A tél, a nehéz véres tél, vége felé közeledett. A katalán partokon és Andalúzia mély völgyeiben rögtönzött kórházi barakok között már virágoztak a sötét olajfák. De a magas Aragón Sierrát még hó fedte. Véres hó.
Ilyen őrületes sziklákat Algeier még sohasem látott. Ügy ismerte az ő tiroli hegyeit, mint az édesanyja arcát. »Tényleg úgyis van, — mondta — hogy az Alpesekben a legvadabb szik
lának is arca van. És ha az egyik hegyet Jungfraunak hívják, a másikat — Mönchnek, ennek az az oka, hogy tényleg olyanok is. A z egyik ifjú leányhoz, a másik szerzetes baráthoz hasonlít.
Néhány gleccsernek különös körvonalai vannak. De mindegyik
nek megvan a maga arculatja, éppúgy, mint az embereknek és az állatoknak.« És valóban, ha Algeier az ő tiroli hegyeiről mesélt, akkor úgy beszélt a vidám Juli-Alpról, a napos Gross- glocknerről (Nagy Harangozó), a gonoszkodó »Három Fog«-ról,
mint élőlényekről.
De mik voltak ezek az itteni sziklákhoz képest, az Aragón Sierrában, Teruel fölött ? Itt mintha valami hatalmas tűz
vész lángja hirtelen megkövesedett volna a levegőben. Nem hegység volt ez, hanem valami szikla-vihar.
Algeier Szép, az alpesi vezető, sportbajnok és trombitás nem szokta meg az ilyen sziklás utakat. Károly, Ferenc és Helfgott — még kevésbbé. De meg kellett velük barátkozniok.
160
Mert ezek a sötét sziklák nyújtottak nekik lakást, menedéket, jelentkezett Lukács tábornoknál, hogy sí-csapatot szervez.
A magyar Lukács tábornok, aki maga is régi sportember volt, azonnal megértette, milyen óriási előnyei volnának ilyen alakulatnak, amely a helyi viszonyok mellett, lényegesen gyor
sabban tudna mozogni, a lovasságnál is. könnyen lehetne megszervezni egy speciális alakulatot ?
— Mert a mai időkben sokkal több embernek van sport- tréningje, mint katonai kiképzése. És nálunk véletlenül sok hegylakó gyűlt össze az internacionalista divízióba. Hiszen harminchárom nemzet fiai jöttek a spanyol nép segítségére.
— Egy csomó német; az összes oxfordi diákok.
— Hát az angolok olyan jó síelők ?
— Az oxfordiak résztvesznek minden nemzetközi síverse
nyen. Találtam is közöttük ismerőst. Aztán —- a norvégek.
zetközi brigád törzskarához három teherautó érkezett. Az első gépen a gépkocsivezető mellett Algeier Szép ült. Mind a három teherautó meg volt rakva kifogástalan, komplett sí- felszerelésekkel. Még a fekete hószemüvegről sem feledkeztek meg, még a fehér csuklyás köpenyekről sem, amelyekkel a síelők a hóban álcázták magukat. Arról, hogy Algeier hol és hogyan szerezte meg ezt az óriási kincset (és amellett a gazdasági hiva
talban tényleg senki sem tudta, hogy mi az a s í !), külön regényt lehetne írni. Lukács tábornok majd megszakadt nevettében, amikor Algeier az ő sajátságos száraz stílusában jelentette a dolgot a törzskarnak. A szabadságáért küzdő spanyol népnek ugyanis nem volt joga fegyvert vásárolni, vagy megőrizni. íg y akarták harcképtelenné te n n i. . . De hiszen a síléc sportfelszerelés, nem fegyver. Senki sem tekintette ott katonai felszerelésnek. Amikor aztán éppen ezért az egyik spanyol árkász-század lefoglalt egy szállítmány, drága polírozott sílécet, hídépítés céljaira Algeier nagy bajban volt. Az ő tiroli-spanyol nyelvén nem
162
tudta megmagyarázni az árkászoknak, hogy ezeknek a keskeny egymástól. Keveset beszéltek. Algeier hallgatag természetű ember lehetett azelőtt is. Mint parancsnok, nagyon el is volt mentek őrjáratra vagy egymásmelleit feküdtek a fedezékben és hallgattak. Emellett azonban úgy érezték, hogy olyan közel vannak egymáshoz, úgy összetartoznak, mint régi barátok, akik már mindent elmondtak egymásnak.
Nemcsak ők hallgattak. A hallgatás az egész századnak
szorítottak egymással és egymás szeme közé néztek, érezték, hogy szavak nélkül is megértik egymást. Internacionalisták voltak. A fasizmus iránti gyűlölet, a szabadság és igazság sze- retete, az emberi kultúra haladásába vetett hit és a mély, ko
moly elhatározás, hogy ezért életüket is feláldozzák — egyesí
tették őket. Testvérek voltak. Minek itt a felesleges beszéd ? A z ő lépteik nem dübörögtek úgy, mint a gyalogság menetelése.
A hallgatag férfiak sítalpjai is hangtalanul siklottak a fehér havon. A néma századnak hívták őket,
Egyizben Ferenc őrjáratra ment egy oxfordi diákkal. (Előre lerajzolták maguknak az útvonalat.) Az angol súlyosan meg
sebesült. Ferenc karján vitte őt vissza. K ét órán keresztül ment vele. Az angol fiú próbált néhány szót mondani. De minek a szavak ? Szünet nélkül Ferenc hűséges, meleg szemébe nézett.
Hallgatva kapaszkodott tekintetével a testvérébe, amíg szeme le nem csukódott. Nem volt egyedül, amikor m eghalt!
A nemzetközi síszázad keveset beszélt, de sokat énekelt.
Amikor pihenőt tartottak, valamelyik sarokból mindig fel
hangzott az énekszó. Valami régi dal, a skót, norvég vagy tiroli hegyekből. Néha új dal, amely már itt Spanyolországban;született.
Azon az éjszakán, amikor Algeier parancsnokot Lukács tábornok hirtelen behívatta a brigád törzskarába, a németek énekeltek. K ét munkás, egy egyetemi tanár és egy mérnök már négy évvel ezelőtt elhagyták hazájukat. Ketten Párisban éltek, egy Törökországban, egy pedig Délamerikában. Idegen országokból jöttek Spanyolországba, hogy a fasizmus ellen harcoljanak. Itt az Aragón Sierrában találkoztak össze a honfi
társak. Ezt énekelték :
Nem veszítettük el hazánkat.
Testvéreink vártak itt reánk, A Szabadság barrikádján állunk És Madrid a hazánk.
164— 165
Helfgott és Károly ott ültek velük, de ők nem énekeltek.
Helfgott azért nem, mert általában sohasem énekelt, Károly pedig, mert oldalról Helfgottot figyelte és mélyen megrendí- téfte, amit látott.
Meyer Helfgott elfordította szigorú bagolyarcát és Károly láthatta, hogy mi történik a pápaszem mögött, ahogy azt annakidején von Bőhlau kisasszony is megfigyelte. De nem ugyanazt látta. Néhány hónappal ezelőtt Irmgard csak egy szenvedő ráncot látott a szeme körül. Károly most a csodálkozó, de szomorú boldogság kifejezését látta. Meyer Helfgott sze
mében könnyek voltak. Ebben a pillanatban megérezte magán Károly tekintetét és feléje fordult. Károly némán megszorí
totta Helfgott kezét. Ez a mozdulat kicsit bocsánatkérés volt azért, hogy belepillantott a szívébe és egyben együttérzést és megértést fejezett ki. De Meyer Helfgott ránézett Károlyra és úgy látszik, nem szégyenkezett a könnyei miatt. A »siket- néma« beszélni kezdett.
— Látod, Károly, — mondta ■— amikor elhagytam Német
országot, nehéz volt a szívem. Hiszen végül is a hazámat hagy
tam el. Tudtam, hogy nincs számomra más út. E l voltam készülve arra, hogy az idegenben egyedül fogok szenvedni az eszméimért.
De amióta az internacionalisták között vagyok, egyáltalában nem szenvedek. Idegen országban mégse vagyok idegen. Itt először láttam igazi bajtársiasságot és testvériességet. Most úgy érzem, hogy ott, a honfitársaim között, ott voltam idegen és idegenben. És ez . . . érted, Károly ? Ez azért fáj is nekem.
Nem is értem miért ?
•— Azért, mert otthon nem tudtad megtalálni ezt a bol
dog érzést. — bólintott Károly. — Hogy idegenbe kellett menned ahhoz, hogy végre otthon érezhessed magad valahol.
— Igen. Valahol mélyen bent úgy érzem, hogy evvel el
hagyom és elárulom azokat, akik hozzám tartoznak . . . Károly a fejét rázta és elmosolyodott.
— Nem, Helfgott. Később majd másként fogsz érezni.
Az, amit te itt megtalálsz, — azt akarom mondani, hogy azt, amire te itt rájössz, azt az ő számukra, az otthoniak számára is tanulod. Szóval azok számára, akik szintén nemsokára meg
értik majd. A többiek pedig Helfgott, nem tartoznak h o zzád ! Azok ellenségek, akiket meg kell semmisíteni!
Károly fiatal arca a szőke hajfürtök keretében, mintha a legkeményebb sziklából lett volna kivésve.
A szabadság barrikádján állunk És Madrid, Madrid a mi hazánk.
énekelte a kórus.
•— Sohasem hittem, — folytatta Helfgott —• hogy ilyen szörnyűségek közepette, hogy harc és halál közepette mégis boldog lehet az ember. Mert én most boldog vagyok. Sohasem hittem, hogy van annyi emberi nagyság, annyi emberi szeretet, annyi áldozatkész férfiasság és hősiesség, amennyit itt minden nap látok magam előtt.
Meyer Helfgott elhallgatott és kisvártatva bizonytalan és rekedtes hangon énekelte a tö b b iv el:
Nem vesztettük el hazánkat . , .
166
2i. HA SZÜ KSÉG VAN R Á . . .
Már hajnalodott, amikor Algeier motociklijén visszaérkezett a brigád törzskarától a századhoz. Nem volt könnyű az út.
Fel volt szántva gránátoktól és aztán valahogy sebtiben ki
egyengetve és kiásott árkok és drótkerítések között kígyózott fel a hegyekbe. Mindenfelől elszenesedett romok, leégett kuny
hók, szétroncsolt teherautók. Kicsit távolabb, a földön, egy repülőgéproncs. Mintha még füstölögne... Vérfoltok a havon...
Algeier nem tudott teljes gázt adni, mert az út túlságosan forgalmas volt. Mellette csapatok vonultak. Fáradt, elcsigá
zott katonák. De énekeltek és énekükből lángoló elszántság csendült ki. Két sovány, sánta gebe két régi, megsérült ágyút húzott maga után. Jött sebesültszállító kocsi is. A sebesültek a vörös zászlóról énekeltek.
De Algeier Szép nem volt dalos kedvében. Komoly arca még keményebbnek látszott a szokottnál. A kapott parancsra gondolt, holott nem volt itt min gondolkozni. Amikor meg
érkezett Lukács tábornokhoz, a tábornok elküldött a Nemzet
közi Brigád politikai biztosáéit, lezárta az ajtót, az asztal alól borosüveget húzott elő és poharakat tett az asztalra.
— Olyan komoly elhatározások előtt állunk, — mondta mosolyogva a magyar, — hogy erre innunk kell egyet.
Lukács tábornok kis kerek pocakjával, mindig vidám, elé
gedett arcával olyan ember benyomását keltette, mint aki szá-167
mára élvezeten és gyönyörűségen kívül semmi más nincs a vilá
gon. Rejtély maradt, hogy például Talaveránál, ahol az embe
reivel tíz teljes napon keresztül élt kenyéren és napi egy marék hagymán, hogyan tudta megőrizni elégedett, jóllakott, vidám arckifejezését. Aztán vidám mosollyal rontott a fasiszta gép- tudom. De Szent Evlalinből hozta két paraszt. Húsz kilométeren át cipelték a hegyekben. A »Nemzetközi Brigád tábornokának. —
tehát a holnapután utáni napon meg kell támadnia a marokkói hadosztályt. Hogy mennyire meg vannak erősítve a marokkói állások, azt te jobban tudod, mint én. Hogy milyen gyenge a mi tüzérségünk, hogy milyen kevés a gépfegyverünk, azt én jobban tudom, mint te. Könnyen beletörhetik ebbe a fogunk — mondta vidám mosollyal Lukács tábornok. — Te tiroli vagy, segítened kell bennünket, hogy kikerüljünk ebből az átkozott helyzetből.
— Mit kell tennem?
— Jó volna egy körűikerítési manőverrel próbálkozni. A marokkóiak a fasiszta front legszélső szárnyán vannak. — Lukács a térképre mutatott. — De csak váratlan, rajtaütésszerű bekerítő
16 9
művelet járhat sikerrel. A tüzérség ezek között a sziklák között, ebben a mély hóban . . .
— Értem — szakította őt félbe csendesen Algeier. — A síelő századnak kell őket megtámadnia.
— Még nem mondtam, hogy »kell«! Hogy sietsz ! — neve
tett Lukács. — Ez még nem parancs. Egyelőre még csak véle
mény. Persze nem volna rossz. Nem tudom, még mindig négy
száz emberetek van-e. Meg akartam kérdezni, lehetségesnek tartod-e a dolgot?
— Azt hiszem, ez nem kérdéses. Ha szükség van rá -— felelte Algeier.
— No-no-no! Nekünk nem kellenek céltalan áldozatok.
A marokkói szárnyat oldalról a szakadék védi. Ezért a te síelő századodnak elég messzire az ellenfél hátába kellene kerülnie, a front első vonala mögé.
— De úgy h o g y azért az első vonal is érezze a nyomást—
vetette közbe Algeier.
— Persze. Különben nem nyernénk semmit a frontális támadásunkkal.
— Meg kell kísérelni a dolgot.
— De mi a véleményed róla?
Algeier lehajtotta hatalmas fejét és hallgatott.
— Szeretném tudni a véleményedet.
— A véleményemet? — emelte fel hirtelen a fejét Algeier és mély, erős hangja még mélyebben csengett, mint rendesen. — A zt hiszem, sikerülhet. Ezért hát cselekedni kell. De ha bal
sikerrel járna is a próbálkozásunk, akkor is csak négyszáz embe
rünkbe kerül. Meg kell kockáztatn i. . . ha a Nemzetközi Brigádnak feltétlenül meg kell kísérelnie az áttörést három nap múlva.
Lukács tábornok arca ragyogott az örömtől. Csak a szemé
ben fénylett valami furcsa nedvesség, amikor oldalba bökte a politikai biztost.
170
— Látod? — kiáltott fel végtelen büszkeséggel. — ■ A mi néma századunk ! Ha egyszer megszólal, akkor így beszél! — Koccintott Széppel. — Igyál, öreg tir o li! Egészségedre ! És azt mondom neked : az az átkozott két öreg ott fog ülni és várni a templom előtt, amíg oda nem nő a kőlépcsőre. De puska még sem akad a szám ukra! »Holladió-hió-hió-ó !« —■ kezdett rá ismét a jódlizásra és egyhajtásra kiürítette a poharát.
Algeier Szép a motociklin azon gondolkozott, hogy mi tör
ténjen a holnaputánt követő napon. Kemény arca még kemé
nyebbnek látszott. Ismét éneklő csapatok vonultak az úton.
Ö nem volt dalos kedvében. Talán sikerül, mondotta. Mert szük
ség van rá. És ha szükség van rá, akkor néha csodák történnek !
17 1
22. »ESZTELENSÉGET K E L L E L K Ö V E T N Ü N K !«
Amikor Algeier végre visszaérkezett századához, azonnal magához hivatta Brunner Károlyt és Meyer Helfgottot. Tizenkét óra volt.
— Készüljetek felderítő járőrbe. Fehér csuklyát, tábori szemüveget, távmérőt.
— K i fog vezetni? — kérdezte Károly, aki, amint illett, vigyázzállásban állt parancsnoka előtt.
Algeier lezárta íróasztalát és zsebébe dugta a térképet.
-—- Én.
Helfgott és Károly összenéztek. Ügy látszik, rendkívüli fontos dologról van szó. Néhány perc múlva már mind kint állottak a havon és felcsatolták a léceket.
Algeier ment elől. Különben mindig tekintettel volt a gyengébb síelőkre és sohasem futott az ő igazi tempójával. Néha még úgy is tett, mintha nem tudna gyorsabban haladni. De ezúttal annyira elmerült gondolataiba, hogy teljesen megfeledkezett a két fiatal
emberről, akik lihegve igyekeztek el nem maradni tőle. Nyug
talanságtól hajtva, erejét megfeszítve, gyorsan ment felfelé a meredek lejtőn, mintha új rekordot akarna felállítani. Mindkét fiúról csurgott a veríték, de mégis meglehetősen lemaradtak.
— • A z öreg ma nagyon különös •— gondolták. — Vájjon mi történhetett ?
Amikor Károly és Helfgott, Algeier nyomában haladva, végül utólérték őt, éppen egy szikláscsúcs töredezett, szálkás kövei között
172
V-állott. Ahogy így mozdulatlanul állt egy nagy kőszikla mögött, maga is kősziklára emlékeztetett. Tábori látcsövön keresztül vizs
gálta a völgyet.
—- Óvatosan ! — Károly felemelte a kezét, jelt adva a mö
götte haladó Helfgottnak. — Fedezd magad 1 . . . —• Ezek a kövek ugyanis már láthatók voltak a marokkói állásokból.
Algeier, anélkül, hogy megfordult volna, intett nekik.
173
— Nézzétek meg jól ezt a vidéket — mormogta, még mindig
vekre, belelőhetnénk a levesesüstjeikbe. Innen szinte látni, amint ott lent a legnagyobb nyugalommal főzik a kávéjukat !
Algeier leeresztette a karját a látcsővel és ránézett a két ifjúra.
— Holnap reggel itt kell megkezdenünk a támadást. folyamágy a marokkói szárny állásai mellett. Aztán ránézett Helf- gottra, majd Algeirre. Mindketten lesütötték tekintetüket.
— Én nem egészen értem — mondta halkan Károly.
Akkor Algeier, hirtelen feléje fordítva fejét, egyenesen a sze
mébe nézett és olyan világosan és határozottan, amilyen világos és határozott volt a tekintete, mondta:
174
— Holnap reggel kilenc órakor a Nemzetközi Brigád álta
lános támadást kezd a marokkóiak ellen. Á t kell törnünk a vo
nalat. A síszázad azt a parancsot kapta, hogy egy órával előbb oldaltámadást kezdjen.
Károly és Helfgott szemükhöz emelték a tábori látcsövet, mintha csak most akarnák először jól megnézni ezt a helyet, melyet olyan jól ismertek.
— Hogy fogjuk ezt megcsinálni? — kérdezte mintegy saját
magától Helfgott.
— Fogalmam sincs róla — dörmögte Algeier. — Éppen ezt akarom veletek megtanácskozni. Nincs más okos emberem kéznél.
Leült és kiterítette a térképet a térdén.
— A támadást persze csak ott lehet megkezdeni, ahol a sza
kadék véget ér. Jóval a német tüzérség mögött.
— Ez jó volna — jelentette ki Károly. — De a mi négyszáz emberünkkel?
— Éppen ez az — mondta komoran Algeier. — Mélyen be
törni az ellenfél állásaiba nem tudunk akkor sem, ha úgy har
colunk, mint a fenevadak. Rögtön mozgósíthatják ellenünk összes tartalékaikat. Viszont ha megelégszünk azzal, hogy kis zavart és riadalmat keltsünk soraikban, akkor az első vonalban nem is fogják észrevenni, hogy hátul valami történt és nem segí
tünk semmit a brigádnak, amelyik elölről támad.
— Lehetetlen ! — rázta a fejét Helfgott.
— De szükség van rá -— felete csendesen és egyszerűen Algeier és mintha ezzel egy nehéz kaput csapott volna be : — - nincs út visszafelé !
Egy darabig hallgatva ültek a sötét, kicsipkézett szikla alatt és a messzeségbe néztek. Egyszerre felugrott Károly. Olyan hir
telen és hevesen, hogy a másik kettő ijedten összezrezzent.
— Mi történt?
175
Károly nem válaszolt. A szikla széléhez futott és nézett lefelé. Csak felemelte jobb karját, mintha azt akarná m ondani:
^Várjatok egy p ercet!«
Algeier és Helfgott feszülten figyelték. Néhány perc múlva Károly feléjük fordult. Arca sápadt volt. De szeme lázban égett. Ajkán furcsa mosoly játszadozott. Szégyenlős, szinte bocsánatkérő mosoly, szerény, megértésért könyörgő, félénk mo
solya az olyan embernek, aki maga sem mer hinni gondolataiban.
— Miről van szó, Károly? — kérdezte kissé nyersen, paran
csoló hangon Algeier.
— Én a támadásunkon gondolkoztam — kezdte Károly.
Még jobban elsápadt. De hangja határozottabban csen
gett. — A zt gondoltam, ha m i . . . — ismét a szakadékra nézett — hogyha m i . . . — Hirtelen megragadta Algeier kezét és arcát pír öntötte el. — • Algeier elvtárs, — kiáltotta — láttad Valenciában a »Csapajev« című szovjet filmet?
— Miféle összefüggésben van az ezzel? — kérdezte csaló
dottan Algeier.
— Emlékszel ott a ^pszichikai támadásra«?
— Amikor a fehérek zárt sorokban támadnak, kiegyenesedve, lobogó zászlókkal, — folytatta Helfgott — hogy pszichikai hatást keltsenek, lelki benyomást, hogy megdöbbentsék és megzavarják a vörösöket, ami első pillanatban majdnem sikerül is.
— • Jobban bízom abban a hatásban, amelyet jó gépfegyverek idéznek elő, mint az ilyen lelki hatásokban — rázta kétkedve fejét Algeier.
— És nem hiszed, hogy meg lehet ijeszteni egy tömeget valami váratlannal, valami megmagyarázhatatlannal? Különö
sen ha sötét babonában felnevelt afrikaiakról van szó? — Károly a másik kezével megragadta Helfgottot és a szakadék széléhez húzta.
— És ha . . . — mondta majdnem kiabálva — ha sível á t
ugorj uk a szakadékot?
Arca ismét elhalványodott. Mintha egész teste remegne az erőlködéstől. A választ várva, szeme belefúródott parancsnoka szigorú arcába.
— Galam blövészet! — válaszolta az tompán. — Minden fedezés nélkül a marokkói lövészek szemeláttára ötvenméteres nekifutással ugrani nyílt, tiszta havas mezőre, ugyan ! Hiszen
— Hogyan? Ha esztelenség? . . .
Visszafelé menet a hadművelet organizációs és technikai részleteiről beszéltek. nehéz. Igazi ugróterep, akár síugróverseny sáncnál.
— De aki még egyáltalában nem ugrott . . .
Spanyolországba. Ha már megtette ezt az első ugrást, nem fog visszariadni holnapután a másodiktól sem — kiáltott fel Károly.
— Tehát szerinted hányán tartanak majd velünk?
•— Az összes oxfordi diákok. Ez kétségtelen. Legalább tizennyolc norvég. A finnek. Az összes svájciak. No és azt hi
szem, a tiroliak sem fognak lemaradni.
— Körülbelül száz embert lehet összeszedni.
— A többi háromszáznak meg kell kerülnie a szakadékot — mondta Algeier — és onnan támadásba kezdeni.
— És a két csapat találkozik a német tüzérségnél! — kiál
totta ujjongva Károly.
— Vagy egy másik csillagon — dörmögte Algeier.
— Tökéletesen igazad van ! — kacagott hangosan Károly.
—- De azt a találkozást is előre kell megbeszélni. Én a magam részéről a hold mellett szavazok, mert az nincs is olyan messze.
Nevetése olyan csengő és boldog volt, hogy Algeier azt gon
dolta magában : »Mint a pacsirtadal napos reggelen.«
— Károly fiacskám ! — mondta. — Ha az ember rád néz, azt hihetné, hogy a világon minden igaz ügynek sikerülnie k e ll! . . .
— Ez így is van ! Ha nem is mindjárt ! — kiáltotta Károly.
— De ha még győznénk is itt, Terűéinél, — mondja elgon
dolkozva, szomorúan Algeier, miközben a távolba néz — nem lesz-e mindez hiába?
— Ellenkezőleg ! Még ha itt csatát vesztünk is, ha elpusz
tulunk is, a mi harcunk nem lehet hiábavaló ! Ha egy hadsereg győz, az nem azt jelenti, hogy minden századának is győznie kell.
Néhány elpusztul. De nem hiába !
-— A nemzetköziek arcvonala ma végighúzódik az egész földgömbön — veti közbe Meyer. — Ha mi ma csatát vesztünk is Spanyolországban, győzni fogunk másutt.
— A mi eszménk győzelme — mondja Károly — mindenütt a nép győzelme. De hiszen tudod, Algeier, hogy győzni fogunk.
179 12*
Te és én és Helfgott és a spanyol nép és a többiek mind még
Te és én és Helfgott és a spanyol nép és a többiek mind még