Válasz egy levélre.
Uram!
Átértem és méltányolom megdöbbenését, amely panaszos leveléből kicsendül. Ön, miként tiszte
letreméltó atyái, egész életén át olcsón vett és drágán adott, amely célszerű művelet révén sikerült meggazdagodnia. Míg azonban önből így közbecsülésnek örvendő polgár lett, egyetlen fia most — eléggé nem kárhoztatható módon — meg
bontani készül a sort. író akar lenni. író. Szóval bizonytalan és valószínűtlen ember. Rettenetes dolog ez. Rettenetesebb, semmint ön, aggódó atyai szívének remegésével, első pillanatban érzi.
Mert hogy fest az eset közelebbről?
Az író kérem, nem rendes ember. Ifjúkorá
ban hosszú hajat növeszt, a görögpótló óráin Boccaccio illetlen novelláit olvassa, később pedig élete legtermékenyebb éveit hazudozással tölti.
Mert jól jegyezze meg : a hazugság az író mester
sége. Hiszen mihelyt tollat vesz a kezébe, a való
ság helyett mindjárt egy nemlétező világba csöp
pen s annak áloméletét éli, álomemberek, álom
események között. Mindezt pedig a legszemérmet- lenebbül — életábrázolásnak nevezi. Ám jól tud
juk, hiába hangoztatja, hogy ő naturalista. Ez csak a hiszékenyebb állampolgárok
megtévesz-A N Y Á R SPO L G Á R DICSÉRETT. 157
tésére való, gonosz szemfényvesztés, vagy a leg
jobb esetben végzetes önámítás. A fotográfusok tisztes iparához nincs az írónak semmi köze. Igaz, figyeli, nézi, analizálja és összefoglalja az életet.
De nem éli. Ő abból örökre kiszakadt. Nem ér rá élni — az írástól. Sohase tud hát igazat mondani, mert sohasem érzi a valóságnak azt az igazságát, amelyet például ön érez, aki reggeltől estig, strazzája fölé görnyedve, összead és kivon. Az ön fia, uram, — ki kell ezt mondanom, — elveszett ember, ha ezen az úton halad tovább. Álmodni fog és sohase gyűjt vagyont. Ellenben el fogja költeni azt, amit ön szerzett neki. Elhanyagoltan öltözködik majd, adóját nem fizeti rendesen s az sincs kizárva, hogy színésznői fog elvenni fele
ségül. Mikor pedig haszontalan életmódjának szükségszerű következményeként az anyagi gon
dok kezdik gyötörni, beáll a társadalom rendje ellen lázadók sorába. Elvakultságában azt hiszi, hogy neki több joga van az élet értékeihez, mint józan, szorgalmas, hasznos munkát végző' polgár
társainak. Több, mint akár önnek. Felháborító lenne ez, ha nem volna egyben annyira nevet
séges. Hiszen az író azzal, hogy mesterségét — vagy ahogy 6' nagyzolón szokta hirdetni : hiva
tását — vállalta, dezentora lett a valóságnak.
Megszökött az életből s önként rekesztette ki magát belőle. És nézze csak meg, uram, milyen az a másik világ, amelybe könnyelműen elkalan
dozott? Goethe azt mondta róla : «Sehol sincs annyi tisztességtelenség, mint az irodalomban!»
Kérdem, kik csinálják ezt a tisztességtelenséget, ha nem az írók? Goethének elhiheti. Ö miniszter is volt.
158 A K É T E L K E D Ő K R IT IK U S .
Avagy hallgassa csak meg ezt a másik idézetet :
«Az íróban nincs semmi egyszerű érzés. Minden, amit lát és érez, megfigyelés tárgyává lesz nála.
Nincs egy lendülete, kiáltása, csókja, amely őszinte lenne. Ha szenved, jegyzeteket csinál szenvedéséről és elraktározza. És ha szeret egy asszonyt, úgy felboncolja, mint valami hullát.
Színésze és közönsége önmagának . . . Elevenen megnyúzott ember ő, akinek minden érzéklése fájdalom». Bizonyos Maupassant nevezetű úri
ember vallotta ezt így, egy tiszta pillanatában.
De a legsúlyosabb dolgok csak ezután követ
keznek. Ha ön egyszer átlapozza az irodalom történetét, lépten-nyomon olyan adatokra fog bukkanni, amelyekből rémülten bizonyosodik majd meg fentebbi állításom igazságáról, hogy tudniillik az író nem lehet rendes, normális ember.
Petrarca kétszázkilencvenhét szonettet írt egy hölgyhöz, akivel életében sohasem beszélt. Dante el akarta hitetni a firenzeiekkel, hogy járt a pokolban, ahol a ghibellinpárti politikusok — mint mondotta — külön fazékban főnek. Csoda-e, ha polgártársai végül is, mint hazaárulót száműz
ték? Ám gonoszabb esetek is vannak itt. Cervan
tes, valami zavaros gyilkossági históriába keve
redve, az argamarillai fogház fapadján írta Don Quijote bolond kalandjait. Villon péksüteményt lopott, Shakespeare pedig egész jeleneteket, Mar
lowe kollegája darabjaiból. De Főét pellengérre állították s levágták a fülét, mert csúfolódó pam
fleteket írt. Voltaire élete tele van gyalázatosság
gal. Pellico Silvio börtönviselt ember. Byronnak botrányai miatt el kellett hagynia Angliát. Swift megőrült és tíz évig vakogva hevert a tébolyda
A N Y ÁR SPOLGÁ R DICSÉRETT. 159
szalmaágyán. Kleist öngyilkos lett. Poe Edgárt megölte az alkohol. Balzacot a feketekávé.
Musset-t a szerelem. Mit mondjak önnek : Heine kikeresztelkedett . . . Nem, nem rendes dolgok ezek, uram. Vagy akar még közelebbi példákat?
Balassi, a vérfertó'zó', Listius, a gyilkos, Kazinczy, a rebellis, Csokonai, a borissza, Katona, Petőfi, Kemény, Vörösmarty, Péterfy, Cholnoky Viktor, Ady Endre . . . Bocsásson meg, azt hiszem elég.
Nem akarom túlbizonyítással kihívni a tökfejek megbotránkozását. De zokogva vallom : író nem lehet rendes ember. Valami bogara van, valami betegsége, valami ördögi vagy isteni szikrája, amely néha — engedelmet a pórias kifejezésért — úgy csapkod ki belőle, mint az istennyila.
Vigyázzon, nagyon vigyázzon hát uram a fiára, nehogy író legyen. Különösen ne — magyar író.
Mert ez dupla sors verés. Szavát nemcsak a nagy
világ nem érti, hanem azok sem, akik között
«otthon» van. Az emberek ma tőzsdejelentéseket olvasnak Magyarországon, nem regényeket. Hogy ezt nem tudják megérteni bizonyos makacs fiatalemberek? Mit akarnak? Hiszen tulajdon
képpen lelkűk legmélyén ők is azt a vágyat rejte
getik, — hiába és reménytelenül, — hogy olyanok legyenek, mint a többi, rendes ember. Csakhogy, fájdalom, ez már nem sikerül nekik. Ezért írnak álmaikról könyveket, amelyekkel megszédítik a gyanútlan polgárságot.
Higyje el, őszintén osztom az ön aggodalmait, segíteni azonban nem tudok. Sőt még tanácsot adni sem. Hacsak azt nem, hogy tegye kötelező napiolvasmánnyá kedves fia számára Platon Álla
mát. Ne ijedjen meg : Platon nem volt igazi író, —
160 A K É T E L K E D Ő K R IT IK U S .
bár úgy tudnának ma írni az «igaziak !» — csak bölcs. Hogy milyen bölcs, azt ön is be fogja látni, ha megsúgom, hogy ez a ragyogó eszű és ragyogó nyelvű filozófus az ő ideális államából örökre ki
parancsolt minden írót és költőt. .. Sajnos, honfi
társai nem fogadták meg tilalmát. De vigasztalásul mondhatom : meg is bűnhődtek érte. Hol van a mai Görögország a régitó'l ? Messzebb, mint ön az irodalomtól. Sőt messzebb, mint az ön szeretett gyermeke is lesz, — ha hallgat az okos szóra.