A francia diplomácia új iránya - HITLER - SZTÁLIN

A francia diplomácia újabb kompromisszumokra kényszerült miután sem a Ruhr-konfliktusból 1923-ban, sem az Kellogg-Briand paktumból 1927-1928- ban, sem pedig az Európai Unió kezdeményezés Népszövetségre alapozott me- morandumával nem jött ki kedvezően. Az új irányvonal a kényszerű szorosabb brit együttműködést jelentette, amelynek korlátai Párizsban az előző kedvezőt- len tapasztalatokból már ismertek voltak. A francia diplomácia mozgástere így 1932 után leszűkült, egyben intenzívebb külpolitikát sürgetett.²⁰⁰Már Hitler hatalomra jutása előtt, az egyre agresszívebb külpolitikát folytató német elnöki kabinetek éveiben²⁰¹Franciaország számára nem volt kétséges, mit jelent a köz- vetlenné vált konfrontáció Németországgal. Ugyanakkor több újabb lehetőség is kínálkozott a francia diplomácia számára. A fordulat iránya Kelet felé mutatott: a franciák által kezdeményezett európai garanciális tervek helyét egy szűkebb, de reálisabbnak tűnő, Kelet-Közép-Európát átfogó, a locarnói szerződéshez hasonló elképzelés váltotta fel, amelyben már a Szovjetunió is kiemelt szerepre számítha- tott. Ez utóbbi jelentette a kisantant orientáció melletti már hagyományosnak tekinthető, de nem túl eredményes próbálkozás mellett az új irány legfontosabb tényezőjét.²⁰²

200 A fordulatról lásd Majoros 2010. 426.

201 1930-ban már nem működött a parlamenti demokrácia, az elnöki kabinet élére került He- inrich Brüning, az őt követő Franz von Papen, majd Kurt von Schleicher tábornok, akik szakítot- tak a Franciaországgal megegyezést kereső külpolitikával, s jelentették be igényeiket az újrafegy- verkezésre a leszerelési konferencián. Székely, 2016. 197.

202 A francia-szovjet kapcsolatok alakulását az 1924-ben bekövetkezett fordulattól elem- zi Majoros István: A szovjet kérdés a két világháború közötti francia diplomáciában. In: Háda Béla-Ligeti Dávid - Majoros István-Maruzsa Zoltán-Merényi Krisztina (szerkesztette): Nemzetek és birodalmak. Diószegi István 80 éves. ELTE, Új- és Jelenkori Egyetemes Történeti Tanszék, Bu- dapest, 2010. 423-434.

A francia diplomácia új iránya

A francia-szovjet kapcsolatok

Franciaország viszonya a Szovjetunióhoz különösen ellenségesen indult. 1917- ben a bolsevikok megdöntötték az antant keleti fő erejét jelentő, elsősorban a francia hadsereget tehermentesítő cári rendszert, majd Szovjet-Oroszország ki- lépett a háborúból. A szovjet békedekrétum ajánlatát a tárgyalásokra a központi hatalmak elfogadták, az antant szövetségesek, így Franciaország nem. A német követeléseket azonban a szovjetek elutasították, ami a fegyverszünet felmondá- sát, majd német támadást, s a szovjet hadsereg súlyos vereségét eredményez- te. Az 1918. március 3-án Breszt-Litovszkban aláírt békével megszűnt a keleti front, s vált lehetővé a tavaszi német részleges átcsoportosítással a franciaországi frontvonalon indított német tavaszi offenzíva.

A történetileg a háborúik ellenére is rokonszenvre épülő többszáz éves fran- cia-orosz kapcsolatok szünetét a szovjetek szintén nem indokolatlan ellenszenve is okozta: a francia csapatok – brit, amerikai, japán és más országok részvéte- le mellett - már 1918 augusztusában

megjelentek Arhangelszkben, hogy támogassák a szovjet-hatalom ellen- feleit, majd Odesszában szálltak part- ra 1918 decemberében francia-görög csapatok a francia Fekete-tengeri Flotta támogatásával. A flotta lázadá- sa – a hajók árbócára a vörös zászló kúszott fel – végül az egységek kivo- násával ért véget, s ezzel egy időben, 1919 áprilisában az utolsó antant csa- patok is elhagyták Odesszát. Viszont

a szocialista (Vaszilij Kamenszkij)

a francia kormány - a britek után – továbbra is a legnagyobb támogatója volt a fehéreknek. Churchill 1919. szeptember 15-i memoranduma szerint mintegy 30-40 millió fonttal segítették hadműveleteiket.²⁰³A franciák és a britek a breszti békekötéssel, illetve a szovjet kormány világforradalom programjával indokol- ták, hogy Szovjet-Oroszországot végül nem hívták meg a béketárgyalásokra.

203 A britek ugyanekkor 100 millió fonttal járultak hozzá a fehér front felszereléséhez. Chur- chill, Winston: The World Crisis. the Aftermath. London 1929. 4. 256. https://archive.org/deta- ils/in.ernet.dli.2015.209928

130

A francia-szovjet kapcsolatok rendezésére végül 1924-ben került sor, az

„elismerések évében,” ugyanakkor nem kerülte el a figyelmet, hogy a Szovjet- unióval diplomáciai kapcsolatokat ekkor létesített hatalmakhoz Franciaország utolsóként csatlakozott.²⁰⁴A kapcsolatokat ez után is terhelte a Szovjetunió és a Weimari Köztársaság között létrejött sajátos viszony, annak is elsősorban kato- nai háttere. A Szovjetunió számára azonban a német kapcsolat fontos volt, hogy kitörhessen az elszigetelt-elszigetelődött helyzetéből, amelynek fenntartásában London mellett Párizs is szerepet vállalt.

A francia-brit-szovjet megnemtámadási és a megnemtámadási hálója

Hitler hatalomra jutása után változott a helyzet. A diplomácia, Litvinov és a szovjet hadvezetés, Mihail Tuhacsevszkij tábornok (1935-ben egyike az első marsalloknak) egyaránt azt a következtetést vonta le a leszerelési konferencia eseményeiből, hogy a brit és a francia kapcsolatokat kell erősíteni. Ez meggyor- sította a francia, majd a politikai feszültségekkel terhelt brit kereskedelmi tár- gyalások lezárását, s hozzájárult mindkét oldalon a további közeledéshez. Előbb a francia tárgyalások végére került pont. Az első eredmény, még 1934. január 11-én (a németek felé tekintő Daladier távozása után két nappal) a kereskedel- mi egyezmény aláírása volt Franciaország és a Szovjetunió között. Majd febru- ár 16-án a franciához hasonló tartalommal újították meg Nagy-Britannia és a Szovjetunió kereskedelmi szerződését. Ez utóbbi egyben lezárása volt Moszkva és London pengeváltásának, ami 1932 októberében az addigi egyezmény brit érvénytelenítésével indult, illetve a válaszul Moszkvában a Metro-Vickers cég hat angol és 20 orosz munkatársa ellen indított szabotázs perrel, s az ezt követő kölcsönös embargóval folytatódott.²⁰⁵

204 Elsőnek Olaszország rendezte kapcsolatait, még 1921-ben egy ideiglenes egyezményben, a tényleges diplomáciai elismerésre 1924 februárjában sor került, majd Nagy-Britannia, Ausztria, Dánia, Svédország, (utolsónak a skandináv országok közül), Kína, Görögország, Mexikó és más országok következtek. Albániával létrejött a diplomáciai kapcsolat, de a politikai fordulat miatt meg is szakadt, a kisantant államok közül Csehszlovákia és Románia majd 1934-ben, Jugoszlávia még később rendezte viszonyát. Magyarország még 1924. szeptember 5-én aláírta a szerződést, de nem ratifikálta, csak tíz év múlva. Jungerth-Arnóthy Mihály: Moszkvai napló. Zrínyi Kiadó, 1989.379.

205 Anthony Eden (ekkor helyettes külügyminiszter, Under Secretary of Foreign Affairs) 1933.

március 20-án bejelentette, hogy a kormány a letartóztatások miatt „leállította” a tárgyalásokat

A francia diplomácia új iránya

A francia diplomácia irányváltásának első komoly, nagy nemzetközi vissz- hangot kiváltó eredménye azonban még korábbi: 1932. november 29-én, igen rövid előkészületek után Párizsban aláírták a francia-szovjet megnemtámadási szerződést.²⁰⁶A szerződés ratifik álását gyorsította Hitler h atalomra jutása, így már 1933. február 15-én lezárult vitája a parlamentben. Londonban legalábbis fenntartásokkal fogadták az egyezményt. A folyamat azonban elindult, és se- gítette egy szélesebb rendszer létrejöttét, amelynek része volt a Szovjetuniónak ekkor valamennyi szomszédos országgal tervezett megállapodása. Ezt nagymér- tékben segítette a Franciaországgal megkötött szerződés, mivel az érintett or- szágok számára Párizs jelentette a remélt fő támaszt Németországgal szemben.

A kisantant mellett a térség egyetlen, a Szovjetunióval bonyolult kapcsolatban levő, a Hitler hatalomra jutására élesen reagáló Lengyelország és a balti államok döntését is nagyban befolyásolta a francia lépés.

Az agresszor meghatározása

A minden korábbi kísérletnél több országot érintő megnemtámadási szerződé- sek lényege az volt, hogy az aláíró hatalmak nem követnek el agressziót más, a szerződést aláírta államokkal szemben. Ehhez kellett tisztázni és elfogadni az agresszor fogalmát, ami Londonban, az ott ülésező nemzetközi gazdasági konfe- rencia idején meg is történt.²⁰⁷

Az agresszióról való lemondást öt pontban körvonalazták: 1. nem üzennek háborút más államoknak; 2. nem lépnek fegyveres erővel, akár hadüzenet nél- kül, más államok területére; 3. nem teszik ugyanezt szárazföldi-, tengeri- és lé- gierejükkel; 4. nem veszik tengeri blokád alá más országok partjait, kikötőit; 5.

nem támogatnak más ország területére betörő, országukban szerveződő idegen fegyveres bandákat.²⁰⁸

a kereskedelmi szerződésről. A moszkvai perben júniusban hirdettek ítéletet, a két brit fővádlott szabadon bocsátásról megállapodás született, a 20 szovjet állampolgár „enyhe,” 10 évet meg nem haladó büntetést kapott. Majszkij, I. M.: Egy szovjet diplomata visszaemlékezései. Gondolat–

Kossuth Könyvkiadó, 1975. 232–242.

206 A szerződés és mellékletét közli Halmosy 313–316.

207 A konferencia részleteiről lásd az előző fejezetben, 124–126.

208 Egyezmény a támadó cselekmények fogalmának meghatározásáról (London, 1933. július 3.) Az egyezményhez csatlakozott Románia, Lengyelország. Közli Halmosy, 313–316.

132

A konferencia idején, 1933. július 3-5. között állapodtak meg a megnemtá- madási egyezményről. A lényegében azonos szövegű szerződéseket július 3-án írta alá a Szovjetunió, Észtország, Lettország, Lengyelország, Románia, Török- ország, Perzsia és Afganisztán (1934-ben csatlakozott Finnország), július 4-én Csehszlovákia, Jugoszlávia, Törökország Románia, majd 5-én Litvánia.²⁰⁹

Ezekkel a szerződésekkel, Franciaország segítségével a Szovjetunió szélesebb kiutat talált. Megfordította, de legalábbis semlegesítette az eredetileg a Szovjet- unió elszigetelésére brit és francia támogatással létrejött „cordon sanitaire”-t, vagyis az 1919-ben létrehozott, a Nyugatot a bolsevik veszélytől védelmező zó- nát, sőt igyekezett azt beépíteni saját biztonsági rendszerébe. E szerződéseknek azonban volt egy gyenge pontja: a támadó hadműveletek tiltását lehetett úgy ér- telmezni, hogy az ellentmond a Locarnoban megkötött szerződéseknek, mivel abban nem volt szó az agresszor elleni katonai ellenlépésről. Ennek ellenére Louis Barthou, volt miniszterelnök és több kormány minisztere, ekkor a francia kül- politika meghatározó személyisége számára e szerződések és a francia-szovjet kapcsolatok rendezésére új lehetőséget kínáltak. Továbbá lehetőséget arra, hogy Kelet-Közép-Európában és a Szovjetunió déli határain egy új biztonsági rend- szer jöjjön létre. Ennek lehetőségét ugyanakkor korlátozta, hogy mindez erősen sértette Németország érdekeit, de Nagy-Britannia törekvéseit is keresztezte a Közel-Kelet felé nyúló területek bevonása miatt.

Kongresszus Moszkvában

A Szovjetunió nemzetközi kapcsolataiban Hitler hatalomra jutása katasztrófá- val ért fel. A katasztrófa azonban nem érte váratlanul a Kreml vezetőit. 1919 óta számítottak Németországra, hamar felismerték az együttműködés lehetőségét és előnyeit. Az érdekek hasonlóságára alapuló külpolitikát azonban már az 1920-as évek második felében kikezdte a Briand-Stresemann politika, amelynek része lett az 1919 óta következetesen szovjetellenes francia kurzus. A brit külpolitika végig ellenszenvvel figyelte a történéseket a Szovjetunióban, különösen a kon- zervatív kormányok idején, de a munkáspárti két kabinet (James Ramsey Mac-

209 Litvániával azért kellett külön szerződést – és más napon – aláírnia a Szovjetuniónak, mi- vel Lengyelország és Litvánia között nem volt diplomáciai kapcsolat a Vilna körüli vita miatt.

Дипломатический словарь. Гл. ред. А. Я. Вышинский и С. А. Лозовский. Москва. 1948.

http://doc20vek.ru/node/3497

A francia diplomácia új iránya

Donald, 1924, majd 1929-1931) is inkább hárítani igyekezett az egyébként alap- talan Moszkva iránti szimpátia, a konzervatívok és a liberálisok által egyaránt hangoztatott vádját. Míg Moszkva annak ellenére sem számíthatott Londonban fordulatra, hogy külügyminisztere (népbiztosa) Litvinov, és követe Majszkij en- nek érdekében minden lehetőt elkövetett, addig Párizsban a német kapcsolatok lazulásakor már felismerték a kínálkozó lehetőséget.

1930 tavaszától, az elnöki kabinetek idején, eltekintve a kereskedelmi kap- csolatoktól, romlottak a Szovjetunó és Németország kapcsolatai. A világgaz- dasági válság ugyan nem érintette közvetlenül a Szovjetunió gazdaságát, annál inkább a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálása, valamint az erőltetett iparo-sítás következménye: az éhínség. Sztálin várta a világforradalmat a válság idején, azonban ebből nem lett semmi, a nemzetiszocializmus viszont már első lépése-ivel nyílt fenyegetést jelentett a Szovjetunió számára. Ezért került sor az újabb fordulatra 1933 nyarától – előbb a Kominternben, amely ekkor már egyértelmű-en a szovjet külpolitikának alárendelt szervezet volt.

Fordulat a Kominternben

Az 1919-ben létrehozott Kommunista Internacionálé programja a világforrada- lom volt, de legalábbis egy európai forradalom, s ha az sem, akkor egy közép-eu- rópai. Eredeti központját is Berlinbe tervezték helyezni, a Kommunista Ifjúsági Internacionálé központja Budapesten lett volna. A világforradalmi tervek, illet- ve az ennek elősegítésére szervezett különféle megmozdulások különösen Né- metországban, Olaszország és Franciaországban azonban akadályozták a szovjet állam külpolitikáját, kapcsolatainak létesítését. Az ellentét a Komintern elnöke, Grigorij Zinovjev, a Komintern egyik titkára Karl Radek és a külügyi népbiztos Csicserin között állandók voltak. Lenin igyekezett az ésszerűbb egyensúly mel-lett érvelni – felemás sikerrel. Csicserinnek igazat adva azt el tudta érni, hogy Zinovjev és különösen Radek ne szóljanak bele a diplomáciai kapcsolatok ala-kításába, sőt Zinovjevnek írva azt is, hogy a brit kommunista párt az 1922-es választásokon a Munkáspárt jelöltjeit támogassa. Azt azonban nem, hogy a Ko-minternben többséget szerezzen a forradalmi hullám elültének megfelelőbb, a munkáspártok egységfrontját javasló, a világforradalmi reményeket, ha nem is

134

feladó, de „elhalasztásának” megfelelő taktikának.²¹⁰A Komintern és a szovjet diplomácia kapcsolatában a változás 1929-ben következett be, amikor Nyikolaj Buharin helyét a Komintern élén a Dmitrij Manuilszkij, Sztálin egyik legközvet- lenebb munkatársa irányította trojka vette át. Ettől kezdve a Komintern politiká- ja közvetlenül rendelődött alá a szovjet állam külpolitikájának, igaz, a kommu- nista pártok irányításában megőrzött mozgásteréből, különösen az 1936 és 1938 közötti francia, majd spanyol népfront győzelmét követő időszakban.

Az irányváltás

1933. május 10. könyveket égetnek, ott végül embereket (Az idézet Heinrich

Heine: Alamansor. 1821.)

1933. február 28-án, egy héttel a parlamenti választások előtt lángba borult a Birodalom Gyűlés, a Reichstag épülete. A szociálde- mokrata és a kommunista sajtót azonnal betiltották. Joseph Goebbels írta naplójá- ban: „Most megmutatjuk nekik, mit lehet kezdeni az államigazgatás szervezetével, ha ért hozzá az ember. Nyomdagépeink dübörögnek, és sokmilliós választási köz- leményeinket bocsájtják ki vasszájukon.”²¹¹ Nemcsak a nyomdagépek dübörögtek, ha- nem az SS és az SA egységei is az utcára vonultak, s nem csak Berlinben, de Danzig utcáira is. Nagy nemzetközi visszhangja volt a Komintern Nyugat-Európai Irodája vezetőjének, Georgi Dimitrov letartóztatá- sának, majd megvádolásának a Reichstag felgyújtásával.²¹²

210 A Zinovjevnek írt levelet közli Ленинский сборник, XXXVII. Издателство Плитической Литературы, Москва, 1970. 343-344. A Komintern egységfront taktikáról. Székely, 1980. 35-46.

211 Goebbels, Joseph: Napló. Előszó és jegyzetek Ormos Mária, szerkesztette: Rátkai Ferenc.

Dunakönyv Kiadó, 1994. 87-88.

212 A hatalmas letartóztatási hullámban csak 1933 májusáig Poroszországban mintegy 100 000

„rendszer ellenes” személyt tartóztattak le, elsősorban kommunistákat és szociáldemokratákat.

Köztük olyan neves, nemzetközileg ismert személyiségeket, mint a büntető jog szaktekintélyét Alfred Apfelt, Rudolf Bernsteint az 1919-es berlini Spartacus-felkelés egyik szervezőjét, a nemzet- közleg ismert szexuálpszichológus Max Julius Hodannt, a világhírű riporter Egon Erwin Kischt,

A francia diplomácia új iránya

A maga nemében első és egyben utolsó nyilvános pert Lipcsében tartották, hosszú és igen részletekbe menő előkészítést követően. Goebbels propaganda- gépezetének rendezésében a per végül szeptember 21-én nyílt a város reprezen- tatív Nagy Termében.²¹³Talán csak egy hiba csúszott be a számításba: a bíró a volt szászországi miniszter, Wilhelm Bünger lett, aki korábban az ekkorra már magát „önfeloszlatta” jobboldali Német Néppártnak volt tagja, s ragaszkodott a korrekt jogi eljáráshoz. Ennek az lett a vége, hogy a német jogból is fogsága ide- jén jól felkészült Dimitrov higgadt érveléssel verte vissza a vádat, nézett szem- be az időnként magából kikelt tanúkkal, közöttük is a főszereplővel: Hermann Göringgel. Ítélethirdetésre december 23-án került sor, Dimitrovot, két bolgár és egy német társát felmentették. A végeredményt nagymértékben befolyásolták a nemzetközi tiltakozó mozgalmak, a hatalmas, jórészt Willy Münzenberg szer- vezte nemzetközi sajtókampány és a Londonban tartott párhuzamosan ellenper.

A presztízsvesztést fokozta, hogy a Szovjetunióban még ott tanuló-gyakorlatozó német pilóták „hazaengedése” fejében Dimitrov és társai Moszkvába távozhat- tak.²¹⁴

Még a lipcsei per idején, 1933 novemberében ült össze Moszkvában a Ko- mintern Végrehajtó Bizottságának XIII. kibővített plénuma.²¹⁵Ennek fő témája a németországi fasizmus hatalomra jutása és a kommunista pártok ezzel kap- csolatos feladatainak meghatározása volt. Az alaptétel látszólag nem változott a korábbi Sztálin által megfogalmazott értékeléshez képest: a fasizmust összekö- tötték a forradalmi válság „érlelődésével”. Viszont megszületett a fasizmus újsze- rű meghatározása: „A fasizmus a finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább és

a német illegális fegyverkezés leleplezéséért bebörtönzött, nemrég szabadult, később Béke No- bel-díjas Carl von Ossietzkyt, az anarchista Erich Mühsamot, aki részt vett 1919-ben München- ben a Bajor Tanácsköztársaság kikiáltásában.

213 A per fokozta a szovjet-német ellentéteket. Az akkreditált szovjet újságírókat nem enged- ték be a tárgyalásra, zaklatták őket, lakásukat átkutatták. Mivel a diplomáciai tiltakozás ellenére ez folytatódott, végül visszarendelték őket Moszkvába – viszonzásképpen kiutasították a német sajtó tudósítóit Moszkvából. Izvesztyija, 1933. szeptember 27.

214 Végül az egyedüli gyújtogatóként halára ítélt és guillotine-nal kivégzett zavart elmeálla- potú Marinus van der Lubbe lett. Dimitrov-perről és a Kominternben bekövetkezett fordulatról lásd Székely: 2018. 365-372.

215 A Komintern éves kongresszusait Sztálin megszüntette. 1922 után, Lenin egészségi álla- potára hivatkozva, 1924-ben, majd 1928-ban, s az utolsót 1935-ben tartották. E kongresszusok között a Végrehajtó Bizottság más képviselőkkel, meghívottakkal kibővített üléseit hívták össze, az utolsót 1933-ban. Székely Gábor: A Komintern kongresszusok és VB plénumok krónikája. In:

Negyedszázados harc. Akadémiai Könyvkiadó, 1975. 514-555.

136

legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája.”²¹⁶E meghatározás lé- nyegesen eltért a 20-as évek második felének leegyszerűsítő, lényegében az egész kapitalista társadalom, benne a szociáldemokrácia fasizálódásáról szóló, még 1924-ben Sztálin által megfogalmazott tételtől.²¹⁷Az eltérés lényege abban volt, hogy a fasizmust az ellene lehetséges fellépés oldaláról elemezte, s lehetségesnek tartotta, hogy a finánctőke egy részének a fasizmusban érdekelt elemein kívül mindenki mással összefogás jöjjön létre. Ezt 1933 novemberében csak kevesen vehették észre az olyan mondatok mellet, mint „A polgári demokrácia testéből kisarjadó fasizmusban a tőkések eszközt látnak arra, hogy megmentsék a ka- pitalizmust a felbomlástól.” – ami a régi felfogást ismételte néhány bekezdéssel később, kiegészítve azt a szociáldemokrácia és Trockij elleni éles támadással.²¹⁸ Azt viszont mindenki érzékelhette, hogy a Szovjetunió tart a háborútól. Ennek a résznek a fő mondanivalója ugyanis az volt, hogy „A KIVB XIII. plénuma fel- hívja a Kommunista Internacionálé valamennyi szekcióját²¹⁹, a világ valamennyi munkását és dolgozóját, hogy odaadóan védelmezze a Szovjetuniót…”²²⁰

A szovjet párt XVII. kongresszusa

1933-1934 fordulójára már, ha formálisan nem is, de lényegében kiépült Hit- ler totális diktatúrája, és Sztálin is utolsó lépéseit készítette elő a párton beül már megkérdőjelezhetetlen egyeduralmának totális hatalommá fejlesztéséhez.

Moszkvában a helyszín a VKP(b), a szovjet párt XVII. kongresszusa volt. Az 1934. január 16. és február 10. között ülésező kongresszus kettős elnevezéssel került be a történelembe: „a győztesek kongresszusa”, illetve, később, „a kivég- zettek kongresszusa”. A „győzteseknek,” az 5 éves terv dolgozóknak ajánlott kongresszus küldöttei ünnepeltek, de ugyanők lettek azok, akiknek több mint felének golyó oltotta ki az életét az elkövetkezendő években.²²¹

216 A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai. Válogatta és szerkesztette:

Csonka Rózsa, Székely Gábor, Harsányi Iván. Kossuth Könyvkiadó, 1975. 398.

217 Bolsevik, 1924. 11. sz. 9. Idézi Székely: 1980. 219.

218 A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai, 399-400.

219 A Komintern világpárt volt, az egyes kommunista pártok e világpártnak voltak szekciói – akárcsak az 1864-ben alakult I. Internacionálé esetében.

220 A Kommunista Internacionálé válogatott dokumentumai, 406.

221 Nyikita Hruscsov főtitkár az SZKP XX. kongresszusán tartott zárt beszédében elmondta, hogy a XVII. kongresszus 1966 küldötte közül 1108 főt, valamint a kongresszuson megválasz-

A francia diplomácia új iránya

a lenini VKP(B), a szocialista építés

(Plakát: Viktor Deni és Nyikolaj Dolgorukov)

A tragédiák előszele már érezhető volt a kong- resszuson. Sztálin az ajándékba kapott távcsöves vadászpuskájának célzó göbjével pásztázta a kül- dötteket,²²² Szergej Kirov viszont arról beszélt, hogy szépek az ötéves terv hatalmas sikerei, de az emberek szeretnének „élni, csak élni, valójában pe- dig, nézzetek körül, mi történik. Ez tény.”²²³

A VKP(b) kongresszusa, a jelenlevők többsé- gének és a sztálini diktatúra elszenvedőinek tra- gédiája mellett, egy olyan fordulatot is jelentett, amely kormány szintre emelte a Szovjetunió kül- politikájának a megváltoztatását. E változás jellegét természetesen Sztálin fogalmazta meg előadói be- szédében. Beszédének egy kevésbé idézett, a sokat idézett soroknál lényegesen egyértelműbb része az előző háborúkkal foglalkoz-

In document HITLER - SZTÁLIN - CHAMBER LAIN (Pldal 130-141)