Hiába vágta le Herkules a lernai hidra hét fejét, hiába döfte szügyön Szent György lándsája a tűz- okádó sárkányt, az Ős-Butaság leviathánja ször
nyű testének hánykódásáyal tovább rengeti a világot. A titokzatos rém, amely ellen hadat visel minden civilizáció és kultúra, halhatatlan.
Már a régi bölcs latinok vallották, hogy vele szemben tehetetlenek az istenek is. Mit tehetünk hát mi, gyenge halandó emberek, akik egy év
tized óta dermedt rémülettel nézzük, mint sza
badul ki a ráfont békókból újra az apokaliptikus szörny, kit Butaságnak neveznek s kinek édes gyermeke a Gonoszság.
Öt esztendő telt el azóta, hogy Közép-Európa fölött foszolni kezdett az ágyúk füstje. S íme, öt esztendő után, Maeterlinck, «A szegények kincséinek érzékenyszívű költője még mindig ilyen levelet ír a német intelligencia felsegítésére alakult akció vezetőségéhez : «Igen tisztelt uraim, valószínűleg elfelejtik, hogy én belga vagyok, ennélfogva én nem felejtek!» Elszoruló szívvel, értelmetlenül, lesújtva meredünk ennek a kurta levélnek kegyetlen betűire. Hát a zseni kristályán is akadnak tökéletlen lapok? Biadtan kérdezzük : mi ez? Egyedülálló jelenség, a szellemi világ nagy harmóniájában egyetlen gikszer? Vagy az
ata-■
174 A K É T E L K E D Ő K R IT IK U S .
vizmus megismétlődő törvényszerűsége, amely a tömegből kivált lángészt sem kíméli meg bélye
ges foltjától? A keserű kérdésen elmélázó nem kevésbbé keserű feleletre lehet elkészülve. A nap
ban is vannak fekete foltok s a butaság nemcsak a tömegek privilégiuma, Maeterlinck esete sem magányos kivétel hát, nem egyedülálló jelenség.
Nagy szellemek tévedéseinek hosszú sorába van beágyalva az ő kurta levele.
Nyúlj csak a könyvespolcra, Maeterlinck köny
vei mögé, alig harminc évvel hátrább s emeld ki onnan a világ legszomorúbb, leglesujtóbb köte
tét, amelynek címe méltán lehetett volna Az em
beri butaság enciklopédiája. Flaubert írta s ezt a két nevet tette homlokára : Bouvard et Pécuchet.
A szellem gyöngeségeinek, tévedéseinek, elcsu- szamlásainak és nyaktöréseinek megrázó törté
nete ez a csonkán maradt regény, amelyben — mint Maupassant mondja — egy gondolkodó agy roppant iróniája tombolja ki magát, Flaubertnek mániával határos burzsoá-fóbiája, szünet nélkül és mindenben az örök és általános ostobaságot állapítva meg. Ez a könyv ott fogja meg az embert, ahol a legtöbb nagyság, finomság és érdekesség töri össze magát a tökéletlenségnek körénk rakott korlátain. Flaubert úgy tervezte, hogy mikor két hatalmas bonhomme-hőse már mindenbe beleúnt : hozzákezd régi mesterségé
hez, a másoláshoz s gyöngyszemeket válogat ki a mohón felfalt könyvek gigászi tömegéből.
Mik lettek volna ezek az óriás «gyöngyszemek?»
Irtózatos sorozata mindamaz együgyűségeknek és butaságoknak, otromba ellentmondásoknak és roppant tévedéseknek, szégyenletes állításoknak
A H A LH A TA TLA N BUTASÁG. 175
és érthetetlen gyöngeségeknek, amelyeket a leg
kiválóbb szellemek követtek el. Mindenki, aki valaha írt, elcsúszott egy-egy ostobaságon. A croisset-i remete halálos biztonsággal tűzdelte gombostűre ezeket az ostobaságokat, amelyek végül olyan szörnyű tömeggé dagadtak, hogy láttukra megrendül minden bit az emberi elme nagyszerűségében.
A legkiválóbb filozófiai, vallási, természettudo
mányi, történelmi írók, szónokok, politikusok, művészek és költők gyengeségeinek ijesztő laj
stroma ez a jegyzetekből dombosodó halom, amely már nem a két ex-írnok kicsiny agyának tévedéseit tartalmazza, hanem Fénelon, Ponsard, Lamartine, Bernardin de Saint-Pierre, De Maistre, Chateaubriand, Lessing, Dupanloup, Villemain, Montesquieu, Proudhon, Condillac, Bossuet, Des
cartes és La Harpe lapszusait. íme, néhány jel
lemző belőlük : «A babona élő bástyája a vallás
nak, tehát nem szabad lerombolni». (De Maistre.)
«Megjegyzem a halakról : valóságos csoda, hogy meg tudnak születni és élni tudnak a tenger sós vizében s hogy nemzetségük réges-régen ki nem pusztult már». (Gaume.) «A kutyák rendszerint két ellentétes színt viselnek, egy világosat és egy barnábbat, aminek az a célja, hogy a ház bár
mely részében tartózkodjanak is, elüssenek a búto
roktól, amelyeknek színével összezavarná őket az ember». «A természet azért osztotta gerezdekre a sárgadinnyét, hogy családi körben fogyasszuk el. A tök, nagyobb lévén, a szomszédok társaságá
ban élvezhető». «A bolhák, ahol csak megfordul
nak, mindig a fehér színekre pattannak vissza.
Ez az ösztön azért adatott nekik, hogy így
köny-176 A K É T E L K E D Ő K R IT IK U S .
nyebben elcsíphessük őket». (Bernardin de Saint- Pierre.) «Rabelais az emberiségnek sáros alakja».
(Lamartine.) «Kár, hogy Molière nem tud írni».
(Fénelon.) «Molière istentelen ripacs». (Bossuet.)
«Mihelyst a francia ember átlépi a határt, azonnal idegen területre lép». Havinnak e zseniális meg
állapítása fölé Flaubert ezt a két szót írta : Ször
nyű butaság! De ki győzné kimeríteni a sort.
A hülyeségek páratlan gyűjteményének még csak ezt az egy példányát idézzük, amely a metzi püspök 1846-ban kiadott pásztorleveléből való :
«A Loire áradásai a sajtó túlkapásainak s a vasár
nap elhanyagolásának köszönhetők». Ezután nem is olyan meglepő mindaz, amit mostanában, bizo
nyos oldalról, a sajtó «túlkapásaival» hoznak kap
csolatba.
Hideg és szenvedély télén támadója volt Flau
bert az Ős Butaságnak. Mint ember ugyan rettentő haragra tudott gerjedni az emberi ostobaságok láttán s saját bevallása szerint hányt az undortól, ha egy-egy Homais-val kellett szóbaállnia. De írásai semmit sem árulnak el felháborodásából és lángoló dühéből. Éppúgy, mint másfélszázaddal előbb Swift Jonathan könyvei, amelyek ártatlan mosoly alá rejtik az emberi gonoszság és butaság felett érzett vad keserűséget, tajtékzó gyűlöle
tet. Maupassantnak igaza volt, amikor Flaubert-t
«nyúzott ember»-nek nevezte. Eleven húsáig égette az ostobaságnak minden érintése. S hogy még egy
szer Maupassant-t idézzük : valahogy úgy tekin
tette az ostobaságot, mint elkeseredetten kínzó, személyes ellenségét. Dühösen üldözte mindenütt, ahogy a vadász kergeti zsákmányát, — egészen a leghatalmasabb agyvelők rejtekéig.
A H ALH ATATLA N BUTASÁG. 177
Ha porló csontjaiban még lenne öntudat, bizo
nyára sajnálná, hogy nem mostanában gyűjtöget
heti a croisset-i ötablakos dolgozószoba csend
jében apró cédulácskáit. A múlt század második felében neki húszezer kötetet kellett átrágnia, míg egybehordhatta a Bouvard és Pécuchet anya
gát. Ma elég lenne átlapoznia néhány évfolyamát a világlapoknak. Sokkal gazdagabb zsákmányhoz I jutna.
Kárpáti Aurél: A kételkedő kritikus. 12