K. Pista azok közül az emberek közül való, akiknek külön érzéke volt arra, hogy miképpen kell félre állni, ha valami munkavégzés lehetősége jelentkezik a láthatáron. Mi sem bizonyítja jobban az efféle tehetségét, mint az, hogy amikor kitanulta a szakmáját, alig pár év munkaviszony után, nyugdíjba vonult, fiatalon, rokkantnyugdíjba.
Azokban az időkben még könnyebben ment az időelőtti nyugdíjazás, mint manapság.
Ha kellő mértékű nyögésekkel állított be a leszázalékoló bizottság elé, máris nyugdíjba vonulhatott. Ha egy kis kenőpénzzel megolajozta a leszázalékoló gépezet soha nem rozsdásodó kerekét, akkor még súlyosabb volt a rokkantsági fokozata.
Amikor az egészségi állapotában
„megrokkant” emberrel találkoztam, akinek fiatalsága, és egészsége szembetűnő volt, önkéntelenül tettem fel neki a jövőjére vonatkozó kérdésem:
─ Kedves Barátom! Hogyan tovább?
Hiszen még olyan fiatal vagy, hogy annak a bizonyos tojáshéjának nagy része, még mindig a fenekeden csörög? Megunod az életed!
Pista barátom, olyan bambán nézett érdeklődő kérdésemre, mint aki valaha is kapkodott volna, bármilyen munkavégzés lehetősége után. Egy-két percig csendben maradt, majd ekképpen válaszolt:
─Keresek valami portási állást valamely intézménynél, ahol nem kell megszakadnom a munkában. ─ mondta, sunyi módon nézve szemembe, mintha én nem ismerném őt, és attól tartanék, hogy végkimerülésig lehajtja magát a közösség érdekében.
─Ha találsz valami jó helyet, szóljál már nekem is, mert én is eljöttem nyugdíjba, még ha nem is rokkantsági nyugdíj annak a neve.
─mondtam neki, mert bizonyos voltam abban, hogy a rókaféle ravaszsággal megáldott ember, hamarosan talál egy olyan helyet, ahol még én is szívesen ellötyögném a napi nyolc órát.
Már több hét is eltelt beszélgetésünk óta.
Már elfelejtettem, amire kértem, amikor ismét találkoztunk:
─No, akarsz velem járni szolgálatba az X intézmény portájára?─tette fel kérdését, amire rövid gondolkodás után igennel válaszoltam.
A következő héten már elfoglaltuk a portási állást, ahol minden hét végén bulit rendeztek. A buli után mindig maradtak jó falatok, amiket jóféle borral, sörrel lehetőségünk volt leöblíteni.
Ily módon eszegettük a jó falatokat és iszogattuk a jófajta borocskát, söröcskét, ami bizony nekem sem volt ellenemre. Az kétségtelen, hogy a potya étel, ital mindig a legízletesebb. Közösen jutottunk arra a megállapításra, hogy jó helyen tettük fenekünket a portási székre. Ám az emberi telhetetlenség nálunk sem volt ismeretlen fogalom, mert a finomságokból egyre több kellett.
Megállapodtunk abban, hogy az, aki ilyen alkalmakkor szolgálatban van, minden földi jóból eltesz annak, aki nincsen jelen a dúskálós buliknál.
Egy ideig olajozottan gördült a megállapodásunk. Ám bizonyos idő eltelte után, nem tudott számomra félretenni semmit, ami nekem egyre gyanúsabbá vált. Annál is inkább, mert a pletyka szerint, K. Pista, az elfogyasztott finom italoktól, a portási asztal alá esett. Még az a szerencse, hogy hét végi csendben nem járt bent olyan ember az intézményben, aki besúgta volna az igazgatónak.
─Ha te nem hagysz nekem e kívánatos nyalánkságokból, akkor én sem hagyok neked!
─döntöttem el magamban, mert világossá vált előttem, hogy lenne mit eltennie, de minden kaját bezabál, a kívánatos italokat bevedeli.
Eljött annak is az ideje, amikor sunyi módon kérte, cseréljünk szolgálatot, mert neki nagyon fontos, halaszthatatlan dolgai kerültek.
Ám a valóság az volt, hogy a korábbiaknál is nagyobb buli pontosan akkor került volna megrendezésre, amikor ő nincsen szolgálatban.
Addig ügyeskedett a szolgálat cserékkel, amíg egyszer nagyon mellé fogott. Megváltozott a nagy rendezvény eredeti időpontja, amely végül akkor lett megrendezve, amikor elcserélte velem a szolgálatot.
Amikor leváltott a szolgálatból, irigykedve kérdezte:
─No, milyen volt a rendezvény?
Bár elég silány volt az étel-ital kínálat, én mégis úgy döntöttem, hogy csak a legjobbakat fogom neki elmondani a buli maradék menüjének kínálatáról. Már csak azért is, hogy a jövőben ne cserélgesse a szolgálatot velem, amely a kiírt beosztáshoz már egy cseppet sem hasonlított a folyamatos cserélgetések miatt.
─Szerintem ilyen jó még sohasem volt!─ mondtam nagy-nagy megelégedést színlelve, mire Pista barátom arca máris lilulni kezdett a leplezetlen irigysége miatt.
─Hogy neked milyen szerencséd van!
Mindig akkor vagy szolgálatban, amikor a legjobb bulik vannak. Amikor én vagyok, akkor bezzeg mindig korog a hasam, és még köpni is alig tudok a kiszáradt torkom miatt.
Részvéttel néztem a sápítozó társamra, akinek ez nagyon jól esett. Tettem mindezt annak ellenére, hogy halottam a buli utáni dorbézolásait, amiről kellő híreket kaptam a spicliséggel megáldott emberektől.
─Hát, szerencsém az van, mert még most számban érzem az ízét a kakas hússal telerakott lagzi levesnek…!─és soroltam volna tovább a maradék menü kínálatát, de a kakas húsból főzött lagzi leves hallatára nem bírt uralkodni magán, és máris látni akarta, hogy mennyit tettem el belőle az ő részére.
─ Remélem, sikerült eltenni belőle! ─ kiáltotta önkéntelenül, azt sem bánva, ha esetleg más meghallja beszélgetésünk tárgyát.
─ Ne legyél már olyan mohó! Enged elsorolnom a többi ételeket, italokat, hiszen most még azt sem tudod, milyen ételek, italok illatoztak az asztalon.
─No, jó, jó, de igyekezzél, mert máris korog a gyomrom!─nógatott türelmetlenül, a számára félretett ételekre, italokra gondolva, de én annál lassabban soroltan a buli után maradt kínálatot, had egye a fene:
─A lagzis leves után jött a vaddisznó pörkölt, aminek ízét még most is a számban érzem. Ezen nem lehet csodálkozni, mert olyan szakács készítette, aki a leghíresebb étterem szakácsa. Már országos, első díjat is nyert a főzőversenyen.─miközben soroltam a mennyei
étkek kínálatát, láttam szája szegletében kibuggyanó a nyálat, és azt, hogy szemei vibrálnak az idegességtől, ami a hamarosan bekövetkező ízlelést, falatozásokat szokta megelőzni. Én azonban soroltam tovább a képzeletbeli ételek, italok kínálatát, melyek nekem is megindítanák nyálelválasztásomat, ha a mesevilágból egy aranyos tündér elővarázsolná számomra.
─A vaddisznó pörkölt után disznótoros káposzta, amit még vastag hurkák és vastag kolbászok is követtek.
Ezután a sütemények, kalácsok követtek, amik közül csak azokat említeném, amik nekem nagyon ízlenek.
A túrós, mákos rétesek hossza talán az intézmény futballpályájának hosszát is meghaladta. Tele voltak mákkal és túróval annyira, hogy a mákos rétesekre nézve azt gondoltam, hogy a hangyák fészkeltek a közepébe. Szerencsére a rétes sorai igazi mákkal voltak megtömve…
Pista már nem bírta tovább, mert ismét közbe kiáltott, még azt sem bánva, ha mások is felfigyelnek diskurálásunkra.
─Jól van már, jól van! Elég az ételekből, inni is szeretnék!
─Ami az italokat illeti, abból is bőséges volt a választék. Volt sör, bor, pálinka és még sok másféle italok, melyek elsőrangú butító
italok, melyek minden búnak, bánatnak a legeslegjobb felejtői. ─ mondtam, és sorolni kezdtem az összes létező és nem létező italok sokaságát, melyek pusztán már az elsorolás után is a kelleténél jobban butítanak. De ezt a felsorolást már nem bírta végighallgatni és türelmetlenül kérdezte:
─ Hol vannak a részemre félretett finomságok?
Nem akartam mondani, hogy ott vannak, ahová te tetted az én részemet a korábbi időkben. E helyett csak ennyit mondtam:
─ Sajnos az igazgató megtalálta a félrerakott, eldugott ételeket, italokat és elvitte az irodájába.
Pista barátomat olyan bárdcsapás érte, mint a vágóhídon levágott állatokat, miután elővette az otthonról hozott szárazkosztot, és kedveszegetten majszolni kezdte.
Én pedig a korábbi kitolásaira gondolva, kárörvendően suttogtam magamban:
─Nesze neked K. Pista!