Inercia a mezőgazdaságban

Egy új típusúnak tekinthető kutatás köztes eredményeiről és hipotéziseiről szól ez a tanulmány. A kutatás a mezőgazdasági munkaszervezetekkel, ezek mozgásának intézményes kereteivel és az ezekben részt vevő társadalmi csoportok magatartásával foglalkozik. A Szövetkezeti Kutató Intézet agrárszociológiai csoportjának munkatársai ebben a körben végeznek vizsgálatokat, s e tanulmány szerzője – noha saját véleményét fejti ki – az ő eredményeikre, gondolataikra is támaszkodott.

A vizsgálat szociológiai jellege ellenére elsősorban a közgazdaságtan egyes szaktudományainak kérdésföltevéseihez kapcsolódik. Így egyszerre szolgálja egy Alfréd Sauvy és Jánossy Ferenc fogalomrendjére támaszkodó új növekedéselmélet kidolgozását és kontrollját, az agrárgazdaságtan kérdéseinek általánosabb keretbe helyezését és korlátainak feltárását, a mezőgazdasági üzemtan összekapcsolását a többi társadalomtudománnyal.

A vizsgálatba bevont kérdéskörnek ez a tanulmány csak egy metszetét igyekszik felmutatni. Ez a metszet különböző tudományszakokban felmerülő különböző szintetizáltságú kérdéseket érint, a kérdéseket egy egyéni gondolatsorban kapcsolja össze, és ezért nehezen tudja elkerülni az eklektika látszatát. A különböző kérdésköröket összekapcsoló gondolatsorban maradt egy ugrás: az első részben megmozgatott általános fogalmakról a második és harmadik rész olyan fogalomrendre tér át, amelyik a magyar gazdaság, különösen a mezőgazdaság és ezen belül a mezőgazdasági üzem elemzésére szolgál, arra is csupán a jelen történelmi időszakban.

Bár a szerzőnek meggyőződése, hogy a fogalmi rend végigvezetését a tanulmány implicite tartalmazza, kritikusai egy részének azt a kívánságát, hogy a kifejtést tegye teljesebbé, nem fogadta meg. Mivel az átvezető gondolatmenetek megfelelő motiválására nem vállalkozhatott, az üres (mert csupán logikus) fejtegetéseket elhagyta. Azt reméli, hogy ezzel az olvasót nagyobb beleélésre készteti.

Az átvezető gondolatmenet hiányánál nagyobb adóssága e tanulmánynak, hogy hiányoznak, illetve töredékesek azok a gondolatmenetből fakadó tanulságok, amelyek mezőgazdaságunk üzemi szerkezetének történelmileg konkrét értékelését megadnák, a várható mozgásirányokat explicite kimondanák. Ahhoz azonban, hogy ezt megtehessük, még néhány ellenőrző vizsgálatra lesz szükség.

S hogy a szerző eleget tegyen jó néhány szakmai csoport etikai elvárásainak is, bűnbánóan beismeri, hogy fogalmainak és gondolatmenetének felépítésében, vizsgálatainak kialakításában a jegyzetekben idézett szerzőkön kívül (akik közül Jánossy Ferenc, Bródy András, Alfréd Sauvy és Gelei Anna hatása a legjelentősebb) nagy hatással volt rá Bródy Ferenc, Neményiné Párkány Mária, Fülöp Edit, Márkus István, László János, Márton János, Komló László és Gyenes Antal tevékenysége. Természetesen amit a szerző írt meg, azt ő is gondolta végig, tehát felelős érte.

A mozgó rendszer tehetetlensége

Jánossy Ferenc szakmaszerkezetről írt könyvének³ hasznosnak tűnő fogalmi hármasára támaszkodik ez a tanulmány. Ő a szakmastruktúra változását három „hatás”: a hajtóerő, a közegellenállás (ellenerő) és a szerkezet tehetetlensége (inerciája) eredőjeként írja le. Ahogy fogalmait, példáját is a mechanikából veszi: egy hajó hajtóerejét gépeitől nyeri; ettől gyorsul, a közegellenállás a vízzel (és levegővel) való érintkezésből származik;

ennek fékező hatása a sebességgel együtt nő, a hajó inerciája pedig a mindenkori mozgásállapot fennmaradását okozza, azaz korlátozza a hajtóerőt a gyorsulás, valamint a közeg ellenerejét a fékezés létrehozásában. A példát kiegészíthetjük azzal, hogy a tehetetlenség nemcsak a gyorsításnak vagy lassításnak áll ellen, hanem az irányváltoztatásnak is. Újabb erő hatása nélkül a hajó nemcsak nem gyorsul, de nem is fordul.

3 Jánossy Ferenc (1966): A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok. KJK, Budapest.

Ilyen értelemben egy gazdasági alrendszer – esetünkben a mezőgazdasági gazdálkodás – tehetetlenségének meghatározása, közhasználatúbb kifejezéssel élve, önmozgásának meghatározását jelenti (ha az egyáltalán létezik). Ezen önmozgás leírásában eltekintek az üzemtan szokásszerűen használt eszközeitől és fogalmaitól.

Nem azért, mert ezekkel nem lehetne követni, leírni és korlátozottan prognosztizálni a változásokat (nem is azért, mintha nem ismerném őket), hanem mert a gazdaságtan szokásszerű eszközeivel e mozgásnak csupán külsődleges képét, pillanatnyi feltételeit, a hosszú távú változásnak csupán akcidenciáit lehet kifejezni.

A kérdés tárgyalási módjának elvi („ideológiai”) hátteréről A gazdasági növekedéselméletek kivezetnek az ökonómiából

Mátyás Antal A gazdasági fejlődés feltételei⁴ című tanulmánygyűjtemény bevezetésében Walras és több más polgári közgazda szemére hányta, hogy – ellentétben például Schumpeterrel és állítólag Marxszal – a miértek nagy részét elméleteik magyarázatlanul hagyják, az okokat gazdaságon kívülieknek tekintik. Következésképpen tagadják a gazdaságtan kompetenciáját sok, a gazdasági jelenségvilág szempontjából döntő kérdést – így például a fogyasztói értékelést, a technikai fejlődés mikéntjét stb. – illetően. Kétségtelen, hogy a vizsgálódásaikat korlátozó polgári közgazdák ezzel abban is korlátozták magukat, hogy a társadalom kritikusaivá váljanak – s ilyen értelemben valóban osztálykorlátokról beszélhetünk. De az is tény, hogy ők szűkebben értették a gazdaság fogalmát, mint Marx vagy a még korábbi klasszikusok. Vizsgálódásaik tehát azért is határolódnak le, mert céljaik is lehatároltak. Nem a társadalom egészének mozgását kutatják egy csomópontból kiindulva, hanem egy meghatározott jelenségvilágot, amelyik az áru-pénz mechanizmusok és a vállalkozók ezekhez kapcsolódó tevékenysége köré esik.

A közgazdaságtan és a különböző gazdaságtanok elhatárolódása a többi társadalomtudomány által vizsgált jelenségköröktől olyannyira szokásszerűvé vált, hogy a marxista közgazdák is, hacsak nem éppen egy politikai gazdaságtan tanszéken dolgoznak, természetesnek kezelik a megfigyelt és elemzett jelenségkör ennek megfelelő korlátozódását. Tevékenységük az áru-pénz, kereslet-kínálat, tőke-munkaerő fogalompárok által meghatározott térben mozog, és csupán egy metszetét tartalmazza annak a sokkal tágasabb társadalmi térnek, amelyet Marx termelőerők-termelésviszonyok fogalompárja meghatároz. Így még azt is állíthatjuk, hogy bölcs önmérsékletről tesz tanúbizonyságot (szükségszerű korlátoltsága mellett) az a közgazda, aki a társadalomnak a gazdálkodás számára is meghatározó folyamatait csupán a konvencionális értelmű gazdasági térben tükröződve hajlandó felfogni, és e leképezésből akarja megmagyarázni.

A gazdaságtan fogalmának szűkebb, szokásszerű értelmére utal az alcímben szereplő állítás: a növekedéselméletek kivezetnek az ökonómiából.

Miről kérdeznek a növekedéselméletek?

A növekedéselméletek fogalmát is szokásszerűen használjuk. Azt a tudományszakot jelöljük vele, amelyik döntően angolszász közegben, a világháború óta, a keynesiánusok és a neoklasszikusok vitájában alakulva a gazdaság, pontosabban a termelés növekedésének mechanizmusát s amennyire lehet, ennek meghatározóit próbálja leírni. A gazdasági növekedés kérdéseivel persze régebben is mindig foglalkoztak, különösen a Walras előtti közgazdák, de főleg mint általánosabb elméleteikből következő kérdéssel. Önálló szakterületté nem vált.

A szorosan vett növekedési elméletek hátterében kezdettől létezett és fejlődött a növekedés kérdéseinek általánosabb történetstatisztikai és történelmi-gazdasági kutatása is (Simon Kuznetz⁵ rögtön a háború után adta ki a maga százéves idősorait), de ez – legalábbis Rostow⁶ könyvéig – úgy tűnik, hogy kevésbé került be a szélesebb közgazdasági tudatba. Még ma sem bővelkedünk a gazdaságtörténet és a közgazdaság-tudomány problémáin átívelő, megfelelően motivált elméletekben, vizsgálatokban.⁷ A marxista társadalomtudomány, az első világháborút követő évekig fennállt erős történeti szellemű tradíciója ellenére, ezen a területen különösen elmaradott.

4 A gazdasági fejlődés feltételei. Tanulmánygyűjtemény. Összeállította és fordította dr. Szakolczai György, a bevezetést írta dr. Mátyás Antal. KJK, Budapest. 1963. (A továbbiakban: GFF.)

5 Különböző számításokkal együtt a S. Kuznets szerkesztette Income and Wealth of the United States (Cambridge, 1952) című kötetben;

újabb számításokkal kiegészítve: Abramovitz, M.: Az erőforrások és termelés időbeli alakulása az Egyesült Államokban 1870-től. (GFF, 17–36).

6 Rostow, W. W. (1960): The States of Economic Growth. Cambridge.

7 Magyarul csupán Bródy András (1966): A termelés tőkeigényessége a kapitalizmusban. Akadémiai Kiadó, Budapest; illetve Gelei Anna (1971): Növekedési trendek a gazdaságban. KJK, Budapest. Nagyobb hatású külföldi szerzők S. Kuznetsen és Rostowon kívül: Clark, C.

(1957): The Conditions of Economic Progress. Macmillan, New York; Marcewsky, J. (1965): Le produit phisique de l’ économie française de 1789 á 1913. Cahiers de l’ I.S.E.A. VII.

Úgy tűnik, a növekedési elméletek kiinduló kérdésfeltevése (Harrod,⁸ 1939; Domar,⁹ 1947) még nem is a növekedésre vonatkozik, hanem csupán a keynesiánus gazdaságpolitika egyik praktikus gondjára keres feleletet:

mekkora legyen a beruházás, hogy az általa létrehozott többtermelési lehetőség ne haladja meg az ugyancsak általa indukált pótlólagos keresletet, és persze kevesebb se legyen annál. Ez még éppúgy egyensúlyi probléma, mint az 1870 utáni közgazdaságtan legtöbb népszerűségre szert tett kérdése. De már nem az állapot, hanem a folyamat egyensúlyi feltételeire kérdez rá. A kérdezők, de különösen Harrod, nagyon pontosan tudták azt, ami a következő tizenöt évben gyakran elhomályosult, hogy a tényleges növekedés mégsem elsősorban egy határozott gazdaságpolitika, még szimplábban egy jól megválasztott beruházáspolitika eredménye.

Ha már kérdezünk a növekedésről (szinte mindegy, hogy mit), a kérdések sora ahhoz a középponthoz érkezik, hogy mitől függ a növekedés. Ezt a kulcskérdést az ötvenes években fokozottan kötelezővé tette az a körülmény, hogy a szocialista országok után a nyugati országok gazdaságpolitikáját is áthatotta a versenyszellem: „Hogyan lehet gyorsabban növekedni?” A növekedés fokozásához pedig feltétlenül tudni kéne, hogy mitől függ az üteme. (Ennek a szinte agresszív elvárásnak a reakciója jelenik meg Denison józannak tűnő, mégis sokkal inkább ironikus 1962-es előadásában: „Hogyan lehet egy százalékkal meggyorsítani a folyamatosan magas szintű foglalkoztatáshoz tartozó növekedési ütemet?”)¹⁰ Igaz, hogy a kérdés már csak azért sem volt elkerülhető, mert általában mindenki egyetértett abban Domarral, hogy a növekedés (ha nem is éppen a gyorsabb növekedés) gazdasági kényszer. Egyébként újra mély válság fenyeget. S a keynesiánusok zöme (ellentétben a neoklasszikusok többségével) nem bízott benne, hogy a növekedésnek minden körülmények között érvényesülő automatizmusa van.

Beruházás és növekedés

A beruházás és a termelés közti látványos összefüggés kézenfekvővé tette, hogy a tőkeállományban vagy annak növekedésében ragadják meg sokan a növekedés meghatározó oldalát. Első időszakban (úgy 1952–1956-ig) főleg két teoretikus meggondolás motiválta ezt a tőkecentrikus teóriát. Egyrészt az, hogy az egyes vállalathoz hasonlóan – a termelési tényezők elméletéből, az egyre kiterjedtebben használt Cobb–Douglas-függvény feltevéseiből következően – a felhalmozás csak csökkenő hatékonysággal fokozható egy szinten túl a népgazdaságban is, másrészt pedig az – és ez az előző feltevés konkrétabb magyarázatának tekinthető –, hogy a beruházás termelésnövelő hatása technizálást kiterjesztő, illetve új technikát megvalósító („megtestesítő”) voltán alapszik. A történeti statisztikai és alaposabb nemzetközi összehasonlító elemzések elterjedésének a beruházási fogalmát középpontba állító elméleti irány már olyan zavarba ejtő „motívumokat” volt kénytelen értelmezni, mint hogy az újratermelhető nemzeti vagyon aránya a nemzeti jövedelemhez egyre csökken (társadalmi méretű eszközigényesség),¹¹ hogy nagymértékben eltérő jellegzetes beruházási hányadokhoz tartozhatnak hasonló termelésnövekedési ütemek, és fordítva, hasonlóan magas (vagy alacsony) színvonalú beruházási hányadokhoz eltérő nagyságrendű átlagos növekedési ütemek tartoznak. Pedig sok esetben, például egy Japán–Norvégia-összehasonlításban, még a beruházások által megtestesülő technikai szintet sem lehet minőségileg különbözőnek tekinteni.

Többek között Branco Horvat¹² tett kísérletet arra, hogy a beruházás kategóriáját központi fogalomként megőrizve építsen növekedési elméletet (1958). Ő az, aki kiegészíti a fogalmi apparátust a „társadalom beruházásabszorbeáló képessége” fogalmával. (S ezt a fogalmat később, különösen a fejlődő országok elemzésénél, igen jól fel lehetett használni.) Modelljében továbbra is a beruházás nagysága marad a meghatározó – ebben a kelet-európai koncepciókra hasonlít –, de a beruházás nagyságához viszonyított ésszerű eszközfelhasználást megakadályozzák. A kooperációs rendszer nem tud alkalmazkodni több új eszközhöz és ezen át új technikához. A lehetséges szintet a 30 százalékos felhalmozási ráta körül becsülte, de néhány éven belül kiderült, hogy végletes módon optimista volt. Általában a társadalmi intézményrendszer még jóval kisebb beruházást is tökéletlenül abszorbeál.

A beruházás tartalma fontosabbnak tűnik nagyságánál

A fejlődés mechanizmusát – úgy tűnik – jobban közelítették meg azok az elméletek, amelyek a műszaki fejlődést állították középpontba. Őket az előző csoportba tartozóktól az különbözteti meg, hogy a megvalósuló

8 Harrod, R.: Dinamikus közgazdaságtan felé. (GFF, 169–192) Részlet egy 1947 februárjában tartott előadás-sorozatból. Szakolczai közlése szerint első formája 1939 januárjában a The Economic Journalban jelent meg.

9 Domar, E. D.: Az expanzió és a foglalkoztatás (GFF, 137–168).

10 Denison, E.F.: Hogyan lehet egy százalékkal meggyorsítani a folyamatosan magas szintű foglalkoztatáshoz tartozó növekedési ütemet?

(GFF, 461–471)

11 Lásd például Bródy András, C. Clark, Abramovitz említett műveit és Kuznets, S. A tőke és a termelés összefüggése című írását (GFF, 111–121).

12 Horvát, B.: Az optimális beruházási hányadról (GFF, 216–243).

műszaki fejlődés mértékét nem a beruházás több vagy kevesebb voltától tekintették függőnek. Mint ahogy világos is, hogy az új eszköz ára csak igen laza kapcsolatban van saját többlettermelékenységével. (Sőt, mint Jánossy rámutatott, a munkaérték-elmélet alapján egy új eszköz, bárhányszoros termelékenységgel, nem szükségszerű, hogy a réginél nagyobb értéket képviseljen.) Ha a technikai fejlődés olyan, hogy évről évre 10 százalékkal nő az új felszerelések teljesítőképessége, és a teljes eszközállományt 10 év alatt cserélik ki, akkor 1 százalékos, ha pedig a technikai fejlődés olyan, hogy az idei felszerelések rendre 20 százalékkal tudnak többet, mint a tavalyiak (ceteris paribus), akkor 2 százalékos a gazdasági növekedés üteme (tehát kétszeres) ugyanakkora beruházási szint esetén is.

Ennek az elméletnek szép modelljét írta le Kaldor (1956),¹³ aki a fent elmondottakat össze tudta kapcsolni vállalkozói magatartás-mechanizmusok jellemzésével. Modelljéből is jól levezethetők az egyenletes növekedés

„aranykori” optimumkritériumai (Solow, Phelps 1962),¹⁴ amelyek a hosszú távon maximális és egyenletesen bővülő fogyasztást alacsony beruházási szint esetén is lehetővé teszik.

A neoklasszikus elméletek fejlődése, ezzel párhuzamosan a termelési függvények egyre kiterjedtebb használata háttérbe szorította a keynesiánusok és a neoklasszikusok között eredetileg fennállt ellentétet. Az arányosságot biztosító automatizmusok megléte vagy hiánya adta a nézeteltérések alapját, ami a mi kérdésünk, a növekedés mechanizmusa szempontjából például Joan Robinson¹⁵ és Kaldor véleménykülönbségében ragadható meg.¹⁶ Robinson asszony szerint – legalábbis szaporodó népesség esetén – mindig létezik olyan társadalmi mechanizmus, amely a technikai újítás és a beruházási tevékenység kereskedelmi ciklusoktól független állandó fejlődését biztosítja, és hosszú idő átlagában a kettőt egyensúlyban tartja. (A keynesiánusok fogalomrendjében:

a beruházásokat arra a szintre hozza, hogy az általuk megvalósuló többlettermelést kiegyensúlyozza a többletberuházások miatti keresletnövekedés.) Kaldor ellenvéleményében ragaszkodott az „ortodoxiához”:

akármilyen a népszaporodásból (egyéb forrásból) származó nyomás a gazdaságra, a beruházásokat s ezen túl a kutatást is a profitkilátások határozzák meg. S nyilván nincs miért feltételeznünk, hogy létezik valamilyen hosszú távon ható, különböző tényezőket összehangoló korrekciós automatizmus. Hiszen éppen ezért van szükség az aktív (keynesiánus) gazdaságpolitikára.

Az álláspontok világos megfogalmazásával kézenfekvően adódott a továbblépés az általánosabb neoklasszikus elmélet felé.¹⁷ Ha a beruházási tevékenység nemzeti jövedelemtől való függetlenségét elfogadjuk is, az állami gazdaságpolitikai döntések gazdasági mechanizmusba való beiktatásával is egyetértésre lehet jutni. Hiszen a keynesiánusok zöme is bízik benne, hogy így pótolni lehet a hiányzó egyensúlyozó automatizmusokat. (Idővel, a háború utáni viszonylag válságmentes növekedést látva, a probléma éle is csökkent.) Így a tőkenövekedés is a rendszer többi elemével kölcsönös függésben álló változóvá vált. Külső, tehát determináns változóként ebben az elméletben a műszaki fejlődés, pontosabban annak megtestesülni tudása jelenik meg.

A műszaki fejlődés, illetve annak beépülési mechanizmusa a gazdaságba a társadalmi tevékenységek új, szokásszerűen eddig nem vizsgált alterét kapcsolja be a gazdasági vizsgálatba. Ha ezt az alteret nem sikerül az áru-pénz, költség-eredmény, kereslet-kínálat fogalompárok által kifeszített térbe kielégítően leképezni, már ki is léptünk a hagyományos közgazdaságtanból. De hát egy fogalmi rend, amely száz éven át majdnem kielégítően funkcionált, nem egykönnyen adja meg magát. A valóságos tevékenységek vizsgálata mellett és legfőképpen helyett újabb, az elosztási és jövedelemtermelési mechanizmusokra korlátozódó „gazdaságtanok” jelentek meg.

Új gazdaságtanok és a beruházás fogalmának kiterjedése

A kutatás-gazdaságtan először is rögzíti azt a tényt, hogy a vállalatok gazdasági tevékenységében és költségeiben megnőtt a kutatási tevékenység súlya, megállapítja, hogy ez elengedhetetlen a versenyképesség fenntartásához. Felmutatja, hogy a nemzetek gazdasága mennyire összefügg azzal, hogy milyen arányban költenek kutatásra, és csatlakozván a „hogyan növekedhetnénk még gyorsabban” kérdéskörhöz, sürgeti az ipari kutatások fokozását, a termelés és a kutatás közötti kapcsolat erősítését, a licencforgalom kiterjesztését stb.

Az oktatás-gazdaságtan részben az előző kérdéshez kapcsolódik, s a kiképzett emberfők fontosságát hangsúlyozza, mert ez kell a termelés és a kutatás közti munkamegosztás közvetlenné válásához. De túl is lép ezen a körön, mert appercipiálja¹⁸ (de úgy tűnik, kevéssé magyarázza) az oktatási rendszer jelentőségét az egyes

13 Kaldor M. és J. A. Mierlees: A gazdasági növekedés egy új modellje (GFF, 287–308).

14 Phelps, E. E.: A felhalmozás aranyszabálya (Tanmese) és Második értekezés a felhalmozás aranyszabályáról (GFF, 266–296).

15 Robinson, J.: Bevezetés a foglalkoztatás elméletébe. Részlet (GFF, 85–120).

16 A szembeállítás Mátyás Antal említett bevezető tanulmányából származik (GFF, 21–22).

17 Így Robinson asszony tanulmányán kívül Fellner V.: A zavartalan növekedés követelményei. Dinamikus egyensúly (GFF, 193–233); illetve J. E. Meade: A gazdasági növekedés egy neoklasszikus elmélete (GFF, 245–286).

18 Schultz, T. W.: Beruházás az emberi tőkébe (GFF, 322–341) és Schaffer H. G.: Beruházás az emberi tőkébe: egy megjegyzés (GFF, 352–

363).

technikai és gazdálkodási formák elterjedésében. E szemlélet számára megszűnik az iskolarendszer elsősorban a társadalmi fogyasztás egyik színtere lenni, s – a talán legfontosabb – társadalmi beruházássá válik. A növekedés vélhetően legfőbb letéteményesei a képzéssel foglalkozó intézmények, mert alkalmassá teszik a népességet arra, hogy feltalálják, megvalósítsák és alkalmazzák az új technikát.

Az új gazdaságtanok mögött megjelent egy új fogalom, amely jelentősen kibővítette a szokásos fogalmi apparátust, és még újabb gazdaságtanokat (például egészségügy-gazdaságtan) szült. A „human capital” (emberi tőke) fogalma a pénz-, illetve a tőkefétis teremtette korlátoltságon belül ugyan, de megújította a közgazdaságtan szemléletét. A „munkaerőt” mint második termelési tényezőt – (figyeljük meg, hogy a termelési tényezők majd minden felsorolása így szól: tőke, munka, föld) – eddig a bérköltség révén kapcsolták be az egységes elméletekbe. Kereslet-kínálati mechanizmusán kívül Malthus óta szinte csak a marxista politikai gazdaságtan foglalkozott vele, de nem a gyakorlati gazdaságtanok. Az új fogalom mégis valamennyire emberszerűsíti a munkaerőt azzal, hogy a tőke fogalmához hasonlóan valamelyest újratermelési mechanizmusait is átfogja.

Persze csak úgy és annyiban, amennyire ezt a tőkével való párhuzam megengedi.

Jellemző a növekedési elméletek terén nagy tekintélyű Solow állásfoglalása 1962-ben: „A tőkeképződés a termelékenység növekedésének nem egyetlen forrása. A beruházás legfeljebb szükséges feltétele a növekedésnek, de semmi esetre sem elégséges feltétele. A legutóbbi időben megjelent tanulmányok rámutattak az olyan tényezők fontosságára, mint a kutatás, az oktatás és a közegészségügy. Ám míg a közgazdák most meg vannak győződve arról, hogy e tényezők fontos szerepet játszanak a gazdasági növekedés folyamatában, még távol vagyunk attól, hogy valamilyen számszerű becslésünk legyen arról, hogy a kutatásra, oktatásra és az elosztó rendszer hatékonyságának javítására fordított eszközök hogyan térülnek meg a társadalomnak. Minthogy pedig az erőforrásokat országos szinten a gazdasági növekedés érdekében az ilyen becslések alapján kellene szétosztani, meghatározásuk – bárhogy is történjék – elméleti és gyakorlati szempontból egyaránt nagy fontosságú feladat.”¹⁹

Figyeljük meg, a probléma rövidre zárt: hogyan (mennyire) térülnek meg a ráfordított eszközök? Nem kérdez a dolgozó-újratermelési mechanizmusokra, azok változtathatóságára; így – anélkül, hogy tudna róla – ezt kérdezi:

az adott társadalmi szerkezet és intézményrendszer mellett milyen drága a növekedés és ezzel együtt az intézményrendszer fenntartása. Pedig a kérdés mögött ott a kilépés kényszere vagy legalább lehetősége a hagyományos ökonómiából (és Solow is és a human capital művelői is gyakran kilépnek, anélkül, hogy erre odafigyelnének). A társadalmi mechanizmusok, az intézményrendszer stb. befolyásolásával, megváltoztatásával nem lehetne-e olcsóbbá vagy gyorsabbá tenni a növekedést? (Persze még radikálisabb lenne a kilépés az eszközfétis hatalma alól, ha azt kérdeznék, mire szolgál a gazdasági növekedés.)

A szokásos közgazdaságtan ráfordítás–eredmény-elemzéséből való kilépést magában hordja tehát Horvat

„abszorbeáló képesség”, Kaldor modelljének „tőke-korösszetétel” vagy a „human capital” fogalma is, a fogalmi apparátus sok, más úton történt bővítésével egyetemben.

„abszorbeáló képesség”, Kaldor modelljének „tőke-korösszetétel” vagy a „human capital” fogalma is, a fogalmi apparátus sok, más úton történt bővítésével egyetemben.