í r t a : N OSZLO PI LÁSZLÓ.
Pauler szerényen egy filozófiai bevezetés keretei közé szorította be és így túlságosan rövidre szabta mondani
valóját, amellyel rendszerét adta. Sokoldalúsága folytán a bölcselet legkülönbözőbb ágaiban és részletkérdéseiben nyújt messze- és mélyreható, otthonos eligazodást, egy- egy igénytelennek látszó mondatával is.
Az ethika körében is kimutatható Pauler számos oly állításának alapossága és helyessége, amelyeket csak egy
két szóval, futólag tesz. íg y például Pauler az erkölcsi érték szubjektív szolgálatának háromféle módját külön
bözteti meg. Ezek: az erő, a tisztelet és a szeretet. E lelki minőségek valóban mindennemű erényesség alapelemeinek bizonyúlnak. Az erény először is erő: állhatatosság, hatá
rozottság, szilárd tartás és gerinc, önállítás, benső szabad
ság, harmónia és önmagunkhoz való hűség. Az erkölcsi erő azonban az erkölcsiség második elemével, a tisztelettel korrelatív. A tiszteletről kimutatható, hogy áldozatot jelent. Az állhatatosság másik arculata nem egyéb, mint feltétlen engedelmesség az erkölcsi parancsok iránt.
A bátorság- lényeges kelléke az önmegtagadás, önfeledtség, a hősiességé az önfeláldozás stb. A z erény legmélyebb mivolta erő és áldozat (tisztelet) egysége. Ez az egység azonban közelebbről igen meglepő. Az ethikai érték és a személyiség között megfelelés, rokontermószetűség áll fenn.
Ennek következtében az erkölcsiség a személy fejlődését, erőgyarapodását jelenti, A lélek legmélyén él a sóvárgás, a plátói erős, az érték bírása és az értéknek való önátadás, egyszóval: az értékkel való egyesülés után, amelynek elérése a legmélyebb kielégülést jelenti. A moralitás, mint áldozat és erő egysége, más szóval egyesülés az ethikai értékkel: szeretet.
Ugyancsak 'egy-két szóval, odavetőleg említi Pauler, hogy kétféle humanizmus, emberszeretet különböztethető meg: eudaimonisztikus és rigorisztikus. Első az embertárs gyönyörét és hasznát, utóbbi ellenben ethizálását akarja.
Pauler e kétfajta humanizmusát fellelhetjük egyfelől a a modern humanizmusban, vagy filanthropizmusban, más
felől a keresztény felebaráti szeretetben. A modern hum a
nizmus eudaimonisztikus és utilisztikus szellemű. Kedveli
9 *
132 N O S Z L O P I L Á S Z L Ó .
az általános emberit, szívesen veszi a szociális kötelékeket, jóindulatot tanúsít, előmozdítja a barátságos, becsületes, békés érintkezést ember és ember között. Azonban az embertársnak csak utilisztikus, személy-alatti előnyeit célozza. A keresztény felebaráti szeretet ellenben bensősé
ges. Benne az egész személy irányul a másik ember egé
szére. A lélek a fontos számára. Istenből indul ki, és a felebarátot Istenben szereti, oly világnézet alapján, amely egységbe fogja és magasabb értéknek veti alá az egyéne
ket. Az utilisztikus humanizmus ellenben az egyénből indul ki. Benne voltakép minden tag önző, mert a maga képét és hasonlatosságát keresi társaiban, nem önmaga fölé tekint. Jellemzője a lágyság, engedékenység, hédoniz- mus. Pauler, mikor kétféle: eudaimonisztikus és rigorisz- tikus humanizmusról beszél, az utilitarista filanthropiz- inus és a felebaráti szeretet (caritas) különbségét ra
gadja meg.1
De ugyancsak Pauler ethikája az a területe bölcse
letének, amelyből mély bölcseleti embermegértés hámoz
ható ki. Most tehát az ethikai embertan szempontjából törekszünk erkölcsbölcseletét kiaknázni. Mondhatjuk, hogy e területen nemcsak Pauler sorai tartalmaznak gondolato
kat, hanem sorai között is gondolatok vannak.
Pauler szerint az ősi, abszolút ethikai érték az igaz
ság. Az emberi személy ethikailag akkor értékes, ha az igazságot szereti, tiszteli és megvalósítására törekszik. Így benső világunk közvetlenül fordul az igazság felé, meg
nyílik annak örökkévalósága számára. A benső világ érté
kei: erő, tisztelet és szeretet, alaperények és a cselekvés helyes motívumai.
A cselekvésnek azonban nemcsak motívuma, hanem célja is van. A cél pedig tárgyi természetű: akaratunk célja az, amit akarunk. A személy akaratával itt átlépi a benső világ határait, a külső valóságra irányul, abban akar hatni. Pauler a szubjektív erkölcsiséggel, a benső világ értékeivel párhuzamosan objektív# eszményeket is megállapít, az akarat céljai számára. Ezek: a kultúra, a humanizmus, a becsület és a jog. Az alany értékei a benső világot az igazság végtelenségébe kapcsolják bele.
Az eszmények és normák is az örökkévaló igazságot szol
gálják ugyan, de tekintettel vannak a külső, tárgyi v a ló
1 Az elmondottak bővebb kifejtését 1. „A szeretet" c. munkánkban.
Budapest, 1932. — 36—37. 1. és 80—81. 1.
E M B E R T A N I F E L IS M E R É S E K P A U L E R E T H IK Á JÁ B A N . 133
ságra is. A személyt tehát beleállítják a tér és idő, a pszicho
fizikai létfentartás és végesség, a társadalmi és történeti élet kötöttségeibe. E két ellentét: személy érték és tárgy- érték azonban csak együtt alkotja az ethikai érték teljes
ségét. Mint Pauler moudja: a cselekvés ethikailag csak akkor értékes, ha a cél és a motívum egyaránt jó. Ha áldozatot követel tőlünk valamely cél, tárgy, eszmény:
a kultúra, a humanizmus, a becsület, vagy a jog, akkor m iért kell ezt az áldozatot meghoznunk? Nyilvánvaló, hogy magukért az eszményekért is: a kultúráért, a huma
nizmusért, a becsületért, a jogért. Végelemzésben azonban mégsem ezekért az eszményekért csupán, hanem elsősor
ban az ősértéknek bennünk, személyekben való érvényesü
léséért; azért, hogy átadjuk akaratunkat, magunkat az értéknek és így magunk is az érték hordozóivá, birtoko
saivá legyünk.
Pauler erkölcsbölcseletéből az embernek a mindenség ben elfoglalt helyzetére vonatkozólag mély belátás bonta
kozik ki. Ennek nyomán meg lehet írni alapjaiban az ethikai embertant.
Mivel az anthropológiai gondolkodás önmegismerésre irányul, egyúttal ethikai gondolkodás is. Problémái a
„lélek“ fogalm a körül kristályosodnak ki.
A lélek — Goethe szavaival — bensőleg határtalan és kívülről korlátozott. Minden megismerésünkben és cselek
vésünkben kettősség feszül, szakadék tátong: az ellentét öntudatunk benső világa és a külvilág, a végtelen és a véges között. Az életnek ez az ősszakadéka a kultúra min
den területén megtalálható, így először is a megismerés, a tudományos gondolkodás birodalmában.
A tapasztalati megismerés kétféle: benső és külső.
Ha a tudományos gondolkodás egyoldalúan a benső tapasz
talás álláspontjára helyezkedik, akkor a külső valóság a lélek, a tudat tartalmaiban oldódik fel. Az egész külső világot tudatunk •tartalmazza. Am i nincs tudatunkban, az nem is létezik. A világűrt betöltő anyag, fizikai és kémiai valóság nem egyéb tudattartalmaink egy csoportjánál.
De ha a külső valóságot tudatunktól független világ
nak tekintjük is, a benső aszpektus szerint ebben az eset
ben is csak porszemnyi, számba nem jöv ő csekélység lehetne az öntudat világához képest. A külső világ ugyanis véges. Érzékszervi tapasztalás által csak végeset ismer
hetünk meg. A végtelen nem érzékelhető, csak elgondol
ható. Nem képszerű, hanem szemlélhetetlen. A benső világ
134 N O S Z L O P t L Á S Z L Ó .
ellenben a végtelenbe nyílik, már csak azért is, mert idő
feletti érvényességeket, örökváltozatlan igazságokat ismer meg. Ez a megismerés nem a külső világból, a tapaszta
lásból, hanem csak az észből származhatik. A tapasztalás nem ad általános és szükségképi megismerést. A benső világ időfeletti érvényességeivel szemben azonban a világ
űr óriási távolságai porszemmé zsugorodnak össze.
Viszont ellenkező aszpektus is lehetséges: az érzék
szervi tapasztalás egyoldalú álláspontja. A lelki élet eszerint, a megismeréssel és időfelettinek tudott igazságai
val együtt, az agykéreg élettani folyamataihoz kötött, tehát csak gyenge, ezer anyagi feltételtől fiiggő pont a csillagtengerek mérhetetlenségéhez viszonyítva. Az ember az anyag kozmikus történetében térben és időben parányi helyet foglal el, semmi hatalommal nem rendelkezik, el
hanyagolható tényező. A végtelenség „csak" fogalom, gon
dolat, amely szürke, árnyszerű a vaskos anyagi valóság erősségével, zajával szemben. A racionalizmus, a spekula
tív gondolkodás csak előítéletekhez, a tapasztalás ellen
ben elfogulatlan megismeréshez vezet. Az anyag erősebb a léleknél, ha ugyan utóbbi is nem csupán az anyagnak egy tüneménye.
Külső és benső világ a tudományos gondolkodás szá
mára feloldhatatlan ellentét. Átmenet nincs közöttük.
A gondolkodás egyik aszpektusból sem érheti el a mási
kat, hanem mindegyiket őseredeti módon feltételeznie kell, mert a két ellentét mégis csak együtt, egymásra vissza nem vezethetően alkotja teljes tudományos világ
képünket.
A kultúra másik területe a művészet. Itt is ugyanez a kettősség található meg. A lélek szépsége és a tárgyak szépsége két, merőben különböző valami, A művész szá
mára az elsőleges szépség mindig érzelmi, tiszta lelki természetű. Ezt a nem képszerű, szemlélhetetlen szépet azonban a művésznek a képzelet képeiben kell kifejeznie, tárgyi formába öntenie.
Ezt az őseredeti kettősséget végül az erkölcsiség terü
letén is megtaláljuk. Ethikai megismeréshez kétféle úton juthatunk. Egy cselekedetet értékelhetek a sajátom, vagy idegen cselekedet gyanánt. Minden, amennyiben valóban sajátom, benső természetű, csak belülről adott, a benső világ élményei közé tartozik. Ha a saját cselekedetem erkölcsi értékét keresem, akkor a cselekedetet benső aszpektusból tekintem. A cselekedetet sajátomnak tekin
E M B E R T A N I F E L IS M E R É S E K P A U L E R E T H IK Á JÁ B A N . 135
teni annyi, mint bensőleg tekinteni, önmagamban tekin
teni. Ebben az esetben a motívumokra, az érzületek vilá
gára figyelek és velük kapcsolatban azokra az értékminő
ségekre, amelyek a benső világ értékei.
Fordított a helyzet, ha idegen cselekvést értékelek.
Itt az interpszichikai, külső valóság az, ami számomra közvetlenül adott. Az indítékok és érzületek megítéléséhez ugyanis már szükséges, hogy az idegen cselekedetet a sajá
tom gyanánt képzeljem el. Az idegen cselekvésnek, mint ilyennek értékelése a külső világ értékeinek, objektív céloknak, normáknak és eszményeknek körébe vezet.
Az ethikai értékelés szempontja is kétféle tehát:
benső és külső. Első a motívumok értékét, a cselekvő lélek tisztaságát, nemességét, erejét, odaadását, erényes
ségét kutatja. Utóbbi a célok számára tűz ki eszményeket és tárgyakat, amilyenek: a társadalom, a kultúra, a nem zet, a jog. Az egyoldalúan benső értékelés szubjektív:
csak a lelkiismeret tisztasága és nyugalma fontos szá
mára. Az egyoldalúan külső értékelés objektív: célja az emberi haladás.
Az utóbbi lapos ethikai pozitivizmust és materializ
must jelent. Konkrét gyakorlati példa rá a szocializmus morálja. A jó eszerint merő társadalomgazdasági cél. Az egyén viszonya e célhoz külsőleges, magatartásának tör
vényei materialisztikus természetűek. A cselekvést itt kívülről kell tekintenünk és nem marad mód a benső élet felfedezésére, önálló irányainak és konfliktusainak vizs
gálatára.
Az az erő, amelyet a külsőleges morál ismer, a külső kényszer és hatalom. Az éhség, a gépek munkája, az ágyú torka e külső erő jelképei. Vele szemben áll a lélek ereje:
a bátorság, állhatatosság. Az érzéki szenvedés is kétféle módon győzhető le: külsőleg és bensőleg. Elsőre példa az orvostudomány gyógyító és érzéstelenítő eljárása, máso
dikra a vértanú hősi önfeláldozása.
A személyérték ethikája erényekről beszél, a tárgy
értéké normákról. A szubjektív jóságot nem a normák jelentik, hanem az az intenció, amely a normák követésére irányul. A moralitás benső területe lélekgondozást, a külső törvényalkotást, igazságosságot kíván. A lélek érzékfeletti, metafizikai problémája áll itt szemben társa
dalmi, politikai, gazdasági és kulturális kérdésekkel.
Mögöttük anthropológiai kettősség lappang: az ember kettős világa.
136 N O S Z L O P I L Á S Z L Ó .
Bensőleg tekintve, az ember személy, tehát szellem.
Külsőleg viszont a faj egy példánya, amely csak tömeg
ben jelentős. A személy pótolhatatlan, végtelenül becses önérték. Nem szabad eszköznek tekintenünk. Viszont az embertömegek csak eszközök a természeti és történeti hatalmak kezében. Az öntudat világa a végtelenbe nyílik.
A gazdasági, állami és társadalmi életben, még inkább pedig a természetben, az egyes ember porszem, semmiség.
Minden emberi élet e dualizmus feszültségét hordozza.
A külső világban naturalisztikus és utilisztikus termé
szetű: a létfenntartás és létküzdelem értékeire támaszko
dik. Bensőleg viszont az érzékfeletti szellemi világban gyökerezik. A lapja ott a haszonérték, itt az önérték.
Az ember egyfelől metafizikai lény. Nem elégszik meg az anyagi és külső valósággal, a mindennapi élet robotjával. Bármilyen súllyal nehezedjék is ez reá, nem szűnik meg magasabbrendű valóságok után sóvárogni.
Másfelől azonban az ember nem mindenható, szellemi
erkölcsi tekintetben sem az. Ha életének naturalisztikus alapjai túlkemény és végeérhetetlen teherpróba alá kerül
nek, szellemileg és erkölcsileg is összeroskad.
Külső és benső világ ugyanaz az ellentét, mint esz
közérték és önérték, múlandóság és örökkévalóság, imma- nencia és transzcendencia, anyag és szellem, test és lélek, tér és tudat, a posteriori és a priori megismerés stb.
A valóság azonban a külső és benső életformát mindig egymás mellett mutatja: egyfelől ugyan egymással feszült
ségben, de másfelől bizonyos fokig egymásban. Egyik átnyúlik a másikba és azt a maga körébe vonja.
Üjabban az erkölcs és vallás mélyén lappangó dup- íicitást, kettős értelmet Bergson hangsúlyozza.2 Szerinte erkölcs és vallás Janus-arc, egyik oldalon pozitivisztikus- naturalisztikus, másikon transzcendens jelleggel. Az erkölcsnek biológiai-szociális, értelem alatti eredetével szemben van értelemfeletti, metafizikai eredete is.
A benső szellemi világ értéke: az önérték néhol el- határolhatatlanul összekapcsolódik a külső naturalisztikus világ értékével: a technikai értékkel, vagyis a hasznos
sággal. E gyik életforma sem valósulhat meg szélsőséges tisztaságában, anélkül, hogy a másikból valamit ne igé
nyelne és tartalmazna. Minél nagyobb túlsúlyra jut a 2 H. Bergson: Les deux sources de la morálé et de la religion.
Paris, 1932.
E M B E R T A N I F E L IS M E R É S E K P A U L E R E T H IK Á JÁ B A N . 137
másikkal szemben, annál inkább növekszik bizonytalan
sága.
Az eszközérték gyakran elválaszthatatlanul hozzá
tartozik az önérték mivoltához. Az erkölcsi értéket az akarat és a személy hordozza. Ha azonban nem látjuk a tett eszközeit és módját, valóban csak félig akarhatjuk azt. A teljes akarat nemcsak a célt, hanem az eszközöket is akarja. Az erkölcsi ideál nem a passzivitás és tehetet
lenség, hanem az aktív szeretet, a gyakorlati idealizmus.
A cselekvés erkölcsi értékét is erősen lecsökkenti, ha az ügyefogyott és tehetetlen. A végső célok és eredmények folytonos csillogtatása, amely azonban mit sem tud a keresztülvitel hatékony útjairól és módjairól, nem más, mint álidealizmus. Ez a hipokrízis nyilatkozik meg ma számos oly theológiai, filozófiai, irodalmi stb. műben, amely mellett korunk kiábrándult embere közömbösen halad el, mert e művek gyámoltalanul és tanácstalanul szakadnak el a valóságtól. A nyers erőnek, meztelen reali
tásnak, technikai eredményeknek és ipari találmányok
nak modern kultusza azonban sokszor csak burkolt sóvár
gás valódi benső szellemi értékek után, csak épp negatív formában, látszólagos értékek elutasítása gyanánt.
Paulert élénken foglalkoztatta az emberi lét e kettős
sége és feszültsége. Hangsúlyozta a végtelenre törekvést a lót órájának korlátai közé szorított ember részéről.
Tudta, hogy az időfeletti érvényességek megragadására tesz erőfeszítéseket, de az idő rohanó árjában. Logikai sorrendben az örökváltozatlan igazság az első, de a léte
zés, keletkezés és elmúlás rendjében az emberi megismerés is változik. Élénken átélte az igazság egyetemessége és szük- ségképisége, valamint az emberi megismerés részlegessége és esetlegessége közötti ellentétet: az ismeretkritikai problé
mát. A történeti relativitás és perspektívitás folytán a filo
zófusok nem tudják tökéletesen megformulázni, szavakba foglalni azt, amit az abszolút érvényességekből, minden filo
zófus gondolkodásának e közös, alapvető törzsállományából látnak. Ezért a helyes kifejezés felett vitatkoznak csupán.
Végtelenség és végesség aszpektusainak egyensúlya a forrása Pauler szellemiségében a sokoldalú összhang
nak. Ö egyesíteni tudta a logikai abszolutizmust a hala
dás követelményeivel és igenlésével, valamint a törté
nelmi érzékkel. Filozófiatörténetileg elmélyült tanulékony
ság párosult önálló, rendszeralkotó eredetiségével. Gon
dolatai világosak és kristályosak. E klasszikus nyugalmú
1 3 8 N O S Z L O P I L Á S Z L Ó .
bölcselet azonban, minden architektonikája mellett is, elmemozdító hatású. Termékenyít, új kezdetekhez vezet.
Az igazság- hidalja át — Pauler szerint — a benső vég
telen és a külső véges világ kettősségét. Az igazság ugyanis abszolút, vagyis köre alól semmi sem vonhatja ki magát.
Ezért szubjektív és objektív egyszerre: az ember kettős világának mindegyik felére egyaránt érvényes. A meg
ismerés tehát pszichológiai sorrendben az empíriával, a külső tapasztalás adataival veszi kezdetét, de innen folya
matosan vezet felfelé, a benső szellemi világgal adott, egyetemes, a priori előfeltevésekig. A matematikus is kedves példája Paulernek, mert az viszont íróasztalánál ülve, önmagából szövi a pontos ismereteknek azt a háló
ját, amelyre vonatkozólag eleve biztos abban, hogy min
den külső tapasztalásra is érvényes lesz.
Noha Pauler a filozófiának minden ágát egyenlő el
mélyedéssel és érdeklődéssel művelte, Szent Ágostonhoz hasonlóan mégis elsősorban az igazság filozófusa volt. Az igazság örök és pozitív érték, szolgálata határozott élet
formát jelent: az önző érdek kiküszöbölését, humanitást és kultúrmunkát. Másfelől viszont az igazság szolgálata a legobjektívebb és legelőfeltevésmentesebb álláspont, amelyben egyetért, közös nevezőre kerül minden becsüle
tes törekvés. Itt találkozhatnak a legkülönbözőbb irány
zatok és meggyőződések. Ami az objektív igaíság szolgá
latának alapját elveti, az csak destrukció és elvtelenség lehet. Csak az igazságra alapozott gondolkodás igazságos, időhöz és időfelettihez egyaránt. Pauler az igazság filo
zófusa, tehát abszolutista és mégis elfogulatlan: a hala
dástól el nem zárkózó.