E kutatás a kereskedelem, a pénz és a piaci intézmények eredetét vizsgálta azzal a szándékkal, hogy meghatározza a gazdaság változó helyét a különféle társadalmakban. A pénzre vonatkozó kutatások az Amerikai Filozófiai Társaság anyagi támogatásával 1958—1960-ban zajlottak.
Egykor Max Weber nemzedéke vizsgálta a gazdaság társadalmi keretét, jóllehet az ő kutatásuk nem korlátozódott a kereskedelem, a pénz és a piacok kulturális vonásaira. A reménynek, hogy túljuthatunk azokon a mér-földköveken, amelyeket akkor fölállítottak, az adott tápot, hogy időközben nemcsak a gazdaságra vonatkozó tudásunk gyarapodott a primitív gazdaság kibontakozó tudománya jóvoltából, hanem az is, hogy egyre inkább tuda-tosult bennünk, mennyire egyedülálló helyet tölt be a piaci rendszer a nyu-gati közgazdasági gondolkodásban. Mindkét szempontból tanácsosnak tűnt olyan fogalmaknak a kidolgozása, amelyek egyetemesen alkalmazhatók mind a piaci, mind a nem-piaci jellegű gazdaságokra. Ezért szükséges a gaz-daság fogalmának tisztázása, majd ennek nyomán a kereskedelem, a pénz és a piaci intézmények fogalmi általánosítása, hogy különböző változataik összekapcsolhatók legyenek a történelemből ismert gazdaságokkal. Végső soron pontosabb képet kell kapjunk arról, egyáltalán mi a helye a gazdasági rendszernek az egyes társadalmak egészében.
A „gazdasági" két — formális, illetve szubsztantív - jelentése közül célunk szempontjából csak az utóbbi használható. A formális jelentés —
„elégtelen eszközök allokációja alternatív használati módok között" — nem számol a gazdaság szervezetével s ezért nem teszi lehetővé, hogy az egyes gazdaságok között intézményi struktúrájuk alapján különbséget tegyünk.
A gazdaság szubsztantív meghatározása viszont „intézményesült folya-matot" jelöl, amelynek eredménye az anyagi eszközök folyamatos elő-teremtése. Maga a folyamat a helyüket vagy tulajdonosukat változtató dolgokból áll, amelyek tehát vagy más dolgokhoz, vagy személyekhez, vagy mindkettőhöz képest mozdulnak el. Lényeges a folyamat „intéz-ményesültsége". Hiszen egysége és tartóssága — vagyis integrációja — olyan mozgásokból fakad, amelyeket az emberek a meghatározott intéz-mények által létrehozott tipikus helyzetekben idéznek elő. Az el-sajátító mozgások többsége az alábbi formák egyikét mutatja:
reciprok, redisztributív vagy katallaktikus (cseréből fakadó). Míg a reciprok forma szimmetrikus társadalmi struktúrára, a redisztributív pedig valamilyen központra támaszkodik, a katallaktikus forma
integráló hatása az árképző piacok rendszerén alapul. Igaz, ezek egy gazdaságban nem egymást kölcsönösen kizáró formák; egyidejűleg is előfordulhatnak különböző ágazataiban és szintjein. Uralkodónak az elsajátítás azon formáját tekinthetjük, amely a mindennapi élet anyagi szükségleteit elégíti ki. Ezzel a megszorítással, a gazdaságok mint egészek az elsajátítási formák szerint osztályozhatók, de e formák mindenekelőtt a pontos leírás segédeszközei. A gazdaság folyamatként való meghatározása egyaránt hasznos eszköznek bizonyult az általános gazdaságelmélet (Harry W. Pearson), az összehasonlító gazdaságtörténet (Walter C. Neale), a gazda-ságszociológia (Terence K. Hopkins), valamint a gazdasági antropológia (Paul Bohannan) területén.
Az alábbi felsorolás a gazdaságnak csak a főbb kulturális vonásaira és empirikusan elemzett változataikra korlátozódik. Ezek: a kereskedelem formái: ajándékkereskedelem, igazgatott kereskedelem és piaci kereske-delem; az antropológusok által megfigyelt pénzhasználati módok: fizető-eszköz, mérce és közvetett csereeszköz; az egyenértékek, melyeknél különb-séget teszünk a természetbeni adózásnál használt „helyettesítő" változat és a bírságok, illetve kártérítések esetén alkalmazott „csere"-változat között;
a kereskedelemhez, a pénzhez és a piachoz kapcsolódó kulturális vonások, mint például az „ingadozó árak", az árkülönbözetből fakadó profit, az árus vagy a kereskedő, a közvetítő ügynök, az árverező vagy a pénzváltó figurája. E megkülönböztetéseket alkalmazva azt találjuk, hogy az integráció uralkodó formája rendszerint együttjár a kereskedelem és a pénz-használat meghatározott formájával, az egyenérték, a kereskedők, illetve a közvetítő ügynökök meghatározott típusával. Az integráló hatás elérésében a sui generis intézményeken túl számos, a korszakra, a régióra és az adottságokra nézve sajátos működtetési fogás is szerepet játszik.
A redisztributív gazdaságok például gyakorta nemcsak a kiegészítő egyenértékkel és különös rendeltetésű pénzzel kiegészített standard pénz-használattal élnek, hanem meghatározott raktározási módszerekre, az alapvető termékek finanszírozására, palotai számvevésre, „pontrendszer-ben" megkülönböztetett fejadag-fokozatokra, a pénzféleségek rang-sorolására, a presztízsjavaknak az elitre korlátozott forgalmazására is támaszkodnak, nem szólva a többi rendi tényezőről, amelyek nélkül a gazdaság működésképtelen volna. A reciprok gazdaságok pedig nemcsak ajándékkereskedelmet folytatnak, hanem a rotáció változatos fogásaihoz is folyamodnak, ami által lehetővé válik, hogy a terhek idő- vagy térbeli elosztásában mindenkire „sor kerüljön". A nagycsalád, vagy a klán és a leszármazási csoport gazdasága szintén széles körben alkalmazza'ezt a fogást a reciprok elsajátítás biztosítására.
A kereskedelem, a pénz és a piaci intézmények általánosított felfogását az uralkodó integrációs formájuk szerint megkülönböztetett gazdaságokkal összekapcsolva lehetőség nyílt a céltudatosabb empirikus kutatásra.
A most következő részben a kutatás során feltárt főbb irányokat jelezzük.
Az eredmények azt mutálják, hogy míg a kereskedelem és a pénz az emberi társadalommal nagyjából egyidős kulturális vonás, a piac nem az.
Hármójuk intézményes eredete — a közhiedelemmel ellentétben — elkülönül és független egymástól; a nyugati piaci rendszeméi megfigyelhető, össze-fonódott komplexumként való felbukkanásuk újkori fejlemény. A kereske-delem, a pénz és a piac külön-külön alakult ki két fejlődési vonal mentén, melyek egyike a közösségen belül, a másik rajta kívül húzódott. A tenger-melléki primitív közösségekben kialakuló külső piacok például az archaikus társadalmakban „kereskedelmi kikötővé" — az igazgatott kereskedelem különleges intézményévé — fejlődtek. A külső és belső pénz-nemek meglehetősen gyakoriak voltak az ókori Görögországban oly módon, hogy a külkereskedelemre szánt érmék eltértek azoktól, amelyeket helyben használtak. Ez a gyakorlat jól igazodott a kereskedelemnek és a piacoknak a korai gazdaságot jellemző elkülönültségéhez.
A redisztributív formában a központ gyűjti be a kiviteli javakat s a be-hozatal is a központon keresztül áramlik. Az archaikus típusú társadal-makban ebből adódik a nem-piaci, igazgatott kereskedelem kereskedelmi kikötő-típusa, ami a nemzetközi piacok előfutára. Ókori példákként Ugarit és Al-Mina, később Szidon és Türosz hozhatók fel, amelyeket azután az i. e.
4. században Alexandria követett. Majdnem kétezer évvel később, a gyar-matosítás előtt számos ilyen kikötő virágzott Közép-Amerikában mint a maya-azték kereskedelem színhelye. A 18. századi nyugat-afrikai rab-szogakereskedelem központja Whydah kereskedelmi kikötője volt.
A karavánkereskedelem az i. e. második évezredben a fáraók Egyiptoma és a Kassu-dinasztia uralta Babilónia közt, vagy az újabb időkben Nyugat- és Közép-Szudán között — úgy tűnik — a kereskedelem nem-piaci módszereire épült. A cserearányokat ugyanis itt sem a piaci folyamat, hanem az igaz-gatási eljárás szabja meg.
Míg Pireusz kereskedelmi kikötőként szerveződött a klasszikus Görög-országban, az athéni agóra szigorúan ellenőrzött piactér volt. Arisztotelész gazdaságtanának nem egy meghökkentő sajátsága leli abban a magyarázatát, hogy e kétféle intézményt nem tudta megkülönböztetni egymástól, s a bennük folyó tevékenységet egyaránt kapelikének nevezte. Az 5. századi Görögország kereskedelmét még messze nem az áringadozás — az árképző piacok önszabályozó rendszerének velejárója — határozta meg.
A pénz általánosított fogalmához úgy jutottunk el, hogy magukból a mérhető fizikai tárgyakból indultunk ki. Ez a szokatlan
megközelítés-mód a körkörösség látszatát keltheti. Ha szociológiailag meghatározott helyzetekben, operacionálisan megadható módon használják az egységeket, meghatározott kívánatos hatások jönnek létre. Az egységek használatának három operacionális módját vettük fel, amelyek mindegyike elérheti ezt a hatást és önmagában is pénzjelleggel ruházza fel a fizikai egységeket.
Ennek értelmében „fizetésnek" minősül a cseretárgy olyan átadása, amely megszüntet valamilyen kötelezettséget (mindig azon feltevés mellett, hogy nemcsak egyfajta kötelezettséget lehet megszüntetni ugyanazon fajtájú cseretárgy átadásával). A cseretárgyak „mérce" funkciója a szám-szerű hivatkozást szolgálja: ily módon lesz összeadható két különböző csere-tárgy, például alma és körte, ha ugyanahhoz a mércéhez vannak „csatolva".
A „cserében" a cseretárgyakat a közvetett csere középső, B tagjaként kezelik, ahol is A-éit B közegén át kapnak C-t. Ekkor a „kötelezettség", az „almák és körték összeadása" és a ,Jközvetett cserélés" a szociológiailag meghatározott helyzetek, míg az „átadás" a ,.hivatkozás" vagy „csatolás", illetve a „két, egymást követő csere" operacionálisan meghatározott.
A pénzhasználati módok eredetéről: A pénz fizetésre való használata rendszerint a házasság, a vérpénz és a bírság helyzeteibe ágyazódik; a pénz mérceként használva lehetőséget teremt a helyettesítő egyenértékek ki-alakítására, például az adófizetésnél vagy a „pontrendszer" szerinti fejadagok igénylésénél. A csere-egyenértékeket a rögzített áras piacokon használják. A pénz mindenféle rendeltetésre alkalmas formájának kialakulása az újkorban a piaci típusú gazdaság jellemzője; különös rendel-tetésű pénzről akkor beszélünk, ha különböző használati módokra külön-böző cseretárgyakat használnak. Nagyjából ez történhetett Óbabilóniában, ahol az árpa volt a közönséges fizetőeszköz a bérek, bérletek és adók ese-tében, s az ezüst töltötte be a mérce szerepét, míg a cseréknél különféle alap-termékek egyenértékeit alkalmazták, s egyetlen különös terméket sem tün-tettek ki, még az ezüstöt sem.
Úgy tűnik, hogy egyes korai palota-gazdaságok (Mükéné) a számvevés pénznélküli, szubmonetáris formáját alkalmazták. Az egyes javak egyen-értékeinek nincs nyoma. A raktározást és az adózást szolgáló számvevés bizonyítható,, a különböző alaptermékeket viszont külön-külön vették számba. Az adózáshoz a különböző alaptermékek meghatározott arányú kombinációiból álló adó-egységeket vezettek be. Az adóemelés a be-szolgáltatandó egységek számának növelésével történt, de egy termék-fajtának másikkal való helyettesítése nem fordult elő. Mindezt a püloszi feljegyzésekből ismeijük. Pülosz csak kicsiny és meglehetősen egységes termékeket előállító területtel rendelkezett, úgyhogy nem merült fel az egyik adó-termékfajta másikkal való helyettesítésének gyakorlati szüksége.
A szíriai Alalakh palotagazdaságában viszont általános lehetett a nemes-fémek és más presztízsjavak ezüst sékelben való számvevése; a közönséges termékek egyenértékeinek viszont nincs nyoma. Ügy tűnik, hogy az egy ezüst-egységnek egy gabona-egységet megfeleltető hagyományos egyen-érték a kivétel. Ugyanakkor az utóbbi egyenegyen-érték talán a pénzek rendi rangsorolásának egyik jó példája. Az Alalakh-kal egyidejű, kidolgozott babilóniai pénzhasználati módoknak nincs nyoma a palotai feljegyzésekben.
A részletes bibliográfia az Amerikai Filozófiai Társaság katalógusában található.
1958.
(Angolból fordította OrthmayrImre) (Polányi-hagyaték, OSZK)