mûvek és a
Vajda Lajos Stúdió Kulturális Egy., Szentendre, 2004
tálja. A sokszor emlékezésszerû szövegten-geren csak az elszántak evezhetnek át, azok, akik megfelelõ komolysággal – megfelelõ játékos komolysággal – érkeznek partjaihoz.
Milyen világot ismerhetünk meg a könyvbõl? A szerzõ nem budapesti, hanem – ahogy egyik írásának címe is jelzi – szent-endrei (azaz regionális) nézõpontból für-készi a mûvészeti szcénát, s nem a magyar-országi mûvészettörténeti kánon és a nem-zetközi piac szerint legsikeresebbnek szá-mító mûvészek életmûvét vizsgálja.
Munkálkodása folyamatos, hiszen számos alkotóval több alkalommal is foglalkozott (pl. Aknay János, Bereznai Péter, Dienes Attila, Gubis Mihály), mely töredékekben már benne rejlik a teljes életpályát átfogó monográfia lehetõsége, ahogy 1998-ban Bukta Imre esetében ez meg is valósult.
Ha Szentendre – akkor Vajda Lajos Stú-dió. S valóban, a könyv gerincét azok az írások, beszélgetések alkotják, amelyek a kecskeméti elõzmények után az 1960-as évek végén formálódó, majd 1972-tõl hi-vatalosan is e néven szereplõ csoport kiala-kulásának részben történeti, részben szem-léleti összetevõire világítanak rá. Már Kecs-keméten ismerte egymást a VLS két vezér-alakja feLugossy László (Laca) és efZámbó István (Öcsi), ahogy az egyik interjúból értesülünk: „1967-ben, érettségi után fény-képészetet tanultam, és ekkor került ide Zámbó Öcsi, akinek itt élt a nagybátyja, aki nyomdászként dolgozott a városban, és amikor Öcsi abbahagyta a gimnáziumot Szentendrén, az õ segítségével idejöhetett nyomdászinasnak.” Majd a szentendrei újabb tagok, mint például az eredetileg Tatabányán élõ, zenei performer, hulladék-fémszobrász Lois Viktor bekerülése szin-tén véletlen kapcsolatok révén alakult:
„Viktor úgy került ide, hogy Öcsi felesége Viktor feleségével járt együtt az esztergo-mi tanítóképzõbe, és õk esztergo-mindig eljöttek a megnyitóinkra.” („Dojó, dojó magyar dojó”, avagy leszámolás a kommersszel” – Beszélge-tés fe Lugossy Lászlóval, 1986).
Ennek a két életrajzi mozzanatnak a fel-villantása a szûkebb tényközlésen túl azért érdekes, mert az eredetileg történész vég-zettségû Novotny lényének összetett, do-kumentáló-közvetítõ habitusára világít rá:
a magas fokú íráskészség és irodalmi igé-nyesség (idõnként önálló életet élõ, bur-jánzó „filozofikus”, „dadaista” stb. futa-mokkal) aprólékos adatgyûjtéssel, a tények feltétlen tiszteletével párosul. Mindig ér-zékeljük a szöveg pozícióját, tudjuk Novotny mikor áll elõttünk a mûvek át-szellemült mediátoraként, vagy kommen-tátoraként, s mikor törekszik arra, hogy az idõben széthúzódó (mûvészet)történeteket felgöngyölítse, a visszaemlékezõk adatait egymással ütköztesse. Novotny a mûvek és mûvészi magatartások által kirajzolt spiri-tuális tér definiálásához elõszeretettel idézi többek között Borges, Jakob Böhme, Matei Cãlinescu, Mircea Eliade, Hamvas Béla, Mereskovszkij, Nietzsche, Paracelsus, Schmitt Jenõ Henrik és Schopenhauer ide-vágó mondatait, mint ahogy a 20. század elején a modernizmus és az avantgárdizmus által megteremtett képi nyelvezetet máig használhatónak tekinti, ilyenformán ma-gától értetõdõ természetességgel hivatko-zik egy-egy kortárs kapcsán az elõdökre, Bálint Endrére, Barcsay Jenõre, Csontvá-ryra, Duchampra, Kandinszkijra, Kassák-ra, Korniss Dezsõre, Malevicsre, Moholy-Nagy Lászlóra és természetesen Vajda La-josra.
Mindig szüksége van azonban arra az inspirációra, hogy a mûvek, sõt a mûvész is testi-szellemi közelségben legyen. A szü-letõ írások (nemcsak a beszélgetések) tehát közös alkotásként funkcionálnak. Novotny nem akadémikusi magaslatról ítélkezik, s az elfogadott mûvészettörténeti, esztétikai tézisekhez méri a születõ képzõmûvészeti termékeket, hanem empatikusan a mûvész, illetve a mûveket befogadók nézõpontjába helyezkedve mintegy kiszélesíti, a verbális mezõben is érvényessé teszi az alapvetõen vizuális-zenei (lásd: a zömmel
szentend-reiekbõl alakult A.E. Bizottság együttest) megnyilvánulásokat. Nem véletlen, hogy szimpátiája és vonzalma leginkább a nonkomformista, nem hivatalos, a mûvé-szet-alkotást életformaként valló és követõ mûvészekre, csoportokra és tendenciákra irányul, amelyeket az akadémiai képzés el-utasítása, az egyénien felhasznált folklorizmus és mitologizmus, a legszéle-sebb értelemben vett tárgykultúra tudatos alkalmazása (giccs), az ábrázolható témák teljes szabadsága (szexualitás), s a Hamvas Béla-i értelemben vett próféta/bohóc atti-tûd jellemez.
Ez a magatartásforma az akkor még (’80-as évek) fizikailag érezhetõ politikai hatá-rokon át is utat talált a hatá-rokon gondolkodá-sú mûvészekhez. Felfejthetõ, s Novotny
„dokumentációjában” rengeteg apró rész-lettel gazdagodik az a kapcsolati háló, amely a VLS és a MAMÛ, azaz a Marosvásárhe-lyi Mûhely tagjai között szövõdött valami-kor 1980 után, hiszen a „MAMÛ része volt annak a magyar nyelvterületen is kibonta-kozó internacionális szemléletû s szubkul-túra jellegû neoavantgárd mûvészeti moz-galomnak, amelynek számos, idõben elõt-ti és párhuzamos megnyilvánulását fedez-hettük fel közvetlen környezetünk és a világ mûvészettörténetében.” (MAMÛ, Maros-vásárhelyi Mûhely 1978–1984, Tegnap és Ma, 1989) A marosvásárhelyi társaság többsége – Elekes Károly, Nagy Árpád
„Pika”, Krizbai Alex stb. – a romániai po-litikai helyzet rosszabbodásával az évtized közepére áttelepült Magyarországra, ahol a beilleszkedés megkönnyítéséhez éppen a
„vajdások” teremtették meg a megfelelõ szellemi rezonancia-közeget. A mindkét csoport által képviselt szubkulturális, tisz-ta mûvészi életforma azután közös kiállítá-sokban, akciókban jelentkezett, mint ami-lyen a Vigadó Galériában – az éppen Novotny által rendezett – Unikornis címû kiállítás volt. „Az UNIKORNIS mint egy-szarvú, fiktív és fénylõ állatszimbólum, azt
az utat kívánja megmutatni, amely idáig vezetett; azt az eszmei magot akarja kifeje-zésre juttatni, azt a közös pontot keresni, amely a szóban forgó mûvészek mûveiben, felfogásában, életvitelében, gondolkodás-módjában kétségtelenül ott rejlik; és egy olyan reményt, egy olyan ideát szeretne elõttünk újra megcsillantani, amely lelkünk legmélyén egyenlõ a mûvészi tisztességgel.”
(Elõszó az Unikornis kiállításhoz, 1991) Az idõ múlásával, az életmûvek bõvülé-sével törvényszerû, hogy egyes mûvészek kitörnek a szubkulturális peremhelyzetbõl, s ideig-óráig a központba, az általános ér-deklõdés központjába kerülnek. Annak el-lenére, hogy ma már lehetetlen a kortárs magyar mûvészettörténetet a Novotny ál-tal favorizált nevek legjava nélkül megírni („kanonizálódás”), alkotásaik a különféle múzeumok, köztük a Magyar Nemzeti Galéria állandó kiállításának fontos darab-jai lettek („múzeumiság”), s például Lois Viktor az 1993-as, Bukta Imre pedig az 1999-es Velencei Biennále magyar pavilon-jának egyik fõszereplõje volt („hivatalossá válás”), a lényeg nem változik: létezik a magyar mûvészetnek egy olyan kikerülhe-tetlen, alternatív szemléletmóddal párosu-ló szelete, amelynek folytatásában, folytat-hatóságában nemcsak Novotny hisz. A
„szétguruló üveggolyók” tehát szétáradó, üzenethordozó, figyelemfelkeltõ eszközök, a másokkal – a mûvekkel, a mûvészekkel, a közönséggel – való dialógus lehetõségé-nek lekerekített példái. Ahogy egy beszél-getésben a MAMÛ-tag Ferenczi Károly képzõmûvész Novotnyra érthetõen is meg-fogalmazta: „Meg lehet számolni a tíz uj-junkon, hogy hány fontos kérdés létezik az ember, az emberiség számára, ami egy-folytában visszaköszön a története, a tör-ténelme során, mert igazán soha nem tud-ja megválaszolni õket. Csak kérdezgetjük egymást, és ezzel telik el az idõ. De leg-alább tudjuk, hogy ezen a téren nem va-gyunk egyedül. Én tehát a mûvészetben
soha nem akartam elkülönülni, inkább megfürödni a másik ember gondolataiban.
Sõt, beleolvadni, belerezegni a környeze-tembe. Valójában mindig arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy
egyetlen-egy komoly lehetõségünk van az életben, az életre: a kommunikáció.” („Mûved, em-berségedet hordozza” – Beszélgetés Ferenczi Károly képzõmûvésszel, 1996)
Somogyi György: Kirándulása szigeten II. (2004; olaj, vászon; 200×140 cm)
Kéri Mihály: Létra (2001; akril, vászon; 200×100 cm)
IRODALMI, MÛVÉSZETI ÉS TÁRSADALOMTUDOMÁNYI FOLYÓIRAT Megjelenik kéthavonként. Kiadja a Békés Megyei Könyvtár.
Felelõs kiadó: dr. Ambrus Zoltán. Szerkesztõség: 5600 Békéscsaba, Derkovits sor 1.
Telefon: 66/530-206; 66/454-354/106. E-mail: barka@bmk.hu. Internet: www.bmk.iif.hu/barka Szerkesztõségi fogadóórák: hétfõn 14.00–16.00 óráig.
A társadalmi szerkesztõbizottság tagjai: Ambrus Zoltán (elnök), Banner Zoltán, Cs. Tóth János, Erdmann Gyula, E. Szabó Zoltán, Timár Judit.
A lapot tervezte: Lonovics László.
Alapítók: Cs. Tóth János (felelõs kiadó), Kántor Zsolt (fõszerkesztõ),
†Petõcz Károly (mûvészeti vezetõ) HU ISSN 1217 3053 Nyomdai elõkészítés: Kovács Sándor Nyomdai kivitelezés: Kolorprint Kft., Békéscsaba
Megrendelhetõ a szerkesztõségben. Elõfizetési díj: 1 évre 1800 forint.
Terjeszti a LAPKER Rt.
Kéziratokat nem õrzünk meg, de visszaküldjük, ha kapunk megcímzett, felbélyegzett válaszborítékot.
Az elektronikus úton küldött írásokat lehetõleg „rtf” formátumban kérjük.
2005/6.