ír t a : M Á T R A I LÁSZLÓ.
Ha van némi igazság a közhelyben, hogy „a halha
tatlanság ára: a halál“, akkor nagyjaink halálakor nem értelmetlen a szomorúságból előbátortalankodó kérdés:
vájjon halhatatlan-e, akit elvesztettünk? Mert amennyire mosolyra késztetnek az Aeadémie Fran<;aise élő halhatat
lanjai, annyira komolyan gondolkodóba ejt a tagadhatat
lan tény, hogy az emberi szellem története ismeri a földi halhatatlanság fogalmát. Vannak az emberi kultúrának állócsillagai, akik nem enyésznek el, míg a szellem uni
verzuma valamiképen fennáll. Nagyot téved s teljesen járatlan a filozófia modern problematikájában, aki ezt a halhatatlanságot henye szóhasználatnak, költői fellengzős
nek minősíti. Éppen az a sajátságos, hogy az „exegi monu
mentum aere perennius“ is több, mint költői elképzelés vagy jámbor óhajtás: az alkotás perennis volta reális, tapasztalható és tudományosan megközelíthető tény.
Kétségtelen, hogy vannak a kérdésnek olyan oldalai, melyek a vele való foglalkozást veszélyes vállalkozássá teszik és amelyek a gondolkodók nagy részét joggal tart
ják távol a vizsgálatától. A szellemtörténeti halhatatlan
ság kérdése ugyanis alkotó és alkotás viszonyán fordul meg, ez a viszony pedig lélektanilag, de még inkább filo zófiai jelentésében teljesen homályos. Néha úgy látszik, hogy az alkotó szabados ura alkotásának, máskor épp ellenkezőleg: a mű a mesterre támad, megigézi és szol
gájává teszi. És még jobban távolodik a racionális meg- érthetőségtől ez az alapviszony az alkotó halála után.
A Mester eltávozik s a mű folytatja önállóan a maga addig is többé-kevésbbé külön életét. S igen nehéz meg
találni e posthumus életelvet. Az egyoldalúan materiális magyarázat nem kielégítő: a mű anyagának fennmara
dása korántsem elégséges előfeltevése a halhatatlanság
nak, hisz anyagilag igen sok alkotás megvan még akkor is, mikor szellemileg már régen halott. Nem ad megoldást azonban az axiológiai magyarázat sem, amely szerint a művet a bennerejlő értékek tartják a szellemtörténet fel
színén. Mert az értékek — legalább is az axiológiai érve
lés szerint — valóságfeletti, időtlen fennállása semmiképen sem magyarázhatja meg a halhatatlanság kifejezetten időbeli, változó és életteljes tényét, hisz inkább a halál mozdulatlanságával és végérvényességével rokon; az
al-P A U LER T Ö R T É N E T S Z E M L É L E T E . 163
kotás szellemi életét az értékekben való „részesedéssel"
magyarázni csupán feltevés, amit lehetetlen igazolni. K öz
tudomású, hogy a „történeti igazságszolgáltatás” nerii fedi teljesen az axiológiai követelményeket. Ezt az eltérést pedig az alkotás sajátos természete, önálló óletelve szabja meg.
A filozófiatörténet eddigelé keveset törődött a filo zófiai alkotásoknak ezzel a dinamikus természetével, ha
nem megelégedett annak a feljegyzésével, ami bennük külső, tételekben és formulákban továbbadható. Pedig a belső, elsődleges szellemet kellene megértenie, aminek a külső csupán kifejezése, amit minden kor a saját ízlése szerint érthet félre, ha nem ismeri a külsőleg megjelent gondolat belső mozgatóját. N. Hartmann tanítja ugyan, hogy a filozófiatörténet feladata nem az egyes tantételek megőrzése. De a megoldást úgy találja meg, hogy elvesz a filozófus voltaképeni alkotása: a perennis probléma- tartalmak történetének kutatását követeli. S ez még min
dig túlságosan külső célkitűzés. Mert bár a probléma
anyag csakugyan elevenebb, hatékonyabb eleme egy filo
zófiai alkotásnak, mint a tételekben való lecsapódása, még sincsen kötve szigorúan egy egyéniség lelki világá
hoz s így nem elégséges magyarázó elve az alkotásoknak a szellemi világban való továbbélésére. A probléma fenn
áll a gondolkodó születése előtt és a halála után is; való
ságos tudomány akkor lesz belőle, ha valaki meglátja és próbálja megoldani. A filozófiatörténet igazi feladata te
hát nem a megoldások, a tételek elkönyvelése, de nem is a problémák számontartása, hanem a megoldásért való küzdelem minél alaposabb megértése. S ha e küzdelemnek az alkotásban való nyomai derekasságot, gondolkodás
etikai kiválóságot árulnak el, akkor az alkotó elnyerte a szellemtörténeti halhatatlanságot még akkor is, ha téte
leit rendre ledöntik az új idők. Mert a megoldásért való küzdelem maga már halhatatlan és folytonos az emberi szellem történetében s az tíjabb küzdők akarva-nemakarva belekapcsolódnak e szellemi kontinuumba.
Ezeknek a szellemtörténeti kérdéseknek a fontossá
gára az irodalom- és művészettörténet már régebben rá
bukkant s még tévedéseivel is (amit a filozófiai iránytű nélkül való műmisztika és héroszkultusz vet felszínre) jelzi a helyes utat. A filozófiatörténet csak legújabban próbál ebben az irányban elindulni. Annál meglepőbb, hogy Pauler Ákos történetszemlélete is rokon
gondolato-U *
104
MÁTRAI LÁ S ZLÓ .kát árul el. Látszólag ellene mond ugyan a modern szel
lemtörténeti látásmódnak, hogy „a filozófia története csak kritikai lehet“. De rögtön eltűnik az ellenmondás (amit első pillantásra a megértés és kritika szavak ellentétes
sége okoz), ha m egfigyeljük Pauler történetírói praxisát.
Itt rögtön kiderül, hogy ez a „kritika" nem a történetiet- len látásmódú mai embernek felületes ítélkezése a múlt holtjai felett, hanem ellenkezőleg: a történeti „megértés"
egyik legerősebb fegyvere. Általa válogatja ki Pauler a múltból azt, ami szellemtörténeti szempontból jelentős.
„Sokrates, Platón, Aristoteles, Leibniz és Kant" — talál
juk a logika történetének összefoglalásában. Pauler vilá
gosan látja már, hogy az egyes gondolkodókat titokzatos szálak kötik össze s ez a szellemi öszefüggés korántsem azonos a tanító és tanítvány tételekbe kapaszkodó lazá láncolatával. „Hegel felveszi a metafizikai gondolkodás fonalát ott, ahol évszázadokkal előbb Plotinos elejtette":
a szellemi világ tértől és időtől független sajátos önelvű- ségének világos felismerésén alapul ez a látásmód.
Hasonlóképen modern és termékeny történetszemlé
leten alapul Pauler „Aristoteles" könyve is. Kiderül itt, hogy a „redukció" nemcsak a filozófiai diszciplínák mód
szere, hanem egyúttal a filozófiatörténész útja is. Felüle
tes, aki e redukciót didaktikus fogalmi leegyszerűsítésnek minősíti, mely a történeti valóság kárára megy. Pauler, mikor az aristotelesi tételeket egy alapelvre igyekszik redukálni, éppen ellenkezőleg az aristotelesi filozófia leg- lelkét kutatja, aminek a felismerése biztosítja aztán a ké
sőbbi tételek helyes értelmezését is. Kedvenc gondolata volt, hogy minden filozófiai rendszer megérthető egy alapintuícióból s ha erre nem bukkanunk rá, félreértések
től fog hemzsegni a leggondosabb interpretáció is.
S ugyanez a gondolat tükröződik a modern francia filo
zófia történetéről tartott előadásaiban is; előbb végig
vezette a hallgatóságot az egyes tanok sokrétű tarkaságán s azután megkísérelte felfejteni az egyes gondolkodókat összefűző szálakat s kereste az „alapvető lelki beállított
ságot, amely mindezen tanokban közös". Hasonlóképen interpretálta (ezúttal fordítva járva be az utat) a modern ember lelkét is Bergson és Proust alkotásaiból.
E mozaikokkal jellemzett történetszemlélet elvszerű- leg is kialakult már Pauler „Bevezetésiének legújabb ki
adásában. Feltűnő újdonsága e kiadásnak, hogy a szak- tudományok egészen a filozófia közelébe kerülnek: a
szel-P A U LER T Ö R T É N E T S Z E M L É L E T E .
lenifilozófia egyes ágai (szociológia, történetfilozófia, val
lásfilozófia stb.) közvetlen kapcsolatot teremtenek a szak- tudományok és a metafizika között. Itt találjuk Pauler történeti felfogásának elvi megfogalmazását is: „a tör
ténetfilozófia nem egyéb, mint a társadalmak kollektív élményeinek típusaira vonatkozó vizsgálat."1 „Az etika története sem egyéb, mini a platonikus abszolutizmus s a pszichologisztikus relativizmus harca":2 a minden ideg
szálával platonikus típusú gondolkodó elismeri a másik típus történeti valóságát, sőt jogosultságát is. „E két állás
pont valójában nem zárja ki egymást, sőt magasabb szem
pontból egyik a másikat kiegészíti." Itt tűnik ki, hogy Pauler a filozófiának nem csupán logikai szaktudósa, ha
nem ennél sokkal gazdagabb, széleslátókörű „filozófus",
„sapiens" a szó igazi értelmében, aki ismeri és elismeri a valóság minden realitását. Éppen kultúrájának mélyen a történeti valóságtól kapott lendülete juttatja túl a tör- ténetietlen egyoldahiságon s midőn meghajol „a másik típus" realitása előtt, ez nem a szűklátókörű szisztema
tikus önkorrekciója, hanem a mindent átértő „sapiens"
mély bepillantása a „történetiség" változhatatlan igaz
ságába. Mert az igazság előtt való meghajlás mindig fel
emeli a gondolkodót; ez az egyetlen mód, mellyel a filo
zófus felemelkedhetik saját típusa fölé s kiszabadulhat minden platonizmus és relativizmus, logizmus és pszicho- logizmus korlátaiból. Ez azonban csak azoknak a gondol
kodóknak adatott meg, akik a maguk típusát mint végzet
szerű életformát tudják egész életükkel megvalósítani. Ez a történetiségnek eddigelé irracionális paradoxona.
Pauler történetszemléletének e részletein túl még mindig feleletre vár a történetiségnek a filozófust leg
inkább érdeklő kérdése, a szellemtörténeti halhatatlanság.
Mi az a mozzanat a történetben, ami a létezők ezer vál
tozása között, keletkezés és elmúláson túl is továbbél, hat, fennmarad? A feleletet tételekben megfogalmazva nem találjuk Paulernél, de életművét egységes egésznek fogva fel, megtalálhatjuk, mint munkásságának előfeltevését.
(A pszichológusra vár annak felderítése, hogy miért hall
gatta el Pauler az expressis verbis feleletet.) Ha Hegelre vagy más szisztematikus elmékre gondolunk, kétségtelen, hogy Paulernél sem mellékes a filozófiai diszciplínák
1 Bev. III. kiad., 175. 1.
2 U. o„ 113. 1.
lf,<) MÁTRAI LÁ S ZLÓ .
egymás után való következése. Könnyen megérthetjük, hogy a logika sorrendben az első a „Bevezetésiben.
Logikus az is, hogy az ideológia az egész művet betetőz
vén, leghátul következik. De feltehetjük-e, hogy a közbe
eső három diszciplína — etika, esztétika és metafizika — csak véletlenül követik egymást a Pauler megadta sor
rendben? Nyilván nem. A szisztematikus gondolkodóknál minden rendszertani helynek megvan a következetes je lentősége s Hegel rendszere például teljesen összeomlana, ha a dialektikus hármasság két fázisát a rendszer bár
melyik részletében felcserélnők. Éppen a rendszeralkotók azok, akik nemcsak tételeikkel beszélnek a tényekről, ha
nem azáltal is, hogy egyszerűen megjelölik helyüket a rendszerben. Mit jelent tehát Paulernél a „közbenső4* há
rom diszciplína rendszertani egymásutánja?
Leghelyesebb a középső tagot szemügyre venni: hogy kapcsolja össze az esztétika az etikát és metafizikát, mi
féle jelentősége van e rendszertani egymásutánnak? Az esztétika az „emberi alkotások értékéről szóló tudomány".
Ez a meghatározás kérdésünk szempontjából döntő jelen
tőségű; az utána következő esztétikai tételek csupán esz
tétikai érdekűek s bármily értékesek is e szempontból, a perdöntő szisztematikai kérdésre nem felelnek meg. N yil
vánvaló, hogy Pauler nem akart részletes esztétikát írni, de rerftlszere nem lett volna teljes, ha röviden nem jelöli meg az esztétikai problémák szisztematikai helyét. Ez a megjelölés viszont többet mond száz finom esztétikai részletmegfigyelésnél és tételnél.
Következik e megjelölésből, hogy az alkotás több
letet tartalmaz a tettel szemben. A tett nemes marad, etikai értékét megtartja akkor is, ha százan követik is el;
az alkotás egyéniséghez kötött, szinguláris jelenség.
A cselekedet együtt enyészik el (vagy még előbb) a cse
lekvővel, az alkotás túléli alkotóját. Erkölcsösnek lenni mindenkire kötelező, a produktivitás isteni adomány.
Ennek megfelelően a tett szigorúan determinált köteles
ség, az alkotás viszont ajándék, amellyel az alkotó nem tartozást ró le, hanem újat, addig ismeretlent, tehát elő sem írhatót „alkot“ . Nyilvánvaló az erkölcsi ember „tehe
tetlen" volta az erkölcsi törvénnyel szemben s az alkotó szuverénitása saját alkotásában. Kétségtelen, hogy Pau- lert az esztétikai kérdések elsősorban ebből a szempontból érdekelték: hogyan lehet összekapcsolni a tettek minden
napi világát alkotások által az egyénfeletti létezés méta
P A U LER T Ö R T É N E T S Z E M L É L E T E . 167
fizikai régiójával1? Igen jellemző, hogy „Liszt Ferenc gon- dolatvilágát“ szigorúa.n az alkotás szempontjából vizsgálja s minden etikai rigorizmusa mellett is bölcs esztétikai belátással mellőzi e művészélet ellen tehető erkölcsi ki
fogásokat. „A nagy emberek az adott valóságnak nagy kiegészítői abban az irányban, melyben azt tökéletlennek érzik“ — állapítja meg itt Pauler s e megállapításával kapcsolja össze az esztétikát a metafizikával. A tett fenn
tartja a világot, az alkotás előbbre viszi; a tett deter
minált a kötelesség által, az alkotás alkotás-jellegében indeterminált. A tett múlandó, az alkotás halhatatlan, míg a „valóság" el nem enyészik.
Pauler esztétikája tehát több, mint a szépség elmé
lete, vagy a művészet filozófiája. Szisztematikus helyével hallgatagon, de félreérthetetlenül felel a történeti halha
tatlanság kérdésére. Az „alkotás" sajátos kritériumai tart
ják az „embert" a szellemtörténet felszínén. Kötelesség
ként elő nem írható valóságok alkotása juttatja el az
„embert" a halhatatlanság metafizikai régiójába. Halha
tatlan a „nagy ember", aki az „adott valóságot kiegészí
tette ott, ahol azt tökéletlennek érezte".