1 A békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum 2005. augusztus 11 – szeptember 25. között Perlrott Csaba Vilmos halálának ötvenedik évfordulójáról emlékezett meg Nagytermében rendezett kiállításával. A tizenegy köz- és magángyûjtemény anyagát magában foglaló, mintegy hetven tételbõl álló kollekció bemutatásának következõ állomása a Kassák Múzeum, amelyet a békéscsabai tárlatot rendezõ dr. Benedek Katalin, a Magyar Nemzeti Galéria mûvészettörténésze nyitott meg. A fentiekben a 2005. október 2-án elhangzott szöveget közöljük. (A szerk.)
a mûvészeket, könnyebben helyezi el, könnyebben talál helyet azoknak, akiknek mûvé-szete egyértelmûen besorolható. Azoknak, akikrõl szervezõdések, csoportok, iskolák révén lehet szólni. Ugyanígy könnyebben megy a dolog, ha az adott mûvész éppen a nagy magányosok közül való, akik csak önmagukat képviselik, még ha elátkozott mûvé-szek is.
Mit kezdjünk azonban azzal, aki igazán egyik kategóriába sem tartozik? Egyszerûen csak kiváló festõ, nagyszerû mûvész...?
Néhány mûvészettörténész – mint azt Csaplár Ferenc is említi a jelen kiállításhoz készített tanulmányában – szinte erõszakkal igyekezett besorolni õt valamelyik csopor-tosulásba. Igyekeztek beskatulyázni, még ha közelebbrõl megnézve ennek nem is volt eléggé szilárd az alapja.
Erre jellemzõ, hogy az 1955-ben bekövetkezett halála utáni idõszakban például elsõ-sorban mint szentendrei festõrõl beszéltek róla, miközben franciás iskolázottsága szinte említés nélkül maradt.
Különösek ezek a kilengések a dicsõség és az elhallgatás végletei között. S ezekhez hozzájárulhat a legveszélyesebb: a félremagyarázás. És nem mondhatjuk, hogy mindez az egykori, hivatalos mûvészetpolitika diktátumára történt. Sokan egyszerûen csak „hall-gatólagosan” nem figyeltek oda.
Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Perlrott Csaba Vilmos olyan festõ volt, aki a kellõ idõben hozta Magyarországra a nyugat-európai mûvészetet. Ugyanakkor a legke-vésbé sem „Nyugat-Európa-epigon”, tapasztalatait nem másolásként valósította meg.
Folyamatosan arra törekedett, hogy azokat a látásmódbeli értékeket, amelyeket külföld-rõl hozott, magyar gyökereivel, a magyar indulat- és érzésvilággal ötvözze. Ez pedig egészen újszerû – néha persze kevésbé sikerült – képeket eredményezett. Egyszóval, aki a nyugat-európai idõvel mérve kortárs volt, az a korabeli Magyarországon úttörõ mû-vész lehetett és Perlrott az is volt.
Amikor az 1980-as évek elején munkához láttam, mondhatom, még nem túlságosan tolongtak iránta a szakmai szinten is érdeklõdõk. Ezért nagy öröm látnom, hogy ma már egyre többen felismerik jelentõségét és foglalkoznak vele.
1982–1983-ban Nagybányán, Kolozsvárott, Nagyváradon, Szatmáron és a Felvidé-ken kutattam fel munkáit. Természetesen a magyarországi magángyûjteményeket is sorra vettem, valamint a már említett közgyûjteményi anyagot.
Perlrott oeuvre-jét szinte végig átszövik nagybányai tartózkodásai, hiszen több mint harminc éven keresztül mindig Nagybányára tért vissza és innen indult tovább. Mun-kásságában ez a mûvésztelep kiemelten fontos szerepet töltött be. Perlrott saját vélemé-nye szerint is mûködésének legmeghatározóbb momentuma volt.
A munka gyümölcseként 1989-ben a szekszárdi Mûvészetek Házában 85 mûve be-mutatásával reprezentatív kiállítást sikerült megszerveznem és rendeznem. Ezen köz- és magángyûjteményekbõl származó mûvek szerepeltek.
Jelenleg a Magyar Nemzeti Galéria fauve-kiállítást tervez, és mint tudjuk, Perlrott Csaba Vilmos Matisse szûkebben vett tanítványi-baráti köréhez tartozott és a fauve-okkal együtt állított ki Párizsban. Feltételezem, hogy a tervezett kiállításon is szerepelni fog jónéhány mûve, de ez még a jövõ.
Enteriõrkép a békéscsabai Perlrott-kiállításban. Fent a Munkácsy Mihály Múzeum tulajdonát képezõ Csendélet asztali órával, lent a Ferenczy Múzeum gyûjteményébõl származó Fürdõzõ katonák címû
kép szerepel. Fotó: Latorcai János
Mintha elõre megérezték volna a Patak Csoport alkotói, hogy a magyarországi para-digmaváltás egyre inkább olyan viszonyokból, dolgokból áll, amelyek csupán hasonlíta-nak valamire, vagyis olyan másolatok létezését tapasztalhatjuk, amelyeknek nincs erede-tijük – létmódjuk látszatszerû. Ez az árnyékvilág már nemcsak a platóni két világ jobbik felét nem ismeri, de önmaga alapjait sem, s így, az úgynevezett egy világ töredékeit is hagyja elveszni. Nem csodálkozhatunk azon, hogy az ideológia mentén szervezõdõ ural-mi-társadalmi nyilvánosságtól elfordul az ember. A Patak Csoport (is) ténylegesen a természethez közel, sajátos ellen-kulturális attitûdtõl vezérelve egy zempléni tanyán ala-kult meg 1994-ben, elsõsorban a képzõmûvészeti ala-kultúrában érvényesülõ piaci viszo-nyok kommersz áradata nyomán kialakult folyamatra reflektálva.
Nevezhetnénk ezt romantikus ezredvégi kivonulásnak is, de a Patak Csoport olyan öntörvényû középgenerációhoz tartozó képzõmûvészekbõl alakult, akik már külön-kü-lön is ismertek voltak a hazai képzõmûvészeti életben. Mégis vagy ennek ellenére létre-jött az alkotói kapcsolat közöttük, hiszen az öt alapító képzõmûvész taghoz 2004-ben már hat képzõmûvész, egy mûvészettörténész és egy mûvészeti író is csatlakozott. Eb-ben nem csupán a személyes barátság, hanem a kulturális önazonosság, az autonóm alkotásról vallott közös elv is meghatározó szerepet játszik.
Szemléleti credójuk szerint: potenciálisan minden ember lehet mûvész, de ez a képes-ség nem merül ki náluk a szakmai ismeretek retorikájában, mert az esztétikai minõképes-séget létrehozó tehetség el is veszíthetõ. Ezért van, hogy nem hajlandóak a vizuális kifejezést nálunk is oly általános, ízlést kiszolgáló festésmód által szalonképessé, eladhatóvá tenni.
Ezért nem hajlandóak a filozófiai értelemben vett semmit festeni. Valósággal menekül-nek a képkliséktõl, a rutintól, a bevált megoldások ismételgetésétõl. Véleményük szerint az alkalmazott technika határa ott van, ahol a szellem elindul. Közelebbrõl ez azt (is) jelenti, hogy nem az újabb és újabb technikai újítások többszöri közvetítettsége által létrehozott vizuális rendszert és logikát tekintik a képzõmûvészet kizárólagos ontológiai alapjának. Ezért nem is hajlandóak a hagyományos festészettel való radikális szakításra sem, mert mindegyikõjükben mélyen él az archaizáló, a közép-kelet-európai avantgárd-ban gyökerezõ vizuális szemlélet ikonjellegû felfogása.
E közösen felvállalt alkotói ethosz, az értékvállalás patak-szimbólumi áttetszõsége el-lenpontozza a körülöttük „fodrozódó” állóvizet. Ezen ellenpont vizuális szellemtere ér-telmi módon absztrakt, érzelmi módon figuratív. A Patak Csoport tehát – stílszerû módon – a még élhetõ létvizû képzõmûvészet forrásából próbál meríteni.
Inspirációs csírák képi egységei
Meghatározó a közös alkotói együttmûködés fenntartásában Somogyi György képzõ-mûvész képzõ-mûvészetszervezõ tevékenysége. Somogyi György, aki hosszú ideje a saját lakó-helyének elnevezését, Szigetszentmiklós élõ metaforáját, vagyis az insulát, az