A 16. SZÁZADI MAGYAR HATÁRVIDÉK MOZGÁSTÖRVÉNYEI
7. Nádasdy Tamás és az örményesi pálos kolostor
„Mikor Kanizsa mellül a török feltakarodék, Kegyelmedtül ide hozzá kérettem, ez föld mind elégett és puszta vala. Mennék Örményesre látni, találni, mint maradt. Találék két barátot, kiket megöltek vala, egyiket toronyban, másikat itt alatt. Harmadik barát elevenen vala. Immár a parasztnép, ki mit talált, elragadozták és hozták volt, az török az koporsókat mind felhányta volt. Nap esetrül az ajtó elütt rózsa bokrok vadnak. Ott fekszik vala egy test, mind koporsóstul, megtörték, vagdalták vala az koporsót, hosszú haja vala. Mondák az barát, az asszony, Kanizsai Lászlóné. Kérdém honnét vették kü, mekmutatá. Mennyire az úristen okosságot ada hozzá egybe szedegetém, rakogatám, kit szolgánkkal és az baráttal, oda helheztetém, honnét kühánták vala. Bizony nem tudom, ha ű Kegyelme volt, vagy más, mer életében sem ismertem ű Kegyelmét, az barát bizonnyal mondta hogy ű Kegyelme teste.”
E sorokat 1552. január 25-én írja Csányi Ákos Nádasdy Tamásnak. Csányi, akit Nádasdy öccsének szólít, tehát valószínűleg rokona, a déli birtokrészek és végvárak legfőbb
tiszttartója, valamint politikai és hadi ügyekben a főúr legfőbb informátora.84 Csányi az örményesi pálos kolostor és benne a Kanizsai kripta pusztulását egy mentegetőző levélben írja le a sárvári-udvarba való hazatérte után, ahol kegyvesztett lett, ötödnapi ott-tartózkodás után Nádasdy kétszer rendelte magához. Csányi minden alkalommal könyörgött, hogy Nádasdyné Kanizsai Orsolyától bocsánatot nyerjen. Ez azonban eredménytelen maradt.
A nagyasszony haragjának oka az örményesi remeték vádaskodása volt, „társul vették őt a Hásságyiak mellé panaszukban”. (Ezzel a környékbeli nemes családdal álltak perben a
szerzetesek.) Hiába nem hiszi Nádasdy, írja Csányi, hogy csak a főúr betegsége miatt nem adta meg a hathatós választ a magányosan igazgató asszonynak, pedig meg kellett volna őt óvni az efféle panasztevők zaklatásaitól. „Annyi főember volt ű Kegyelme körül, hogy megóhatták volna ű Kegyelmét efféle búsulástól, ha akarták volna. Bánffy Miklóst Mátyás király fogva tartotta, Jámbor szolgái voltak. Akkor tudta asszonyok [meg] mikort urát hazajüvén szemével látta, hogy megnőtt szakálla.” Ilyen meggondolásból nem szólt ő sem a remeték vádjaira, de „vadnak régi jámborok, kik egy nagy Kanizsai Lászlót és Györgyöt, Jánost és Asszonyom ű Kegyelme atyját ismerték. Kik tudják az barátoknak sok dolgokat, határjárásokat határfoglalásokat, de senki azt nem tudja, hogy az uraknak csak egy ember is segítségre az barátok mellett lett volna, mert istenes ember volt, ki a barátok kezéböl kiszabadulhatott, az, kivel űk perlének, mert nem tudja, micsoda az pör, kivel a barátok nem pörletének. Elég mesterség az barátoknak meghinni, hogy az ü panaszokkal Kegyelmed búsulván, azon örülének és dicsekednék vala.”
Ezek után felhívja Nádasdy figyelmét, mivel úgy hallja, hogy a pálos remeték kínálják a „klastromot, hogy kimennének belőle”, a hír beigazolódása esetén szedjen el tőlük minden
84 MOL E 185 Nádasdy missilisek. Csányi Ákos levelei Nádasdy tamáshoz. 1552. jan. 25. A levelezést megjelentettem: A kötet bevezetőjében hívatkozom a történetre.Csányi tevékenységére lásd még: Borsa Iván: A szenyéri uradalom a török időkben. In: Tanulmányok Somogy megye múltjából. Szerk. Kanyar József.
Kaposvár, 1984. 34—133.
aranyat, ezüstöt, amit a Kanizsaiak adtak nekik, „kit amikort császár Kőszeg alá ment vala, itt az én házamban két nagy vasas ládában vala”85.
Ezt követően írja le az esetet, amellyel a remeték szintén megvádolták, hogy
„háborgatta az asszonya régi jó nemzetségének tetemit.” Nádasdy azzal intette Csányit, hogy megemlítette: mindkettőjük apja szolgálta a Kanizsaiakat. Csányi ezt visszájára fordítva írja le, és hozzáteszi, hogy „nagyobb holtakban való barátság, honnem [sic!] az elevenekben.”
A vita az erdő vágása miatt robbant ki, amely a kolostor tulajdona és jövedelmi forrása volt, ugyanakkor a végvárak erődítéséhez is tartozott anyagot szolgáltatni. Így állandó volt az összeütközés a tiszttartók és a remeték között.
Csányi még apja esetére hivatkozik. „Szegény atyám báná az erdővágást, az én embereim igen vágják az erdőt. Az én atyám igen örömest szolgált Kegyelmednek. Bizony nekem úgy tetszett, hogy én is jámborul szolgáltam Kegyelmedet.” A szerzetesekkel szemben azonban ő is tehetetlen. „Mert ha én egy kis madárkát, kit ökörszemnek hívnak, megsitnék, nagy messze elhatna az illata, ha más ember egy kövér bialt megsütne, csak szomszédjának sem lenne hírével. Ha én hátra esném is az első fogam törnék ki… Bizony ha a vikáriuson állna, márul holnapra nem élnék.” A vita eldöntése végett kéri Nádasdyt, parancsoljon a vikáriusnak, hogy rajta és panaszló társán kívül „farátor” (fráter) Máté és István a remeték szolgája is idéztessék meg, mert ha ez a négy személy nem lesz jelen, akkor nem nyomozható ki az igazság. Ő ígéri, hogy a kijelölt napra ott lesz, még ha meghalna is, meghagyja atyafiainak, hogy vigyék oda, mert őt jobban sérti a főúr egyetlen „haragtekintete”, mint mást szitka.
A kolostor felgyújtása előző nyáron történhetett. Erre utal, hogy ekkor már rózsabokor virágzott az ajtó mellett. Csányi szégyenkezett az eset miatt, mivel mint katonai
85 Itt legjobban az 1532-es hadjáratra gyanakodhatunk, melynek csapatai Babócsa, Csurgó érintésével Kanizsa mellett vonultak tovább Körmend, Kőszeg irányába. Ekkor azonban Csányi még nagyon fiatal, 20 éves sem lehetett, mivel a 60-as években is aktív még. Jelentős védelmi feladatokkal még nem bízhatták meg. A másik időpont az 1543-as a valószínűbb a kolostor vagyonának mentésére, akkor is érkezhettek erre a vidékre portyázó török csapatok. Ez esetben azonban Csányi összekeveri a két hadjáratot.
parancsnoknak, neki kellett volna az 1550-es évek elején a háborúnak betudhatóan megélénkülő török rablóportyáktól megvédelmeznie a kolostort és kincseit, valamint az ott nyugvó Kanaizsaiakat. Ezt, mint láttuk, korábban egy alkalommal meg is tette, a vasládák őrzésével. Annál is inkább szégyenkezhetett, mert megerősített családi fészke, Zalacsány,
nem messze feküdt a kolostortól. Katonai tiszttartói szégyenét, amelyet Nádasdy betegségére hivatkozva, az első vádak idején igyekezett elhallgatni, tetézte a remeték panasza, amely gyanús színbe hozta Kanizsai Orsolya előtt.
A Kanizsaiak az Osl nemzetségből származnak.86 A terebélyes nemzetségfa már az Árpád-korban bizalmi embereket, udvari és territoriális képviselőket adott az országnak. Az Oslokra visszamenő családok a csornai nemzetségi kolostorba temetkeztek.87
86 Pór Antal: Az Osl nemzetség története a 13. és 14. században. Turul 8(1890) 153—200.
87 A Kanizsai-család őse II. Osl szerémi bán (1220—1240). Dédunokája Lőrinc, hegykői gróf, majd zalai főispán, Károly Róbert oldalán harcolva elveszi Kanizsa várát a Németújváriaktól, amelyet később meg is kap királyi adományba. Erről a váruradalomról nevezik majd magukat utódai Kanizsaiaknak, bár akkor még Lőrinc mester az ősi monostorról Csornainak hívja magát. Lőrincz úr 1330-ban hal meg Basarab vajda ellen harcolva, öt fiat hagyva maga után. A családot egyházi méltóságai emelik tovább. István (1330-1376) Nagy Lajos alatt lesz zágrábi püspök, horvátországi helytartó. A kinevező oklevél még mindig Csornainak mondja őt. Azt, hogy a család, a többi nemzetségbeli ivadékkal együtt még mindig a nemzetségi kolostorba temetkezik, bizonyítja, hogy István püspök adományt tesz a premontrei monostornak. A püspök, aki a Vatikánban és a francia udvarban diplomáciai tevékenységet is ellátott, könnyen segíthette bátyját, Jánost is, akit Orbász, Zala, máskor Zagória és Varasd ispánjaként említenek az oklevelek. János mester fiait, Miklóst, Jánost és Istvánt a királyi udvarban neveltette. Miklós 1387-ben soproni és vasi, később zalai ispán, 1388-ban pedig ezek mellett tárnokmester lett, István pedig királyi főajtónálló. A három testvér korszaka jelentette a delelőt a család életében.
A Kanizsaiak családfája (Pór A. i.m. 197. p alapján)
I. Osl, ispán, a XII. század második felében, II. Osl. szerémi bán, 1220-1240, Tamás, 1228-1248, I. Imre, 1262-1308, Kanisai I. Lőrincz, zalai főispán, 1308-1330 nov.
I. János I. István Lőkös, I. Miklós, Benedek,
A család legmagasabbra emelkedése egyházi tisztségben történt, Kanizsai János által, aki először királynői belső káplán, utóbb egri és esztergomi prépost, majd egri püspök lett.
Demeter esztergomi érsek halála után ő töltötte be e tisztséget, amellett főkancellár is lett. E minőségben ő az első, aki 1394-ben magyarként elnyeri az apostoli Szentszék született követe címet, amelyet ettől kezdve utódai is viselhettek.88 Zsigmond uralkodása kezdetén tanultsága, politikai érzékenysége tette nélkülözhetetlenné. Mint diplomata a padovai egyetemen tanult, ahol 1377-ben az ultramontánok rektorukká is megválasztották. Népes kíséretében egy oxfordi kanonokon kívül két könyvmásolót is találunk. A későbbiekben a nevével fémjelzett főúri liga vezetője. Öccsét, Istvánt, 1390-ben székely ispánná, majd udvarmesterré neveztette ki. Az érsek szemérmetlenül vetette magát a vagyonszerzésbe. Kanizsai váruk és a Sopron megyei Szarvaskő mellé a család tíz év múlva további tízet mondhatott magáénak.
Már Takáts Sándor utalt rá, hogy a Kanizsaiakkal kapcsolatos geneológiák hemzsegtek a tévedésektől és egymás adatait veszik át. Számunkra ez nagy nehézséget okozott a család temetkezési helyeinek kiderítésekor.89 A csornai nemzetségi temetőbe való temetkezés a névváltozással (Csornairól Kanizsaira) maradhatott abba János, esztergomi érsek időszakában, a Kanizsai család fénykorában. Nagybátyja, a zágrábi püspök még a csornai monostort pártolta. János érsek mindkét családos testvére támogatta a pálos kolostorokat. A
vasi örökös soproni fő- erdélyi vajda,
főispán, ispán, kir. főlovász-
mester, VI. László,
1512, II. György, V. László, V. János, IV. István,
1476-1505, 1476-1498, 1476-1492, 1476,
kir. főpincze- Dalmát-, mester, zalai Horváth- és főispán, bel- Tótország grádi bán (?) bánja
88 Mályusz Elemér: Zsigmond király uralkodása Magyarországon. Bp. 1984. 22—38.
89 Takáts Sándor: Kanizsai Dorottya. In: Régi magyar nagyasszonyok. Szerk. Réz Pál. Bp. 1982. 33—53.
pogányszentpéteri (1381)90 és az örményesi kis időkülönbséggel épült,91 I. Miklós tárnokmesterről mint alapítóról konkrét adatunk is van. Pogányszentpétert pedig II. István, tehát a család másik ága építtethette. Ezt támasztja alá az az adat, amely arról értesít bennünket, hogy Kanizsai László 600 aranyat adott 1433-ban a monostor továbbfejlesztésére, azzal a feltétellel, hogy halála után szülei mellé temessék. II. István (1371–1427) fia, I. László nem lehetett a hagyományozó, mert ő 1430-ban már halott volt. Maradt utána III. László nevű fia és három unokája, akik közül egy szintén a László nevet viselte, ő azonban még 12 év múlva is kiskorú, tehát nem nagyon hagyományozhatott a monostornak. Ugyanígy I. Miklós unokája, II. László, akiről egy 1406-os adaton kívül nem tudunk semmit. Nem lehetett hosszú életű. A hagyományozó tehát III. László soproni főispán lehet, aki a királyi tanács tagja volt, őt 1434-ben még említik, 1443-ban már nem élt. A geneológiák ezt követően eltérnek.
Takáts Sándor, János, István és László testvérének és IV. László erdélyi vajda lányának tartja Kanizsai Dorottyát. Ez valószínűleg helytálló is, de V. László nem lehet Kanizsai Orsolya apja, ahogy ő állítja. Inkább Nagy Iván leszármaztatását kell elfogadnunk, aki Kanizsai II. Györgytől eredezteti Ferenc és Orsolya apját, Ferenc és Orsolya ugyanis II.
György második házasságából született Rozgonyi Klárától, Rozgonyi Klára anyja, Lindvai Bánffy Erzsébet pedig első felesége volt II. Györgynek. (Tehát mostohalányát vette feleségül).92
Rozgonyi Klárától tudjuk, hogy végrendeletét fia nem hajtotta végre. Ezt csak menye teljesítette, Drágffy Anna-Orsolya édesanyja, fia halála után. 1526-ban, mikor Orsolya apja fiatalon meghalt, kis gyermekeket hagyva maga után, a másik Lászlónak, aki az erdélyi vajda fia volt, már 60 év körülinek kellett lennie. Az ő apja 1476-ban húsz év körüli volt, ugyanis 1431-ben már élt, bár 1444-ben is kiskorú, de 1476 után már nem lehet róla hallani. Tehát a
90 Guzsik Tamás: Eltűntnek hitt pálos kolostorok Somogy megyében. In: Tanulmányok Somogy megye múltjából. Szerk. Kanyar József. Kaposvár, 1986. 18.
91 Pór Antal. i. m. 197.
92 Takáts: Kanizsai Dorottya. i. m. 45.
20-as években születhetett, és az akkori életkorokkal számolva nem igen haladhatta túl a 60.
évét. Fiainak ekkor már idősebbnek kellett lenniük.
Jánosról tudjuk, hogy Miksa császár mellett harcolt és kitüntette magát Székesfehérvár megvételekor. 1515-ben pedig birodalmi gróffá tették. 1522-ben Neumburg várában készült leltár hagyatékáról, tehát ez előtt az időpont előtt halhatott meg. Ő és testvére, László is, Nagy Iván szerint még 1515-ben. Ez a László semmiképpen nem volt azonos Orsolya apjával, aki még 10 év múlva is életben volt.
Pór Antal ugyan feltételez egy VI. Lászlót, mivel egy „nagyságos” László 1512-ben néhai Kanizsai György fiának mondta magát. Pór őt a Miklós tárnokmesteri ágon (örményesi) Imrefia György utódának tartja. Mivel erről az örményesi Kanizsai Lászlóról több hír nincs, úgy véljük, ő azonos II. György fiával, Orsolya apjával, aki 1519-ben címerbővítést kapott, Vas megye főispánja volt, majd az 1525-ös országgyűlésen országbíróként említik.
Imrefia György tehát valószínűleg mag nélkül halt el. Sőt meglehet, hogy 1505-ben a híradás már II. Györgyről szól, mint Vas megye főispánjáról és Örményes kegyuráról. Ő ugyanis biztosan megérte ezt az életkort. Akár megérte az örményesi ág utolsó tagja a századfordulót, akár nem, tény az, hogy a 16. században a monostor a kegyuraságával együtt a másik ágra szállt.
Mindezen rövid geneológiai áttekintés után térjünk vissza eredeti forrásunkhoz, Csányi leveléhez.
Felmerül a kérdés, melyik Kanizsai Lászlónéé a tetem, amelynek hosszú haja volt? Az örményesi ágból való II. Lászlóról – mint láttuk – csak gyermekkorából maradt adat, 150 évvel az eset előtt. Nem valószínű, hogy az ő felesége lett volna az asszony. Kanizsai Orsolya haragja sem ezt támasztja alá, a szerzetes sem emlékezhetett rá. Ellenkező esetben viszont fel kell tételeznünk, hogy a pogányszentpéteri ág feladta három- vagy négygenerációs temetkezési helyét, és a másik ágét kezdte használni. Tudjuk azt, hogy III. László 1433-ban
még Pogányszentpéterre kívánt temetkezni. A kihányt női tetem tehát IV. László feleségéé, Hédervári Katáé vagy fia, V. László nejéé lehetett, vagy Orsolya édesanyjáé, az 1528-ban meghalt Bélteleki Drágffy Annáé.
Ha a másik ág használni kezdte a kriptát, valószínű, hogy ez örményesi I. György halála után következhetett be. Abban az esetben, ha – mint Pór feltételezi – megérte a századfordulót, akkor csak az utolsó két Kanizsai Lászlónéról lehet szó, ha nem, akkor már III. László fiai is ide temetkezhettek.
Maga a pogányszentpéteri kolostor története is azt látszik igazolni, hogy az átköltözés Örményesre csak a 15–16. század fordulóján zajlott le.
Az 1381-ben emelt kolostor Szent Péter főoltárát Szent Erzsébet, valamint Szent Anna mellékoltáraival együtt 1450-ben konszekrálták. 1512-ben itt halt meg és itt is temették el az ide látogató, nagy tiszteletnek örvendő Lázárházi István rendfőnököt. 1534-ben azonban már Kanizsára viszik a kolostor javait a török elől, amelyeket még 1550-ben is ott őriznek. 1545-ben a romos épület javítására még pénzt adtak a hívek. 1563-ban az Örményeshez csatolt birtokot és épületet a rend bérbeadta.93
Kanizsai Orsolya haragja, amely mint láttuk Pogányszentpéterrel, az eredeti temetkezési hellyel kapcsolatban nem gerjedt fel, azt mutatja, hogy közeli hozzátartozói nyugodtak Örményesen. Mivel hagyta Pogányszentpétert összedőlni, még az is feltételezhető, hogy az összes addigi koporsót átvitte Örményesre. Az elmúlt években ott folytatott ásatások ugyanis semmi erre utaló nyomot nem találtak.94
Feltételezhetjük tehát, hogy a hosszú hajú holttest Drágffy Annáé volt. Ennek ellentmondani látszik, hogy Kanizsai László halála után újra férjhez ment Frangepán Kristófhoz, de ez a házasság nem tartott két évig sem és harmonikus sem volt. Erre utal, hogy
93 Molnár István: Magyarországi pálosok zöld kódexének Somogy megyei regesztái. In: Somogy megyei múzeumok közleményei. Szerk. Bakay Kornél. Kaposvár, 1978. 230.
94 Müller Róbert: A pogányszentpéteri ásatás. In: A nagykanizsai Thúry György jubileumi évkönyve 1919-1969.
Szerk. H. Kerecsényi Éva. Nagykanizsa, 1972. 265—284.
második férje, mint azt végrendeletében panaszolta Drágffy Anna, Kanizsai javakat hurcolt szét Velencébe és más helyekre és azokat zálogba csapta, ezzel gyermekeit károsította. Nagy valószínűséggel tehát első férje, Kanizsai László mellé temetkezett.95
Forrásunk szerint a barát azt állította: „az asszony Kanizsai Lászlóné”. Nem valószínű, hogy Csányi, aki „unokaöccse” Nádasdynak, az asszonyban nem Orsolya anyját, hanem 100 vagy 70 évvel korábban élt őseit ismerné fel. Ez annál is valószínűbb, mert mint mondja, ő soha nem látta életében. Tehát ismerhette volna. Ebben az esetben azonban legfeljebb a 24 éve halott Drágffy Annáról írhatott az ekkor harmincas éveiben járó férfi.
Mi okozhatta a régi temetkezési hely feladását? Örményes északabbra volt ugyan, de korabeli háborús viszonyok között ez nem sokat jelentett. Pogányszentpéter viszont közelebb esett a birtokközponthoz, Kanizsához. Talán könnyebben védhető, nagyobb épület volt, nem tudjuk. Örményes régészeti feltárása nyújthatna további adatokat eddigi ismereteinkhez.
Kanizsai Orsolya 6 éves volt, mikor elveszítette szüleit. Az idős nagyasszony, Kanizsai Dorottya nevelte. Ő mint Geréb Péter, majd Perényi Imre nádor felesége hatalmas tekintélynek örvendett.96
Ha Orsolyában el is halványult szüleinek képe, nagynénjétől megtudhatta, hogy ő az ország legelőkelőbb családainak egyikéből származik. Az örményesi monostor feldúlásáért érzett haragját, ha nem 25 éve halott szülei iránti kegyeletből táplálkozott, akkor is mindenképpen indokolja a családi reprezentáció.
Nádasdy a környék köznemesi családjaiból emelkedett grófi rangra és országbírói, majd nádori méltóságra. Tisztségéhez a kanizsai birtokok és örményesi szarkofágokban nyugvó ősök adtak súlyt.
95 Takáts: Kanizsai Dorottya. i. m. 38. Bakonok nevű birtokát az örményesi pálosokra hagyja, hogy Kanizsai Lászlónak és elődeinek üdvéért misét mondjanak.
96 „Az én királyi mátkám Hainburgba érkezik. Mivel a királyné fogadásának és hazakísérésének ideje immár közelget, nagyon kérjük nagyságodat, úgy mint a magunk, mint a királyné nevében, hogy a lehető legnagyobb pompával siessen Pozsonyba, ahol a főúri asszonyok és a főurak hamarosan összejönnek, Hainburgig a király elé mennek. Mi úgy rendelkeztünk, hogy a főasszonyok között amint méltó is, nagyságodé legyen az első tisztség”
írja II. Lajos e sorokat az özvegy nádornénak. Uo. 45.
Örményes korai alapítású pálos kolostorainak közé tartozik. Gyöngyösi Gergely írja le Pál veszprémi püspök 1263-ban kelt oklevelét, amelyben egyházmegyéje területén 7 remeteséget engedélyezett.97 Ezek közé tartozott az Örményes melletti Elek-szigeten a Szent Mária Magdolna kolostor. A 15. századra 51 kolostor működött a történeti Magyarországon, és további 12 alakult a Mohácsot megelőző években. A pálos kolostorok közül 17 található az egri, 6 a pécsi és 27 a veszprémi püspökség területén. Az utóbbi egyházmegyében létesültek a legelső kolostorok. Ezek közé tartozott az örményesi is.
A mocsaras, zsombékos területű Elek-szigetről települt át a későbbi helyére. Ábrázolás nem maradt fenn róla. Igazgatásilag a 22 vikáriátus közül az egyik volt, a mohácsi csata előtt Ernye nevű kolostor tartozott fennhatósága alá.
A viszonylag gyér forrásadatokat Gyöngyösi gyarapította. Bizonyos Mihály testvérről ír, aki váradi kanonokként Milánóban élt és a „bűnöknek örvényein át és szívének vágyai után ment a veszedelembe”.98 A rendbe lépvén a helyes útra tért, majd örményesi helynök lett.
Mint művelt előkelő ember a rend elitjéhez tartozott és hogy örményesen kapott tisztséget, a hely fontosságát bizonyítja a 15–16. század fordulóján.
A budaszentlőrinci központi kolostor pusztulása után elkezdődött a rend kálváriája és felmorzsolódása. 1526-ban a pálosok a Felvidékre menekültek, Trencsénbe magukkal vitték Remete Szent Pál testét is, amely azonban a következő évben megsemmisült. A rend a Hommonai Drugeth család védelme alatt Felső-Elefántra tette át székhelyét. 1556-ra már az összes tiszántúli és erdélyi kolostoruk megszűnt működni. A délvidéken a bajcsi monostort 1532-ben hagyják el a szerzetesek, de lakatlanná csak a paticsi pusztulása (1542) után vált.
97 Gyöngyösi Gergely, Arcok a magyar középkorból. In: Magyar ritkaságok. Szerk. Belia György és Szalai Anna. Bp. 1983. 189.A továbbiakban Gyöngyösi. Hervay Ferenc: A pálos rend elterjedése a középkori Magyarországon. In: Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok. Mályusz Elemér emlékkönyv. Szerk. H.
Balázs Éva–Fügedi Erik–Maksay Ferenc. Bp. 1984. 159, 173. Gyöngyösiről: Mályusz Elemér: Pálosrend a
Balázs Éva–Fügedi Erik–Maksay Ferenc. Bp. 1984. 159, 173. Gyöngyösiről: Mályusz Elemér: Pálosrend a