a végén a fülembe bömbölve kényszerítene, hogy aludjak . . . Ostobaság. Mert mi az alvás? Az öntudat eloltása, minden belső és külső gondolati kényszer megszűnése. Bölcsészeti szempontból minden im p e r a tiv u s , akarat hiánya,
— lélektanilag a felső tudat és az alsó tudat össze
köttetésének megszakadása, a képzettársítások cen
z ú r á já n a k, ellenőrzésének felfüggesztése, — élettani nézletből a központi idegrendszert tápláló véredények anémiája. Mindenképpen pont az ellenkezője annak, amit én itt csinálok. Ahhoz, hogy elaludjam, mindenre szabad gondolni, csak arra nem, hogy el a k a r o k a lu d n i, f — az akarat ébresztésre való és nem alta
tásra. Úgy van ez, mint az aranycsinálással, — nem szabad közben a v íz ip a p r a gondolni.
Szóval, éppen az ellenkezőjére kell gondolni, nem igaz ? Szóval arra, hogy nem akarok aludni, á, eszem ágában sincs, akkor talán elalszom. E z egy kicsit nehéz, de azért meg lehet próbálni. Szóval, van itt egy ember az ágyban, aki nem akar el
aludni. Sőt, nagyon is ébren akar maradni, gondol
kodni akar, sürgős elintéznivalói vannak. Hogy akkor minek fekszik az ágyban? Ostobaság. E z a kérdés
41 milyen furcsa lenne elgondolni a mi háromdimen
ziós életünket. Nahát akkor. Oldalról nézve az egész
Micsoda szórakozottság! persze a baloldalamon fekszem és nem a jobbon, mint ahogy hittem. Vagy gondoltam; rettenetes volna, ha elfelejteném, addig nem is tudok elaludni . . . pedig, hogy örültem, hogy kerestem eddig egész életembem, a megoldásra
12 lassan, libegve kezd az ágy visszafordulni eredeti helyzetébe . . . na, csakhogy . . . ez kemény dolog volt, egészen beleizzadtam . . . Most talán el tudok aludni . . . ha közben nem ju t eszembe valami más.
Képek.
— Ha meg tudnám csinálni, — mondta a festő és nagyrameresztette szemét, mintha a hori
zontot nézné — az ám ! ha ezt meg tudnám csi
nálni. Pedig sokszor látom, elalvás előtt — húsz
éves korom óta látom. Most már tudom, azért lettem festő, hogy megcsináljam egyszer — minden csak előkészület volt hozzá, hogy megcsináljam egyszer...
de most már tudom azt is, hogy lehetetlen . . . nem azért csinálta meg más, mert nekem jutott először eszembe, hanem mert lehetetlen. Tudod, a címe az lehetne: Isten. Isten, vagy Jehova, vagy Jupiter, vagy Allah . . . mit bánom én. É s valami hegy teteje volna. . . de rettenetes ködös ég volna a háttérben, mintha tűzben állna az egész, talán valami özönvíz
előtti táj . . . sok vörös, kék, ibolya, sárga . . . tudod, mikor a színek még nem voltak összekovácsolva fehérré . . . É s az volna a vicc benne, hogy isten alakja nem egy volna, hanem kettő — két alakból állana, tudod . . . egy nőalak és egy férfialak, mond
juk . . . én ezt nem tudom máskép elgondolni. De azért az egyet jelentene mégis, az a kettő . . . Egy csodálatos női alak, óriási, árnyékos szemek, mély, sötét tekintet, félig nyilt ajak . . . és mellette a férfi . . . képzeld el, szörnyű izmok, kitárt karokkal, vakítóan elütve a fellegektől, lábával a hegy gerin
cére dobbantva . . . Hogy miért isten ? Hát nem
44 mondjuk, egy szobában. Közönséges, polgári szo
bában, a háttérben szekrény volna, vagy almárium viszony harmadik évében. Éppen veszekesznek, válás vagy szakítás előtt vannak. A nő arcán gyűlölet,
düh és megvetés . . . az ajka hisztériásán eltorzul, szeméből zöld undor feccsen, látni rajta, hogy halá
los szitkokat sziszeg . . . ökölbeszorított keze kalaptűt szorongat, amit a következő percben talán a férfi szemébe döf. A férfi zsebredugja kezét, száján ostoba fölénye az oktalan lenézésnek, az arca fakó a titkolt dühtől és féltékenységtől és felháborodástól. Egyik, zsebredugott keze kidagad a szövet alól — látni, hogy minden pillanatban fölemelheti, torkonragadni a lángokat okádó gyűlöletet, ami feléje árad . . . Így állnak . . . megdermedve, ugrásra, gyilkolásra készen . . . így állnak . . . és a testükből, mint valami finom pára, fehér, hajlékonyán gomolygó köd emelkedik . . . két ködfolt . . . két ködtest . . . asztráltest, ahogy az ostoba spiritiszták mondják, bánom is én . . . és ez a két ködfolt, ez a két kísértetalak hajszálnyira ők ketten, az arcuk, alakjuk ugyanaz . . . nem is ug}^anaz, hanem ők maguk, finomabban és légiesebben, de valóságosabban és felismerhetőbben ők maguk . . . és ez a két hajlé
kony ködfolt, a két ködarc, a fejük felett összebo
rul . . . csodálatos öröm és boldogság mámorával a szemükben, simogató, önfeledt, ájult szerelemmel, egymás szemébe áléivá . . . eggyé válva, összefolyva, egymás felé tárt karokkal, összeomolva a csókban . ..
E h ! nem tudom elmondani — ha festő lennék, talán megfesteném.
45
A jó ördög meséje.
Ott élt a kis ördög a pokol fészkes fenekén, boldogan és elégedetten — kutyabaja volt, mindenki szerette. Az iskolában első tanuló volt, különösen a tűz- és kénismében, a beszéd- és förtelemtanban, a csűrés-csavarásban tűnt ki, senki sem tudott úgy bőrt nyúzni, fület fűrészelni, talpat égetni, csalni, lopni, hazudni. A Tudás Fáját, ami ott áll a pokol közepén, éppen úgy, mint a paradicsomban, szorgal
masan látogatta; megtanult mindent, amivel kárt lehet okozni, bánatot kelteni, irigységet támasztani, könnyet fakasztani. Utóbbiban különös művészetre tett szert* ismerte az idegrendszer bonyolult gépe
zetében azokat a hajszálfonalakat, amiknek rángatása a legerősebb szervezet egyensúlyát is megbontja.
Nagyon édes kis fekete ördög volt, az ördögszülők mintaképül emlegették gyermekeik előtt példás rossza
ságát. Ha valamelyik ördögfióka szórakozottságból szótfogadott a mamájának, őt hozták fel: »ó, te, gyalázatos angyal, nem tudsz példát venni a Műi
kéről ?«
Történt azonban, hogy a derék, rossz kis ördög egy napon evett a Tudatlanság fájáról, ami szigo
rúan meg van tiltva odalent, a pokol fészkes fene
kén. Ettől a naptól fogva, mintha kicserélték volna.
Reggel korán felkelt és megfőzte a reggelit a papá
jának, azután elcsatangolt és nem lehetett rávenni,
47 már rajtahagyta. Egyszóval mindenféle jóságot kö
vetett el. angyalt, aki olyan gyalázatosán komiszul kezdte viselni magát, hogy nem lehetett kibírni vele. Egy ideig tűrték, de mikor aztán egy mindössze har
mincezer esztendeig tartó imádságot két perccel hamarább fejezett be, belátták, hogy ekkora erkölcsi züllésen odafent már úgyse lehet segíteni, és legjobb, ha megszabadulnak tőle. így került Tibor, a rossz angyal a Földre.
A Földön elég tűrhetően érezte magát. Elment mérnöknek egy iparvállalathoz, ahol nem tudván büntetett előéletéről, emberszámba vették és nemso
kára odáig vitte, hogy egész tisztességesen meg tudott élni.
Műikével a korzón ismerkedett meg. Nagyon megtetszett neki a kislány kreol bőre, nagy, epedő fekete szemei és az a különös, megfoghatatlan idegen
48
vonás, ami egész lényéből sugárzott. Milike szomorú volt és Tibor gyáván és zavartan vigasztalta. E gy
szer csak, mikor az egyik utcában egyedül marad
tak, Milike sírva Tibor mellére borult és azt mondta, hogy őt nem érti meg senki ezen a Földön. Tibor odavolt a meghatottságtól, hogy ez a gyönge, véd
telen lény így rábízta magát, és olyasmit dadogott, hogy az életét adná oda szívesen és meg is kérné feleségül, de sajnos, nem tudja biztosan, vájjon méltó-e ő erre a boldogságra.
— Csak négy szoba kell, — mosolygott bána
tosan Milike.
— De nekem csak három van . . . — dadogta megsemmisülten Tibor.
Milike egy percig gondolkodott. Aztán megfogta Tibor kezét.
— Három is elég, ha veled lehetek! — lehelte elhalóan.
— A ngyal! — ordított fel elragadtatva Tibor.
— A ngyal!
É s még aznap elvette feleségül. É s Milike valódi angyalnak bizonyult: mindig hagyott a férjén annyi bőrt, amennyi elég volt, hogy újat szerezzen magának, hogy azt is lenyúzhassa róla.
így éltek boldogan, nem is mentek vissza többé illetőségi helyükre, hanem itt maradtak a Földön.