dést betűje szerint betartanom? Valóban kegyetlen, ki egyszer törlesztene csak százszor száz megaláztatásért? A z volnék, mert egyszer, csupán egyetlen egy-szer érezni kívántam, hogy remeg kezemben meleg húsa? H á n y s z o r kellett nekem, borzongva félelemtől, o s o n n o m alkonyattájt haza a Rialtóról, h o g y naplemente előtt a gettóba visszaérjek, s ne állja el u t a m a részeg pórnép, ha bortól ittasulva hangosan, kocsma elé kitódul, s mert kaftánt lát, a nyála gyű-lik, s keze n y o m b a n ökölbe szorul. Bár feledni tudtam volna minden gúny-kacajt!
Én végül valóban A n t o n i o húsára vágytam, m e r t bár ő csak sértő szavával adta t u d t o m r a , mit gondol felőlem, ám ha ő nincs, szintúgy a többi velencei ur, ki olykor nyíltan, olykor leplezetten uszította ránk a csőcseléket, n e m bá-torodik fel soha úgy e horda, hogy nap nap után tőlük félni kelljen. S ő tudta, mit tesz, n e m úgy, m i n t a söpredék, mely akár vörös lepelre feldühödő állat, fújtat, prüszköl, hörög, ha meglát egy zsidót.
Bosszúra vágytam. Kapóra jött a kölcsönkérelem. H á r o m e z e r dukátért másként testéből egy f o n t húst ki n e m k ö t ö t t e m volna. Ki lenne oly b o l o n d emberhúst követelni aranyért cserébe? Kutyának vetendő hús, haszontalan ha-szon. G y ű l ö l t e m őt. Gyalázott, gyalázta népem, r o n t o t t a üzletem, uzsorának keresztelte hasznom, és végül megrabolt. F o r r t bennem: mi m i n d e n t tehetnék Vele, ha kezemre juttatná őt a sors. Bár tudtam, ölni bűn, hiába szerződésünk, vállaltam volna végül mégis tettem szörnyű súlyát. Én n e m vagyok „keresz-tény", n e m vagyok „megbocsátó". B ű n ö m se volt azonban, mit a keresztény-nek kellett volna elnéznie keresztény-nekem. Miért vártak hát tőlem belátást, irgalmat, megértő engedékenységet, kiknek részéről e kegyelem n e m ért soha. Miért kérték számon rajtam azt, miben k ö z ü l ü k senki, soha n e m részeltetett.
A pénzt, az ékszert, s az egyetlent, mi volt még, húst húsomból, vért vé-remből elrabolták. Egyedül maradtam e szellemjárta házban. Nevetve csúfoló-dott rajtam mind, a gettófalon túl, ki hírét vette. A n t o n i o barátai voltak, Ve-lence aranyifjai, kik sűrűn őgyelegtek erre az u t ó b b i időben. O d a l e t t p é n z s arany, fizessen hát hússal és vérrel, ki azzal tartozik. Jussom kívántam csak, jogosan azt, mi jár. Gyűlöltem, mert gyűlöletben éltem, mióta csak az eszemet t u d o m .
Tisztában v o l t a m azzal, fejemre szállhat k i o n t o t t vére m i n d e n egyes cseppje, de az alkalmat elszalasztani n e m akartam semmiképpen. N e m kellett volna végül pénze, csak a zálog. Bosszút akartam állni mindenért. Ki n e m volt még helyünkben, mit se tudhat arról, hogy él, hogy érez, kit oly sok nemze-déken át csak gúnykacaj, ütleg és pajeszrángatás kísér, irigység s mégis lenézés bélyegez. A z alkalmat, mi felkínálkozott, n e m hagytam volna ki, ha jog s igaz-ság n e m csupán a velenceit illetné meg itt. Porhintés csak, hogy jóhíre érdeké-ben, Velence tiszteli és óvja az idegen jogát. Kínálhattak volna százannyi duká-tot, m i n t visszajárt volna a kölcsönömből, ha tartozásáért cserébe szerződésbe
^^ 20 tiszatáj_
foglalt jogommal élhetek. N e m pénzét akartam. A bosszú éltetett, hogy meg-toroljam mind a szégyent, a gettófalat, a sárga foltot és a süveget, elcsábított lányom, űzött életünk. (Mellére bukó fejjel ül, mint aki elaludt. Fújtat, erőt gyűjt.)
Eletem lett a pénz. Mert ez jutott, pénzen megváltott élet. Ki gyűlölt is, hajbókolt énelőttem. Látni vágytam újra s újra arcukat, a vértelen sápadt te-kintetet, mely kér, k ö n y ö r ö g kétségbeesetten. Nagy úr a pénz, a nagyuraknál is nagyobb. Szavára megjuhászodik minden kevély, és rajta élet vásárolható.
A mifajtánk meg jósorában is szorong, hisz volt már rosszabb, ezért úgy lehet még, és bár hiszi, hogy imáival sürgetheti a jót, mégis bölcsen teszi, ha aranyai-val hál. Ki tudja, mire ébred?
H a z á m n e m volt soha, a várost sem engedték szeretnem, hol éppen éltem.
O t t h o n o m volt. Nincs már. Laktam, hol volt megélhetésem, hol pénzemet kamatra legjobban kihelyezhettem, s hol k é m é n y e m füstje legkevésbé facsarta mások felettébb kényes orrát. H a z á m a pénzem, éjszakáim nyugalmát vásárol-hattam meg haza helyett, vagy Szentegyletünktől a végső nyughelyet, melyben sorsom szerint mégsem lesz részem. (Hirtelen elhallgat. Feláll, suttog.)
Mi ez? Ki az? Itt volnának máris? D e hisz csak most... Vagy csupán kép-zelődöm? (Ismét elhallgat, figyel.) N a g y ég, ez ő! N e m lehet más, csak ő! (Az aj-tóhoz lép, a deszkákra tapasztja fülét, hallgatózik, leselkedik a réseken át, utóbb, mint akinek nehezére esik mozdulni, nekitámaszkodik, majd ellöki magát a desz-káktál, s az ágy felé botorkál.)
Talán csak ébren álmodom. Kint lassan virrad, s egy percre sem h ú n y t a m le még szemem. Hallottam hangját, ha n e m is láttam őt. Eljött és sírt, kopog-tatott az ajtón. Apám, apám, suttogta át a deszkán. Szólongatott, hogy eresz-szem be végre, fontos hírt hozott, hát segítsek, hogy segíthessen ő is. Azonnal induljak el vele. H o g y ő segítsen rajtam, nahiszen! Talán a b ű n t u d a t vezette őt ilyen hamar haza. Ü v ö l t ő tömegből is felismerném e hangot. A k á r h a anyját hallanám. (Az ágynál megáll, hirtelen megfordul. Öklét rázza.)
H o l t a n feküdne inkább, mintsem meggyalázzák, s idegennek szülje átkos fattyait! Bár holtan feküdne lábam előtt, nyakán s fülében anyja ékszereivel!
Bár ravatalon látnám együtt dukátjaimmal! Tubainak sírtam, aki hírét hozta, hogy itt meg ott látták a lányt, kinek nevét én számra t ö b b é soha n e m veszem.
Nincs is lányom, csak volt. Halott, elveszett. Megszaggattam érte ingemet.
D e bűnös az is, ki megtévesztve bűnbe vitte őt, amikor eljött az az éji óra, ki mézes szép szavának mákonyával fülét süketté tette minden józan szóra.
Szerencsétlen b o l o n d , k i n e k h a z u d t a k s z á m í t ó n , hidegen. T á n velenceinek t u d n á m á r ö n m a g á t , s tán k e r e s z t é n y n e k is, m í g n e m egy n a p o n férje vágja majd arcába: idegen. Sótlan lesz a leves, vagy éppen sós a hús, vagy l o m h a lesz, vagy éppen túl serény. Szórja akár a pénzt, vagy verje a fogához, legyen ki-hívó, legyen éke az erény, legyen hűvös, eméssze szenvedély, egyremegy, mit tesz, ha kövér, ha sovány, ha sír, ha mosolyog, az lesz a baj, mi épp rásüthető.
1997. október üli
Mert egy kérdés dobol akkorra már csupán ura fejében: mit keres még mindig otthonában e nő?
Először csak halkan érinti meg a férfileiket, számára is szokatlanul az ér-zés, egy-egy elejtett baráti megjegyzés n y o m á n , s csak lassan érlelődik benne terhes, kínos kétség, mígnem egy alkalommal, házában, fényes lakomán, az addig csupán titkon, leplezetten fortyogó gúny, lenézés, kíváncsiság kifut, per-zsel, lekozmál. Amíg a lelkes, ifjú asszony az asztaltól felállva a k o n y h á b a siet, a készülő fogást, hogy vigyázza, s lelkét kitenné ő az úri társaság előtt, hogy büszke lehessen rá hitvese, kerekedik o t r o m b a móka. Urát ugratják jó család-ból származók, felfedezvén viselkedésén, mi több, az arcán, hogy n e m csupán a hálójába vonta, de törzséhez is hasonlatossá tette Sára, Rivka, Ráchel s Lea utóda. (Tmyerébe temeti arcát, leroskad.)
Lea, ó Istenem! Lea! Maradt volna legalább a lány, ha már Lea, én jó Leám esztendőkkel ezelőtt megözvegyülten itthagyott. Míg élt, n e m érdekelt, rólam ki mit fecseg. S hogy akkor is akadt, ki gyűlölt? Mit se számított. Velem volt, most meg magam vagyok. A házba érvén, hogyha bezárult m ö g ö t t ü n k az ajtó, akárha n e m is lett volna Rialtó, kívülrekedt a baj, hangos, mocskos Ve-lence. Emlékszem, itt bent mindig meleg, halk neszezés, kemence, akárha mindig szombat, és sülne a kalács, a pénz, a m u n k a várhat, az o t t h o n nyu-galma bensőmben szétáradt. Megfizettem volna bármi árat, m i k o r a gyermek-agyból felkelni nem tudott. így ő ma nincsen. (Rázza a hangtalan zokogás.) Két nap alatt Isten elvette egyetlen igazi kincsem. Úgy hiányzik ma is, m i n t akkor.
Mellemben üresség sajog. A z emlékezés ha elragad, mint ki mélység szélén áll es beleszédül, úgy vagyok. Mindenről eszembe jut: lehet az nyári nap az égen, vagy téli éjszakán a csillagok.
H a n e m lett volna ott az apró gyermek, sírva bölcsőjében, m i n t ki tudja már, kit elveszített, az pótolhatatlan, fájdalmam a legszörnyűbb b ű n b e visz.
Megmaradtam mégis, felnevelni őt. A z egyetlen, mi ok volt s cél is egyben. Én asszonyt mást megismerni n e m vágytam, háltam inkább egyedül, hideg ágy-ban, m e r t mindegy volt, így élek-e, vagy mással lesz dolgom, kivel úgyse lesz m ó d soha Leámat p ó t o l n o m .
Hibás vagyok, mert anyja helyett anyja n e m lehettem. Hibás, mert ú j asszonyt, ki Lea gyermekének is gondját viselte volna, látni sem akartam. Lea helyébe mást, hogy itt éljen velünk? Ez képtelenség. T u d t a m a k k o r is, h o g y szükség lenne rá, csakhogy n e m bírtam volna elviselni, miről tudtam, hogy ugy kell lennie. N e m vitt rá a lélek. Magam neveltem fel. Á m anyja arcát s lel-két, bocsássa meg, ki tudja, n e m leltem meg soha, arcában, lelkében hiába is kerestem.
D e megszökni, s meglopni apját? Sejtelmem se volt, hogy képes erre. N e m voltam hozzá oly rossz semmiképp. N e m volt boldog? É n se voltam az. Ö r ö k gyász ült a házon. Hiába gyűlt vagyon, hiába pénz és ékszer, ha mégis m i n d e n
^^ 22 tiszatáj_
arról szólt csupán, mi nincs. H o g y n e m volt boldog? Lehetett volna még.
D e anyjában én az egyetlent vesztettem el, ki valaha is o t t h o n t adott nekem.
S a gyűrűt, jó Leám kezéről, mely vékony, kecses ujját egykor körbe-vonta, s szent kötelékünk örök emléke volt, az anyja emlékéhez hűtlen lány, m i k o r ültő helyében nyolcvan dukátot költött Genovában egyetlen éjszaka, e gyűrűt, Lea gyűrűjét, szerelmünk zálogát egy majomért odaadta. Egy m a j m o t érte, egy majmot! Ez volt a türkizem, Leától kaptam vőlegény k o r o m b a n : egy egész őserdőnyi majomért sem adtam volna. N e m anyja lánya ez, ha képes erre, sírtam Tubainak, e régi jóbarátnak aznap este zsinagógánk sötét udvará-ban, tenyerembe rejtve könnyeim. Egy majomért, zokogtam, majd dühöng-tem, egy majomért. És persze híre ment, s ki hallotta, mi történt, n e m értett belőle semmi mást, csak hogy az uzsorás kevesli azt az árat, mit szökött lánya alkudott ki drága ékszeréért.
Egy m a j o m . S persze előbb-utóbb ennek is n y o m a vész, m e r t férjének italra, nőre, kártyára kell a pénz. S ha emlegetni merné a balga lány, egy szava se lehet, máris letorkollják, s kiérdemli k ö n n y e n a zsugori, zsidó cafka nevet.
(Felegyenesedik.)
A n t o n i o bűne volt ez is, és cimboráié. Hisz ő a szentjük, mind az ő ba-rátja. Aljas szándékkal forralt bosszú volt, mihez cinkosul lányom elszegődött.
Bassanio, a gaz, adósom, kiért A n t o n i o kezességet vállalt, elcsalt, hogy nála va-csoráljak. Minden fogást hamis mosoly kísért, álszent sajnálkozás, hogy n e m fogyaszthatok, s csak késő éjjel, az étkezés végéhez érve, korgó gyomorral fo-gadhattam el a felkínált gyümölcsöt. T u d o m ma már, n e m másért hívott, mint hogy megalázzon. Beszéljek csak, mondta, önmagamról. O l y keveset t u d u n k mi rólatok, zsidó. Megtévesztett e kíváncsisággal. Végre-valahára emberszámba vesznek. Remélni kezdtem, ha barátja ily szíves, viszonyunk tán Antonioval is megenyhül. Tisztelettel kérdezett, hát elhittem, őszintén érdeklődik.
Áradt a szó belőlem, míg a szolga, szolgám ki volt korábban, de tőlem el-szegődött, s ki addig csak járkált ki-be tálakkal sürgölődve, u r á h o z n e m hajolt, s fülébe súgott. Shylock, ugye most megbocsátasz? Te ne tudnád, hogy mindig első az üzlet?, állt fel Bassanio, jelezve, hogy vendégeskedésem ezzel véget ért.
Éjfél volt. Miféle fontos üzlet szólíthatja el ilyenkor?, furdalt kíváncsiságom, de tisztelettudóan megköszöntem, hogy ott lehettem nála aznap este. A szolga kísért a ház kapujáig, szolgám, ki elhagyott, s tőlem illendően ott elbúcsúzott.
Megenyhülten ballagtam haza, zsebemben Bassanio levelével, ha jön az őrjárat, ne essék bántódásom, s kész lettem volna rá, hogy zálogomról, ha tör-vény szerint járna is netán, lemondjak. Alig hittem szememnek, látván kifosz-tott házam. Fellármáztam a gettót, s akadt egy szemtanú. O minden kétséget kizárva állította, kik ólálkodtak ott, a ház körül. O k voltak, n e m vitás, az ő kompániája. A n t o n i o is be volt avatva, ha n e m p o n t ő tervelte ki a színfalak mögött, hogyan s miképp legyen.