tás sem. 1976/77-ben fölújították a Traviatát (román művészekkel), a még friss Figarót, a Varázsfuvolát, lengyel közreműködők „kedvéért" a Faustot, aztán a Lam-mermoori Luciát, a Falstaffot és a Don Carlost (külföldre szakadt hazánkfiának, Halász Mihálynak kínálva lehetőséget a vezénylésre), de a Don Pasqualét már csak tájban. Az idei szezonba átjött a Don Carlos, a Szerelmi bájital (diákelőadásokon, tájban), az Anyegin (egyetlenegyszer, odesszai Tatjanával); felfrissítették az Álarcos-bált (lengyel művészek miatt, egyébként csak tájelőadásokra), az Otellót meg a Fideliót, az Aranykoporsó egyetlen előadásával zárva a nagyszínházat. Perelni nem is annyira velük lehet. Hanem a szegedi opera — szerénytelenség nélkül mondha-tóan — gazdag talonjában elmaradottakkal, több Wagnerrel, Prokofjevvel, von Einemmel, Orffal, aztán Hindemith Mathis, a festőjével, Gotovaccal, Egkkel, de akár a verizmus remekeivel (Parasztbecsület, Bajazzók, Carmen, A hegyek alján), sőt olyan Verdi-, Puccini-művekkel — hogy az orosz termésről, az Ivan Szuszanyinról, a Szorocsinci vásárról, az Igor hercegről szó se essék —, ahonnan a korábbi évadok-ban mindig akadt tallózni való az operabarátoknak. A premierek és fölújítások okos, mennyiségében-minőségében egyaránt színvonalas, hagyományt követő és to-vábbépítő arányát megtalálni: ez itt a hamleti kérdés.
Erre felelően méretik meg a holnapokban, hová vezet a szegedi opera útja.
NIKOLÉNYI ISTVÁN
meg biztos kézzel. S mégis ott látjuk, ott láthatjuk a nagy művek szomszédságában.
Nem értékben, hanem tartásban, a gondolat éltető erejében.
Alkat dolga is lehet, de méginkább a helyzeté, hogy egy életmű azonos termé-szetű gondok kimondásából épül. Sütő András szinte írói eszmélésének pillanatától közösségének gondokat bújtató homlokráncait figyeli; tolla mindig ugyanazon igaz-ságok felé mozdul: „a megtalált — és nem kitalált — gondok irányába". Ez a való-ságközelség, a jelen és a jövendő előtt vállalt felelősség az érdeme s értéke a Vidám siratónak is.
Csakugyan bolondozott kicsit Sütő András, de nem súlytalanul. Gondjai egyik legsúlyosabbikát emelte fel könnyed kézzel, ám cseppet sem könnyű lélekkel: a porszememberek erózióját. Bolondozna vele csupán? A kacaj kiül az arcra, a könny a bőr alatt szivárog el, makacsul és visszatarthatatlanul. Ilyen író a csörgősipkát csak azért veheti fel, hogy a farsangian átmázolt, igazságnak kiszínezett élethazug-ságokat nevetségessé tegye; hogy bebizonyítsa: még csak nem is hasonlítanak a meghirdetett igazsághoz. Az idő ugyan azoknak kedvez, akik süketek és vakok a mázolatlan valóságra; akik alkalmatlanok lévén a helytállásra, kitántorulnak „a kö-zösből a magányos Másba", eloldódnak az anyanyelv, az otthon kötelékétől, de az író mégse táplálhat mást, mint reményt. A porszememberek eróziója még meg-állítható. És megállítandó! Hiszen a futóhomokon nem marad meg az élet, s nincs nagyobb veszedelem, mintha alul kezdődik az omlás, és a talaj is kifordul a talpak alól.
Mindezt nagy művekben is megírta már Sütő András, de abban még az ő nép-szerűségével sem lehet bizonyos egy író, hogy a komor hangon szóló művek eljutnak oda, ahol a vizek tudatlanságának veszélye a legerősebb. Pedig „a vizek tudatlan-ságával megverten, vakok gyülekezeténél egyebek nem l e h e t ü n k . . . " A bolondulás ellen bolondozásra indító helyzeten kívül ezért kell tehát a komédiás kacaj: üzenet-nek és hívogatónak azokhoz, akik eddig a színház falain kívül rekedtek. Mert
„róluk van szó" — Sütő András szerint. „A szomjúságról..., a mindig eleven, életre törő vágyról, amely a színpadi szót s annak szárnyán az emberformáló, létünket tisztító Eszményt igényli."
Bízik tehát az író a színpad hatalmában, s mert bízik benne, elfogadja az iro-dalométól sokban eltérő törvényeit. Tudja, hogy bár irodalmi szándékkal ma már aligha lehet vásári szövegeket írni, színpadon játszani viszont igen. A deszkán épp-oly fontos lehet a farce, mint a fenséges tragédia, ha nevettetve ugyan, de a lénye-get mondja; ha rizsporos arccal az ember belső képét elcsúfítóktól tud elriasztani.
Sütő András pedig ilyen szándékú művet adott színházainknak a Vidám siratóval.
Színpadi művet, amelyben — ahogy ő mondja — emberi szokásunk szerint mo-solyba göngyölte a visszafogott aggodalmat.
A VIDÁM SIRATÓ MAROSVÁSÁRHELYEN . . .
A Sütő András körüli csaknem egy évtizedes színházi csend megtörését ünne-pelte (tavaly októberben) a bemutató közönsége. Legutóbb — máig magyarázatlan okok miatt — a Pompás Gedeont vették le a színről hat előadás után, s azóta Sütő nem volt keresett színpadi szerzője saját városának. A tekintély s a hírnév inkább más színházakban övezte, Kolozsvártól Budapestig és Sepsiszentgyörgytől Kapos-várig. A próféta most végre megtérhetett hónába. Sőt az is megesett, ami igen ritka tünemény: a darabnak bemutató előtti bemutatói is voltak a Zsil völgye bányász-városaiban, ahová sokan rajzottak ki a magyar ajkúak közül. Emlékeztető volt ez azokra a történelmi és színháztörténeti időkre, amikor a közösség összefogására a vándorkomédiások hozták s vitték az anyanyelv kincseit embertől emberig.
A színészek a nézőtérre is átsugároztatták, hogy kedvükre való az előadás. Iga-zul és hitelesen szóltak, s többet is sejttettek, mint ami a Vidám siratóban írva áll:
Sütőt játszották, a nagyművek, főként az Anyám könnyű álmot ígér Sütő Andrását.
87
Az írások szerint rendező és színész még az író mezőségi falujában is tájékozódott, de aligha ez a lényeg. Sokkal inkább a művek ismerete, a gondolkodásé. Hittek az írónak, elhitték, hogy „minden omlásoknak kezdetéről" is lehet a burleszk határát súroló „jeltelen jelzést" adni. A két rendező: Harag György és Hunyadi András felfogásában a sütői gondolkodás mélyrétegei is ott vannak. Számukra a pusztakamarási világból legelőször a naplójegyzetek révén irodalomba emelkedett komédiái hős, Fügedes Károly több vallási szektákba tébolyult „töksi kikeresztelke-dőnél". Nem egyszerűen a jó káderlapja folytán örökös tanfolyami kiküldötté vált s önmagát már-már a tanácselnöki székbe képzelő meghibbant parasztember sajnála-tos elmekórtani esetéről beszélnek előadásukkal, hanem arról is, ami a mosolyt olykor lehervasztja a néző arcáról. Arról, ami az élet mélyebb s szinte hangtalan sugallatát hordozza. Fügedes itt — félig vélt sértettségében, félig a lelkekkel kufár-kodó Tündöklő Jeromos-figura, Prédikás testvér hatására — megtartó közösségével fordul szembe. Ahelyett, hogy a valódi ördögöt űzné, saját magából és leányaiból riogatja a józan észt és érzelmet. A helyzet megváltoztatása helyett orcája átalakí-tásával van elfoglalva, s a kezdeti képmutatás mindinkább másokat is megalázó agresszív ragaszkodássá válik egy olyan eszme, egy olyan vélt ú j közösség iránt, amely csak ígéri az emberi teljességet, voltaképpen attól foszt meg, amit leginkább ígér. S az agresszivitás oka alighanem a megbicsaklott lelkiismeret.
Szilárd közösséget kell teremteni, amely igazi emberi és társadalmi eszménye-ket ad — mondja az előadás —, mert a közösen élt Magány elporlasztja az egyént.
Aki Fügedes egyszemélyes boldogtalan boldogságába menekül, mert azt hiszi, a különbözés, az árnyalatok szabadsága a szabadság perzsavására, éppoly siratnivalóan nevetséges lesz, mint fügedesi példaképe. S éppoly egyértelműen tragikus is a ma-radó többség számára, hiszen minden magányba menekülő a közösség omlását siet-teti. Rosszul hivatkozik Fügedes, amikor a tordai országgyűlést említi. Mert bár valóban ott hirdették meg először Európában a vallási, a gondolkodási árnyalatok szabadságát, de nem a széteső, hanem az egybetömörülő gondolatnak. Sőt, Torda óta többet is tudunk már. Azt is, hogy még az egybetömörítő gondolat, s az eszme nevé-ben összekalapált sokaság se attól lesz jó vagy rossz, hogy annak nyilvánítják.
Jóságot, rosszaságot csak az élet bizonyíthat, s ha bizonyította egy közösség érdemét a jövőre, nem lehet — s ez már a szirénhangú Prédikás vétke — az együvé tartozás szálainak megbontására csábítani. Nem lehet emberek, közösségek lelkét gyé-kényre rakni.
Igen súlyos gondolatok öltöznek itt a komédia mezébe. Könnyű volna tehát el-bukni valamiféle stílus és gondolkodásbeli kettősségen. S ha ez mégsem történik meg, az író és színház mostani jó együttmunkálkodásának lehet köszönhető, s min-denekelőtt a két rendező filoszokat is megszégyenítő irodalomismeretének, valamint a Sütő-drámákon és -előadásokon iskolázott látomásos hajlamnak. Az író eredetileg úgy oldotta fel komorság és komikum ellentétét, hogy történeti indítékait a narrá-torral mondatta el, s komédiás példatárat adott hozzá két felvonásban. Az előadás-ban azonelőadás-ban nincs narrátor. Szövegét jórészt az ifjú Miklós szerepébe illesztették, s így nemcsak az említett kettősséget oldották meg, hanem a fiatalok közösség- és élet-építő reményét is történelmi érvekkel erősítették. Ami az írásban kifogásolható volt, hogy nincs igazi kontrasztja a Fügedes—Prédikás párnak, a színen így helyre-igazodott. Ám a hangulati kettősség még tovább kísérthetett volna, ha nem sikerül szerencsés stílust és színpadi formát találni.
Sokan azt tartják, a vásári komédiába minden belefér, válogatás nélkül. Téve-dés. Egységes szerkezet, biztonsággal alakított stílus nélkül nincs művészet, s ez a vásári játékra is igaz. Marosvásárhelyen bizonyos groteszkbe hajló költészet volt az egységesítő erő. Vagyis seholse — még a leggroteszkebb orrabuktató, liszttel pacs-magoló, farba rúgdosódó jelenetekben sem — engedtek olyan harsányságot és alpá-riságot, ami a fiatalok szerelmének költészetével ne fért volna össze. Az pedig már természetes, hogy a másik véglet, a történelmi érvelés és a költészet között nincs átléphetetlen szakadék. A színháziak különben is megtanulhatták Sütő Andrástól,
ha ugyan maguktól nem tudták, hogy mifajta humor terem meg szülőföldjükön.
Mennyire nem filozófia nélküli, mennyire nem alpári, ami pedig néha igen olyannak látszik, s mennyire másként hat ott, ahol terem. Tamásiról írta Sütő: „A feleselő novella csattanóin... a polgár nevet inkább. A székely csak rábólint: igen, így kell ezt mondani. Az egyik az elmeszikrát, a másik a parazsat — a talpat égető parazsat.
— veszi tudomásul." Ez a humor az élet természetességeként jelenik meg, bolondu-lás helyetti bolondozásként, ezért lehet része az Anyám könnyű álmot ígér András-napi hangulatát idéző előadáskezdetben, majd az „utolsó vacsorai" zabálásban s a szerelem költőiségét lobogtató jelenetekben egyaránt.
A nóta és a szerelem megtartó erejében néha valóban úgy érezzük: „Kálvária hegyén kivirágoznak az olajfák", pedig nincsenek is olajfák Tamás Anna Mezőséget idéző színpadán. A szöveg „szellemét", s nem naturáját jeleníti meg. Ezért is lehet igazán hiteles. A forgószínpadra emelt Kálváriadomb, ha háttal fordul felénk, egy-szerű parasztház stilizált belsejévé válik: ott történik minden, ami — még humorá-ban is — veszedelmes, s fönn a dombon minden, ami szép, ami megtartó reménység.
A béke olajfái helyett ugyan ott is csak a szegénység szárkúpjai csúcsosodnak, de szerelmes ifjakat rejtegetnek, akik — amikor a színpad hátulról sugárzó vöröslő hajnali fényeiben — szívük választottjához lépnek, úgy érezzük, nemcsak a színpad, mi is lebegünk.
Nincs könnyű dolga a színészeknek, hiszen mindegyik szerep rejteget buktatót.
A Fügedest alakító Tarr Lászlót például a műparasztkodás veszélye fenyegethette volna leginkább. Dicsérő szavunknál, hogy elkerülte, fontosabb lehet számára a leg-jobb férfialakítás díja, amelyet Romániában a jelenkori dráma idei brassói sereg-szemléjén kapott. Egyébként ugyancsak ott látták román esztéták szinte tartuffe-i figurának Lohinszky Lóránd Prédikását, s az egész előadás farsangi játékból fakadó groteszk motívumát „a korszerű színjátszás iskolapéldájának". Tarr Fügedesének röhögtetően félelmetes butasága; Lohinszky Prédikásának álszent lelki piperkőc-sége, utánozhatatlanul behálózó, óvatos és utálatos kígyómozgása; kettejük egy pon-ton burleszkig menő színpadi csatározása határozza meg az előadás alaphangulatát, így van ez szöveg szerint is. Ám annál nagyobb a többiek érdeme, hogy kevésbé megrajzolt jellemeket is egyéni tulajdonságokkal tudtak ékíteni. A Fügedes lányok közül a hitünkben megmaradás pártjára álló Lenke dacosságához Mózes Erzsébet az okosság, szépség, emberség s a bölcsőépítés fanatizmusának melengető színeit adja. Farkas Ibolya, Adleff Ingeborg, Borbáth Ottília, Bálint Márta valósággal életet lehel egy-egy leányfigurába. Alázattal bizonyítván, hogy a. színház közösségi művé-szet, s nem árt, ha jelentős színészek adnak hitelt a kisebb szerepeknek is. S ugyanez áll Ferenczy Istvánra. A marosvásárhelyi előadás ugyan ki sem írja a színlapra Miklós nevét, mégis kulcsfigurává avatja a már említett szövegmódosítással s azzal, hogy Ferenczynek adja a szerepet. Lenke méltó párja, a vele „páros egyszemély" így valóban mezőségi hőssé válik. Az aztán már színészi tehetség dolga, úgy hősinek lenni, hogy a játékos humor is megmaradjon, és megfordítva.
Semmiképp se a színész, inkább a rendezők számlájára írandó, hogy Somosinét, a szöveg szerint szemrevaló özvegyet (már mackónadrágos öltözékével is) elszürkítet-ték. Vonzóbbnak kellett volna lennie, olyannak, akiért hihetően harcolhat két val-lási fanatikus. Ezen a ponton bizony megbicsaklik a színpadi átgondoltság. Mégis — s ezt hittel mondjuk — az előadás Sütő András reményét élteti: „az ég alá földobott kérdések a műholdakhoz csatlakoznak, s míg a tömegvonzás le nem győzi őket, vissza-visszatérnek a figyelő tekintet körébe."
. . . ÉS SZEGEDEN
Néhány rossz tapasztalat azt bizonyíthatná, hátrányban vannak a magyarországi színházak az erdélyiekkel szemben, ha erdélyi író művét akarják játszani. Látszik némi félelem, hogy a közös anyanyelven kimondott gondolat megváltozik, amikor a 89'
határon kell átlépnie. Mintha az itteni közönség számára teljesen idegen volna az, ami az ottaninak természetes. Pedig — úgy hisszük — ez csupán látszat. Épp az Anyám könnyű álmot ígér magyarországi fogadtatása bizonyítja az ellenkezőjét, s bizonyíthatná méginkább a gondolat meghosszabbítása: ha igaz volna, hogy a sza-vak értelme meghatározott földrajzi fogalmakhoz igazodik, lehetne-e nálunk Shakes-peare-t Moliére-t, Csehovot vagy Gorkijt játszani, hiszen nekik sokkal nagyobb távolságot, s benne nyelvi távolságokat kell áthidalniuk. Itt viszont nemcsak a ki-mondott szó közös, de rokonok a meghirdetett s a művekben újraellenőrzött eszmék is.
A szegediek a Vidám sirató magyarországi ősbemutatóján mégsem tudtak ki-térni a részbeni átértelmezés belső kényszere elől. önmagában dicséretes, hogy hazai pillérekre akarták helyezni a- mű igazságait, de közben — akaratlanul is — ingataggá tették azt az ácsolatot, amelybe maga Sütő András ácskapcsozta bele már elemzett szorongató gondjait. Ügy vélhették, a mű csak arról szól: közösségen kívül nem lehet teljessé az ember. Az író ennél konkrétabb és homlokráncolóbb. Mintha túl sietősen kellett volna átgondolniuk a szöveget, s mintha a jelenlegi szegedi tár-sulat színészi ereje se lenne elegendő ilyen kettős hangolású, a visszafogott aggo-dalmat mosolyba göngyölő művek előadásához. Pedig Sütő András segített. Saját kezeírásával áll a műsorfüzetben, hogy „sorsjelzést" akart küldeni — „testvériségé-nek okán" — a Tisza partjára. S ha itt jobban megfontolják, mit jelent e furcsa műfaji megjelölés, talán nem ragadnak meg a darab legáltalánosabb szintjén, és a gondolatok kimunkálásához segítségül hívják az író más műveit is.
Nem önmaga dicséretére és a Vidám sirató mentségére, találta ki Sütő András, hogy „legalább annyi mondandó legyen egy műben, amennyit félre lehet érteni", de az igazsága — ugyan fonákul — kicsit a szegedi előadáson is kiderül. Léner Péter rendező azt akarta, hogy teljesen hazainak érezzük Fügedes Károly porszemhullását, s ezért — honi gondjainkra utalva — a közügyektől elforduló, individualista, polgá-rosodó kisember példáját látta meg benne. De nem egészen gondolta végig, hogy nálunk nem annyira az élvekről s a hivatali rangokról való lemondás jellemzi e rétegét, sokkal inkább a harácsolás, a meggazdagodás vasakarata és a „kaparj, kurta, neked is jut" szemlélete. A vallási szektaszellem se megnevettető általánosság minálunk.
A szöveghez képest kettévált a Fügedes körüli világ. Fontos maradt az „osztály-harcos" múlt s tanulságos az elmélet, miszerint az a fontos, hogy a tetteinktől min-den körülmények között elhatároljuk magunkat, de ködös maradt a háttér: miféle omlásnak kezdete Fügedes porszemhullása, s mit jelenthet egy ilyen eszközember, nyúlványember száján a tordai országgyűlés és az árnyalatok szabadságának em-legetése.
Sütő András a rosta (az Ady-látta rosta) likán kihullott „porszemet" siratta el vidáman, s ez több, mint amennyit a szegedi előadás mutatott. S talán e gondolati, szűkítéssel rokon a stílus eltévesztése is. A népit népieskedőnek vélték, a vásárit vásárias bóvlinak. Bár a Fügedest alakító Paláncz Ferenc valamivel ügyesebben kerülte ki a tahó-parasztkodás veszedelmét, mint ifj. Üjlaky László Prédikás szere-pében, de a harsányság nála is alaphang maradt. Mintha kissé magukra maradtak volna a színészek. Ezt látszik erősíteni a tény, hogy Prédikást szöveg szerint is félreértették, összemorzsolt (sehová sem tartozó) tájszólásával parasztibbá tették a parasztnál, holott — ha az volt is valamikor — nála jobban senki sem igyekezhetett, hogy a trágyaszagot s vele a régi modort kiirtsa magából. Humoros akkor lett volna igazán, ha ezt a csírájában a színpadon is meglevő menekülési vágyát fokozza tovább. Kétségtelenül kisszerű szélhámos Prédikás, de mégsem tányér- és gatya-tolvaj, akinek Szegeden láttuk. Miképpen Lenke és Somosiné se nagyvárosi lady.
A guvrírozott szoknya és a tupírozott festettszőke konty nagyszerű a Kárász utcá-ban, de nem feltétlenül illik a műbe. Különösen nem olyan szembeállításutcá-ban, mi-szerint a guvrírozott és a farmerszoknya a haladás; a paraszti öltözék, a fejkendő a maradás. Ez ugyanis így nem igaz. Sütő gondolata magasabban szárnyal, ő a Füge-90
des lányok különbözőségében nem néhányuk eredendő butaságát igazolja, hanem • azt, hogy a félelem megnyomorítja az embert.
Kár, hogy nem vették figyelembe az írónak a marosvásárhelyi előadásra tett szövegmódosításait. Nem is annyira a narrátor esetleges elhagyása a lényeg, hanem az, ami Somosiné alakját teszi egyértelműbbé. A folyóiratokban megjelent eredeti szöveg s nyomában a szegedi előadás, nem tisztázza, hogy mely vérmérsékletű és jellemű hölgyek sorába tartozik a megözvegyült tanítónő. Így aztán néha igen-igen alpári helyzetekbe keveredik a színpadon. Nyilván azzal a gondolattal, hogy a vá-sári komédiában ezt is szabad, s persze hogy szabad volna, ha általa valami lénye-geset tudnánk meg. Ráadásul visszájára fordult a vásárhelyi hiba. Ott az volt a kérdés, kell-e ez a Somosiné egyszerre két férfinak is, itt pedig az, kellhet-e neki — Vajda Márta küllemével — ez az egész társaság.
A stílus bizony félrecsúszott: a nézőnek olykor azon kellett töprengenie, hogy komédia helyett operettet vagy kabarét lát-e. Már a marosvásárhelyi előadáson föl-tűnt, hogy Selmeczi János (a szegedi színlapon: György) zenéje nem elég egységes, itt azonban egyetlen népdal kivételével egészen újmódian operettesnek hatott, amit az énekek közbeni bárvilágítás méginkább fokozott. Más eszközökről és hangzatokról nem is szólva. Mert volt itt gyertya, csengettyű- és harangszó, ami már Fügedes régi vallásához sem illett, nemhogy a szektabeli újhoz. Ilyesfajta „félrehallások" még a szavak körül is mutatkoztak: lehúzni a lámpát ugyanis — egyetlen példát említve csupán — nem azt teszi, hogy lejjebb húzzuk az olasz típusú modern spirálos lám-pát (attól ugyanis idelent még nagyobb világosság lesz), hanem ha sötétbe akarjuk rejteni csínyeinket: a petróleumlámpában visszahúzzuk a b e l e t . . .
Nem folytatom, mert hántásnak látszhat, pedig egy szép szándékot nem lehet bunkósbottal fogadni. Mondtuk már, talán a határokon átlépő gondolat átértelme-zésének említett s kötelezőnek vélt belső kényszere a hibás. Sőt, bizonyosan az.
Hiszen a szándék valóban szép, még ha nem is különösebben merész vállalás ma már Sütő András-művet vállalni. Ezek a művek egyre inkább rangot adnak. A Vi-dám sirató is, és ezt jól érezték meg, jól tudják a szegedi színházban is. Tudják, hogy kell ilyen darab, kell a gondolatokat, fájó pillanatokat is hozó vidámság. De nem szabad az író műve ellenére kigöngyölni a mosolyból a fájdalmat s csak a mosolyt megtartani. . .
A taps nagyon megtévesztő lehet, mert az minden bizonnyal Sütő András írói nagyságának szól, s úgy is kell fogadni. A kritika nem írhatott ok nélkül olyan keményen, s olyan általános elmarasztalással az előadásról, mint ahogyan tette.
És — mi úgy olvastuk — segítő szándékkal is. Éppen ezért érdemes volna átvinni a jövő évadra is a Vidám siratót, megszívlelve mindazt a kritikákból, amit érdemes-nek tartanak, s kijavítva aszerint a hibákat. Sütő András zárómondatával mondjuk:
„Ha van még remény, hát úgy legyen."
PÁLFY G. ISTVÁN
91:
M ŰT EREMLÁTOGAT ÁS
Kurucz D.
Istvánnál
Kurucz D. István Munkácsy-díjas festőművészt április 4-én a Kiváló Művész címmel tüntették ki. Négyévtizedes munkássága összekötő kapocs az alföldi iskola klasszikus mesterei, Tornyai János, Rudnay Gyula, Koszta József, Endre Béla és a mai középgeneráció, Szalay Ferenc, Németh József festészete között. Hódmezővásárhelyen született, ez a táj, az itt élő ember művészetének fő ihletője. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége dél-magyarországi területi szerve-zetének titkára.
— Mit jelent ön számára Hódmezővásárhely?
— Itt születtem, a gyerekkor erős szálait soha nem lehet elszakítani. Ezeket a szálakat elkerülésem után is erősíteni igyekeztem. Gyerekkoromban megismertem az agrárproletárok, a Vásárhelyen és környékén élő parasztok életét. Amikor édes-apámat munkásmozgalmi tevékenysége miatt Zalaegerszegre internálták, hosszú ideig a város határában, nagyszüleimnél laktam. Az átélt élmények mélységével rögződtek bennem a korabeli paraszti élet eseményei, mozzanatai. E mély benyo-mást erősítették, hogy nagyapámék még 1943—44-ben is azok közé tartoztak, akik a gabonát lóval nyomtatták, hogy megspórolják a cséplés bérét. Ezek az élmények máig hatóak, döntően alakították szemléletemet, művészi pályámat.
— Mikor kezdett el rajzolni, festeni?
— Kisgyerek koromban megörökítettem a paraszti élet eseményeit. Apám nyom-dász volt, ismerte a vásárhelyi szellemi élet alakjait, újságírókat, művészeket, iro-dalmárokat. Nekik mutatta meg rajzaimat, akik fölirányítottak Pestre Darvassy Ist-ván vásárhelyi származású művészhez, aki látva munkáimat, nem az iparművészet, hanem a képzőművészet felé orientált. Így kerültem Szőnyi István magániskolájába.
— Milyen volt ott a hangulat, milyen inspirációkat kapott?
— Apám révén már Vásárhelyen, az akkori agrár-mezővárosban bekerültem a 92
szocialista eszméket vallók vékony rétegébe. így aztán hamar felismertem a Szőnyi-magániskola progresszív szárnyának szándékait. Berda Ernőnek, Berda József költő unokatestvérének irányításával egy ideológiailag képzett, aktív baloldali csoport tagja lettem. Hatottak rám kapcsolataik, eszméik, révükön ismertem meg a szovjet képzőművészetet és a mexikói monumentalistákat. Ez meghatározó élményt jelentett számomra, fölismertem a freskófestészet jelentőségét, azt a hatalmas és kiaknázat-lan lehetőséget, amit ez a műfaj jelent egy nép tudatának alakításában, önismereté-ben. Ezeken a monumentális alkotásokon nagy tömegek láthatják és ismerhetik föl történelmük eseményeit és résztvevőit, egy nép évszázados küzdelmeit és győzel-meit. Ez a festészet olyan hatással volt rám, hogy életcélomnak választottam. Törek-véseim lényegét, művészi tevékenységem alapját határozták meg.
— És a főiskolán?
— A főiskolán hamar elkerültem Rudnaytól, majd Benkhardtól, egyikük sem ismerte föl szándékaim lényegét, nem tudtak mit kezdeni velem. Hamarosan Réti István lett a mesterem. Amikor meglátta vásárhelyi ihletésű vázlataimat, azt mondta: „Fiam, neked érdemes festőnek lenni." Sajnos, ő még abban az évben nyugdíjba ment, így nem volt véletlen a főiskola újságjának év végi számában a nem minden él nélkül megjelent kérdés: „Vajon Kurucz jövőre melyik mesterhez kerül?" Szerencsére jött Szőnyi István s hozzá kerültem. Mellette tanultam, majd dolgoztam mint tanársegéd, egészen haláláig. Harmadik évben vettük fel a freskó-technikai ismereteket, óraadóként a gödöllői művésztelep egyik alapítója, Nagy Sán-dor vezetett be bennünket a freskóművészet és a tojástempera világába. Ezek a stúdiumok végképp meghatározták sorsomat. Nagy Sándor ugyanis sokszor elmondta, hogy ezt az ősi freskótechnikát, mely az egyiptomi művészetig visszavezethető, de a 17. század fordulóján az olajfesték nagy tömegű gyári előállítása háttérbe szorí-totta, föl lehetne és föl kellene újítani. A gazdagodó színekkel olyan anyag és ki:
fejezőeszköz lehetne, mely korunkat az impresszionizmussal kiteljesedett olajfesték-nél — mely a naturalizmustól a nonfiguratív művekig minden lehetőséget végig-zongorázott — gazdagabban és jobban kifejezhetné. Ezt természetesen több száz hallgatójának elmondta — egyedül én fogadtam meg.
— Saját munkája,-festészete hogyan Hatott végső elhatározására?
— Főiskolai éveim alatt Tornyaiék útját jártam. Nagy hatással voltak rám az alföldi festők, magam is jól ismertem a vásárhelyi tájat, a pusztát, a „nagy sömmit".
Olajjal festettem a Vásárhely környéki tájat, s bizony magam is láttam Tornyai, Rudnay, Endre Béla hatását. Ez is fontos indítéka volt annak, hogy a temperát választottam kifejezési eszközül. Ez a technika alkalmas volt arra, hogy ötvözzem vele a taj monumentalitását és részletgazdagságát. Nem beszélve arról, hogy fel-ismertem, milyen nagy és felelősségteljes dolog egy olyan városban elkezdeni a piktúrát, ahol Tornyai járt előttem.
— Kérem, szóljon egy-két szót a tojástempera technikájáról, a freskófestés tör-ténetéről.
— Nagy Sándor előadásai alapján hazai és külföldi tanulmányutakon igyekez-tem bővíteni azokat az ismereteimet, amelyeket a igyekez-temperáról és a falfestésről tud-tam. A 17. században ez a műfaj és technika uralkodó volt. Az őshazából, Bizáncból egyik ága Velencébe került, a másikból sarjadt és virágzott az oroszországi ikon-festészet. Lemértem e technika értékeit és eredményeit, s elsősorban a firenzei múzeumokban döbbenten tapasztaltam, hogy a temperafestészet utáni olajképek sötétednek, elvesztik színüket. Az olaj kiteljesedése az impresszionizmus kora,, nap-jainkban már az olajfestéket is háttérbe szorítják a műanyagfestékek. Ám a mai ismereteink szerint a műanyagfesték élettartama mindössze 15—20 esztendő. Ez ellentmond a művészet ősi hitének, az időtállóságnak. Vagy ma már festmény is
„tartós fogyasztási eszköz?!" Michelangelo mondta az olajfesték elterjedésekor, hogy lehet olajjal is festeni, mint ahogy a parasztok festik a kerítést, meg a falusi temp-lom zászlóit... Számomra a tempera olyan kifejezési lehetőség, mely biztosítja a nagy dekoratív felületeken az apró részletek fölrajzolását. A kettő együttcseng, gazdagítja, tartalmasabbá teszi a kifejezés szándékát.
93