Egy gyermek rejtőzik az erős férfiban, s játszani akar.
(Nietzsche)
Tételezzünk fel egy közép-európait, aki menetrend nélkül utazgat — köny-nyen megeshet, hogy azt sem tudja, melyik az az állomás, ahol a vonat ép-pen vesztegel. Képzeljünk el egy hottentottát, aki ugyanabban a fülkében utazik, s biztosra vehető: nemcsak az állomás nevét nem ismeri, de arról sincs fogalma, mitől mozog a vonat, állatok, vagy emberek, netán ördögök mozgatják-e... Arról, hogy miben áll a művészet hatása, annyit tudunk, mint a vadember. Nemcsak az homályos ejőttünk, miért festenek, köl-tenek, épíköl-tenek, komponálnak a művészek itf és most éppen úgy, ahogyan teszik, de még e jelenség önmagában is csodálatos hajtóerejét sem tártuk fel, legalábbis nem egységesen. „Az a szép, ami tetszik, az a művészet, ami szép", állítja a közismert vadember, és nyugodtan folytatja útját. Én azon-ban megkísérlem leírni a ,.művészi hatás" mibenlétét, ahogyan pszicho-analitikus szemmel látom.
Mindannyian ismerjük az ígéret földjéről szóló regét. Kánaánnak hívják;
földje gazdag és dús, folyói tejjel és mézzel folyóak, s bármit kíván az ember, ott megkapja. Nem csoda, ha mindenki forrón szereti ezt a földet, ha örökké oda vágyik vissza. Ha idegenben éri a halál, úgy rendelkezik, hogy testét arccal Kelet felé, az ígéret földje felé fordítva temessék el, hogy feltámadása pillanatában azonnal köszönthesse.
Valamennyien: fiatalok és öregek, szegények és gazdagok, okosak és os-tobák, mind magunkban hordozzuk a vágyat a Kánaán után. Az ígéret földje, a bőség, szépség és öröm földje után, ahol mind jártunk már valaha, s melyet kegyetlenül el kellett hagynunk. Ez a birodalom a gyermekkor:
ahol édes és tápláló volt minden folyó, akár a tej és a méz, ahol szebben illatoztak a virágok, dúsabb volt a gyümölcs leve, ahol jobban ízlett a zöld alma, mint itt az ananász — ahol gondtalanul, dúsan és gáttalanul éltünk és szerettünk. Még nem tudtuk, hogy ez tilos, s szerettük önmagun-kat, apánönmagun-kat, anyánönmagun-kat, testvéreinket,barátainönmagun-kat, mindent,ami szép, derűs, lágy és meleg, mindazt, ami örömet szerzett szemünknek, fülünknek, ke-zünknek, lábunknak, minden porcikánknak. Nagy időbe tellett, mire sikerült adminisztrációs központunkat az igazgatás és az ellenőrzés kettős sziklájára felépítenünk: a szívünkre, hogy szeressünk, s agyunkra, hogy gondolkodjunk.
Hajdan minden szeretés-gondolkodás egyben gondolkodás-szeretet volt.
Egyetlen hajtóerő: a szexualitás járta át az emberiség gyermeki létét, mint ahogy a szeretés öröme hatja át a gyermeki létet. Figyeljük a gyermeket családja körében: milyen gyengéden, büszkén, örömmel nézik,
meghall-gatják, csókolmeghall-gatják, karjukba szorítják: szeretik. A kisgyermek anyja mellén csüng, őrá szögezi szemét, megfigyeli a dolgokat és érzékeli: édesek, lágyak, melegek — örömhozóak. Ám bömbölve utasít vissza mindent, ami kemény, hideg és keserű, vagyis nem okoz örömet. A gyermek nem ismer más mércét, mint önnön örömét, önnön kéjét — öröm- és kéj vágyát. Ez veleszületett adottsága, iránytűje és vezetője a szülők, testvérek, játszó-társak felé, mindahhoz, amit gyengédséggel élhet át, mindahhoz, amit szeret. Ebből épül fel idővel lelki életének teljes érzelmi és kedélygazdag-sága a lehető legmagasabbra. A szeretet energiája az a lelki erő, mely mind-végig azonos marad önmagával, bár formái szakadatlanul változnak. A kul-túra további szakaszaiban más javakra kell becserélnünk szexualitásunkat:
átváltjuk tudássá, képességgé, alkotássá, létrehozássá, s csak csekély marad-ványát őrizhetjük meg súlyos önkorlátozás árán. Egy asszony, akit fél év-századnyi időtartamra vettünk feleségül, egy perdita, akin mindenkivel osztozunk, kinek orcáján vigyorgó bélyegként virul ki a betegség, egy szerető, akinek gyermeke, törvénytelen lévén, ki van téve az élet minden megaláztatásának: ez a legtöbb, amit szerelmi életünk ma nyújthat. Minden egyebet, káros szenvedély lévén, le kellett ráznunk magunkról a kultúrához való fejlődés útján. Nincs többé átjárás korunk szexuális nyomorúságának sivár földje és gyermekkorunk fantáziákban beteljesülő vágyélete között.
Tilalmak gátjait hordtuk fel, illendőségi szabályok falait húztuk fel jó magasra - elzártuk magunk elől a gyermeki Kánaánt. Az egyetlen lényt, aki újból feltárhatja előttünk, művésznek nevezzük: festőnek, költőnek, muzsikusnak. Ha feltárja, tudatára ébredünk: még mindig megpróbáljuk kinyújtani a kezünket olyasmi után, ami sok méterre van tőlünk — akár-csak kiskorunkban, amidőn mindent szépnek és nagynak és erősnek lát-tunk, mindent azonnal meg akartunk kapni, s meg is kaptunk. Egyszerre kívántunk és élveztünk. Ahogy a gyermek, szeretete energiája révén, lel-ket leheli játékbabájába, hogy az is „éljen", úgy játszik a művész a világ-gal, melyet átlelkesít. A műélvező beszáll a játékba: gondjai, lelki feszült-ségei oldódnak, kedélyét besugározza a nap. A művész megőrizte magában az örök gyermek üdeségét és közvetlenségét, a gyermekét, aki mindent oly intenzíven él át, mintha először látná, mintha örökre búcsút kellene vennie tőle. A művész mindenkire és minden alkalommal másképpen hat. Hisz min-denkinek megvannak a saját gyermeki vágyai, minden korban másfélék, tehát különböző módokon kell őket megvalósítani. A művészet hatása ál-talában abban áll, hogy lassankint eltünteti a mindennapok valamennyi traumáját, s a műélvezőt elárasztja valami rajongó, kéjes, fantasztikus gyer-meki öröm, és úrrá lesz valamennyi tagunkon: szemünkön, fülünkön, kezün-kön, lábunkon, egész szervezetünkön. Vágyaink felidézője és szószólója tehát ugyané vágyaink beteljesítője. Oda visz bennünket, ahol nincs se
meg-engedett, se tiltott, se káros, se hasznos, ahol nincs más, csak kellemes és örömhozó. A gyermek, aki nem játszhatott kedvére, most folytatja a játé-kot — a tömeg lesi minden szavát, s közben megfeledkezik napi munkájá-ról, foglalatosságaimunkájá-ról, gondjairól. Anastasius Grün szavait — „az utolsó emberrel meghal az utolsó költő" - át kellene fogalmazni: „minden bölcső egy művészt ringat", hisz a bölcső utáni vágy izzik a palettákon, zendüí a billentyűkön, sóhajt a rímekben. Sokaknak megadatott ez a vágy, a meg-váltó forma csak keveseknek. Azoknak, „kiket egy isten tanított elmondani, mitől szenvednek". Ez az isteni adomány a művészi forma — melyet meg kell találni, hogy végleg meg lehessen oldani a művészet egyenletét, hogy létrejöjjön a művészi hatás. A probléma kettős: két lelki funkció — az al-kotó és a műélvező, a mester és a laikus — kölcsönhatásának problémája.
Kasztáliában buzgott a mítosz szerint a művészet forrása, s ha majdan fel-tárják a kasztáliai forrásokat, napvilágra kerül egy híd váza is, egy dallamok-ból, rímekből, vonalakból és színekből, egyezésekből és kontrasztokból álló titokzatos szerkezet. Ez a híd vezet át a mindennapok korlátolt szükség-szerűségeiből a gyermeki fantázia feltétlen szeretetvágyának gazdag biro-dalmába, ahol még egymásra rímelt vágy és élvezet. A gyermek mindent a szájába vesz, mindent megtapogat, amit csak ér, addig követel mindent, amíg csak meg nem kapja: hízeleg, csábít, toporzékol, lökdös, sír, minden érzelmét felszabadítja, mert ,,akar" valamit. És meg is kapja. Birtokba is veszi, a kielégült öröm minden ismérvével. Ez az öröm a nyersanyag, mely-ből a leglégiesebb, legértékesebb kultúrtermék: a felnőtt ember lelki élete kialakul. A misztika, a mítosz, a monda, a mese és a betegség megmutatja:
tudattalanunkban ott szunnyad mindvégig e félelmet nem ismerő gyermeki fantáziák feldolgozatlan maradványa, ott fejti ki továbbra is zavaró-romboló hatását. Az ideggyógyász a lélekelemzés segítségével igyekszik meggyógyí-tani az egyes beteget; a művész elvégzi az analízist az emberiség számára.
Lereagálja elfojtott vágyait, s visszavezeti Árkádiába, ahol mindannyiunk bölcsője ringott valaha.
(Németből fordította Meiler V. Ágnes) (Eredeti megjelenési helyét nem ismerjük, másolat az OSZK-ban,
Polányi hagyaték)
K É R V É N Y A VALLÁS- ÉS KÖZOKTATÁSÜGYI