Közhellyel kezdem: egy-egy település nyelvjárási szókészletén a több-nyire falusi közösségek teljes lexikális készletét értjük. Tájszókészletén pedig nyelvjárási szókészletének azt a részét, amely lexémaszinten, jelenté-sét tekintve és a lexémák hangalakja tekintetében eltér a köznyelvtől, amely tehát nincs meg a köznyelvben. Mint ilyen többlet a köznyelvi szókészlet-hez képest. Minthogy mindegyik nyelvváltozat szókészlete állandó mozgás-ban van, s minthogy közöttük – a köztük lévő állandó mozgás, ide-odaáram-lás miatt – nem húzható éles határ egyetlen egyidejű állapotban sem, nem dönthető el egyértelműen, hogy egy bizonyos szó tájszó-e vagy sem. Gya-korlati okból a köznyelv mindenkori legfrissebb leíró értelmező szótárának minősítéseit szokás viszonyító alapnak tekinteni. Ami tehát a legújabb ér-telmező szótárban táji vagy népi (tájnyelvi vagy népnyelvi), azaz nem köz-nyelvi minősítésű, az tájszónak tekintendő, s helye van a tájszótárban. A szaknyelvinek jelzett szavak egy része is olyan, amely köznyelvinek is te-kinthető, illetőleg egy részük része a nyelvjárási szókincsnek. S ha ezek között van olyan, amely a köznyelvben nem használatos, a népnyelvben viszont igen, akkor ezek a szavak is a tájszavak közé sorolandók. Egyrészt a köznyelvi és a tájszavak elkülönítésének gyakorlati nehézségei, másrészt a szótárírók részben eltérő koncepciói miatt a magyar – de a külföldi tájszótá-rak között is – lexikográfiai tekintetben olykor több, olykor kevesebb kü-lönbség tapasztalható.
Abból a szempontból, hogy a fogalmi kódolás milyen alapú, a tájszavak zöme két tartományra osztható. Az egyik a hagyományos paraszti gazdál-kodással függ össze: azokat a fogalmakat (eszközöket, munkamódokat, növényeket, állattartással és növénytermesztéssel összefüggő eljárásokat stb.) jelöli, amelyek az adott közösség mindennapjainak szerves részei (vagy azok voltak). A másik a közösség tagjainak az élettapasztalataival, értékrendszerével, világlátásukkal, hiedelmeikkel, a más emberekről és tel-jesítményükről, viselkedésmódjáról, erkölcsi habitusáról, az illendőségi szabályok betartásáról vagy megszegéséről való vélekedésével, röviden:
mindennapi életük emberi vonatkozású vagy humán jelenségeivel függ ösz-sze. A tájszavak döntő többségét ez a két tartomány teszi ki. Az első tarto-mányba tartozó szavak között van a legtöbb valódi (teljes, tulajdonképpeni) tájszó (a jelölt fogalmak is hiányoznak a köznyelvből), a másodikba tarto-zók pedig, mivel általános emberi jelenségek megnevezéséről van szó, a köznyelvben is ismert fogalmakat jelölő, de a köznyelvben nem használatos lexémával kifejező ún. névbeli tájszavak.
152
A tájszavak gyűjtése kezdetben az irodalmi nyelv gazdagításának a lehe-tőségeit volt hivatva elősegíteni, de hamarosan jelentkezett az az igény is, hogy (a mi esetünkben) a magyar nyelv leírásához szervesen hozzátartozik teljes szókincsének a számbavétele. A Magyar Tudományos Akadémia eb-béli meggyőződésében szorgalmazta a tájszavaknak és a mesterségszavak-nak (szakszavakmesterségszavak-nak) a gyűjtését (az utóbbiak a tudományok magyar nyel-vének a kialakításához is szükségesek voltak). Idővel, különösen a 19. szá-zad végével bekövetkezett nagyobb és gyors civilizációs fejlődéssel s a múltra utaló, de visszaszorulásra ítélt néprajzi, nyelvjárási jelenségek iránti érdeklődés növekedésével és kutatásuknak intézményessé válásával új di-menziót kapott a tájszógyűjtés is: a kulturális javak hírnökeiként tekintettek a népi eszközökre, ruházatra, szokásokra s nyelvi jelölőikre, tehát a tájsza-vakra is. Napjainkra is érvényes, a korábbiaknál talán fokozottabb mérték-ben a dokumentálási, archiválási szándék, a mentési igyekezet. Ennek az az oka, hogy egy ideje, különösen pedig a hagyományos paraszti gazdálkodás megszűnte és a hagyományos falusi kultúra átformálódása után mindenki számára világos, hogy vagy ma gyűjtjük föl a még elérhető tájszavakat, vagy egyszer s mindenkorra lemondunk nagy részükről, ha tétlenül szemlél-jük visszaszorulásukat.
Aligha vitatható, hogy korábban, amikor a falusi lakosság csak nyelvjá-rást beszélt, könnyebb volt a gyűjtők dolga. (Képletesen szólva: a tó, amelyben halásztak, jó fogást ígért, hiszen tele volt hallal.) A mai állapot mást mutat. Ma ugyanis a falvak még nyelvjárást is beszélő rétegei köz-nyelven, de legalábbis valamely regionális változatán tudnak már beszélni, s az idegennel szemben tartózkodók, különösen, ha saját nyelvjárásukról van szó. Arról nem is beszélve, hogy a fiatalabbak többnyire már messze állnak az idősek táji szóismeretétől, s éppen a fogalmi tájszavak spontán nyelv-használata szűkült be annyira, hogy a résztvevő megfigyeléssel tájszavakat gyűjteni csak akkor van remény, ha a gyűjtő körükben él, s nem csak egy hétig. Nagyjából a mai hetven évesek korosztályával korszakhatárhoz érkez-tünk. Ők ugyanis még tudatos fejjel, a serdülőkor végén s a falusi, nyelvjá-rási közösség tagjaként élték át s tapasztalhatták meg, mit jelentett a ha-gyományos paraszti gazdálkodás és falusi kultúra, s milyen volt a dominán-san nyelvjárási egyesnyelvű közösség szókészlete. Ők tehát az akkori kö-zösségek részeként, belülről ismerték meg a tájszavakat és a velük jelölt fogalmakat, eszközöket, munkamódokat. A következő nemzedék tagjai számára ez a tapasztalat csak részleges, töredékes, illetőleg csak szóbeli hagyományozódás következménye lehet. S ahogy haladunk az időben előre, értelemszerűen úgy csökken a falusi emberek tájszóismerete, ezzel – s egyéb, így társadalomlélektani okok következtében is – csökken a hagyo-mányozás lehetősége és bizonyára a hagyohagyo-mányozásra való késztetés is.
Természetes tehát, hogy szűkülnek a tájszógyűjtés lehetőségei is. (Föntebbi hasonlatunkhoz visszatérve: hiába a legjobb technikai fölszereltség, a tóban kevés már a fogható hal.)
153
Nagy a különbség a régebbi és a mai tájszógyűjtés között abban a tekin-tetben is, hogy míg 100–150 évvel ezelőtt lehetett tájszavakat gyűjteni csu-pán részt vevő megfigyeléssel is, ma ezzel nem mennénk sokra. A tájszó-gyűjtés történeti ívét úgy rajzolhatnánk meg, hogy kezdetben a részt vevő megfigyelés módszere uralkodott, ma pedig a direkt rákérdezés módszere a domináns, a legjobb hatékonyságú megoldás. Ez azt jelenti más szavakkal, hogy fölértékelődtek a követéses szógyűjtések lehetősége, tehát korábban gyűjtött és közzétett, illetőleg hozzáférhető adatoknak az adatközlőktől való kikérdezése. Vannak további változások is. A tájszavak gyűjtésében egyre nő a más tájszótárak, tájszógyűjtemények alapján való direkt kérdezés sze-repe (NIEBAUM 1979: 354). Nekem is kedvező tapasztalataim voltak a Mi-hályi tájszótár anyagának gyűjtésekor (l. 1979: 6). S vannak egyre inkább.
Úgyszintén közös, egymástól független tapasztalatunk német dialektológu-sokkal (l. NIEBAUM i. h.), hogy célravezető bevonni a gyűjtésbe laikusokat is. Természetesen azokat, akik informátori szerepre alkalmasak. S ilyenek is vannak. Egy német regionális szótár esetében a laikus pótlás kb. 7%-nyi új címszót és 10%-nyi új jelentést eredményezett (NIEBAUM i. h.). De tovább is mehetünk, hiszen legjobb adatközlőink ellenőrzői szerep betöltésére is alkalmasak. Legyen szabad megint saját tapasztalatra hivatkoznom: mihályi tájszótáram kéziratos példányát annak idején legkompetensebb laikus in-formátorom, édesapám „lektorálta‖ elsőként (l. 1979: 8) azzal, hogy az ada-tok, a magyarázatok és a példamondatok megbízhatóságát hitelesen ellen-őrizte.
A követéses vizsgálat témakörében érdemes szólni röviden arról, hogy nyelvjárásgyűjtő eleink ügybuzgalmának és tiszteletre méltó fáradozásának köszönhetően ma hatalmas mennyiségű nyelvjárási anyag áll rendelkezé-sünkre. De nemcsak a nyelvjárási atlaszokban és a tájszótárakban, regionális szótárakban olvasható nyelvjárási szavakra gondoljunk! Azokra is, amelyek az újabb kor technikai eszközeinek köszönhetően hangos formában (ritkáb-ban képes-hangos formá(ritkáb-ban) vannak rögzítve. A 2015-ös szombathelyi Dialektológia Szimpóziumon szóba hoztam: ha valamennyi egyetemi és főiskolai nyelvjárási beszélt nyelvi felvétel gyűjtési pontjait mutató összesí-tő térkép készülne, kiderülne, hogy falvak százaiból van számos élőnyelvi felvételünk, amelyekről nincs tudomása a szakmának, s amelyek tárolási gondok és a rögzítő anyagok elavulása miatt súlyos veszélyeknek vannak kitéve. A helyzet csak „fokozódik‖ abban az értelemben is, hogy a szóban forgó tanszékek személyi állományában szükségszerűen változások követ-keztek és folytonosan következnek is be (nyugalomba vonulás és új tanerők munkába lépése). S ezzel párhuzamosan – a jelek ezt mutatják – csökken a dialektológiát is művelő egyetemi oktatók száma, csökken a nyelvjárási korpuszok iránti érdeklődés, és ami külön is aggasztó, csökken a megtartá-suk iránti felelősségérzet is, s ez kérdésessé teheti a szóban forgó nyelvi anyagok jövőjét. Tehát: valami, ami ma még megvan, idővel teljesen hasz-nálhatatlanná válhat, vagy akár nyomtalanul el is tűnhet. Mert vagy
kiselej-154
teződik (=kiselejtezik), vagy technikai értelemben megy tönkre. De ha egyik sem következik be, előfordulhat, hogy nem lesz kutató, aki figyelemre mél-tatja. Márpedig ahhoz, hogy a modern kor kínálta technikai lehetőségekkel élve gondolhatnánk például egy összesített digitális tájszóarchívum (tájszó-tár) létrehozására is, hozzáértő emberek is kellenének, meg persze pénz, paripa, fegyver (KISS 2008). Más szavakkal: központi finanszírozású kuta-tócsoport, ahogy vannak például írók, költők életművének új kritikai kiadá-sát végző kutatócsoportok is. (A Brandenburg-Berlini Nyelvi Archívum anyagát 1950 és 1970 között gyűjtötték a Potsdami Egyetem irányításával, s 2016-ban digitalizálták.) De gondolhatunk KONTRA MIKLÓS javaslatára, egy magyar nemzeti hangtár létrehozására is (2013: 262). Mondhatnám, a legfontosabb az: meg kellene valahogy csinálni! Tudom, nem lehet összeha-sonlítani Magyarországot az USA-val, de a Dictionary of American Regional English története is többrendbeli tanulságokkal járhat számunkra is.
Szombathelyen a dialektológiai szimpóziumokon többször volt sokunk-nak alkalma közösen gondolkodni a magyar dialektológia kérdésein, gond-jain. Tudtuk és tudjuk, hogy korábban, az egykori Szombathelyi Tanárkép-ző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékén Szabó Géza vezetésével nagy-szabású élőnyelvi gyűjtések folytak Regionális szókészleti kutatás Szom-bathelyen címmel (SZABÓ GÉZA 1980). Szombathelyen igen tekintélyes mennyiségű nyelvjárási anyag gyűlt össze. Remélhetőleg ez a nagy nyelvjá-rási korpusz is nemcsak megőrződik, hanem feldolgozásoknak nemcsak a múltban (l. például MOLNÁR ZOLTÁN 1999), hanem a jövőben is megbe-csült forrása lesz.
IRODALOM
(Az adat alapvetően fontos kategória több tudományban is, nem kivétel a nyelvészet sem.
Nyelvjárási adatokkal is számos nemzetközi tanulmány foglalkozik, nem csak magyar. Jelen esetben a jelen írás rövidségére való tekintettel megelégszem minimális hivatkozással.)
KISS JENŐ 2008. Az első tájszóközlésektől az egyesített digitális tájszó-tárig. Magyar Nyelvőr 132: 27–36.
KONTRA MIKLÓS 2013. „A nyelvészet eltűnhet‖ (Walt Wolfram) – és a nyelvi adatok? In: KONTRA MIKLÓS–NÉMETH MIKLÓS–SINKOVICS
BALÁZS szerk., Elmélet és empíria a szociolingvisztikában. Gondolat Kiadó, Budapest. 253–269.
MOLNÁR ZOLTÁN MIKLÓS 1999. Nyelvföldrajzi-szociolingvisztikai vizs-gálatok a magyar nyelvterület nyugati régióiban. A Berzsenyi Dániel Tanárképző Főiskola Magyar Nyelvészeti Tanszékének Kiadványai III. Szombathely.
NIEBAUM, HERMANN 1979. Deutsche Dialektwörterbücher. Deutsche Sprache 7: 345–373.
SZABÓ GÉZA 1980. Regionális szókészleti kutatás Szombathelyen. Vasi Szemle 24/1: 104–139.