Reggel hat órakor Gréte felébredt. Még egészen sötét volt.
Sajnálta, hogy felébredt, mert Károllyal álmodott. Ismét a pár
nára hajtotta fejét és lehúnyta szemét. Talán folytatódik az álom? Hiszen nem egészen illant még el. Mintha még homlokára nehezednék. De ekkor kopogást hallott az ablakon. K i lehet ez?
Gréte nem gyújtott világosságot, de felébresztette apját (ágyuk egymás mellett állott). Nehéz szívvel ébresztette fel az öreget, aki reggel négy óráig szolgálatban volt és csak egy órával ezelőtt feküdt le.
— Kopognak az ablakon, — súgta halkan a fülébe.
Jahn felült az ágyában és fülelt. Ta-ta-ta . . . Üjra kopogtak.
Mégpedig elég erősen. Jahn torkát reszelte, köhécselt, mintha csak most ébredezne. Aztán felgyújtotta a villanyt, felvette a kabátot és kinyitotta az ajtót. A küszöbön ismeretlen fiatal
ember állott, kabát nélkül. E gy szíjon valami szánkófélét tartott.
A szánkón mintha feküdt volna valaki. Be volt takarva.
•— Mi tetszik? — kérdezte •— fenyegető hangon Jahn.
De mielőtt válaszoltak volna neki, Gréte kiugrott ágyából és úgy ahogy volt, egy ingben, az ajtóhoz rohant. Észre sem vette a jeges, éles szelet, amely átfújta a szobát, ö megismerte a fiatal
embert.
— ö k azok, édesapám ! — kiáltotta Gréte. •— ö k azok ! Gréte mindkét kezével megfogta a szánkót és behúzta a szobába a ráragadt hóval együtt.
— Károly ! — suttogta aztán remegő ajakkal és a szánkón fekvő fiú sápadt arca fölé hajolt.
És csak amikor Károly felnyitotta szemét és ajkán fáradt mosoly jelent meg, csak akkor burkolózott be takarójába Gréte.
Egy órával később már mindannyian az asztalnál ültek és kávét ittak, amelyet Gréte gyorsan megfőzött. Károly is ott ült velük. Gréte párnát dugott a háta mögé, és még ide egy párnát, aztán még oda egy párnát. A forró kávétól Károly sápadt arca kissé kipirult. De beszélni még nem tudott. Amíg Ferenc mesélt, neki le-lecsukódott a szeme.
Ferenc nagyon röviden mondta el az eseményeket. Hogyan mentek el a sűrű füstben az őrök mellett, hogy pillantották meg az út szélén fekvő Ágostot. »Jóbarátja«, Bachman, egy golyót küldött a tarkójába. Hogyan esett össze Károly, akit már elha
gyott ereje, az országúton hogyan tákolt össze Ferenc egy szánkót száraz ágakból és húzta Károlyt az erdőn keresztül, mert Leh
man autója persze már nem várhatta meg őket. Ferenc jól emlé
kezett a vidékre. Megnyugtatta Jahnékat a tekintetben, hogy ezúttal nem hajszolták őket kutyákkal. Miközben beszélgettek, észrevették, hogy Károly feje mindinkább oldalt hanyatlik és szeme mind gyakrabban csukódik be.
—- Le kell őt valahogy fektetni.
— Ferencnek sem ártana a pihenés.
Gréte segített felvinni Károlyt a létrán a padlásra.
-— Jóéjszakát, elvtársak, — mondta és elfujta a lámpást.
Szemében könnyek ragyogtak.
Aztán becsukta a padlásajtót és lemászott a létrán. A hold éppen kijött a felhők mögül.
Károly és Ferenc az őrház padlásán laktak. Nappal nem volt szabad mutatkozniok, mert a lammaui úton, amely átszelte a vasútvonalat, élénk forgalom volt és a házacska mellett
Jahn-ii5 8*
nak sok ismerőse ment el; Érkezésüket követő napon járőr kutatta végig a vidéket. De az őrház senkiben sem keltett gyanút.
Gréte gondoskodott a »gyerekekről«, ahogyan őket nevezte és nemcsak étellel-itallal látta el őket, de könyvekkel is. Szabad idejében pedig ő is együtt ült velük a padláson. Bár sok szabad ideje nem volt. Ha hazaérkezett Traunsteinből a szabás-varrási tanfolyamról, a háztartást kellett ellátnia, elkészíteni a szerény, egyszerű ebédet. A legnehezebb dolog a bevásárlás volt. Az utóbbi hogy »gyerekeit« kicsit a levegőre viszi. Traunsteinben szerzett, két pár sítalpat (neki magának volt), és most hármasban síel
hettek a téli éj szakákon azelhagyott vidéken. És ez igazán pompás dolog v o lt !
Itt aztán Károly megmutathatta, mit tud. Hiszen őt már kisgyerekkorában sportoltatta az édesanyja.
— A mi küzdelmünk olyan nehéz, — mondta — hogy szük
ségünk van testi erőre. És ha rákerül a sor a nyílt harcra, úgy fegy
verrel kezünkben is erősebbeknek és ügyesebbeknek kell m utat
koznunk ellenfeleinknél.
Károly rendkívül tehetséges volt minden sportban. Karcsú és hajlékony teste mindegyikhez alkalmasnak látszott.
Ferenc nehézkesebb volt és nem olyan ügyes. De Károly és
: ; — Vén medve ! — kiáltott Károly és nevetve egy hólabdát vágott hozzá.
Ferenc leverte fejéről a havat és megkérdezte :
. — Te csak azon töröd a fejed, hogy itt hogy lehetne síiskolát csinálni és másra nem is gondolsz?
— Mit akarsz Ferenc? Mi már értesítettük a pártot arról, hogy itt vagyunk és rendelkezésére állunk. írtam anyámnak is.
Mit tehetünk még? Meg kell várnunk, amíg küldenek nekünk új okmányokat és szereznek valami munkahelyet, ahol nem leszünk gyanúsak. Nincs igazam?
—- Igazad van, igazad van, — dörmögte Ferenc, szemmel- láthatóan elégedetlenül.
— És addig, amíg nem akad valami munkahelyünk és nem kezdhetünk dolgozni, keresve sem találhatnánk jobb foglalkozást, mint a síelést. Talán mindig és örökké az orrunkat lógassuk?
Hadd élvezzük egy kicsit a szabadságot. Ne foszdd meg magad minden öröm től! — Károly a meredek lejtő felé fordult és botjá
val intett a kis fekete alaknak, aki móst kezdett leereszkedni:
Halló ! Gréte ! Grétikém !
Arca ragyogott a boldogságtól.
Ferenc gondterhelt arccal figyelte és aztán m egkérdezte:
r — Érdeklődtél az elvtársaknál, hogy ném mehetnénk-e
Spanyolországba, a nemzetközi brigádba? Résztvenni a spanyol nép szabadságharcában a fasiszták ellen?
Természetesen ! — mondta Károly. — De, addig, amíg még lehet tovább harcolni és dolgozni Németországban, itt kell maradnunk. Igaz?
Ez olyan furcsán hangzott, mintha csak úgy mellesleg jegyezte volna meg. Károly egész figyelme Grétére összpontosult, aki éppen ebben a pillanatban repült feléje, egy kifogástalan
»krisztiánia« után.
Üjra elmúlt egy hét. Ezalatt az idő alatt az öreg Jahn már kétszer utazott fel Münchenbe. A vendégei ellátásához szükséges
pénzért ment fel, akiknek a költségeit szíves-örömest fedezte volna saját zsebéből is, ha lett volna miből. De fiatal elvtársai további sorsára vonatkozólag semmiféle határozatot nem hozott magá
val. Az utóbbi időben a Gestapo mindenütt annyira éber volt, hogy lehetetlennek látszott Németországban olyan helyet találni, ahol fel ne fedezték volna azonnal a múltjukat. Az emberek segítsé
gére pedig nem lehetett számítani. Mind be volt ijedve és szinte elkábítva a fasiszták lármájától. Senki sem tudott segíteni. És a kevés osztálytudatos elvtársnak nagyon óvatosan kellett viselkednie.
Károlyt mindez nyilván nagyon kevéssé nyugtalanította.
Viszont Éerenc napról-napra komorabb és gondterheltebb lett.
Egyszer este, amikor Károly síelés közben előre ment, Ferenc
f
— Nem. Minden bizonnyal írt. De hogyan? írni lehet így is, meg úgy is. Az ember kiiejezésre juttathatja óhaját, kívánságát, de vághat hozzá olyan savanyú arcot, hogy maguk az elvtársak
Ferenc nem válaszolt. Kisvártatva megkérdezte :
— Nos, menjünk tovább?
Hallgatva mentek egymás mellett a széles éjszakában.
Hosszú hallgatás után Ferenc halkan, anélkül, hogy Grétere
És később hazafelé menet, mindhárman hallgatagok voltak.
Hallgatott Károly is. Ügy látszik megérezte, hogy két társa között komoly beszélgetés folyt le. De nem kérdezett semmit.
A következő napon Gréte a szokottnál korábban jött haza Traunsteinből. Felvitte az ebédet »gyerekeinek« és fennmaradt velük ő is, hogy együtt ebédeljenek. Furcsán hallgatagok voltak.
hiszed, félek a háborútól? — kérdezte. — Talán ma Németország
ban dolgozni kommunista számára kisebb veszélyt jelent?
Ekkor Gréte megragadta a kezét és fojtott hangon mondta :
— Károly nem szabad több időt vesztegetnünk.
Károly elvörösödött és lehajtotta fejét. Hallgatott. Majd ránézett a lányra és mosolygott :
— Köszönöm, Gréte !
És erősen megszorította a kezét.
Másnap Jahn újabb levelet vitt a városba és még aznap este meghozta rá a választ.
121
i5- BÜCSÜ SZ A V A K N ÉLK Ü L.
A z őrház kis szobácskájábán már égett a lámpa. A sarokban, az öreg Jahn zászlói és lámpásai között, két spárgával átkötött csomag feküdt. A falnál két bot állt, két ván dorbot. . . és várt.
A két jóbarát és Gréte az asztalnál ültek és kávéztak. (Az öreg Jahn kint volt a pályán.) Igaz, csak gyenge pótkávé volt és nem valami zamatos babkávé, de mégis volt a dologban valami ünnepélyesség. Mert itt Jahnéknál különösen ünnepélyes alkal
makkor mindig kávét ittak.
Már elég hosszú ideje hallgattak. Ferenc pillanatonként az órára nézett, nyugtalan és gondterhelt arccal. Károly félig le- húnyt szemhéjjá alól a sötét ablakot nézte, mintha valam i messzi
messzi tájat látna ott. Gréte, aki mélyen lehajtott fejjel ült, nagyon izgatott volt.
— Mennyi ideig tart az út -— kezdte végre halkan, anélkül, hogy a fejét felemelte volna •— innen Spanyolországba?
Károly Gréte felé fordult, szép, komoly arcába nézett és mintegy válaszképpen, mintegy vigasztalásul, arcán bús-csinta
lan mosoly jelent meg.
— Spanyolországba? Repülőgépen négy-öt óra.
— Miért nevetsz ki megint? — nézett rá szemrehányóan Gréte.
—- Azért a gondolataim nagyon komolyak lehetnek, Gréte, -— válaszolta Károly és arcáról eltűnt a mosoly. — Csak köny- nyebb elviselni őket, ha tréfálkozunk.
122
Gréte ismét feléje fordult. Barna szemében kérdés ült, amikor valamire. Még Károly elutazása előtt meg kell érkeznie! -gondolta, íg y beszélte meg Jahn papa Brunner Hedviggel. Hiszen el akar
Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó és megjelenik Brunner Hedwig
A küszöbön szótlanul megáll. Fia kiejti kezéből a botot és egy hang sem jön ki a torkán.
— Mama ! — kiáltja végre, nyakába borulva.
Brunner Hedwig még mindig nem tud szólni. Csak remegő kézzel simogatja fia szőke fürtjeit.
•— Már itt a vonat ! — mondja Károly. — Nincs időnk . . . hogy beszélgessünk . . . — Szeme megtelik könnyel.
— Nem kell beszélni, — mondja az anya alig hallhatóan, de olyan határozottan oly meggyőzően, oly megnyugtatóan . . .
Hét óra hosszat utazott szánkón ezért a két percért.
Már jelzik a vonatot. Már dübörögnek a kerekek, a vasúti őr már csenget.
Egymás kezét fogják, egymás szemébe néznek. Szótlanul.
1 2 4
Az »Edelstein« menedékházban, a Bajor-Alpokban, az oszt
rák határ közvetlen közelében, meghitt kis panziót rendeztek be. A faburkolatos falon Hitler és Göring arcképén kivül a szarvasaggancsok között csak alpesi felvételek lógtak. A szalonban kicsi, de kitűnő könyvtár volt. Ám a nagy könyv- szekrényt már régen nem nyitotta ki senki. Azokat a fiatal
embereket, akik az utóbbi években téli sportra jöttek ide, nem érdekelték a könyvek. Kártyáztak, söröztek és néha táncoltak.
A könyvek mostanság nem voltak divatban.
Ezért csikorgott úgy az üvegajtó, amikor Meyer Helfgott kinyitotta a könyvszekrényt. Meyer Helfgott teljes sífelszere
lésben volt, mivel tegnap megbeszélték von Bőhlau Irmgard kisasszonnyal, hogy itt találkoznak félkilenckor és együtt men
nek kirándulni. De még nyolc óra sem volt és Meyer Helfgott elha
tározta, hogy kihasználja az időt. Nézegetni kezdte az elha
nyagolt kis könyvtárat, amelyet Helfgott nagybátyja, müncheni egyetemi tanár, jónéhány évvel ezelőtt ajándékozott ennek a túristaháznak.
A ház előtt egy kis téren síelők egy kis csoportja gyüle
kezett. Ma ismét katonai sí-futóversenyt rendeznek : most már az egész életük a küszöbön álló háború követelményeihez alkalmazkodik.
i 6 . L O P Á S , B E S Z É L G E T É S É S U G R Á S
1 2 5
Meyer Helfgott egy könyvet tartott a kezében, amely
ből egy egész rész ki volt tépve. Nem olvasta, csak nézte a kitépett rész helyét, ahol a szakadt kötés meztelen rostjai lát
szottak. A könyv egy széttépett élőlényre emlékezteit. Helf- gottot ez a látvány annyira megragadta, hogy nem hallotta, amikor Von Bőhlau kisasszony (percnyi pontossággal) belépett a szobába. Ez a szép, fiatal lány valamivel magasabb volt Meyer Helfgottnál és valamivel idősebbnek látszott nála. Elegáns, cseresnyevörös síruha volt rajta, mellére nagy horogkereszt volt szőve. Von Bőhlau kisasszony egy percig mosolyogva nézte Meyer Helfgott bagolyszerű profilját. Oldalról látta szemét a fekete
keretes nagy pápaszem mögött és mintha ez a szem valami
Von Bőhlau kisasszony szórakozottan lapozgatta a könyvet és hallgatott.
— Azt hiszi, hogy Lessing a régi Lessing marad e két remek
mű nélkül ? Nem. Ez itt egy új Lessing, amilyenné ezek a bar
bárok. (az ablakra mutatott, amelyen keresztül bahallatszott a lárma és kiabálás) akarják őt tenni most, akik szétdarabolják és megcsonkítják. Pedig akkor már jobb volna őt teljes egé
szében megsemmisíteni.
Von Bőhlau kisasszony látta a szenvedő vonást Helfgott szeme körül. Miután már egyszer felfedezte, most már a pápaszemen
zéket. Elfelejtették kihúzni azokat a könyveket, amelyeket kidobtak, elégettek, összetéptek ! — Helfgott hangja remegett
Ezért nem érdemes felizgatnia magát.
•— Nem először látok ilyesmit . . . Nem, Irmgard. Ez nem egy véletlen ostobaság . . . Hanem ezek a műveletlen ostobák
— azok, akik ma Németországot kormányozzák.
Q
kgnyv-
s V T Á R A .— Az Istenért, H e lfg o tt!— Kezével befogta a fiú száját.
— Nem hall itt engem senki. Es maga, Irmgard, nem fog elárulni.
A lány hallgatott.
Meyer Helfgott lassan becsukta a könyvszekrény ajtaját.
Olyan lassan, hogy szinte ünnepélyesnek, sőt szertartásosnak látszott. Mintha elbúcsúzott volna tőle.
Azután még néhány percig állt a szekrény mellett, az gyilkosságot követnek el. Megölik nemzetünk szellemét, kul
túráját. Es ha az halott . . . Engem itt már nem tart vissza sem m i. . .
— De most már hagyja végre abba ezeket az értelmetlen gyászbeszédeket. Indulunk?
Helfgott felvette hátizsákját. Bőhlau Irmgard meg akarta kérdezni, hogy a hátizsák miért van úgy teletömve, mintha hosszú útra készülnének, de hirtelen észrevett valami mást,
128
ami még különösebbnek látszott : Meyer Helfgott bedugta a elkezdik m ondogatni: idegen! Tudja, milyen időket élünk.
— Irmgard, én elutazom. Ha nem akar most velem jönni,
Von Bőhlau Irmgard szótlanul intett fejével és felhúzta kétujjú síkesztyűjét. A z előszobában voltak a sílécek meg a botok és a turistaház hátsó kapuján mentek ki.
Mindketten kitűnő síelők voltak. Von Bőhlau Irmgard a múlt évben még díjat is nyert. Nagy ívekkel ereszkedtek le a szerpentinúton, a déli lejtő fiatal fenyői közt az osztrák határ felé. Von Bőhlau kisasszony karcsú, cseresznyeszínű alakja elől repült. Minden fordulónál megfordult, ringatta a csípőjét, mint egy táncosnő. Meyer Helfgott sötétkék síruhájában nagy hátizsákkal követte. Ráadásul még nagy fekete napszemüveget is viselt és most már tökéletes volt a hasonlatossága egy dühös bagolyhoz.
•— Nem gondoltam volna, hogy ilyen jól síel, — kiáltotta oda neki mosolyogva von Bőhlau Irmgard. — A z ilyen sport
beli kiválóság nem is áll jól az olyan embernek, mint maga.
— En gyerekkoromban tanultam meg síelni. Es van egy szokásom : mindazt, amit tanulok, jól tanulom meg.
Amikor a síelők rohamcsapata elindult a katonai sí-tré- ningre, a turistaház sí-trénere észrevette a fiatal párt abban a pillanatban, amikor befordultak az erdőbe.
— A h a ! A mi könyvmolyunk ismét külön vonul. Ez már egyenesen tün tetés! Tulajdonképpen ki ez a fiatalember ?
— A pja jónevű egyetemi tanár, aki nyugalomba vonult,
— válaszolta az egyik síelő, csillapítólag.
— Megbízhatatlan klikk ezek a tudós patkányok, akik mindig külön utakon járnak. Bizonyára gyáva és kedélytelen alak, nem német nemzetiszocialista szellemű.
— De hiszen egy lánnyal van.
— És az kicsoda ?
— Szintén egy egyetemi tanárnak a lánya.
— Ezeket az embereket jó lesz kicsit m egfigyelni!
130
Meyer Helfgott és von Bőhlau Irmgard keskeny erdei ösvé
nyen siklottak lefelé. Botjaikat messzire előrelendítve, kezük - lökésével gyorsították a tempót. Körülbelül öt fok hideg lehe
tett. A reggeli nap első sugarai arany csillámokként ragyog
tak a behavazott karácsonyfákon, amelyek az ösvény két olda
lát szegélyezték és helyenként, mintegy tréfából, messzire előre- nyujtották egy-egy águkat, talán hogy eltorlaszolják az utat.
Amikor Irmgard feje beleütközött egy ágba, a hó arcába és nyakába szóródott és olvadt meleg bőrén. Beszélgettek.
Irmgard így s z ó lt:
131 9*
— Ha azt hiszi, hogy helyeslem, hogy így félrevonul, akkor lealacsonyodásnak és megsemmisülésnek. Csak olyan társa
dalomnak van joga rám, amely előre visz, amely felemel. Tulajdonképpen miért nem kommunista maga ?
H e l f g o t t : Mert nem tudom pontosan, hogy az micsoda.
És mindazt, amit erről úgy felületesen hallottam, nem tudom világosan elképzelni magamnak.
A síelők kiértek egy kis tisztásra. Az egész olyan csillogó és mozdulatlan volt, mint egy kristálymesében. Leültek két fatörzsre, egymással szemben. Helfgott levette fekete szem
üvegét és körülnézett. Szemmelláthatóan mélyen megrázta őt a táj szépsége. Levette sapkáját.
— Német hegyek, német fenyők . . . — mormogta ma
gában.
Irmgard, aki elgondolkozva kapirgált a hóban síbotjával, ráemelte tekin tetét:
Imrgard hosszasan és szomorúan nézett rá. Megértette, hogy ez komolyan volt mondva.
— Reménytelennek látja helyzetét ? — • kérdezte.
— Látja, Irmgard, egész tárgyilagosan kifejtem magá
nak, milyen kilátásaim vannak nekem ma Németországban.
Én szellemtudományokkal foglalkozom — a filozófia és eszté
tika érdekel mindenekelőtt, semmi mással nem akarok és nem tudok foglalkozni. Minden képességem, minden szenvedélyem erre irányul. De a mai Németországnak nincs szüksége filo
zófiára ! Hát van a harmadik birodalomban megvetettebb valami, mint a tudós ?
— Hát nem okoz magának a munka maga örömet akkor is, ha nem jár vele külső siker ?
— A munka ? Már két évet veszítettem a munkatáborban.
Most két évi katonai szolgálat vár rám. És csak akkor térhetek vissza az egyetemre, feltéve, hogy nem lesz háború, de biztos, hogy lesz. Irmgard . . . tudja, milyenek most a mi egyetemeink ?
Irmgard elfordult.
— Hiszen a nőket most kizárták a főiskolákról. Otthon kell ülnünk és várnunk, amíg el nem vesz valaki feleségül.
— 1929-ben a német főiskolákon harmincezerötszáz diák tanult. Ma az egyetemi hallgatók száma nem egészen tizen
hatezer. És vájjon miért, Irmgard ? Azért, mert a mi világ
hírű egyetemeinken már semmi komoly dolgot sem tanítanak.
Kaszárnyák lettek, ahol semmit sem magyaráznak meg, csak parancsokat osztanak. Vannak nálunk még tanárok ? E gy
két komikus őrmester még tartana is előadásokat, ha azt a néhány megmaradt diákot nem kellene egész nap meneteltetni, tanítás helyett. Nem gondolja Irmgard, hogy édesapja sze
rencsés, hogy meghalt ? Az én apám nem kíván egyebet, csak a halált. Nem akarja túlélni a német kultúra pusztulását!
Tegyük fel még azt is, hogy Németország a háború után terü
133
letileg nagyobb lesz. A Szahara sivatagja még sokkal nagyobb tartotta veszélyesnek azt, hogy egyedül akarok sí-turára menni és hogy merészeltem egy turistaház társaságától elkülöníteni magam ? Hát félrevonulhatnék én mint tudós ? Hirdetnem kellene ezt az egész barbár, aljas ostobaságot, amelyet most bunkósbottal vernek az emberek fejébe. Hát teheti ezt egy tisztességes tudós ? És ha nem teszi ? Hiszen maga is tudja, hogy ez milyen következményekkel jár. Miért mentek emig
rációba legjobb, legnevesebb tudósaink ? Miért választották sokan az öngyilkosságot ? Mi van például a nagybátyjával, barbárságnak, ennek a rendszerezett ostobaságnak, ennek a már szokássá váló kétségbeesett virtuskodásnak és hallgatni ? Erre
— Lehetséges ! De én nem tudom, hogy hol vannak . . .
— Spanyolországba, a köztársaságiakhoz, velük harcolni a fasizmus ellen. akkor tavasszal be kell vonulnom katonának. Németország háborúra készül. A fasiszta Németország akarja a háborút.
Nekem tehát nem a filozófiával való békés foglalkozás és a háború közt van választásom, hanem csak két háború között.
135
Harc a szabadság, a haladás, az emberiség, a kultúra ellen, demokrácia ügye nem reménytelen. Németországban vagy Spa
nyolországban csatát veszthetünk. De a mi nagy harcunkat
Hallgatva mentek egyideig az elég nehéz útszakaszon.
Meyer Helfgott előre ment, noha sem ösvényt, sem sínyomokat
— Mi az ? — kérdezte a lány.
— Pszt ! Jöjjön ide a fa mögé . . . A határon vagyunk.
Irmgard odament. Helfgott széthajtott két ágat és szótlanul mutatott a távolba. A fától néhány lépésnyire meredek lejtő csodálatos kifutó van. Közepes síelő számára ez nem nehéz feladat!
— Maga ilyen jól ismeri ezt a helyet ? — kérdezte Irmgard, miután a szakértő szemével vizsgálódva körülnézett.
— Az alatt a hét alatt, amíg a turistaházban laktam, min
— Amíg az a lovag szívesen foglalkozik a szép hölggyel, akivel egy kis baleset történt, én a háta mögött átugrom a sza
kadékot . . . Nos ?
— Rendben v a n ! — Irmgard nyújtotta a kezét.
— Isten vele, Irmgard.
— Kivánom magának . . . — Von Bőhlau Irmgard hangja egyszerre még mélyebb lett, szürke szeme elsötétedett. — Nos, azt kivánom magának, hogy tiszta lelkiismerettel élhessen. Nem hiszem, hogy kívánhatnék ennél jobbat . . . És . . . — Megakadt.
Nem volt könnyű kimondani. —• És ne feledkezzen meg . . . egy szegény német lá n y ró l. . . akinek szintén nyitva van a szeme és akinek mégis itt kell maradnia . . . és nem tudja, hogyan
Nem volt könnyű kimondani. —• És ne feledkezzen meg . . . egy szegény német lá n y ró l. . . akinek szintén nyitva van a szeme és akinek mégis itt kell maradnia . . . és nem tudja, hogyan