A háború után újjá kellett építeni a nemzetközi kapcsolatokat. Ez formálisan nem okozott különösebb nehézséget. A háborúzó felek azonnal helyreállították diplomáciai kapcsolataikat egymással – Szovjet-Oroszország kivételével, amely- nek még évekig várnia kellett sorára. Ez ugyan okozott nehézségeket, hiszen a szovjet államot nem lehetett kihagyni a gazdaság, de a diplomácia nemzetközi vérkeringéséből sem. Szovjet-Oroszországgal ellentétben Németország a kezde- tektől a békerendszer egyik fő, s mindenképpen a legproblematikusabb szerep- lője volt.
A Weimari Köztársaság külpolitikája elsősorban Franciaországra összpon- tosított, ahol a kapcsolatokat alapvetően a jóvátételek fizetése, nemfizetése be- folyásolta.94 A britekre a német diplomácia, ha fenntartásokkal is, de a kezde- tektől számíthatott,95 a belgákra feltétlenül és az olaszok támogatására is a vitás kérdésekben – a viszony mindezen esetekben alapvetően függött a jóvátételek fizetésétől. Szovjet-Oroszországban már 1919-ben felismerte Berlin a lehetséges
„sorstársat”.
Az 1920-as évek első felében meglehetősen egyértelművé vált, hogy Német- országgal nagyhatalomként kell számolni. A német diplomácia jól felismerte a külpolitikai nyitás lehetőségeit és lehetséges irányát: Franciaország pozíciójának gyengeségeit. Párizsnak nem sikerült bevonnia az Egyesült Államokat biztonsá- gi rendszerébe, London politikája is változóban volt a kontinensen, jórészt a brit
94 A jóvátétel fizetését előbb 269 milliárd aranymárkában kívánták rögzíteni, utóbb, 1921-ben 132, majd 1929-ben 113 milliárd aranymárkára csökkentették. Franciaország kapta a jóvátételek 52, Nagy-Britannia a 22, Olaszország 10, Belgium 8 a százalékát. (Az utolsó részletet Németország 2010. október 3-án, az ország újraegyesítésének 20. évfordulóján utalta át.)
95 Az alkudozás azonban német sikereket hozott. Rathenau már 1921-ben elérte, hogy Fran- ciaország ne készpénzben, ami állandó viták tárgya volt a márka inflációja miatt, hanem árukban fogadja el a törlesztés, 1922-ben pedig a britek közbejárására is számíthattak a németek fizetési haladék-kérésüknél. Ekkor azonban a franciák (és a belgák) már megmakacsolták magukat.
74
befektetések biztonsága befolyásolta lépéseit. Hasonló volt az Egyesült Államok magatartása is.
Németország kibontakozását segítette, hogy Kelet–Közép Európában is fo- kozatosan gyengült Párizs befolyása. A földrajzilag a Kárpát-medence köz- pontú térségben elhelyezkedő országok, Jugoszlávia, Ausztria, Magyarország, Csehszlovákia, Lengyelország és Románia stratégiai fontosságát megemelte szomszédságuk Németországgal. A versailles-i békekötést követően elsősorban Franciaország számított a térségre, mint ellensúlyra Németországgal szemben, de Olaszország is felismerte érdekeit, amelyek azonban korántsem voltak azonosak a franciákéval, de mindkettejük elképzelései Németország ellen is mutatott.
A politikai elszigeteltségbe szorított Németország számára már a kezdetek- től előnyt jelentett, hogy vesztes hadserege sem tűnt veszélyesnek a térség kis államai számára. Inkább tartottak egymástól, illetve a velük kísérletező Francia- országtól, a revíziót hirdető Magyarországtól, s a Fiumére már lecsapó Olaszor- szágtól. Nyilván nem volt e helyzetben szerencsés, hogy a Duna-konföderációs terveket felújító francia diplomácia első kísérleteiben a fő szerepet Magyaror- szágra osztotta. Maurice Paléologue, aki 1920 elején váltotta Philippe Berthel- ot-t, fenntartva a korábbi célt, a német ellensúly mellett a „bolsevik veszély” el- leni fellépést meghirdetve két tervet körvonalazott: az öt dunai állam, Ausztria, Csehszlovákia, Magyarország, Jugoszlávia és Románia összefogását, vagy egy hármas szövetséget, amely Magyarország mellett Romániát és Lengyelországot fogta egybe – természetesen francia befolyás alatt. Mindkét elképzelésben Ma- gyarország volt a középpontban, s váltott ezért a francia diplomácia a területi revízió óvatos ígéretére. A pillanat azonban elillant, nem utolsó sorban, amikor Teleki Pál külügyminiszterként kérte „Magyarország integritásának a helyreál- lítását”, nemkülönben amikor a lengyel kormány jelentette be területi követelé- seit.96
A francia politika a Trianon palotában megkötött békefeltételekkel nehéz helyzetbe került, s ezt követően már nem tudott a térség megosztottságán vál-
96 Lengyelország a Szovjet-Oroszország elleni intervenció harmadik hullámaként 1920. április 25-én indított háborújának célja az 1872-es, az ország három részre szakítása előtti határainak a helyreállítása volt. A franciák támogatása a lengyel előretörés megtorpanása, majd a Vörös Had- sereg ellentámadásakor erősödött, számításba vették Horthy Miklós katonai segítség ajánlatának az elfogadását is. A lengyel hadsereg azonban Varsó alól visszaverte a szovjeteket, s elfoglalva Belorusszia és Ukrajna keleti területeit kötötte meg 1921-ben Rigában a békét Szovjet-Oroszor- szággal. (E területek majd a Molotov-Ribbentrop paktummal kerülnek vissza a Szovjetunióhoz, s tartoznak ma is Belorussziához, illetve Ukrajnához.)
Nemzetközi kapcsolatok az 1920-as években
toztatni – nem utolsó sorban a brit és az olasz ellenlépések miatt. Csődöt mondott a kisantant létrejöttét akadályozó francia diplomáciának az a vonulata, amely Lengyelországot középpontba helyezve Németországgal szemben akart erős szö- vetséget kovácsolni a Duna-völgyében. Alexandre Millerand miniszterelnök, majd köztársasági elnök jobb meggyőződése ellenére váltani kényszerült: ugyan világosan látva, hogy a csehszlovák, román, jugoszláv kisantant törekvések el- távolítják Magyarországot és Ausztriát, sőt Lengyelországot egy valós erőt Né- metországgal szemben felvonultatni képes szövetségtől, végül mégis a kisantant melletti döntésre kényszerült.97 A kisantant létrejötte 1921 áprilisában, amint az várható volt, nem hogy erősítette volna Franciaország pozícióit Németország keleti határain, de gyengítette azokat, terheket róva rá a különböző szerződé- sekkel. Ezentúl tovább erősítette a brit és az olasz fenntartásokat: London még a franciák e lényegesen csökkent befolyását is túl soknak tartotta a térségben, Róma sem örült a Jugoszláviát erősítő blokk létrejöttének. Meggyöngült, majd véget ért a magyar-francia közeledés, Ausztria is Olaszország felé fordult, fogad- va ugyanakkor az egyre erőteljesebb német beruházásokat.
A genovai konferencia, Rapallóban
A több mint egy hónapig, 1922. április 10-től május 29-ig ülésező nemzetközi gazdasági konferenciát mindenekelőtt a jóvátételek és az államadósságok ren- dezésére szánták. A kezdeményezők Franciaország és Nagy-Britannia voltak.
Németország célja a békerendszerek számára hátrányos gazdasági intézkedése- inek az ellensúlyozása volt. Szovjet-Oroszország egy lépéssel hátrábbról indult:
a polgárháború és az intervenció túlélését követően létének elfogadtatásáért, a diplomáciai elismertségért, és gazdasági kapcsolatainak építéséért politizált.
A konferenciára elsősorban annak következtében került sor, hogy Német- ország több csatornán is jelezte: nem képes a jóvátételek fizetésére. A konferen- cia jellegéből következett, hogy arra meghívást kapott valamennyi „adós”, így a győztes antant hatalmak mellett egyenrangú partnerként foglalhattak helyet a tárgyaló asztalnál a vesztesek is, együtt 34 szuverén állam, köztük Magyarország képviselői. Ez egyben politikai döntés is volt: a gazdasági ügyek mellett, főleg
97 A diplomácia történetben nem ritka, sokszereplős bonyolult helyzetet részletesen bemutat- ja Ádám Magda, 1981. 37-60.
76
brit javaslatokként, tervezték a diplomáciai kapcsolatok szélesebb körű rende- zését is. A fő figyelmet az addig blokáddal sújtott, diplomáciailag el nem ismert Szovjet-Oroszország népes delegációja kapta, mellette a szintén elszigetelt Né- metország, lévén mindketten a legnagyobb adósok, s politikailag is a legtöbb kérdőjelet felvetők.
Már a konferencia előkészítése során érzékelhető volt a brit és a francia elképzelések különbözősé- ge, melynek lényege továbbra is a brit kontinentális egyensúlyra tö- rekvés volt a vélt francia hegemó- niával szemben. A britek minden szinten az adósságok csökkentését, átütemezését javasolták, beleértve a német jóvátételeket is. A franci- ák éppen fordítva, a törlesztések szigorítását. A britek a gazdasági kapcsolatok újjáépítését tartották fontosnak Szovjet-Oroszországgal, a franciák a cári adóságok válla- lását és természetesen törleszté- sét tekintették előfeltételnek.98 A
Mi van uk? Franciaország: ez a malac sok pénzemmel tartozik! Anglia: bocsánat egy pillanatra, Sam, el akarjuk kapni ezt az ízletes malacot. Ha miénk lesz, minden nap karajt Olaszország: nekem kell a malac!; Japán: egy ólba fogom rakni a kínai
(Frederick Burr Opper)
brit-francia ellentétek hozzájárultak ahhoz, hogy végül létrejöjjön egy váratlan fordulat: a német és a szovjet diplomácia külön megegyezése.
A Genovába tartó szovjet delegáció április 1-jén megszakította útját Ber- linben,99 ahol Leonyid Kraszin kül- és gazdasági, valamint Georgij Csicserin
98 A konferencia kezdeményezői meghívták Lenint, aki azonban elhárította a meghívást. Vi- szont a lehetőség kihasználását fontosnak tartotta, ezért több dokumentumot is készített, amit a párt Politikai Irodájában megvitattak. Az utasításban végül a Csicserin és Litvinov vezette kül- döttséget bízták meg a „teljesen önálló, átfogó program” kidolgozásával, amely „burzsoá-pacifista jellegű legyen” és „nem tűzzük ki a nézeteinknek egyedül megfelelő (röviden: ilyen meg ilyen) kommunista programot, mert az elvileg eltérő állásponton levő többi küldöttség figyelmébe szeretnénk ajánlani több olyan palliatív [igen súlyos] és reformista típusú rendszabályt, amilyet Angliában és más tőkés országokban burzsoá nézeteket valló emberek már ajánlottak.” V. I. Le- nin összes művei. 44. kötet. Kossuth Könyvkiadó, 1981. 174.
99 A németek erős pozícióját érzékeltette, hogy két napig várakoztatták a szovjeteket, s az al- kudozás is még két napig tartott. A részletekről beszámol Patyomkin, 182-184.
Nemzetközi kapcsolatok az 1920-as években
külügyi népbiztos Walter Rathenau külügyminisztert és a megbeszélésbe be- kapcsolódó Joseph Wirth kancellárt tájékoztatta a szovjet elképzelésekről és ajánlatukról. Ennek lényege a diplomáciai kapcsolatok felvétele, a legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítése a kereskedelemben, illetve az adósságok el- törlése volt. A német fél nem tartotta célszerűnek egy ilyen egyezmény előzetes megkötését – viszont a szovjet ajánlat megszellőztetését fel kívánta, és fel is hasz- nálta a tárgyalásokon Genovában -, abban azonban Berlinben megállapodtak, hogy a konferencián lépéseikről és információikról egyeztetnek.100
A Rapallóban április 16-ának éjjelén („pizsamás megbeszélés”) megkötött egyezmény – az irodalomban elterjedt állítással ellentétben – nem tartalmazott katonai, vagy titkos záradékot.101 Németország és a Szovjetunió, miután egyi- küknek sem sikerült megállapodásra jutni jóvátételük csökkentéséről, illetve adósságainak törlesztéséről, ellensúlyozandó elszigetelődésüket a diplomáci-
ai kapcsolatok teljes körű felvételéről és a gazdasági együttműködésről állapodtak meg, a legnagyobb ked- vezmény elve alapján és az adósságok kölcsönös törlé- sével.102
A Rapallóban megkötött szerződés jelentősége azonban ennél lényegesen nagyobb volt: megváltoz- tatta, de mindenképpen megzavarta a brit külpoli- tikának a kontinentális egyensúly helyreállításán alapuló, az „európai stabilitás helyreállításának evo- lúciós folyamatának” terveit.103 Sőt, egyúttal 1919
A francia németeknek és az oroszoknak fel kell adniuk a rapallói vagy el kell
hagyniuk a Nem
hagyták
óta - ijesztgetés a forradalommal - ismét bemutatta a német külpolitika mozgásterének szovjet dimenzió- ját, most már egy megkötött szerződés erejével.
100 Az irodalomban meglehetősen elterjedt az a vélekedés, hogy e tárgyalások eredménytele- nek voltak, nem említve a megállapodást az egyeztetésről. Ez azonban nem így volt: a lényeges, s később elfogadott javaslatokat ekkor ismertették egy mással.
101 Az állítást átveszi Deák Máté: A német polgári repülés újjászületése a versailles-i békét követően (1919-1933) kitűnő PhD dolgozatában (62.), majd maga is jelzi, hogy ilyen egyezmény- re csak hónapokkal később, 1922. július 29-én került sor (64.) https://pea.lib.pte.hu/bitstream/
handle/pea/18332/deak-mate-phd-2019.pdf?sequence=1&isAllowed=y
102 A szerződést közli, az előzményeket és a konferencia körülményeit részletesen leírja Hal- mosy, 200-206.
103 Salzmann, Stephanie: Great Britain, Germany and the Soviet Union. Rapallo and after, 1922-1934. The Boydell Press, Woodbridge. 2002. 170.
78
A német-szovjet szerződés aláírását követően először egységesnek tűnt a brit és a francia tiltakozás, amit mutatott közös jegyzékük. Viszont a kívánatosnak ítélt ellenlépésekben már nem: a britek nem támogatták a franciáknak a konferencia elhagyására tett javaslatát. A franciák viszont Lloyd George indítványát ellenezték Szovjet-Oroszország elismeréséről. Az ellentétek hamarosan tovább éleződtek.
Jelentősek voltak a különbségek később is, a rapallói szerződés értékelésekor.
A felháborodott franciák és a „csodálkozó” angolok – a németek szerint üze- netben előzetesen tájékoztatták őket - különböző tanulságokat vontak le. Az egyszerűbb az angoloké volt, akik megnyugvással látták ebben a franciák lehe- tőségeinek a szűkülését, a visszavonulást, következésképpen a brit kontinentális politika befolyásának erősödését. A franciák egyértelműen helyzetük további romlását láthatták, a német-orosz (szovjet) egyezségben a bismarcki birodal- mi külpolitika sejlett fel számukra. Ez is közrejátszott abban, hogy Raymond Poincaré kormánya ismét a háborús stratégiát, a Rajna-vidékre vonatkozó igény újabb változatát vette elő. Vagyis a jóvátételek elmaradására hivatkozva Német- ország megfosztását legfontosabb feketeszén készletétől, s az egész Rajna bal partjától nyugatra fekvő, a franciák által csak „vieilles zones occupées”, koráb- bi elfoglalt zónának nevezett terület Franciaországhoz csatolását. Az alkalomra nem kellett sokáig várni.
A kampf , az utolsó katonai akció Németország megállítására az újabb brit-francia
Még a Wirth kormány nyújtotta be a Reichstagban 1922. november 13-án azt a dokumentumot, amely felhatalmazást kért a kormány számára, hogy fordulhas- son a Jóvátételi Bizottsághoz a jóvátételek hároméves moratóriumának javasla- tával. Ezt az ország gazdasági helyzetével indokolták, egyben a márka stabilizá- cióját is ezzel a megoldással, vagyis a jóvátételek törlesztésének teljes leállításával tartották lehetőnek. A november 22-én hivatalba lépett Cuno - kormány104 foly- tatta az egyeztetést, de sikertelenül. A Jóvátételi Bizottság hangsúlyozta, hogy Németország már eddig sem teljesítette a szállításokat és elutasította a kérelmet.
104 A kormány jobbra állt a Wirth vezette kabinettől, azonban nem ez volt a különlegessége:
ez volt a Weimari Köztársaság első, bár még nem nyílt elnöki kabinetje, ahol a tárcákat vállaló politikusok nem pártjukat, hanem a „köztársaságot” képviselték, így levéve a nehéz döntéskor a felelősséget a pártokról. A helyzetet elemzi Winkler, 2005. 553-554.
Nemzetközi kapcsolatok az 1920-as években
Ami figyelemre méltó volt, és a német diplomácia sikerének tekinthető, hogy a bizottság brit képviselői az 1922. december 26-i, majd a második, 1923. január 9-i ülésén is az elutasítás ellen szavaztak. E mögött ugyan volt egyszerű gazdasá- gi megfontolás is, mert Angliának a német fizetőképesség fenntartása fontosabb volt, mint a német áruk beszállítása, ezért is támogatták Rathenau javaslatát, hogy a franciák fogadják el az áruszállítást, míg a britek a pénzbeli törlesztést részesítették előnyben. A márka inflálódása azonban az angol gépipari expor- tot így érzékenyen érintette. A jóvátételek fizetése, nemfizetése ügyénél azonban lényegesen fontosabbak voltak az ezek mögött meghúzódó, a valódi tétet jól ér- zékelő politikai megfontolások: mind a brit, a francia, mind pedig német részről.
A Jóvátételi Bizottság döntése csak ürügy volt, amelyre hivatkozva 1923. január 11 -én francia és belga csapatok lépték át a határt és foglalták el a területet egészen Dortmundig, s kezdték meg a szén és más javak kiszállításának szervezését, úgy- mond a jóvátételek fejében. Az elcsatolás lehetőségét senki sem említette.105
A német válaszlépés azonnali és hatékony volt. Kihasználva azt, hogy a fran- cia-belga lépést London nem támogatta106, sőt hivatalosan is nemtetszésüket fe- jezték ki a megszállás miatt, a nyilvánvalóan reménytelen katonai ellenállás helyett a passzív ellenállást választotta. A „nemzeti egység” megvalósult: valamennyi po- litikai párt, beleértve a kommunistákat is,107 és a szakszervezetek támogatásával általános sztrájk robbant ki - a kormány folyósította a béreket a sztrájkolóknak.
A békés ellenállást csak a „szabadcsapatok” (Freikorps) megjelenése zavarta meg:
robbantásokat hajtottak végre, a szabotázs akciókkal a szállításokat akarták meg- bénítani. A franciák ellenlépése kemény volt: az egyik robbantásnál elfogott tiszt- jüket bíróság elé állították, halálra ítélték és kivégezték. Leo Schlageter halálával megszületett a szélsőjobb első „nemzeti hőse”. A francia ellenes propaganda is a világháborúban bevált uszító formákat használta a plakátokon.
105 A közös francia és belga katonai akció a két ország 1920 szeptemberében Fosh marsall és a belga vezérkar főnöke, Edmond Buat tábornok által aláírt katonai egyezmény alapján történt. A szerződést kifejezetten a Rajna-vidék biztosítása érdekében kötötték, vagyis Németország ellen.
A britek nem kívántak csatlakozni a szerződéshez. Erről Majoros István: Franciák a 20. századi Közép- és Kelet-Európában. Tanulmányok. Underground Kiadó, Budapest, 2019. 94-95.
106 Ezt részletesen bemutatja Salzmann a brit külpolitikát elemző könyvének 3. fejezetében, amelynek címe is jelzi: „Rapalló első próbája. A Ruhr-válság.” 33-45.
107 A szakszervezetek és a kommunisták kiadták az „Üsd Poincarét a Rajnánál és Cunót a Spreenél” a („Schlagt Poincaré an der Rhein und Cuno an der Spree!”) jelszót, számítva a fran- cia munkások és a nemzetközi szakszervezeti szövetségek szolidaritására. A nacionalista hullám azonban végül mindent elborított. Székely, 1980. 30-32.
80
A „Ruhrkampf ” azonban kétélű fegyvernek bizonyult: a szénszállítmányok ugyan akadoztak, de csődbe jutott a német gazdaság is, az infláció addig soha nem látott mértéket öltött, a márka elértéktelenedett. A politikai válság Berlin- ben a Cuno-kabinet lemondásához vezetett, Párizsban is megingott Poincaré helyzete. A kibontakozás most is a németekkel való egyezkedés felé mutatott, amit, mint korábban is, Poincaréval szemben Briand képviselt.108 A német part- ner a Wilhelm Cunot követő miniszterelnök Gustav Stresemann lett.
Gustav Stresemann a francia-német viszonyt alapvetően megváltoztató első kabinetjét 1923. augusztus 13-án mutatta be, egyben kormányában fenntartotta a maga számára a gazdasági és a külügyminiszteri posztot is. (Az utóbbit, akár- csak az általa alapított jobboldali liberális irányú Német Demokratikus Párt elnöki tisztét haláláig megőrizte.) A kormány feladata az ekkor világrekordnak számító infláció megfékezése, a francia Ruhr-megszállás elhárítása, megegyezés a jóvátéte- lekről, s ezek mellett a belpolitikai helyzet konszolidálása volt. Stresemann kormá- nyának kellett szembenéznie Hitler „sörpuccsával” november elején, majd a hó végén a Hamburgban eleve elvetélt kommunista felkeléssel – egyik sem okozott gondot számára. Második kormányának lemondását a nagykoalíció felbomlása okozta.109 Stresemann mindkettőben számíthatott az ellenségeskedésbe belefáradt Franciaország, s a konfliktust aggodalommal figyelő angolok támogatására. Két kormányát száz nap alatt őrölték fel az eredményes, de kemény intézkedések, ame-lyeket szükségállapot kihirdetésével és elnöki rendeletekkel ért el.
A locarnói a Nagy Háborút konszolidáció csúcspontja
Gustav Stresemann és Aristide Briand együttműködésének egész Európa vi- szonyrendszerét meghatározó teljesítménye volt az 1925. december 1-jén Lon- donban aláírt egyezmény, amely a tárgyalások színhelyéről, Locarno svájci kisvá- rosról kapta nevét.
A francia oldalon Briand a kezdetektől tisztában volt azzal, hogy a versailles-i békerendszer komoly ellentéteket fog szülni, s ezeknek az ellentéteknek előbb
108 Briand és Poincaré „váltója” még 1913-ban kezdődött, s tartott egészen 1929-ig, az utol- só Briand-kabinet megalakulásáig. A váltások közben Briand 1924-től egészen haláláig, 1932-ig megtartotta a külügyi tárcát, igyekezve biztosítani a mérsékelt francia külpolitika folytonosságát.
109 Székely Gábor: Hitler hatalomra jutása: Kossuth Könyvkiadó,1983. 33-35.
Nemzetközi kapcsolatok az 1920-as években
tompítására, majd, együttműködve Stresemannal, azok megoldására tett kísér- letet. Másrészt azzal is tisztában volt, hogy miután Franciaország a békeszerző- déssel nem kapott amerikai biztonsági garanciát, valamint a britekkel sem volt meg a számára kívánatos összhang, a német irányban kell keresnie a megoldást.
Amikor a francia nemzetgyűlésben 478 szavazattal, mindössze 74 ellenében szavazták meg a versailles-i békeszerződést, az ellene szavazók jó része a feltéte- leket Franciaországra nézve kedvezőtlennek, Németország számára nem kellően keménynek tartották. Kisebbségben voltak azok, akik, köztük Briand, már ele- ve inkább az engedményekre, a legyőzöttekkel a megegyezésre, s néhányuknak, elsősorban Németországnak, de Magyarország felé is tekintve a megbékélést ajánlotta. „Ki vonná kétségbe, hogy a magyar határ megállapítása némileg önké- nyesen történt? Elég ránézni egy térképre, végig követni ezt a határvonalat, amely egyébként egyáltalán nem végleges, hogy azonnal lássuk, hogy egyáltalán nem az igazságot szolgálja. Itt relatív megoldásokkal állunk szemben. Azt kell eldönteni, hogy eléggé a méltányosságon alapulnak-e ahhoz, hogy megelégedjünk velük.”110 Persze mindez, ami a magyar határokat illette, a Németországtól keletre levő országokra is vonatkozott, a Duna-medencére tekintő francia külpolitika rövid intermezzojaként.
A Nobel Béke-díjban részesült koncepciózus páros közül Stresemann el- sősorban a német érdekeknek megfelelő kompromisszumok következetes ér- vényesítésével, míg Briand a francia érdekeket az európai kollektív biztonsági rendszeren belül vélte megvalósíthatóknak. A két elképzelésen nyugvó locarnói szerződéseket az 1925. október 5. és 16. között megtartott egyeztetést követően parafálták. A vitán részt vett Franciaország és Németország mellett, Nagy-Bri-
A Nobel Béke-díjban részesült koncepciózus páros közül Stresemann el- sősorban a német érdekeknek megfelelő kompromisszumok következetes ér- vényesítésével, míg Briand a francia érdekeket az európai kollektív biztonsági rendszeren belül vélte megvalósíthatóknak. A két elképzelésen nyugvó locarnói szerződéseket az 1925. október 5. és 16. között megtartott egyeztetést követően parafálták. A vitán részt vett Franciaország és Németország mellett, Nagy-Bri-