Parasztok és farmerek - Felhasznált irodalom

Felhasznált irodalom

1.15. Parasztok és farmerek

Ki a paraszt, ki a farmer?

E dolgozatban megpróbálok szembenézni azokkal az ellentmondásos – de kényszerűen mégiscsak egy rendszerbe szerveződő folyamatokkal –, amelyek a gazdálkodói magatartások és gazdaságformák eltérő karakterű mintákba rendeződését okozzák a magyar mezőgazdaságban.

Elemzésemnek van egy gazdaságtörténeti- gazdaságszociológiai – ha úgy tetszik, néprajzi – síkja, amelyik a gazdálkodói törekvések és ideológiák versenyét, gazdasági lehetőségekhez és intézményekhez való kényszerű alkalmazkodását, a tetten érhető gazdálkodási minták esélyeit tekinti át. Van egy eszmetörténeti síkja, amelyik a politikai programok és viták, az érdekvédelem, a szakmai egyesületek és általában a közbeszéd tisztázatlan és a rendszer-átalakulás idején a jogalkotás aktivitása miatt mégis lehetőséget meghatározó és illúziókat teremtő képzeteit és céljait írja le. És van egy közgazdasági szakmapolitikai síkja, amelyben az intézményrendszer változását és fejlesztési szükségleteit, ezen belül különösen az állami szerepvállalás, a világpiaci és az uniós kihívás teremtette helyzetet és feladatokat vizsgáljuk.

Ez a sokdimenziós leírás támaszkodik az AKI munkatársainak szakágazati elemzéseire, Fertő Imre (Közgazdaságtudományi Intézet) ironikus írásaira, Lányi Kamilla (Kopint-Datorg) szigorú politikai kritikáira, a Kiss Judit (Világgazdasági Intézet) által kifejtett aggodalmakra, a Pénzügykutató Intézet számára Mohácsi Kálmánnal együtt végzett gazdaságelemzéseinkre, Halmai Péter figyelmeztetéseire, Varga Gyula szenvedélyes-apologikus agrárrendszer-leírásaira, a Nemzeti Agrárprogram indulatos, csodát követelő vitáira és a politikai pártok programvitáira. Igazi forrása azonban azok az eszmecserék, amelyeket Jánossy Ferenccel, Komló Lászlóval, Donáth Ferenccel folytattam, hogy értelmezni tudjam világmegváltó agronómusok, öntudatosan különc vállalkozók, múlton merengő parasztemberek eszméit és a Szövetkezeti Kutató Intézetben Gyenes Antallal, Juhász Jánossal, Meszticzky Andrással, Párkányi Máriával és a többiekkel húsz éven át végzett vizsgálataink tanulságait. 1972 óta kísérlem meg újra és újra összefüggő képbe rendezni (az aktuális valóságfelmérések után) az e három síkon nyert ismereteinket.

Így ez az írás is néhány régebbi írásomat (A mezőgazdaság fejlődésében megnyilvánuló tehetetlenségről, 1972–

1973; Az agrárértelmiség meghasonlása, 1978–1979; Agrárpiac, kisüzem, nagyüzem, 1976–1980; Mai képünk a parasztságról és a falusi társadalom átalakulásáról, 1983–1984; Zsákutcában a magyar mezőgazdaság, 1987) folytatja. Első kísérlet azonban arra, hogy az 1988–1989 óta bekövetkezett – és a Pénzügykutató Jelentések sorozatában nyomon követett – változásokat történészi emelkedettséggel tekintsem át. Ezért elkerülhetetlenül lesznek benne esetlegességek.

Lehet, hogy olcsó dramaturgiai fogásnak is minősíthető, hogy ezt az áttekintést a farmerek és parasztok cím alatt, értékrendszerek és ideáltípusok szembeállításának formájában végzem.

De hát ellentmondásos az a valóság és azok a valósággal szemben támasztott igények is, amelyek az agrárium intézményrendszerét és az agrárpolitikát formálják.

A mezőgazdaság a globális piac része

Ha úgy tetszik, már abból a történelmi – civilizációs – folyamatból is az igények és a magatartások ambivalenciája fakad, amelyben az ember mint fogyasztó a környezet adottságaihoz való alkalmazkodás helyett az ideális – tértől és időtől nagyrészt független – fogyasztási minták, étkezési kultúra felé fordul. A táj adottságaihoz és a környezetben történelmileg kialakult kultúrához igazodó életformák és ezen belül a

jellegzetes fogyasztási minták a középkor óta visszaszorulóban vannak. Előbb a tárgyi világ s mára az étkezési szokások is kozmopolita divatok és vonzások, egyetemes értékek hatása alá kerültek. Egy-egy táj specialitásai, ha megmaradtak, önmaguk karikatúrájaként márkává nemesedtek, és a nemzeti és nemzetközi piac forgalmi rendszerébe választékbővítésként, rétegigények vagy alkalmi fogyasztási szükségletek kielégítőjévé váltak.

Eredeti fogyasztói környezetükben is.

Az élelmiszer-termelés (és a mezőgazdasági nyersanyagtermelés) tehát éppúgy a válogató és a különböző lehetséges kínálatokat összehasonlító fogyasztói piac függésébe került, mint a gazdaság bármely területe.

Elvesztette a természetesnek tűnő – mert csak nemzedéknyi léptékben változó – fogyasztói közegét; mindenütt versenyeznie kell. Viszont megnyerte – ugyancsak az iparkodás egyéb ágaihoz hasonlóan – azt a lehetőséget, hogy új fogyasztókhoz jusson el; születő vagy általa támasztott vágyakat, igényeket elégítsen ki. Termelői és szolgáltatói piaci szereplők. Piaci szabályoknak alávetett kooperációs rendszerben kell termelésüknek a biztonságát, termékeiknek a minőségi megbízhatóságát és költségeiknek a elfogadható szintjét biztosítaniuk;

egyébként éppúgy kihullanak a rostán, mint bármely más vállalkozó.

Persze az agrárgazdaság sok sajátossága a fogyasztók uralmának kiteljesedése ellenére nem tűnt el.

Legfontosabb termelési tényezői továbbra is a tájban adottak, így szereplői ráutaltak a tájjal, a természettel való összehangolt gazdálkodásra. És a víz, a föld (különösen pedig a legelő és az erdő) fenntartható használata bonyolult társadalmi összehangoló mechanizmusokat igényel, és világos térbeli rendet. A kulturális sajátosságoknak is nagyobb az agrárgazdaságban a szerepük, mint a legtöbb más iparágban. Az örökölt kultúra behatárolja a földrajzi tér használatának lehetséges formáit, és kitermeli azokat az együttműködési formákat, amelyeket használva (és szelektálva) a gazdálkodás folyik. Hiszen a mezőgazdaságban részt vevők társadalmi csoportjai – az agrártársadalom szereplői – a végső piacok világától talán leginkább elválasztva működnek.

Éppen ezért a mezőgazdaság tőkeigénye majdnem a legnagyobb. (Csak az energiaszektor tőkeigénye haladja meg a mezőgazdaságét. De az előbbit a fogyasztói-felhasználói igényeket és szokásokat ismerve tudatos, tervezett rendszerekben alakítják ki és működtetik. A mezőgazdaság esetében azonban a piaci közvetítő mechanizmusok történelmileg adott térformákat és a történelemben változó, kultúrában meghatározott intézményeket kapcsolnak – és idomítanak – a végső piacok szükségleteihez.)

A standardizált piacok, az árutőzsdék, az értékesítési hálózatok, a karakteres tömegtermékek előállítására törekvő élelmiszer-ipari vállalatok tudomásul vették a globális piacok, a válogató fogyasztóvá vált ember igényeit. Közvetítik a sajátjukká módosított fogyasztói igények könyörtelenségét, és ösztönzik azokat az intézményeket – ügynöki, szerződéses, együttműködési, hitelezési és befektetési formákat –, amelyek alkalmassá teszik a mezőgazdaságot arra, hogy a modern piac sikeres részévé váljon. A másik oldalon is jelen vannak az egyetemes piac, a folyamatosan kikényszerített fejlődés szervezetei: a gépipar és a vegyipar mezőgazdasági szükségleteket és lehetőségeket kutató cégei, a takarmánygyártók, a fajta-előállító és -terjesztő cégek, az agronómiai kutatás és tanácsadás szervezetei. A „mezőgazdaság iparosodásának” igazi és elsődleges tartalma épp az ezen intézményrendszereken átívelő, az egyes mezőgazdasági tevékenységeket a kapcsolódó tevékenységekkel összefüggő, koordinált láncba fűző integráció.

Kisvállalkozók a nagyok közé zárva

Ez az integráció azonban a mezőgazdaságba sorolt tevékenységek zömében mégsem tud megbízható – tehát versenyképes – lenni az integrációs igények tayloriánus megszervezése, a termelésszakosítás kiterjesztése és a tevékenységek programozása révén. Részben azért nem, mert a mezőgazdasági üzem nem hasonlítható a gyárhoz: szabad ég alatt van, kitéve az időjárás – szélesebb értelemben a vegetáció alakulása – véletlenjének.

Legfőképp pedig azért nem, mert a mezei munkálkodás lényege a természettel, a gazdálkodót körülvevő tájjal és abban az általa manipulált vegetációval való gazdálkodás. A táj és a vegetáció mindenütt, mindig különbözik. A

„gazda szeme” nélkül lehetőségei és veszélyei nem ismerhetők fel. A mezei munka és az állattenyésztés általában nem szabványosítható egy tayloriánus munkaszervezet igényei szerint. (Illetve, ahogy még a jó magyar nagyüzemek esetében is láthatjuk, viszonylag sok többleteszköz és munkaerő készenlétben tartását igényli a tayloriánus módon szervezett nagyüzem termelésbiztonsága.)

A mezőgazdaság tehát szükségszerűen jóval kisebb vállalkozások rendszerében működik, mint a gazdaság neki szállító és tőle vásárló szegmensei. Az iparstatisztika szerint nagyvállalatnak tekintett vállalkozásméretű mezőgazdasági cég ritka, mint a fehér holló, és a közepes vállalkozások is csak speciális körülmények közt tudnak stabilizálódni.

A kis, a közepes és az önfoglalkoztató, sőt, a csupán töredék időt hasznosító törpevállalkozások egymástól függő részkörei így erősen koncentrált – gyakran nemzetközi –, szigorúan szabványosított szabályokkal működő

nagyvállalatok közé vannak zárva. Gyakran ez úgy jelenik meg, mint idegen kultúrák találkozása. S a közbeszéd, valamint a politika még túl is hangsúlyozza ezt a kulturális idegenséget.

Hiszen már rég nem arról van szó, hogy azok a társadalmi csoportok, osztályok, rétegek, amelyekből a mezőgazdasági termelés és a szolgáltatások szereplői – történelmileg meghatározott helyzetük, sorsuk miatt – kikerülnek, a többi társadalmi csoporttól elválasztottak lennének. Ugyanezekből a csoportokból kerülnek ki a többi gazdasági terület szereplői is. Az itt dolgozók zöme munkaerő-piaci választás vagy vállalkozói elhatározás miatt dolgozik épp a mezőgazdaságban.

A politikai romantikának kiszolgáltatott agrárpolitika

A 20. századi politika, legalábbis Európában, a nem nagyvárosi élet és a mezőgazdaság gyakori összekeverésével, az agrárius nosztalgiák nemzeti sorskérdéssé emelésével, a falusi szegénység kérdéseinek kezelésében mutatott ötlettelenségében stb. a politikai romantika kedvenc tárgyává emelete az agrárpolitikát, és így nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az agrárnépességről mint valami visszamaradt, „lesajnálni való”

populációról szóljon a közbeszéd. Még a történelemről alkotott közkeletű sémák is kétarcúak: ipari újításról, átalakulásról beszélve elismerően szólnak az ezt megvalósító vállalkozások kezdeményező szereplőiről, a barokk kor óta gyorsulva haladó agrárátalakulás hőseiről és nyerteseiről viszont fanyalogva beszélnek. Az angol

„enclosure” visszatérő hullámairól a szorongó antikapitalista hagyomány marxista közvetítésű előítéleteit terjesztik, pedig az újkor hőse, a farmer ebben a folyamatban jött létre. (S ezzel együtt formálódott meg a közösségiség új, individualista kultúrája is, amelyben a formákon túl az egyén közösségért viselt felelőssége kapott hangsúlyt.) A kelet- és közép-európai jobbágyfelszabadításokat követő nemzedékek sikeres paraszti vállalkozóját, a „kulákot” ugyanez a kulturális hagyomány ellenségesen kezelte. Illetve, amikor kommunistaellenességében mégis rokonszenvével tüntette ki – mivel hogy ellenségem ellensége a barátom –, akkor individualista kulturális újítóból a feláldozott kollektív hagyomány hordozójává degradálta őt. Sorsot formálóból sorsot hordozóvá.

Az a folyamat ugyanis, amelyben az új „gazdálkodás” tért hódított – miközben persze hagyományokat is teremtett –, hol öntudatos, hol pimasz, hol alamuszi, hol kényszer szülte szembefordulást is jelent a barokk kor ősinek és természetesnek tartott hagyományaival, közte az akkor parasztinak tekintett kultúrával is.

Kilépést az öröklött határrendből, a falusi világ rendies részletességgel tagolt magatartási hagyományaiból, a szűkösség és a fenyegetettség érzéséből fakadó félszből és a kasztonként elkülönülő összetartási kényszerből.

A gazdaságát és a kapcsolatait (a kettőt csak együtt lehet!) egyéni meggondolások szerint alakító mezőgazdasági vállalkozó persze könnyebben született meg a telkes jobbágyok vagy az „úri” előéletű birtokosok leszármazottai közt, mint a kisparasztok, zsellérek, uradalmi népek világában; noha persze sikeres vállalkozói mintákat – éppen Magyarországon – nagy számban találunk a szegényebb falusi társadalmi csoportok leszármazottainak életstratégiáiban is. Az anyagi, a kapcsolati és a kulturális tőke kitüntetett szerepe a vállalkozás sikerességében – és így a siker esélyének „igazságtalansága” – a mezőgazdaságban is nyilvánvaló. Ezért az előző századforduló környékén látható volt, és most is látható, hogy régi előnyök előszeretettel alakulnak át a formálódó új rendben hasznosítható lehetőségekké. És a kulturális és a kapcsolati tőke – az anyagi tőkéhez képesti – előrehaladó felértékelődésével az is láthatóvá vált és válik újra, hogy még a parasztok közt is az a sikeres, aki nem is paraszt.

Illetve a parasztok közül az, aki tudatosan újat tanul és keres.

Az új, a szűkösséggel birkózás helyett a fogyasztó, a piac (gyakran önkényesnek tűnő) igényeivel birkózó mezőgazdaságnak és benne a különböző típusú paraszti hagyományokon nevelkedett embereknek valóban nagy sokkokat kellett (és kell) elviselniük. Görcsösen és gyorsan kellett újra meg újra átértékelniük önmagukat és saját szerepüket a világban. Hiszen gondoljuk meg, hogy a nálunk csupán száz éve megtört hagyományos paraszti világnak ötszáz évre volt szüksége ahhoz, hogy általánosan használt eszközzé tegye a kaszát. Először csak a réteket kaszálták. Aztán a tavaszi vetésű gabonát is, de a kenyérnek való őszit nem. Aztán már csak a rozsot nem. Aztán a summás vagy a napszámos már vághatta kaszával a rozsot is, de a gazda még sarlóval vágta: nehogy összetörjön a zsúp. A nagyobb szemveszteségtől való félelem – és talán az a meggondolás, hogy mindenkinek jusson munka – ötszáz éven át majorálta a termelékenységi szempontokat. (Ebben a világban ugyanis éppen az emberi munka nem volt érték, legföljebb úgy, mint jogcím a részesedésre.)

A szűkösségen való osztozás és az osztozkodás jogcímei és formái helyett a túltermelés világa, a hatékonyság és ezen belül a termelékenység kultusza. A rendies, sőt, a falusi világon belül a kasztokon belüli egyenlőség, a darabra mért ember helyett az egyéni leleményre és áldozatra különbözőképp alkalmas egyéniségek kultusza és az elidegenedett mechanizmusokat közvetítő intézmények közti játék világa. Száz év alatt túl nagy változás ez ahhoz, hogy a résztvevők minden csoportja biztonsággal tudjon eligazodni benne.

S ahhoz pedig különösen nagy változás, hogy akik nem aktív szereplői ennek a világnak, hanem csak megszokták, hogy beszéljenek róla, ítélkezzenek gondjairól (ahogy a futballról vagy a népi kultúráról szoktak), könnyen megértsék, hogy miről is beszélnek.

A „paraszti kultúra” elszakadt a mezőgazdaságtól

A parasztság és az elkülönült agrártársadalom az elmúlt száz évben megszűnt. Nem szűntek meg azonban a mezőgazdasági tevékenység gazdasági sajátosságai és azok a problémák, amelyek abból fakadnak, hogy a környező piacok léptékeihez képest elaprózott vállalkozási rendszerben működő és sajátos infrastrukturális szükségletű gazdasági ágról van szó. A parasztság szétszóródása, mezőgazdaságban maradt része gazdálkodásának átalakulása, a különböző kultúrájú társadalmi csoportok összekeveredése és új formák közti együttműködése azonban nem járt a paraszti kultúra és értékrendszer eltűnésével. Különösen nem térségünkben (de máshol sem!), ahol sokáig fennmaradt – s a szocializmus idején torzultan újra is termelődött – a világ rendies szabály- és szokásrendszere. Ezért az agrárnépesség „polgárosodásának” első hullámai aszimmetrikus hozzáférésű intézményeket teremtettek, széles körben termelték újjá a rendies és patriarchális formák közt működő személyes függési rendszereket. Az ősinek tekinthető minták – mint például a tér használatának rendje;

az anyagokkal, maradékokkal, hulladékokkal való gazdálkodás; az étkezések és a munka ritmusának összehangolása; kalákaközösségek kialakítása; a rendszeres tevékenységi kapcsolatban lévők közti viszonyok familiarizálódása vagy a századelő megújulásakor kialakult és sikeresnek minősülő új magatartásminták, mint az iparkodás, a munkakultúra; a pénzfétis sajátos formája, miszerint „bűn valamint el nem végezni, ha azzal spórolni lehet”; a többféle szakismeretre való törekvés – amelynek groteszk formája a tömeges és öntudatos kontárkodás; rendezvényszervezési és mulatási minták stb. – szétterjedtek a paraszti múltból szétáramlott családok (és a paraszti minták által megigézett, de oda fölemelkedni nem tudott falusi nincstelenek) révén. E magatartási és viszonyulási minták ma nem erősebbek a mezőgazdasággal hivatásszerűen foglalkozó emberek és családok között, mint a többi falusi, munkáskertvárosi és lakótelepi társadalmi csoportban. Még a föld iránti nosztalgia sem a mai agrárnépesség sajátja. A paraszti hagyomány majd mindnyájunk kultúrájának része, de már jó ideje nem alkot egységes rendszert, és nincs kitüntetett szerepe a mezőgazdasági termelésben.

Két dolog azonban állandóan homályosítja tisztánlátásunkat. Az egyik, hogy az európai mezőgazdaságban tartóssá váltak a nem mezőgazdasági foglalkozású népesség mezőgazdasági kisüzemei. Sokan hajlamosan arra, hogy ebben az egykorvolt agrárszegénység – és a versenyben tönkrement parasztok – tovább élését, az ambivalens (mert a gazdává válással is kacérkodó) életstratégiák fennmaradását lássák. Pedig ez a feltételezés csak kisrészt igaz.

Nagyobbrészt beállt, öntudattal vállalt munkás-, tisztviselő- és pedagógus-életformák része vagy nyugdíjasok háztartás-kiegészítése az ilyen kisüzem. Jelentős részük hobbikert, amelynek, ha van is jelentősége a háztartásban, nincs piactól függő dinamikája. Más részük szőlőhöz vagy más gyümölcshöz kötött. Ennek eredete a barokk kori kisvárosi polgár (cívis, burger) életformaeszménye és teljes jogú polgár voltának kifejeződése. (Persze erre a hagyományra épülnek borvidékek és gyümölcskultúrák, de ezek nincsenek igazából alávetve az agrárpiac hullámzásának. S főképpen vicc lenne ezeknek a gazdáit – még ha magukat szeretik is tiszteletbeli parasztnak nevezni – parasztnak, farmernek vagy más típusú mezőgazdasági vállalkozónak tekinteni.)

Nagyon sok persze az olyan kisüzem is, amelyik nem mezőgazdasági foglalkozású személy, család, szomszédok vagy munkatársak jövedelemkiegészítő üzleti vállalkozása. Egyes kertvárosi negyedekben, valamint szőlő- és gyümölcstermelő vidékek falvaiban Európa sok vidékén ez a mellékfoglalkozás éppolyan gyakori, mint a mezőgazdaságban vállalt időszaki munka. Sőt – részben a sajátos támogatási rendszer hatására –, sok hajdan paraszti vidéken a más pályára ment parasztgyerekek mellékesen továbbviszik apjuk – leegyszerűsített – gazdaságát is. (Végül is gabonát és esetleg szénát lehet mellékfoglalkozásban is termelni.) Gazdasági válság és krónikussá vált munkanélküliség idején persze megnő a jelentősége a kiegészítő jövedelemnek, és a kísértése annak, hogy a kisüzemet fejlesszék igazi, egzisztenciát biztosító vállalkozássá. (Nem véletlen, hogy a nyugat-európai szociológia a nyolcvanas években, az elhúzódó strukturális válság – a stagfláció, a tartóssá vált munkanélküliség – hatására fedezte fel a part-time farming jelentőségét és benne a „túlélést” segítő gazdaságtípust.)

Magyar viszonyok közt érthetően nagy a kísértése annak, hogy a kistermelés szocializmus korán átívelő rendszerében a parasztság tovább élésének módját lássuk. S való igaz, hogy a falusi szegénység, köztük a külső munkára is szorult egykori szegényparasztság létfenntartási stratégiáinak folyamatossága a háztáji és a kisegítő gazdaságok egyes csoportjaiban felfedezhető. Az is igaz, hogy a hetvenes–nyolcvanas években a statisztikailag idesorolt üzemek a mezőgazdasági bruttó kibocsátás 35-45, a hozzáadott érték 30-40 százalékát produkálták, és így a mezőgazdaság sok alágazatának fenntartói a mellékfoglalkozású gazdaságok voltak. Ám e kisüzemek

nagyobb része már a nyolcvanas években sem mezőgazdasági foglalkozásúak gazdasága volt, és a háztájiként besorolt gazdaságok közel fele nem volt igazából gazdaság, csupán a nagyüzem által kialakított többletmunka-hasznosítási forma. Viszont a kistermelőknek tekintett gazdálkodók azon csoportjai – függetlenül attól, hogy főfoglalkozásban mezőgazdasági dolgozónak számítottak-e (azaz háztáji címen birtokolták-e gazdaságukat), avagy nem –, akik, különösen a hetvenes évek közepe után, aktív formálójává váltak az agrárviszonyoknak, nem tekinthetők a paraszti hagyományok folytatóinak. Hacsak abban az értelemben nem, hogy folytatói az új mezőgazdaság kialakulásában jó száz éve a hagyományokkal szembeforduló áramlatoknak. Az újítás, az egyéni és piacfüggő gazdaságépítés, legfőképp pedig a tudatos és testreszabott kapcsolatalakítás, a történelmi – és a kulturális tagozódásban kitapintható – rendies és kasztosodó csoportok közé való tudatos behelyezkedés éppúgy jellemzi őket, mint minden dinamikus vállalkozói kultúrát. Azért mezőgazdasági vállalkozók ők, mert itt adódott vállalkozói tér számukra.

A nyolcvanas évekre az egymillió körüli kistermelőnek regisztrált gazdaságból néhány tízezer már egy vagy több személynek igaziból a főfoglalkozását biztosította. A rendszerváltás után e vállalkozóknak csak egy részéből lett hivatalosan is gazda. Részben azért, mert a kilencvenes évek eleji túltermelési válság éppúgy szelektálta a kistermelőket, mint a nagyüzemeket; részben azért, mert sokukat a világ változása más vállalkozói lehetőségek felé csábította el, leglátványosabban pedig azért, mert a magyar agrárreform, a földtulajdonosztás módja gyakran épp azoknak nem kedvezett, akik hivatásszerűen foglalkoztak mezőgazdasággal. Mégis, többségük megmaradt vállalkozásánál, és megtalálta a módját annak, hogy a kilencvenes években ki is terjessze azt. (Kárpótlási jegy és részarány felvásárlásával, avagy tulajdonosi jogcímekkel rendelkezők képviseletének elvállalásával; nagyüzemi eredetű felszerelések megszerzésével; a szolgáltató piac egy részébe való behatolással.) S hozzájuk csatlakozott néhány ezer olyan kisvállalkozó, aki a lehetőségek vonzásában most jött be – időnként családi nosztalgiáktól hajtva – a mezőgazdaságba.

A korábban mezőgazdasági árutermelésben részt vett kistermelők közül 200-300 ezer kiszállt a piacról. Vagy mert csődbe ment, vagy mert a tengeriilletmény és/vagy a szervezett háztáji megszüntetésével, esetleg az átmeneti viszonyok közt tömegesen tönkrement ültetvények miatt megszűntek gazdálkodásának kézenfekvő forrásai. A többiek megmaradtak mellékfoglalkozású gazdálkodónak. Ha erősítették is a bomló nagyüzemekből

In document TÁRSADALOM-ISMERET 2. (Pldal 167-178)