Míg Móricz hírneve így szakadatlanul emelkedett, Párma elhalványuló dicsősége leáldozóban volt. Nagyon szerencsétlennek érezte magát, midőn a franczia had
járatról visszatért, beteg volt és sebesült, de még nagyobb volt a szíve fájdalma. Nagyon jól tudta, hogy királya, a kinek az érdekében pedig annyit tett, gya
nakodott reá, hogy a kegy és bizalom szavai, a melye
ket tőle hatott, bosszankodást és gyanakvást takartak.
Hát a németalföldi ügyek rosszrafordulását, hát azt hogy nézhette volna fájdalom nélkül?
A mint Spaaba megérkezett, részletesen írt a király
nak a németalföldi és francziaországi dolgok rossz állásáról és a saját állapotáról. Keserűen panaszko
dott a félreismertetés miatt, melyben része volt, iga
zolta eljárását általában és utolsó gyors visszavonu
lását Francziaországból különösen is; említést tett állandó gyengélkedéséről és azzal végezte levelét, hogy mint helytartó és hadvezér, elbocsáttatását kérte.
Igazán óhajtotta volna elbocsáttatását? Joggal kétel
kedhetünk ebben; életének utolsó pillanatáig azt lát
juk, hogy a becsvágy hajtja; majdnem haldokolva még mindég attól tartott, hogyB valaki az ő méltó
it*
ságából kiszoríthatná. Fiilöp sem hitte, hogy erre vágyakoznék. Válaszul, nem kevésbbé diplomatikusan, elismeréssel telt levelet írt neki azokért a szolgálatok
ért, a melyeket neki Párma teljesített. Ezenkívül telve volt levele a bizalom nyilvánításaival; a helyett, hogy elbocsátotta volna, még egyszer reábízta egy fran- cziaországi hadjárat vezetését. Végül ott Párisban kell majd nagy birodalmi gyűlést tartani; a három Rend
nek össze kell jönnie, hogy egy katholikus királyt válaszszanak; e gyűlésen, úgy gondolta Fülöp, érvé
nyesítheti leányának igényét s egy tekintélyes haderő élén kellene Pármának megjelennie, hogy a király javaslatait erőteljesen támogassa. A helytartó talán titokban jóleső érzéssel fogadva azt, a mit a bizalom jelének kellett tekintenie, felkészül, hogy a reábízott feladatot végrehajtsa: Párisban pompás szállást bérelt, részben sajátjából előlegezett pénzen csapatokat tobor
zott és előre küldte őket a franczia határ felé; őt magát betegsége még akadályozta abban, hogy sere
gével együtt keljen útra.
Eközben azonban egy különös hír terjedt el, a mely ellentétben állott a király kegytől áradozó leve
leivel. Általában azt susogták, hogy Párma kegyvesz
tett lett. Az Államtanács egyik tagja Brüsszelben elejtette, hogy nagy változások vannak küszöbön.
Hogy a helytartót minél előbb vagy holtan, vagy fog
ságban fogják látni. Annyi bizonyos volt, és ezt Párma maga is tudta, hogy már jóval előbb de Cerralvo marquis titkos megbízással Németalföldre indult; útköz
ben azonban meghalt; helyébe most gróf de Fuentes1
1 Don Pedro Enriques de Acevedo conde de Fuentes. C.
F. Duro által adott életírása megtalálható Memóriás de la Real Academia de la História 1884. X. k.
PÁRMA VÉGE 165
jött át oly küldetéssel, melyről senki sem tudott bizo
nyosat; azt hitték azért, hogy ha Párma nagyon beteg volna, vagy vonakodnék haladéktalanul Párisba vonulni, a gróf fogja helyettesíteni. De vájjon megbízatása nem terjedt-e többre is?
Párma semmi esetre sem akarta gróf de Fuentest, kit szigorú és kemény embernek ismert, Brüsszelben bevárni. Bármily beteg volt is, útnak indult; erős aka
rata tette erre képessé. A kik látták, azt hitték, hogy a szorgos hadvezér, ki semmiképen sem kímélte ma
gát, egészen jól volt. De az erőknek ez a túlfeszí- tése csak rövid ideig tartott; míg Fuentes Brüsszelben útja fáradalmait egy pár napig kipihente, Párma el
hunyt Atrechtben 1592 deczember 2-án — Isten ked
vező végzéséből éppen jókor (mondja egy jól tájé
kozott író), mielőtt a szigorú parancs, melyet Fuentes magával hozott, a viszály viharait, melyek már fenye
getően jelentkeztek, kitörésre bírta volna.1
Miért is jött tulajdonkép Fuentes? Ez titok ma
1 „Factum id divina providentia: ne, si Comes coram minus placitura Duci renunciasset, quod vitari non poterat, magnae dissensionum procellae excitarentur, quas praesens rerum om
nium perturbatio minitabatur“. História Belgica, sive Commen- tarius brevis rerum in Belgio gestarum, sub tribus eiusdem gubernatoribus, Comite Mansfeldio, Serenissimo Archiduce Ernesto et praecipue sub Comite de Fuentes, 1592—96, auctore Rolando Mirteo Onatino, Madriti, 1610, p. 4. — Ez alatt az álnév alatt Martinus Antonius Delrio, a brabanti udvar taná
csosa és Don Juan seregének auditor-generalisa, később jezsu
ita és leuveni tanár rejtőzik: 1. Myraei Elogia (Antw. 1609.1 p.
70. — A könyvecske ritka, de nem annyira ritka, hogy tör
ténetíróink meg ne találhatták és fel ne használhatták volna.
Te Water és De Wind, kik idézik, helytelenül ismertetik még tartalmát is, félrevezetve egy a czimben előforduló sajtóhibától.
— Eléggé fontos; én ismételten merítettem belőle.
radt, míg néhány évvel ezelőtt Gachard Simancas levéltárában az igazságot fel nem derítette. Fuentes Fülöpnek egy levelét hozta magával, melyben Pár
mának megparancsolja, hogy tüstént Madridba jöjjön, hogy fontos dolgokról tanácskozzannak. Ha az enge
delmességet Párma megtagadta volna, ez esetre Fuen- tesnél levelek voltak, melyeket az állami és a hadi kormányzás fejeihez szét kellett volna küldöznie.
Ezek azt adták volna hírül, hogy Pármát a helytar
tóságtól felmentették és hogy Fülöp más valakit (a mint látszik Fuentest) rendelte helyébe.1 Ilyen megalázta
tástól Pármát megőrizte idejében bekövetkezett halála;
ez meg viszont a királyt kíméltette meg egy oly tett végrehajtásától, melyből gyanakvó és álnok jelleme újra kitűnt volna. Szeretetet mutatva csalta meg Pármát;
míg vonakodott attól, hogy őt a helytartóságtól fel
mentse és Pármát a párisi küldetéssel bízta meg, Fuentes már útban volt; a parancs, a mely Pár
mát szégyenletesen kiűzte a helytartóságból, már alá volt írva azalatt, míg ez Francziaországban a király szolgálatában ontotta vérét és elpusztította az egész
ségét.1 2
1 Corresp. de Philippe II, n, p. LXXXI.
2 Az előadottakból kitűnik, hogy Gachard téved, mikor azt mondja, hogy sem németalföldi sem spanyol történetíró nem sejtett semmit a titokról. Reyd mondja, hogy a mint egyesek hitték, Fuentes azért jött, hogy kormányzó tábornok legyen Párma helyett (195. 1.) és Carnero szemükre hányja a hollandusoknak (I, IX. c. 25.), hogy ők azért hogy a spanyol királyt rágalmazzák, azt hiresztelték, hogy Fuentes Párma fel
váltására jött. Általában el volt terjedve a hír, hogy Pármát megmérgezték. Halála után Taffin, a Rendek ügynöke ezt írta nekik Francziaországból 1592 decz. 20-án: „Beaucoup croyent que le Roy d’Espaigne s’en resjouyra (over Parma’s dood)
P Á B M A V É 0 E 167
De bármily megvetésreméltó volt is Fülöp áru
lása, nem értek egyet azokkal, kik a királynak már azt is felróják, hogy helytartóját mással kívánta helyettesíteni. Ebben nem látok semmi kárhoztatásra- méltót. Kétség nem fér hozzá, hogy azok a szolgála
tok, a melyeket Párma Spanyolországnak tett, nagyok voltak és elismerésre tarthattak igényt. De őt azért a kormány élén hagyni azután is, hogy feladatára ke- vésbbé alkalmasnak mutatkozott, hiba lett volna. Hogy Fülöp elégedetlen volt Párma kormányzásának ered
ményével az utolsó öt év alatt, azon nem lehet csodál
kozni. Párma csak vonakodva hajtotta végre a király terveit Francziaországban; kétféle érdeket szolgálva, mindkettőnek kárára volt: először, hogy Groningen és Nijmegen segítségére jöjjön és a következő évben hogy Koevordent felmentse, kétszer elhalasztotta a megparancsolt hadjáratot Francziaországban, anélkül, hogy Nijmegent és Koevordent megmenthette volna és bizonyára a Liga és a király francziaországi be
folyásának a hátrányára.1 Viszályban élt a párisi spa
nyol követekkel; nem fért meg Mansfelttel és a leg
több alvezérével. A tanácsosok, kikkel magát körül
vette, nem élvezték a király bizalmát. A kormányzás, főleg a pénzügyeké, nagyon-nagyon zűrzavaros volt;
mindenféle visszaélés folytán India kincseit is mind elnyelte volna. Ezenkívül lappangó betegsége kép
telenné tette őt arra, hogy erőit úgy összeszedje, a
pour avoir maintenant le moyen d’y avoir un autre en sa place, qui sera plus affectioné de faire la guerre en France“.
(Krön. Histor. Gen. XIX. 584. 1.)
1 Erzsébethez írt leveleikben dicsekednek a Rendek, hogy az 1591. és 1592. év hadjárataik azáltal, hogy az ellenséget Németalföldön foglalkoztatták, Francziaországnak javára voltak.
mint az kívánatos lett volna. Mi volt természetesebb, mi volt jogosultabb, mint hogy Fiilöp őt egy ügye
sebb emberrel akarta helyettesíteni: hiszen megtett szolgálatokért való háládatosságból a fejdelem nem áldozhatja fel az állam érdekét. De tapasztalatlan és ügyetlen utódai, kiket Fülöp oda rendelt, elégséges okot adtak arra, hogy déli Németalföld még sokáig sirassa Pármát. Az új kormányzás nem tette jóvá azt, a mi el volt rontva; ellenkezőleg a rossz még csak majd ezután fejlődik ki erősebben.
TIZEDIK FEJEZET.