78. JÚN. * 32. ÉVF.
:iszatáj
arkas ^ ^ ^ ^ Árpád,
zepesi Attila, Tandori Dezső versei;
Esterházy Péter
és Thiery Árpád novellája;
Balogh Edgár tanulmánya;
műterem- látogatás Kurucz D.
István-
tiszatáj
I R O D A L M I ÉS K U L T U R Á L I S F O L Y Ó I R A T
Megjelenik havonként
Főszerkesztő: VÖRÖS L Á S Z L Ó Főszerkesztő-helyettes: A N N U S J Ó Z S E F
Kiadja a Csongrád megyei Lapkiadó Vállalat. Felelős kiadó: Kovács László Szerkesztőség: 6740 Szeged, Magyar Tanácsköztársaság útja 10. Táviratcím: Tiszatáj Szeged, Sajtóház. Telefon: 12-670. Postafiók: 153. Terjeszti a Magyar Posta. Előfizet- hető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlap Irodánál (KHI 1900 Budapest, József nádor tér 1. sz.) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 215-96162 pénzforgalmi jelző- számra. Egyes szám ára 6 forint. Előfizetési díj: negyedévre 18, fél évre 36, egy évre 72 forint. Kéziratot nem őrzünk me^ és nem ndunk visszs. Indexszám; 25 916*
ISSN 0133 1167
78-2108 — Szegedi Nyomda — Felelős vezető: Dobó József igazgató
Tartalom
XXXII. ÉVFOLYAM, 6. SZÁM 1978. J Ü N I U S »
FARKAS ÁRPÁD versei: Labdarózsák, Vallató, Dúdoló,
História, Átgázolások 3 SZEPESI ATTILA versei: Óévi változat, Abház emlék 6
TANDORI DEZSŐ: Poe, Bierce és Thoreau emlékének
(vers) 7 TORNAI JÖZSEF versei: Nyelvtelen lények, Minden el-
múlt, Csönd és hó-fény, Mammut-tavasz 8 KISS DÉNES versei: Országlásaim, Halottaim, Föltáma-
dás 11 THIERY ÁRPÁD: Negatív (elbeszélés) 13
ESTERHÁZY PÉTER: E. föl jegyzései (elbeszélés) 24 BERECZKI GÁBOR: Mordvin halottsiratók és lakodal-
mas énekek 28 Mordvin siratóénekek (Rab Zsuzsa fordításai) 29
Mordvin lakodalmas (Rab Zsuzsa fordításai) 33 Viszem a földem (Szabolcsi Miklós — József Attiláról) 37
T A N U L M Á N Y
BALOGH EDGÁR: Körkép a romániai magyar iro-
dalomról 49 KORNIDESZ MIHÁLY: Szirmai István emlékezete 54
KELET-EURÓPAI NÉZŐ
EBINGER-BRÁDEAN NELU: A kelet-európai németek 58 Jugoszlávia
KONCSOL LÁSZLÓ: A Vajdaság szlovák költőiről 63 Válogatás vajdasági szlovák költők műveiből (Koncsol
László fordításai) 64 1
KRITIKA
VEKERDI LÁSZLÓ: Benkő Samu két ú j könyvéről '74 TÓTH GYULA: Requiem egy hadügyminiszterért (Ne-
meskürty István: „Kik érted haltak, szent világsza-
badság") 78
MŰVÉSZET Színház
NIKOLÉNY1 ISTVÁN: Jelentés a szegedi operáról 82 PÁLFY G. ISTVÁN: Mosolyba göngyölt aggodalom
(Sütő Ándrás komédiája a színpadon) 86 Képzőművészet
TANDI LAJOS: Műteremlátogatás Kurucz D. Istvánnál 92
ILLUSZTRÁCIÓ
Kurucz D. István munkái a 10., 23., 27., 62. és a 81.
' oldalon, valamint a műmelléklet I—II. oldalán (Égető János reprodukciói)
Kurucz D. István arcképe a 92. oldalon (Horváth Dezső felvétele)
F A R K A S Á R P A D
Labdarózsák
Megpattanni kész én szemgolyóm még látón
végzi itt a dolgát,
de robbannak már benne gránátalmabimbók,
s lomha labdarózsák. ® Lesvén szómarta számat, zabálnak már a Búsak, terítve torra
dús, víg asztalok. • Zabáljatok csak, rajta, hájadzó lelkű fajta,
én nem káromkodom már, s nem vigasztalok!
Hadd viduljon az ember nyőve, mint a kender —, labdarózsaszirmok
ostromát még állom!
Forogván ében éjben csupán szerelmem ébren — és fogcsikorgatásom.
Vallató
A vásárra vitt bőrnek ára is van, nem huncut benne róka, sem menyét.
A. cimborákat nyúzom álmaimban:
te mért hallgatsz?, te mért?, te mért?
3
Dúdoló
Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, vigasztaló-nagy csöndes ének, lélegzete a mindenségnek.
Havazás lennék, mintha volna pénzem és kedvem annyi hóra, mellyel ember ily hitvány bőrben havazhat egész esztendőben.
Lassún, mint akit nem is kérnek, lennék Föld felett lengő ének, egy-szál ingben is elringatnám, elmúlásommal sem ríkatnám.
Lennék mindenség ingecskéje, öltözködnék a szegénységre:
ne üssön át az éjszakákon, vacogó lélek, fázó álom.
Havazás lennék, lengőn áldó, gyűrött arcokra, földre szálló, csitítgató is ott, hol láz van.
Méltóságos a pusztulásban.
o
História
Vandálok vandálva, longobárdok bárdva karantánok karantálva gallok gállva
besenyők nyövé kazárok íekazárva svévek véve csúdok csúdva űzök elúzva kvádok vádva trákok rakva dákok dákva kabarok habarva avarok avarba kunok unva hunok húnva vótok ótva mind élünk
ÍM!
Átgázolások
(örvénylések egy emlékműnél, mely a fasizmus áldozatai előtt
tiszteleg)
Kelet jelöl jő meg a gyermek, tenyeréből szögek rozsdája olvad;
tülekedések, bíbor türemlések mindig az anyaméh öblein túlra buktatják új s új háborúra.
Kelet jelöl zúdul, jejszére, virágra, bukdácsol mennyei sarjútaposásra, harangkondító-nagy toporzékolásra, gyöngyvirágtiprásra.
Érkezik suhanó limuzinon, örvénylik jekete hanglemezen, tenyészik, növesztve szoknyahajat, bömbölve terel szent teheneket.
S már „megváltók" jötte ez, „krisztusoké", tülekvő térdeké, könyököké!
Fölcsap az ázott jöld, taréja támad, szárnya.
Akár a tyúknyak, meredsz a mennybe minden gázolásra!
És jönnek a „megváltók", májadba, lépedbe lépnek, orrodba jröccsentik, agyadba sompiros véred.
Oszolj, lapulj, horgadj a mindenség-palánknák!
Helyet, helyet a szent nyomulásnak!
Helyet és utat! Itt van az új, messiás sisere-had!
Szűkölsz és bárgyún vigyorogsz mosolygó talpa alatt!
Teherbe ejtett, sápadt hamupipőke-csikerkék nőnek, mazna párzással lepi el jüstjük a jöldet.
Elzüllött krisztusok jötte-nyomulása, hátra sem pillantnak már a Golgotára,
sem a rőt keresztre, mely nyomukban lépdel jölényes mosollyal,
hátrakulcsolt kézzel.
5
S Z E P E S I A T T I L A
Óévi változat
akár a tübingéni erdő ablakomban a téli fák a falióra •patakfénye merülő árnyékok között percén az idő hallani
holott a mutatók megálltak befagytak tükörablakok ketten jönnek a lépcsőn fölfelé ballonkabátban borostásan és nincsen árnyuk
bár lobognak körül a lámpák a kristályfényű jégfalon kigyűl a téli éjszaka az egyik Kormos István Szilágyi Domokos a másik
Abház emlék
fekete kövek bivalyok falvak harangzúgása . fenyőfák roppanása
a hóhatártól
a tengerig sodor a cél hol sirályszárny alatt rákok írják jeleiket a parti homokba
és hallani döndül a hullám velem marad
a tűzlobbantó éjszaka a kaukázusi szélben hegyek kőoltárai
hol fehér kakast áldoznak halottnak születőnek s hajnal jöttén útrakelnek
szőlőművesek és komor pásztorok
T A N D Ó R I D E Z S Ő
Poe Bierce és Thöreau emlékének
Milyen lenne ez a szoba azonnal utánam ? most? Talán még engem is nehezen cipelnének ki belőle,
mindjárt bádogdobozba kellene tenni, vigyázva, amikor lecsukják, hogy a madár, mely nem engedne ki szokott öltözetemben, ne maradjon rajtam így is, lábfejemen, kereszt- pántos gumipapucsomon, az ingem feltűrt ujja alatt, ám ha a két vadidegenen is oly-öltözet
lenne, amely neki valami módon vonzó, így hármasban lehetne részünk a számomra többé nem létező
szobaelhagyási átlag-bajokban, a madár folyton elébünk repülne, engem ez már, a bádogban, kevéssé, érintene, hanem egyáltalán!
Ilyenkor ki kell nyúlni ügyesen a fürdőszoba egyik fogasához, ott lóg az a kék-fehér köpenyem, melyet a madár, érthetetlenül,
nem hogy nem kedvelt meg, de valahányszor felöltöttem, vad repülésbe kezdett:
ez fog történni most is. Már ezek nem a búcsúkörök lennének. Itt mind
*búcsúkör volt, ahányszor körbejártam a szobákat — a mellékhelyiségek mellőzésével, mivel egy verébnek
„a főbb termek a biztonságosabbak" —, úgy jártuk körbe, hogy előbb-utóbb ezt sem csinálhatjuk majd, s így tovább, s hogy épp az í g y tov ább jelenti, hogy majd egyszer nem. Vagyis egyáltalán nem (vagyis egyáltalán nem; ez, akár egy menet közben irányt változtató madár, olyan ez a mondat, egésze
sosincs meg; és hogy mit kezdtem a másik
„vagyis egyáltalán nem"-mel, ez itt elfeledtette velem, de talán
így él egy madár is, ez a veréb, e roppant térintelligenciájú lény legalábbis ígyvalahogy élt
7
velem: hirtelen akart valamit, és felröppent, mint ha én hirtelen akarnék valamit, és, abbahagyva a mondatot, melyet így elfelejtek, kimennék — és hányszor történik így!
mondat nélkül is! enni valamit, vagy inni valamit, vagy tisztogatni valamit, esetleg ki se megyek, csak
helyben máris más lesz az, ami... és így kezdtük ezt is itt, bár még semmi sincs úgy, az bizonyos), vagyis egyáltalán nem.
T O R N A I J Ö Z S E F
Ny elvtelen lények
Nyelvtelen lények,
de már a nyelvcsonk forradása belenőtt a torkunkba, húsunkba, már olyan az arcunk, mint akárkié, már kiköhhentjük: mi az a nyelv?
Kiállunk a zivatar elé és ordítunk, de csak a zivatar beszél,
hangunk elakad a fogaink közt.
Nyelvtelen lények farolnak a csillag-foltos levelek alatt, forognak, emlékeznek:
anyjukat látják, gyerekkori kutyájukat.
Ó akkor még mondták az édes szavakat, az anyaiakat, állatiakat,
ó akkor a bodzafák még zöld szárnyra kaptak első márciusi
hujjogatásuktől.
Minden elmúlt
Minden elmúlt: minden évszak, minden remény, minden lelkendezés, minden szerelem, minden erdő,
minden égi és földi folyó, minden isten és minden szépség, minden félelem, fölindulás,
minden emlékezet, minden tűz meleg füstje,
minden visszatérés, minden rebbenés nők illata után, minden nagyságból, győzelemből szőtt gőg,
minden elindulás a kimeríthetetlenség országaiba, minden zsugorgatott erő és világosság,
ártatlanságom, elmúltál,
szívósságom, elmúltál, elmúltál, minden elmúlt: minden kötelék, minden vízparti meggyfa pergő szirma, a vad, aki voltam, a gyanakodva szimatoló, a lehetetlenségek szárnyas angyala!
Minden szél-csattanás a homlokomon,
minden bíbic-ugrás a zsombékos fenyéreken, minden sóvárgás, minden vízalatti,
felhőalatti, combalatti úszás, minden, ami lehettem volna,
minden összezavart látomás, csillag-hit, minden esőkopogás loboncos hajamon, minden első csók, első egyesülés:
minden elmúlt, elmaradt egy dombon, minden fázó gömbakác egy kis ház előtt, minden szomjúság, mohos vödrű kút, minden húsvét és föltámadás.
Csönd és hó-fény
Csönd és hó-fény. Egy szürke facsoport alatt tűz. Nyirkos gallyak:
száraz cigányzabot húzok ki a hómező teteme alól. Meszelt deszkákká vasalja a völgyek havát a nap. Ő ezek a télkopasz akácok! Ez a haldoklás,
9
ez a hosszú múlt. A sas a nagy domb lábánál röpül föl: szárnyának ár- nyéka fehér arcomon. Mi vagyok ebben a föllebbenthetetlen országban:
gyerek, halott ős, álmodott lókoponya? Földgyaluk heródes-pirkadata:
eszik holnap a facsoportot, tapossák az erdőket. Fa-tömegsír: gyökértöl- koronáig élve kitépett, remegő fák egymásra-tajtékozva. Látóhatárig tá- tongó sírverem. Megfulladt fák folyama nap-koszorúsan. Nyomorult fák, állva, dombtetőn, hóban! Kuporgás és tűz: öreg, jövőtlen szellemek ölelik át egymást.
Mammut-tavasz
Ügy jött a tavasz,
mint egy nagy, szőrös, meleg állat, mint egy mammut.
Óriás volt az árnya:
pirkadatkor megállt az ajtó előtt és sötétség szállt az egész völgyre s én két lustán lélegző domb között megtaláltam az utat messze,
messze a mammut-időszámításba.
KURUCZ D. ISTVÁN: NAPLEMENTE 10
I
K I S S D . É N E S
Országlásaim
Torokba vérbe csontvelőbe visszagyűrt versek mind előre!
Emeld homlokod szelídségem magamhoz kell már visszatérnem Süllyedt utakat mind bejárnom Várjon engem az én országom Nézésbe csöndbe arcfehérbe visszagyűrt versek mind előre!
Azt akarom amit beszéltem s azt akarjam hogy tetten érjen minden hitt s vallott igazságom Ragyogtasson az én országom Szorított öklöm göcsörtjébe visszagyűrt versek mind előre!
Ha kell szitoknak öltözötten elszántan s védtelen mögöttem Utunkba silány egy se álljon Vigyázzon rám az én országom Torokba csöndbe csontvelőbe visszagyűrt versek mind előre!
Emeld homlokod szelídségem önmagamhoz kell visszatérnem virág fölgyújtó rétye járnom Onnét kiált az én országom
Halottaim
Mellemben titok rugdalózik dönget koporsófedelet — Kinyújtózom ha kinyújtózik Eltemetem ha eltemet
A halált magammal kínálom kikezd harapdál — még kiköp
Még elhessenthető rossz álom Még táncolok fogai között De a szívemben halottaim véres fedelük döngetik Megállok és hallgatom amint visszadübörög nekik
Föltámadnak még a dáliák Rózsák vére újra Napba néz Sorba áll a
léckatonák rendje Állóhelyben
jár a kerítés Minden ami elhagyott
majd vár rám méh hintázgat tulipánokon Kópja-fejjel
bólint kapubálvány Visszaköszön
akác rokonom 0 Utánozzák
szikár nagyanyámat a napszítta
kérges köcsögök Keringenek
néma gólyaálmok rég összedőlt szülőház fölött
Hazajönnek
süppedt temetőből sose látott
kis szeretteim megváltani
a való világot Anyánk körül találkozunk mind Azok is kik
csak egy napot éltek a szirmokon
vakítón ragyog parázslik a
véretek testvérek ti boldogok és boldogtalanok összegyűlünk
hiába-foganták — Arcainkon
csillagzik a rét Csíra-csönddel
dúdoljuk a hantok búzatermő
örök énekét
T H I E R Y Á R P Á D
Negatív
És bűnünk mind makacs, igaz bánatra gyáva Ki gyón is néhanap, jó zsíros bérre vár aztán vigad megint, nyakig hadd lepje sár s lemosni mocskaink csak ronda könny a láva
(Baudelaire: Előhang) H. L.-nek.
1.
Ez az emlékszalag készült 1976 karácsony estéjén. Úgy érzem, hogy tőlem tel- hetően szebben és méltóbban nem köszönthetnélek, minthogy a barátságunk szüle- tésére gondolok. Ennek harminc éve. A töltésen találkoztunk össze azon a szeptem- beri napon, mind a ketten a cukorgyár felvételi irodája felé tartottunk. Ágrólsza- kadtan néztünk ki. Lábbelid az esős idő ellenére csak egy foszladozó vászon dorkó volt, a válladon kabátnak nem nevezhető tákolmány. Ha jól emlékszem, pokrócok- ból készült, a fejeden pedig katonasapka. Én se néztem ki szebben. A meszes zub- bonyt apám kamrájából csentem el. A bakancsomba nekem is befolyt a víz. A ke- zem fel volt kötve, mert előző nap ráestem, de a felvételi iroda közelében levettem a nyakamból a kendőt, hogy ne lássák, mi történt velem. A fatelepnél figyeltem fel rád, és attól kezdve a nyomodban voltam, de csak a papírgyárnál értelek utol. Em- lékszel, mit mondtam, amikor megszólítottalak? Biztos elfelejtetted már, de én minden szóra emlékszem. Azt mondtam neked: a kampány idején a cukorgyárban állítólag zsírral és melasszal fizetnek. Mire te gyanakvóan néztél rám, aztán felrán- tottad a válladat: neked édesmindegy, hogy mivel fizetnek, csak megtömhesd belőle a hasadat. A felvételi irodáig megismertük egymást. Megtudtam rólad, hogy az apád meghalt, ketten éltek az anyáddal, a bombázás alatt minden holmitok elpusztult, egész nyáron a vízimérnökség tanyahajóján dolgoztál, de igazságtalanul kibabráltak veled. Én pedig elmondtam, hogy az anyám valahol Pest környékén él, de már hat éve nem láttam, van egy mostohatestvérem, az apám kőművesmester, inaskorom óta vele dolgozom, de tegnap fellázadtam a zsarnoksága ellen, és miatta estem a kezemre, mert ellökött. Azon a rövid úton a felvételi irodáig, a testvéremül fogad- talak, hisz te is testvértelen voltál. Ráadásul még rokonlélek is. Sokszor gondolkoz- tam, talán azt hiszed rólam, hogy azért ragaszkodom olyan görcsösen hozzád ennyi idő után, nyomorékon is, mert nagy ember lettél, és benned látom a magam meg- valósítását. De az én szeretetem nem változó, maradhattál volna tőlem szegény gyári munkás. Az ifjúkorban nagyon éles vésővel és súlyos kalapáccsal vésted ma- gadat a szívembe. Talán tőlem telhetően jól fejezem ki ezt. Most visszagondolva azt is látom, hogy milyen sok volt a közös vonásunk. Együtt éltük át a lelkünk nagy forradalmát. Remeteszegényen is lelkesedtünk és a. harmóniát éltettük. Emlékszel, hogy sokan testvéreknek néztek bennünket ? Külsőre is hasonlítottunk egymáshoz.
13
A magasság. A szem és az orr formája is, csak az én szemem barna, a tiéd pedig zöldes színű. Én még most is édestestvéremnek nézlek... Most ezen a szalagon i f j ú - korunk dalaiból fogok előadni hegedűn és szájharmonikán. Címeket nem mondok, úgyis tudod mindet, hiszen sokat énekelgettük annak idején. Milyen büszkék vol- tunk, ha szépen sikerült egy-egy akkordizált kettősünk! Elég ha annyit mondok:
Vercsernyi z v o m ? . . . Vagy Kis lak áll a nagy Duna mentében? Tannenbaum. Vala- hol a Volga mentén. Gyevuska. Katyusa. Csínom P a l k ó . . . Talán egy kilométer hosszúságú szalag se volna elég, ha mindet el akarnám j á t s z a n i . . . Kicsit gyor- sabbra fogom a mondókát, hogy ráférjen a hátralevő méterekre. Furcsa dolog tör- tént velem még novemberben, egy sötét délután. Már napok óta készültem írni egy fontos levelet, és ezen a délutánon végre megadatott ehhez a szükséges idő.
Nagyon besötétedett, és villanyt akartam gyújtani, ám a kapcsolásra lidérces fény lobbant az izzóban, és az üveg éteri csilingeléssel, finom jégkristályesőként széthullt a padlóra. A szilánkokból bőségesen jutott a fejemre is, és ahogy önkéntelenül beletúrtam a hajamba, a kezemhez tapadó tűhegyes szemcsék fölsebezték a homlo- komat. Eleredt a vérem. Az ujjaim is véreztek. Bevallom neked, hogy amióta úgy jártam és leszázalékoltak, figyelek a babonára. Voltak esetek, hogy viszketett a bal szemem, és valóban értek apró örömök. Ha a jobb szemem viszketett, bánat ért. Megtörtént az is, ha tűzzel álmodtam, másnap megszidtak. Ha madarat láttam álmomban, levelet k a p t a m . . . S most döbbenetes dolog történt velem. Ott álltam a sötét szobában, és egyszer csak halott apád alakja jelent meg előttem, teljes élet- nagyságban. Pontosan olyan volt, ahogy sokszor leírtad nekem, amikor beszéltél róla. Ugyanazt a drapp színű felöltőt viselte, és a gumivégű botjára támaszkodva nézett rám, pontosan úgy, mielőtt az a szörnyű eset történt vele, ami végül is a halálát okozta. Kiugrottam a konyhába és villanyt gyújtottam. Bevallom neked, hogy a szívem a torkomban dobogott. Üj égőt kerestem. Amikor visszamentem a sötét szobába, apád már sehol se volt. Kezelésbe vettem magamat. Lemosogattam a sebeimet, bekölniztem, eltakarítottam a nyomokat, és az ú j körtét is becsavartam.
Mielőtt azonban a levél írásába kezdtem volna, hogy levezessem magamban a fe- szültséget, elővettem a hegedűmet. A zene mindig helyrehoz. Az alaphangulattól függ, hogy mikor milyen zenére van szükségem. Van, amikor kimondottan gépzene kell. Ilyenkor általában kiegyensúlyozott vagyok, esetleg kissé fáradt. Legrosszabb esetben melankolikus. A zene egyszeri hallgatása azonban nem elégít ki. Ismétlésre van szükségem. Ilyenkor kiválasztok egy kedvenc hangszalagot, többnyire a szim- fóniák, szimfonikus költemények és az orgonamuzsika van rám jó hatással. Beetho- ven Pastorale szimfóniáját órákig képes vagyok hallgatni. De így vagyok Bach Toccatájával és Sibélius Finnlandiájával is. De most olyan zenére volt szükségem, amit én csinálok!... Merész gondolat! Fölvettem egy könnyebb hangnemet. Egy rekviemszerű melódia élt bennem, olyan, amelyik nem eltemet, csak szívből meg- sirat. Amelytől meg is dicsőülhetek. Átmeneti halálomban. Játékra emeltem a vonót. A g-húron indultam, lassan vibrált, egész hangokkal. A hangszín kedvéért, hogy fátyolosabb, komorabb legyen, nem mentem át a d-re, csak följebb csúsztam, és ott folytattam a húrok ropogtatását. Csak akkor álltam meg, amikor a változat a d-húrt kívánta. A hang disszonáns volt. Le volt ereszkedve az á is. Nagyon saj- náltam, mert a dallam, ami elhangzott, igazán kedvemre való volt. Lelki füleimmel már hallottam mellézengeni a cselló akkordját és a bőgő zugó harmóniáját. Élet volt az egész érzékszülte zenekar. Hozzáláttam a felhangoláshoz. Azt hiszem, az á-húrt türelmetlenségemben magasabbra húztam a kelleténél, és az é hangolásánál, beütött a katasztrófa. Nem a húr szakadt el, hanem a húrok tartója, mely a kece- lébe van bújtatva és rögzítve. Még csak az a lehetőségem se maradt, hogy három húr segítségével emeljek valamicskét lesüllyedt lelkemen. S akkor elfogott a bizony-, talanság. Megint látni véltem szegény apádat az utcai ablak és a ruhásszekrény között. A falnak ez a része vetítővászonná változott, s ott mozgott apád, botjával >
kopogtatva a festés mintái között, mint egy némafilm szereplője. Hatalmába kerített a babonás misztikum, amire a balesetem óta hajlamos vagyok. Megfélemlített.
Abban a pillanatban mégsem a babonás képzelet játékát láttam a jelenségben, ha- nem a szükségszerűséget. Attól reszkettem, hogy ezután megriaszthat egy pohár elhasadása, a halál jegyesévé tehet a kuvik hangja, áz éjszakában magát elvonyító kutya, de még egy hulló csillag is baljós lehet. Ezt mind szegény apád hozta rám és a neked írandó levél. Túlvilági volt az egész, mégis a jelenlét alaposságával lát- tam az apádat, és a múltat is, amiben részem volt. A balesetemet ismét úgy láttam magam előtt, mintha mással történt volna. Az angyal ott állt az emeletes reneszánsz épület oromzatán, mint egy háborús rokkant, megtépázott szárnyakkal, kilyuggatott fátyollal. A talapzat meglazult alatta. Láttam magamat, ahogy szabálytalanul állvá- nyozom körül az angyalt: két szál deszkát élivel a tetőzet szarufáihoz kapcsolok, azokra egy harmadikat keresztbe fektetek, és védőkorlát nélkül dolgozni kezdek.
Éppen az angyal köntösét foltozom, amikor megcsúszok. Ijedtemben elkapom a szo- bor derekát, és együtt zuhanunk lefelé... Az volt a szerencsém, hogy nádpallókra estem, az angyal pedig üreges gipszből volt. így is négy helyen tört el a bordám, ráadásul hasfalszakadás, agyrázkódás és gerincsérülés: Fizikai munkára belátható időn belül alkalmatlan vagyok. Ennek már negyedik éve. Leszázalékoltak, és jófor- mán ágyhoz kötötten élek. De gondolatban gyakran sétálgatok a yárosban. Látom magamat, mint kezdő segédet, apámmal léptem először állványra, hogy a háború után az összeágyúzott Szent István-házat helyreállítsuk. Azóta nem csináltak annak a homlokzatán semmit, minden úgy áll rajta, ahogy mi otthagytuk. Tudom, hogy az egyik földszinti könyöklőn van egy apróbb hiba. Rutinhiány miatt vétettem. Le- maradtam az apámtól, és a vékony hurka elmosódott a faragáson. Ezt csak én tudom, az öregem sohase jött rá. A törvényszéket is mi csináltuk. Itt már én öntöt- tem ki a vicsorgó oroszlánfejeket. A híres Kőnig palota! Az összes kosárívnek én richtoltam fel és én formáztam ki a komplikált párkányokat. A nemesvakolat rá- húzásával együtt. Aztán a zsinagógához érek gondolatban. Körülötte ú j bérházak, de középen az iszlámos kupolák, a mecsetszerű saroktornyocskák, a virágos girlan- dok, mintha a keleti mesék világából merültek volna fel. Remekmű, állapítom meg magamban, itt csakis Sulyok Marci és a gipszes Balázs dolgozhatott. Meg Cseh Zsiga, aki nyugdíjban van már, és az utóbbi években már úgy húzzák fel kosárban az állványra. Ilyenkor arra gondolok, hogy engem is fel lehetne liftezni, a fiatal segédek csinálják a sreiglizést, vasalást, durva vakolást. Én is így csináltam fiata- labb koromban. Voltak olyan főpárkányok, hogy a sablonját hárman-négyen húztuk be kötélen. Ilyenkor feltámad bennem az elszántság, hogy jöjjön, aminek jönnie kell, megpróbálom, ha belehalok is. Legalább szépen halok bele, ezzel vigasztalom magamat. Van annyi erőm, hogy egy kanál maltert felcsapjak a falra. De utána jön a valóság felismerése, és nemhogy erőt érzek magamban, de kicsire zsugorodok, és az összes bűnöm a fejemre száll. Sóhajtozhatok, hogy hol van az idő, amikor télen úgy éltem, mint egy király. Október végén vettem tizenöt mázsa szenet, húsz kiló lisztet, két mázsa krúmplit, huszonöt kiló cukrot, tíz kiló zsírt, tíz kiló szalonnát, húsz csomag száraztésztát. Körülbelül ennyit. A napi kiadásokra félretettem három- négyezret. A báli szezonig elég volt. Januártól szombatonként egy tánczenekarban toltam-vontam a trombont. Százhúszat kaptam egy éjszakára. Nyolc éve az egyik fülemre kicsit rest lettem. A szaxofonos meg a pisztonos a hátam mögött úgy hívott, hogy a süket trombitás, de én nem haragudtam érte. Mondtam volna nekik, hogy a negyvenes évek végén két zenekarnak is tagja voltam. A Szabadságharcos Szövetség fúvósainál, meg a cukorgyár tánczenekarában. De minek dicsekedtem volna. Mint ahogy az se tűnt föl a fiataloknak, hogy egy bácsi rosszul hall a zene- karban . . . Lejár a szalag, búcsúznom kélk Még annyit, hogy édesanyád sírját a feleségem halottak napjára rendbehozta. Körülgyomlálta és megformázta a hantot.
Azt mondja, a felirat, amit ézerkilencszázhetvenkettő nyarán csináltam, még most is jól olvasható. Én a baleset óta nem voltam'kint a temetőben, de biztosan minden úgy van, ahogy ő mondja. Az ünnepre vitt anyukádnak egy csokor krizantémot, és a sírnál elégetett egy szál gyertyát. Erzsébet napján se feledkeztünk meg róla.
Nagyon vártuk, őt az utolsó évben. Ügy beszéltük meg vele, hogy nálunk tölti a 15
névnapját. De nem láttuk viszont soha többet, mert a névnapja előtt két nappal meghalt. Nem győzöm ismételni, hogy rajongásig, az imádatig szeretett téged. Más- ról nem tudott beszélni, csak rólad. Más témája nem volt. Még van annyi időm, hogy hegedűn eljátszom a lelki üdvéért Schubert Ave Máriáját. Emlékszel, hogy mennyit énekeltük Pesten, Ráckevén, Szolnokon... Búcsúzom, barátom. Tudd meg, nagyon fájt, amikor azt írtad, hogy utolsó leveled óta két vagy három ízben is jártál itt, és bár gondoltál arra, hogy eljössz meglátogatni, mégis letettél erről, mert nem tudtad, hogyan fogadlak. Hogyan fogadtalak volna, Istenem? Hogyan? Több mint tíz éve, hogy nem találkoztunk. Minden körülmények között örömmel és megha- tódva fogadlak. Testvériesen, mint egykor. Soha ne kerülj el. Az én ajtóm éjjel- nappal nyitva áll előtted. Ezt neked érezni kell. Ha nem érzed és nem tudod, akkor gyanakszol rám. És azt is tudd meg, hogy egy csöppet sem irigyellek, mert olyan magasra íveltél, örülök a sikereidnek, mintha az enyémek volnának. És ha rólad beszélnek, mindig hozzáteszem: nagy úr lettél, de a sors jobb helyre nem tehette.
volna az ajándékát. Kérlek, tarts meg jó emlékezetedben. Én téged nem felejtelek el.
2-
Kedvesem! 1965. szeptember 30.
Ismét egyedül vagyok. Olyan jó volt ez a néhány nap. Őrületesen hiányzol. Még akkor is, ha nem is vagy hozzám valami túl kedves. Még ha kiabálsz is. Amikor nem vagy itt, úgy érzem, mintha nem volna talaj a lábam alatt. Csak ülök és gondolko- dom, nem megy a munka. Nincs kedvem semmihez. Nincs miért dolgozni. Nem tudom elmondani, mennyire hiányzol. Borzasztó így egyedül. Ismét elragadott a rossz hangulat. Remélem, te vidámabb vagy. Hétfőn a kislánnyal elmentem az orvos- hoz. Még egy injekciót kapott. Fel sem ocsúdott, már bele is nyomták. Kedden ment először iskolába. Hétfőn a fafaragást gyakorolta. Alig kezdte el, öt perc múlva el- metélte a kezét. Mérges lettem, elvettem tőle a kést, és mondtam, engem' nem érde- kel, ha egyest is adnak neki, még egyszer nem adok kést ilyesmihez. Mondta a kis- lány, hogy az osztályban sokan elvágták a kezüket. Nagyon szeretném tudni, ki volt az a hülye állat, aki ezt kitalálta. Ilyen marhaságokat tanítanak, amire soha az élet- ben nem lesz szüksége. Inkább tanítanák meg őket viselkedni. Egy kis jó modor nem ártana nekik. F á j az epém. Olvastam, hogy az idegesség mennyire árt neki. Sajnos, a kislánnyal annyit idegeskedtem, hogy így nem is tud javulni. Örökösen hisztériázik.
Sikítozik, mint egy bolond. Sajnos, több újságot nem is tudok írni, hiszen itt egy nap alatt semmi se történik.
Szerelmem! ° 1965. október 7.
Nagyon aggódom érted. Egyébként én sem érzem valami jól magamat. Szédülök, fáj a fejem. Remélem, szombatra elmúlik. Borzasztóan hosszú ez a hét. Ne haragudj, hogy olyan ideges voltam legutóbb, de annyi minden összejön, hogy sokszor úgy érzem, már nem bírom • tovább. Lehet, hogy túl érzékeny vagyok, és túlságosan a szívemre veszek mindent. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. A betegség. Meg a lakás is elkeserít. Nekünk a jó is a rosszal együtt jön, hogy még örülni is csak sírva lehet.
Valahogy elfolyik az idő a kezem között. Nem tudom, miért, öregszem és nem csi- náltam semmit. így fogok meghalni, még rágondolni is rossz. Pedig annyi szép ter- vem volt, de hát egyre kevesebb a remény, hogy bármi valóra válik. De nem keser- gek tovább. A kislány állapota javul, csak mindenért hisztériázik, és ez már teljesen az idegeimre megy. Legutóbb rajzból és gyakorlatiból is ötöst kapott, az írásból né- gyest. A tegnapi lapban tudósítást írtak a vasárnapi meccsről, és nagyon feldühösí- tett, mert az újság azt írta, hogy „a vendégek jóvoltából kemény belemenések tar- kították a játékot". Azt persze elfelejtik, hogy Karakast is úgy vitték le ölben a pályáról.
Kedvesem! 1965. október 19.
A kislány hétfőn ismét megbetegedett. Este 38,5 volt a láza. Adtam neki Kalmo- pyrint, utána jobb lett. Kedden elvittem az orvoshoz, megint torokgyulladása van.
Azt mondta a doktornő, hogy nagyon csúnya a mandulája. De azt hiszem, neki állandó jelleggel csúnya. Annyiszor ígérted, hogy megnézeted a manduláját, és mégse szakítasz rá időt. Nehogy az ízületeire, vagy a szívére húzódjon. Jó lenne megvizsgál- tatni. Három napig most nem mehet iskolába. Pénteken kell ismét orvoshoz vinni.
Egyébként nem érzi rosszul magát, háromszor olyan rossz, mint máskor. Én sem érzem valami jól magamat. Fáj a torkom, a fejem. Lehet, hogy nekem is torokgyulla- dásom lesz.
Kedvesem! 1965. november 20.
Megkaptam a leveledet. Sajnos, nem érzem magamat valami jól. Hétfőn megint elmentem a kislánnyal az orvoshoz. Óriási tömeg volt, nem tudtam kivárni, míg ránk kerül a sor. De nem is akartam a kislányt a betegek közé bevinni. Végül is ma, szerdán tudtunk csak bejutni az orvoshoz. Adott igazolást a hiányzásról. Kedden ment először iskolába. Láza már nincs. Hétfőn is rendes volt a hőmérséklete.,, Nekem sincs lázam, csak a fejem fáj, és rossz a közérzetem. Nagyon. Szédülök, kábultnak, fáradtnak, gyengének érzem magamat. Hétfőn az a nagy szél átfújta a fejemet. Utána rosszabb lett. Vasárnaphoz képest azért jobban érzem magamat. Sajnos, állandóan mennem kell. Rengeteg az elintéznivalóm. Amit rámbíztál, már elintéztem. Ne hara- gudj, hogy csak ilyen keveset írok, de fáj a fejem a gépeléstől. Olyan minden egyes leütés, mintha az agyamat kalapálnám. A betűk valósággal ugrálnak a szemem előtt.
Csak már a fejem ne lenne ilyen zavaros. Legalább dolgozni tudnék.
Kedvesem! 1965. november 29.
Szerda délután fél öt van, amikor a levelet írom. A katona még mindig nem telefonált, de nem is érdekel. Le van sajnálva a szar lakásával.
„Drága Fiam! 1965. december 8.
Szerettem volna Neked mást is hozni, de olyan rossz vagy a Feleségedhez, hogy nem érdemelsz mást, csak virgácsot. Remélem, jövőre megjavulsz.
Mikulás bácsi".
Kedvesem! 1965. december 11.
Sajnos, az utazás nem nagyon fog menni. Anyám beteg, a kabátom így nem készül el, másik meg nincsen. Talán újév után. A kislánynak akkor még tart az iskolai szünet. Azt kérem Tőled, hogy ha látsz minipezsgőt, hozzál egyet karácsonyra.
Nem vendégnek, hanem kettőnknek. Azt hiszem, a félszáraz a legjobb.
Drágám, Egyetlenem! • 1966. január 15.
Szerencsésen hazaérkeztem. Az utazás a körülményekhez képest jó volt, ha egy utazást egyáltalán jónak lehet nevezni. A taxi is rendben volt. Olyan jó hazaérkezni.
Hiába, én csak a bútoraim között érzem jól magamat. Olyan jól aludtam az én kis heverőmön, hogy nem is gondolod. Csak Te hiányzol. Nagyon rossz volt, amikor elindult a vonat. Legszívesebben sírva fakadtam volna. A kislány már nagyon várt.
Azt mondta, hogy ő csak velünk akar lenni mindig. Csak velünk. Az ajándéknak óriási sikere volt. Nem is írható le, hogy mennyire. Elsőnek a dobozt nyitotta ki, de olyan izgatottan, hogy el is tépte. A poharakhoz apró kis kanalak is vannak. Kép- zeld, játék közben elveszett az egyik. Legalább egy órát sírt utána. Egész este azt a csöpp kis kanalat kerestük, de szerencsésen megtaláltuk. A tanácsodat megfogadta.
Szépen gyakorol. Nem tudom, hogy meddig fog nála tartani ez a buzgóság. Hétfőn gyakorolta a dobozt, és olyan szépen sikerült az iskolában, hogy ötöst kapott. Olyan boldog volt, hogy énekelve jött haza. Fest és ír. Azt mondja, tanítónő akar lenni. Jól viselkedik. A szájaskodást leszámítva.
Kedvesem! 1966. február 27.
Már megint egyedül maradtunk. Nagyon jó volt ez a két hét, még ha kicsit veszekedtünk is. Igaz? Nagyon rossz egyedül. Mondtam anyámnak, hogy még az étvágyunk is jobb, ha Te velünk vagy. Reménykedem, hogy már nem leszünk annyit
2 Tiszatáj 17
külön, mint eddig. Vártam a leveledet, azt hittem, hogy szerdára írsz. Olyan jó volt ez a két hét, csak hamar vége lett. Most annál rosszabb így. Remélem, jól vagy?
A legfontosabb,-hogy ne idegeskedj, tudod, hogy árt. Mégis mérgelődsz olyasmik miatt, amiért nem kellene, összevissza gépelek, mert f á j a fogam. De hát, azt se tudom, hova menjek orvoshoz, mikor menjek, hazaérek-e addigra, mire a kislány hazajön? Majd csak lesz valahogy. Mindenért olyan ideges vagyok. Türelmetlen! Ez az állandóan változó időjárás is az idegeimre megy. Kedd reggel hétfokos hideg volt, esett a hó. Délben kisütött a nap, és minden elolvadt. A napos oldalon kimondottan meleg volt. Délután beborult és zuhogott az eső. Reggeltől délig legalább tíz fokot emelkedett a hőmérséklet. Apám most hozta a ládákat. Olyan nehezek, hogy moz- dítani is aíig lehet, Az egyik nekiesett a sípcsontomnak, leszedte a bőrt és nagyon fáj.
Azt sem tudom, hogy jók lesznek-e a költözködéshez ezek a ládák. Mindent egyedül intézek, ha valami nem jó, akkor mindennek elmondod áz embert. Én nem tudom ezeket a dolgokat egyedül elintézni. Ezekbe egyedül csomagolni se tudok, mert meg se tudom mozdítani őket. Apám még is sértődött, mert kifogásoltam ezeket a nehéz ládákat. Apám az idegeimre megy. Az örökös kérdezgetése, meg a fontoskodása.
Majd megőrülök. Azt se tudom, hogy mit csináljak? Jól csinálom-e? Olyan ideges vagyok, hogy kibírhatatlan. Ezék a rohadt, nehéz ládák is dühítenek. Most meg már rohannom kell a kislányhoz. Légszívesebben megölném magamat, hogy vége legyen már mindennek. A hasam is fáj, megemeltem magámat. A fejem állandóan fáj.
Annyi időm sincs, hogy egyek, de nem is kívánok semmit.
Kedvesem! „ . 1966. március 17.
Láttam, hogy Téged is bántott az, ahogy velem viselkedtél. Talán nem is úgy akartad, ahogy ez kijött. Nagyon nehezen tudom túltenni rajta magamat. Az nem lehet kérdéses, hogy Te voltál a hibás, mert ha nem kérdezel olyan gorombán, akkor nincs semmi. Tudtad jól, hogy mit csináltam. Fáradt is voltam, és különben sem éreztem jól magam. Ilyenkor tehát nem lehet csodát várni. Nagyon csúnya szo- kásod, hogy ha valami bánt, vagy nem tetszik, akkor rajtam töltöd ki a mérgedet.
Mindig alig várom, hogy hazagyere, igyekszem, hogy jól érezd magad itthon, és örökké csak szemrehányást kapok. Annyi gond, baj és méreg van, és ehhez mindig csak egyedül. Ha hazajössz, jóformán meg se hallgatsz. Nem érdekelnek a gondo- lataim. Azt hiszed, csak neked lehetnek problémáid? Nekem nincs, aki tanácsot adna, vagy bármiben segítene. Azt hiszed, hogy én fából vagyok, nekem sohase lehet gondom? Azt hiszed, hogy élet ez így? Mindenről lemondok. Igénytelen va- gyok, de lassan beleőrülök. Rámfogod, hogy ideges vagyok. De hogy miért, az nem nagyon érdekel. Tudom, nekem is van hibámj amit el tudsz mondani rólam, de ha örökké csak a hibát keressük, és minden mögött csak a rosszindulatot látjuk, akkor ismét ott leszünk, ahol néhány évvel ezelőtt. Én szeretlek és sohasem akarok rosszát Neked. Nem érdemlem meg, hogy így viselkedj velem. Igyekszem mindent jól csi- nálni, ha valami mégsem úgy sikerül, ahogy szeretném, nem tehetek róla. Nagyon bánt ez, és nagyon szomorú vagyok. Sokszor már arra gondolok, hogy nincs miért.
élnem. Nagyon dühít az is, hogy az a rövid kis idő, amit itthon töltesz, szétforgá- csolódik a barátaidra, meg különböző emberekre. Jóformán alig látjuk egymást, és már vissza is kell menned. Legalább azt a rövid kis időt velünk töltenéd, hiszen olyan rossz nélküled. Ehelyett különböző emberekre pocsékolod. Egyébként én soha- sem akartalak „rendbeszedni", csupán azt akartam, hogy . békességben éljünk és segítsük egymást. Az a fajta élet, amit tavalyelőtt éltünk, még a szeretet mellett is rossz volt. Olyan légkörben nem lehet élni és dolgozni. Szeretném remélni, hogy az sohase tér vissza.
Kedvesem! 1966. május 31.
Nem is tudom, hogy mit írjak, hiszen amit érzek, az nem valami szívderítő.
Nem is csak a Te megváltozott viselkedésed miatt. Hosszú folyamat ez, mindennel együtt. Ügy érzem magamat, mint egy szárazföldre vetett hal. Annyira elegem van
már mindenből és mindenkiből. Gyűlölöm az embereket. Mindenkit, még a rokono- kat is. Legszívesebben bezárkóznék egy szobába, és csak ülnék, ülnék. Nem szólna hozzám senki, és nem kellene válaszolni. Sokszor már úgy érzem, hogy nem bírom.
tovább. Nem kívánok élni. Utálok mindent, amit életnek neveznek. Kibírhatatlan számomra ez a rohanó élet. Az állandó kapkodás. Ha valami nincs meg, vagy el- felejtem, az már baj. Tehetetlen vagyok, nem életrevaló. Nem tudom elvégezni a munkámat. Neked is csak addig vagyok jó, amíg a Te kényelmedet meg tudom teremteni. A legkisebb kényelmetlenség vagy baj felborít mindent. Én teljesen le- számoltam ezzel1 az értelmetlen élettel. Azt se bánnám, ha meghalnék. De hát annak megy a legnehezebben, aki szeretné. Hidd el, hogy mindenkiből elegem van. Én nem haragszom Rád, szeretlek, minden rossz ellenére is, hisz talán nem is vagy Te hibás, hanem a körülmények. Számomra ez az élet teljesen értelmetlen vergődés.
Minden kilátástalan. Lehet, hogy most haragszol rám ezekért, talán meg sem értesz.
De hát, kinek mondjam, ha nem. Neked? Komolyan mondom, hogy az öröm mellett már félek attól, ha megjössz. Az az őrült hajsza, kapkodás, piszkálódás, zsörtölődés.
Elviselhetetlen. A gyereket is Te akartad, nem én. Mégis én bolondulok meg miatta, és még ennek is én vagyok az oka. Én már kikészültem, egyszerűen nem° bírom tovább. Számomra véget ért minden.
1966. november 9.
Soha nem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezik. Nem is tudtam, hogy ilyen lehetséges. Bár az utóbbi hetekben sejtettem, hogy a sok halogatásnak ez lesz a vége.
Kedves! 1970. május 7.
Nem akarom eltitkolni, hogy szeretnélek látni. Te meg nem. Nem azért, ^mert lusta vagy, ó, nem! Félsz tőlem. Lehet, hogy egy kis időre nem úgy mennének a dolgok, ahogy az utóbbi években megszoktad? Egyszer régen, még a válás után elmagyaráztad levélben." Tudtahi, azért magyarázkodsz, mert félsz tőlem. Komolyan vetted azt, hogy megjelenek és összerontom a felépített szép kis rendedet. Pedig én nem vettem komolyan, amit írtam. Eszembe se jutott, hogy komolyan vegyem. Tud- tam, hogy nem szabad komolyan venni. De miért ne vehetném komolyan? Aztán úgyis hélyreállna ismét a fend. Miért nem keresel meg? Neked már nincsenek illú- zióid velem kapcsolatban. Vagy ha vannak, gyere ide, majd nem lesznek. Annyira szörnyű itt minden körülöttem. Miért nem tudtad, hogy mit kell írni nekem? De hiszen, honnan tudhattad volna? Ha volt is, de lehet, hogy nem is volt, rég elsza- kadt a szál. A lányodat se látogatod meg, csakhogy velem ne találkozz. A lányod panaszkodik, hogy kevés az a három hét, amit egy évben Veled tölt. Azt is Nálad.
Gyakran emleget. Leveleket irkál Neked, de nem küldi el. Nekem se mutatja meg, hanem összetépi... Nem szeretek itt lenni. Szabad perceimben (napok, órák, hóna- : pok) látom, hogy minden szörnyű itt körülöttem. Gyűlölöm ezt a helyet. Nem a munkát, hanem a körülményeket. Utálom az egereket. A penészt. Ezenkívül nincs rendes wécé. Más baj nincs. Ha csak az nem, hogy nem tudok aludni, és ettől fáradt vagyok. Olyan csend tud itt lenni, mint egy koporsóban. Megfájdul tőle a fejem, és akkor az álom se jön. Ha a munka miatt tört volna bele a bicskám, akkor érthető, hogy visszamegyek anyámékhoz. De a penész, meg az egerek miatt? Nem tehetek róla, idegbajos leszek ettől a lakástól. Még a szaga is idegesít. És így van vele a kislány is. Mégis vannak szálak, amelyek idekötnek. Az iskolai év elején cigányklubot szerveztem. Naponta kilométereket gyalogolok esőben, sárban, hogy a falu környékének cigányait valamiképpen kivezessem a világosságra, a község veze- tői pedig a cigányok egy részével ellenem fordultak. Ahogy Te mondanád: sötétebb- nél sötétebb fejek. A katolikus pap védett meg, a „riválisom". Beatmiséket rendez, és sajnos többen járnak hozzá, mint hozzám a kultúrházba. Két szomszédvár va- gyunk. Tényleg. A templom pontosan szemben van a művelődési házzal. Köztünk van egy fodrászat, a gázcseretelep és a körzeti rendőr irodája. A pap úgy tesz,
2* 19
mintha tudomást se venne rólam, mintha nem is léteznék, és közben meg nem engedett eszközökkel is dolgozik. A kislányt a múltkor rágógumival csalogatta be a hittanórára. Bár a lányod, aki nagy jellem, kijelentette, hogy 6 nem a rágógumiért ment be, hanem kíváncsi volt „a másik fél" véleményére is, és most majd ezek alapján dönt. Persze, ilyen módon én is tehetnék egyet s mást, elvégre a pap is ember, és adott helyzetben jól jönne neki, ha nem lenne tízparancsolat, de annak még a gondolatára is elsüllyedek a szégyentől. Ha Te itt volnál, elintéznéd őket egytől egyig, de engem könnyen elsodornak. Mi vagyok én az ő szemükben? Neked elég volna a puszta megjelenésed, hogy elintézd őket. A papot is, meg a községieket is. Látod, ez a hatalmas különbség köztünk. Az első időkben megpróbáltalak utá- nozni, hátha megváltozom, életrevalóbb leszek, de hiába vártam a hatást. Nem megy ez. Egy kicsit se tudok Hozzád hasonlítani. Módszeresen akartam csinálni, de nem ment. Utána pedig olyan kétségbeesésbe zuhantam, hogy kis híján, csapot- papot itthagyva, egyik éjszaka csaknem elmenekültem innen. így élek itt, lelki tit- kokban, nincs senki, akivel megoszthatnám a gondolataimat. Napról napra nyomasz- tóbb ez. Egyszer írtam Neked egy levelet, amit azonban összetéptem. Tavaly kará- csonykor. Elfogott a félelem, hogy rövidesen meghalok, és levélben megírtam Neked, hogy mit érzek, hogy fiatalon fogok meghalni. Talán már jövőre. Abban a levélben rádhagytam a temetésemet. Azt írtam, hogy erdőben szeretném, ha eltemetnél. Egy erdőben.
Utóirat: Nagyon szeretnélek látni. Hányszor is találkoztunk a válás óta? Egy- szer. Mindössze egyszer, az is évekkel ezelőtt volt. Egyszer találkoztunk, bizony, az is Pesten történt. Nagyon szeretnélek látni. Téged foglak hibáztatni, ha beveszek egy marék altatót. A Te lelkeden fog száradni.
Én Drágafiam! 1959. május 23. 3.
Eben a pilanatba kaptam kézhez a soraidat. Zokogva borultam le, és sírtam, sírtam a meghatotságtól. Nagyon boldog vagyok. Ezt a levelet elviszem magammai a sírba. Ma reggel is, mikor felébredtem, az volt az első szavam, vagyis a gondola- tom, istenem, segítsd meg az én fiamat, akiért még az életemet is feláldoztam volna.
Az ég legyen veled, és segítsen az utadon. Nagyon szerettem volna ott lenni mele- ted, veled, de talán jobb így. A rádiótól ma nem fogok elmozdulni, hogy legalább a hangodat halljam. Ma péntek van, és most kaptam meg a leveledet, de hátha sikerül. Sajnálom, hogy a levél késett.
Kedvesfiam! 1959. november 3.
Leveledre most szeretnék válaszolni. Sajnos, edig nem volt elég lelkierőm, egy kicsit össze kelet magamat szedni. Nagyon megbántotál. Hogy miért tetted, azt se tudod. Mindenesetre én megbocsátok neked, de elfelejteni ez nekem nem fog sike- rülni, talán az életbe soha. De ha ez neked tényleg hiányozni fog a boldogságodhoz, ám legyen, szívemből kívánom, hogy boldog légy. Azért dolgoztam érted, hogy ezt egyszer elérd. Én mindent elkövettem, ami a szegénységemből és erőmből telett, hogy neked jó legyen. Abban igazad lehet, hogy elsírtam volna magamat az öröm- től. Panaszkodtam volna? Igaz, ahogy tudod, hogy van, miért, egy kicsit, ugye tudod, hogy van miért, és szégyellted volna a barátaid előtt, ugye? Nem kellett volna félned, ezt idegenek előtt mégsem tettem volna, még egy keveset tudok gon- dolkodni. Nem hoztalak volna zavarba. Hiszen a fiamról van szó. Anyáról van szó?
Hát, igen, elrontottad az egész nyaramat, nagyon szomorúan jöttem haza. Elmehe- tem volna a Bükkbe, Egerbe az üzemiekkel, de én hozátok siettem. Bizony meg- bántam nagyon, mert te igencsak iparkodtál hozzá járulni. Jól van, azt elfelejtet- tem, úgy gondoltam, a fiam megint fülig szerelmes és menni kell neki, ilyenkor nem számít az anya, ha mindjárt három négy száz kilométert is törte magát, hogy lásson. Bárhogy törtem az agyam, sehogyse tudtam megoldani, hogy idevegyem a fiadat, hiszen nekem dolgozni kell menni reggel hatra, és este négyig, mit csinál-
hatnék, beteges is vagyok, a lábaim, tudod, már igen fájnak, a szívemről nem is beszélve. Hop, bocsánat, már megint panaszkodom, nem akartam, kicsúszott a tol- lamból. Azt írod, hogy a bánatomnak nincsen alapja? Te szerinted. A pénzt meg- kaptam, meg is vetem apád sírjára a virágot és a gyertyát mindenszentekre, kö- szönöm, hogy figyelmes vagy. És hogy szeretsz bennünket, tényleg.
Édesfiam! 1960. június 7.
Tud meg, hogy elájultam, amikor azt olvastam a soraidból, hogy az ú j házasság miatt lemondasz a^fiadról. Akármit mondasz, útban van az a gyerek neked. Aki nem tehet sémiről. Arról se, hogy meghalt az anyja. Ezt én bizony megmondtam előre, és tudtam is, magamról. Az én apám is szeretet engem nagyon, én is az ő egyetlen kisleánya voltam adig, míg a másik elő nem jött, a féltestvérke. Aztán útban voltam, pláne a mostohámnak. Szegény jó apómnak ez talán fájt is, de mit tehetett volna most már? Egyszer örökbe is adtak egy ezredes családnak, de nem bírtam ott sokáig, az ezredes megvert többször, nem csak engem, a feleségét is.
Egy durva, bitang volt. Megszöktem, hazamentem. Édes apám kérdőre vonta az ezredest, de ez mindhiába volt, én többé vissza nem mentem vissza. Akkor az anyám rá beszélésére oda adtak cselédnek egy iparos családhoz, akkor tizenkét éves voltam. Télen két hatalmas nagy kana vizet kelet czipelnem, a víz ahogy rámcsor- got, megfagyott, csak úgy zörgött a keménységtől. A konyha, ahol aludnom kelett, jéghideg volt, nem szabad volt tüzelnem. Mikor ezt az ösmerősök meglátták, édes- apámat jól megdorgálták, hogy nem szégyeli e magát. Eljöt értem, haza vitt. Amíg ő otthol volt, minden jó volt, aztán ha elment, az anyámnak az volt az első szava, minek jöttél haza, ki hívott, bizony ha kenyeret akartam, mert éhes voltam, lopnom kellet a szekrényből, ami el volt zárva. Sok mindent tudnék neked írni, nagyon szomorút, de ez is elég volt az én árvaságomból. Azért ne vedd zokon, ha aggódom a fiadért. Hogy a fejedet néha szapan nélkül mosogatom, ez csak szeretetből van, tudod. Sokszor én is elgondolom hogy miért teszem, hiszen nincs nekem már semi közöm a te életedhez. Ami volt, az elmúlt régen, nagyon régen. Nem szeretél engem soha, csak amíg iskolába jártál. Addig a tragikus napig, amikor apád meghalt. Em- lékszem az első pofonra, amit kaptam tőled, amikor a fizetésedet felvettem a mér- nökségen (mijén jogon veszed föl a pénzem) emlékszel? Pedig én akor is neked akartam jót, hogy enni tudjak adni. Én a halálomig megmaradtam a te anyádnak.
A te anyádnak. Ugye nem haragszol az őszinteségemért? Mert bizony, amikor ott voltam, nem igen éreztem, hogy a feleséged szeret engem. Azt én nem hiszem. Ugye nem haragszol az őszinteségemért? Mert bizony nem igen éreztem, még ott voltam.
Ha csak egyszer azt mondotta volna nekem, hogy anyuka, de igen ügyesen elkerülte a megszólítást. Erre különben jó előre figyelmeztetve lettem, hogy ne számítsak valami anyós szerető menyre, tehát nem ért meglepetés. Hogy mi a betegségem?
A szívem. Azonkívül melhártyagyulladás elhanyagolt. A lábaim alig visznek, fáj mind a kettő, kel e még több? És az egykori fiatalság. Azt írod, hogy csak négyezer forintot kaptál a találmányodért. Tudod, milyen nagy összeg az? Én fél évig dol- gozom érte. No, nem azt akartam mondani, hogy te nem dolgoztál érte, de hol van még ehhez a fizetésed? Tudok ám még egy kicsit gondolkodni és egy keveset szá- molni. Ha mást nem, hát összeadni. És abból a sok ezrekből nem jutott sztegény beteg anyámnak, aki jóformán a sír szélén ül. De nektek nehéz ugye, kikászálódni, szegény fiam, sajnálnálak, de most nem érek rá, mert neked írok. Már pedig egy jó csomót, tudom, hogy most azt gondolod, látszik, hogy az anyám ráér, enyit hogy tud összefirkálni. Bár sikerülne Pestre jönnötök, amíg élek, talán sikerülhetne több- ször találkoznunk. Mit gondolsz, igaz? Azért nem akarod, hogy Pesten találkozzunk, mert félsz, hogy velem kel egy kicsit foglalkoznod, meg talán több lene a kiadásod egy ebéddel, te fösvény kutya. Emlékszel, az állomáson milyen mérges voltál, mert megettem egy gulyáslevest, és te fizetted ki. Azt én észrevettem, bizony. Rossz idő van. Itt állandóan esik az eső, a rádió bemondotta, hogy Szegszárdon ítéletidő volt.
Szegények, tudod, a rokonaim, mi lehet velük? Nagyon sajnálom őket. Várom, hogy mit fognak írni.
21
Kedvesfiam! 1960. július 16.
Leveledet megkaptam. Én is sietek válaszolni. Én azóta még mindig betegálo- mányba vagyok. Egy kis tüdőgyulladás. Nem tudom, hol • a fenében szereztem. Jó lenne már dolgozni meni, így nagyon kevés a betegpénz. Hogy menyit* kapok majd, még nem tudom. Máma meg tegnap egész éjjel fájt a fogam, rettentően sokat szenvedtem, de most már jól van, mert kihúzták. Nem akartam neked szólni, mert attól tartok, hogy megint csúnyául le fogsz hurrogni. Fájt, mert nem szoktam meg tőled, csak azt akarom neked mondani, hogy az állomáson úgy elrohantál, mintha üldöztek volna, egyszer is visszafordultál volna és integetél volna, milyen jól esett volna az én szegény buta szívemnek.
Kedvesfiam, Egyetlenfiam! 1960. október 12.
Tudatom veled hogy én nagyon beteg vagyok. Egyébként a leveledet megkap- tam. Sujos mellhártyagyulladás. Ezt tegnapelőt a • röntgen vizsgálat állapította meg.
Be akart a Dok nő a tüdő sz ba utalni de sajnos nincs hely. így idekijár az Ápoló- nővér és itt adja az injekciókat. Nagyon drága tizenhárom forint darabja százaíé- kossan, nem baj, enni úgyse sokat tudok. A szobám nagyon hideg, nagyon fázom mindig, még a takaróm alatt is. Töbet most nem tudok írni, mert nem szabad volna felkelni. Ha majd jobban leszek, többet fogok írni, most fekszem le, mert máma is vért köptem. Ne aggódj, lesz ahogy lesz.
Édesfiam! 1960. november 2.
Leveledet megkaptam végre! Már nagyon szomorú voltam, hogy nem írsz, hogy mág teljesen megfeledkeztél rólam a nagy boldogságodban, szegény rólam, bizony nagyon beteg voltam, sajnos mellhártyagyuladásban voltam és tüdőgyulladásban.
A szerencse az volt, hogy magasabb láz nem volt, mert megölt volna. És bizony, te csak már a halálhíremet hallottad volna meg. Most már valahogy jobban érzem magamat, azért messze vagyok még az egészséghez. Ehhez még hozzájárul a beteg szívem is, ami mindig jobban fáj. Alig tudok megtenni ötven lépést, meg kell álnom pihenni perczekig, gyalog már nem is merek elindulni a városba. De minek is panaszkodom, úgysem tudsz rajtam segíteni, egyszer nekem is meg kel halnom.
Dolgozni még most sem tudok sajnos, az még az isten tudja, hogy mikor lesz. Egye- lőre még csak egy hónap múlva engednek csak el a tüdőgondozóból, mert oda járok kezelésre. Két hete, hogy felszabadultam az ágyból, most már szabad délelőtt és délután pár órát sétálnom a levegőn. De most már elég. Örülök, hogy szerencsésen haza értetek. Sokat láttatok, sajnálom, hogy nem jól éreztétek magatokat és a sok pénz elment, ráadásul a feleséged betegen jött haza. Azonban vigasztal az a tudat, hogy nincs egyedül, és van aki törődik vele és ápolja, nem úgy, mint az én szegény beteg fejem, az se volt, aki egy pohár tejet hozott volna a beteg ágyamba, sokszor megtörtént, hogy egész nap nem etem semmit, mert felkelni nem tudtam, az ajtót se nyitotta rám senki. Ez nem panasz akar lenni, mert erről igazán nem tehet sepki, csak a mostoha sorsom. Szegény apád megjósolta, ha ő meghal, nem lesz senki, aki engem ápoljon, ha beteg leszek. Dehát miért kell mindig vissza térnem? Tudom, azt mondod most, hogy miért nem mentem a kórházba? Azért, mert nem volt ágy, mondták ők, igaz, hogy még a folyosó is tele volt betegekel. Talán már nem tart soká, ki sirat meg, senki. Vettem egy nagy csokor virágot, kivitem apukához. Köszö- nöm az ő nevében, hogy rá gondoltál. Busszal mentem és jöttem.
Édesfiam! 1960. november 8.
De sokat ígértél már, amit nem tetél meg, vagyis nem tartotál be, igaz? Miért ígérsz? Ne tedd, tudod úgyis, hogy nem tartod be. Űgyis tudom, hogy ez úgysem fog igaz leni. Minek ez? Nem tartozol nekem semmivel, hogy nagyókat mondjál, és aztán szégyellni keljen magadat, hogy megint nem tartottad be a szavadat. Az ígért szavadat. Ezt meg kellet írnom. Most már többet nem írok, mert fáradt vagyok. Le kel feküdnöm,' olyán gyönge vagyok. A múltkor egész éjei olyan rosszul voltam a
szívemre, hogy nem mertem elaludni, hogy elalszom örökre. Hiába, nem megy már, látod össze vissza írok.
Kedvesseim! 1960. november 11.
Leültem írni, de hogy fog ez sikerülni, azt nem tudom. ,Csak azt akarom meg- írni, hogy nagyon szeretnék hozzátok el meni. Meg egyszer a szívemre ölelni mind a hármótokat. Lehet, hogy utoljára, mert nagyon beteg vagyok. A szívem most már végez velem. Érzem. Miért vagytok olyan messze? Készülődök, de hogy el tudok-e meni, nem tudom. Nagyon szeretnék, hogy meg ösmerjem a második kis unokámat.
Ismétlem, nagyon szeretnék el menni, el is kértem magamat a Ápolónővértől, de ha ijen fájdalmak lesznek, nem fogok merni. Mindenesetre sürgönyözöm, ha tudok menni. Kár, hogy az új lakásotok czimét nem tudom, autóba ülnék és oda vitetném magam, ha esetleg nem várnátok az állomáson. Innen csak feljutok Pestre, de ott az át menés a Délibe és a felszálás nehéz lesz. Na de mindegy, valahogy lesz. Ha nem jönék, úgy nagyon boldog karácsonyt azaz ünnepeket szívből kívánok szeretettel.
Kisfiam! 1960. november 16.
Leveledet megkaptam. Most csak annyit, hogy még élek. Édes anya.
KURUCZ D. ISXVAN: ASSZONYOK
E S T E R H Á Z Y P É T E R
E. följegyzései
„Ki ez a faszi?" — kérdezte György úr hanyagul (pedig György úr min- denkit ismer, egyszerűen mindenkit), mintegy átnézve a mesteren, miközben a keze járt, mint a motolla: sebtiben elmosott egy poharat, a mester mellett álló anyókára bökött. „Kettő vörös, ugye, drága?" „Az, az, aranyom, csak harminc fillér hibádzik." Az öregasszony zavartan toporgott. Fekete, koszhadt ballonkabát lógott rajta, nagy ráncokat vetett, csak a hajlott háton feszült meg. „Mint egy szerencsétlen boszorkány." (A mestert a kinézés tekintetében a nagyanyjára emlékeztette ez. Csak ebből az öregasszonyból „tüntetően hiány- zott az erő". De a nagyanyát is így meghorpasztotta az elmúló idő. Fekete pa- rasztasszony lett, ő is jóságos boszorkány. Ha hajlottan, már csak a földet nézve, a mester számára alig követhető gyorsasággal végigtipegett a kis tele- pülésen, az egyforma házacskák közti résen, az utcán, nagy. tisztelettel köszön- tötték. Jogosan. Nagyon mulatságos volt aztán, ha egy-egy, tán nem is okvet- lenül nagyképű nyugati turistát valamely megfelelő világnyelven eligazított.) György úr vidáman a mesterre pillantott. „Hogy hibádzik? Nem baj, mami- kám, majd elhozza holnap." De már ez alatt az öreg nő reszketeg kezével megmarkolta a poharat, egy pillanatig kitartotta, s aztán villámgyorsan le- húzta a bort; György úr felé motyogott valamit, és iszkolt kifelé. „Ágyő, höl- gyeim, ágyő" — szólt utána a nagy hírű csapos.
„Ki ez a faszi?" — bökött ismét a mester mellett igazán szerényen, bár tömötten állongó Mikszáth úrra. „Bocsáss meg, Kálmán bácsi" — hunyta ő le a szemét céllal, majd hasonlóképpen nyitotta ki György úr számára: „Nem mindegy? haver, egy akárki." „Két sör?" „Két sör" — mondta ő testvéröccsé- nek bizonyos érzelemmel eltelve.
Az idő telt-múlt, s ő egyszerre, miért, miért nem, úgy gondolta, hogy megengedhet magának egyet és mást (az őt űző felelősségérzet és tudásszomj következményeként), s ezért ahogy egy ízben letette korsaját a fémpultra, és letörölte — mint a hegyormokról a kéz a felhőket — orráról a sörhabot, neki- támadt Mikszáth Kálmánnak, aki (pedig) láthatólag szerette a mestert. (Alant kissé fakóbb az esterházys irónia. Véletlen ez? A tudatosság csillagjele vagy a fegyelem áramszünetéé? — Ó, ó, mondták a vitrinkatonák.)
„Mondd, Kálmán bácsi, te önként vállalkoztál bizonyos feladatokra, vagy a miniszterelnöki sajtóiroda főnöke, Bérezik Árpád szólított fel?" Így, direkte a közepébe! Fantasztikus! Mikszáth úr még nem végzett a sörével. Akkurátu- san itta, kézfejével megtörülte a bajuszát. Addig azon, mint dér, fehérlett a hab. „önként. Ügy éreztem, ez a helyes. Hittem." „Ne fűzzél, Kálmán bácsi.
Mindenki hitte volna?" „Sokan." Révedezve kortyolt az öreg. Most több volt, ami elválasztotta őket; mintha nem is folyna a dialógus. „Nagyon sokan."
Részlet a T e r m e l é s i - r e g é n y (kisregény) c í m ű regényből.
„Na de, Kálmán bácsi" — csapott a mester dühösen, türelmetlenül a levegőbe.
(Most látszik csak a szerencse, hogy a korsó letéve.) Az öreg csak mommogott magában, mint aki beszélne is, nem is. „Ügy vagyunk mi ezzel, hogy ugyan- úgy nem tudunk erről beszélni, ahogy nem tud az ember az első szerelmes éjszakájáról beszélni." „Na de, Kálmán bácsi, hát épp ez az! Hogy töke volt a menyasszonynak!" Mikszáth úr ritkán nézett a mester szemébe; de most igen.
És mi minden tükröződött ebben a fátyolos, barna szempárban: az a nagy tudás, hogy mitől döglik a légy. „Nagy mameluk vagy te, öreg" — mondta a mester ifjún. Mikszáth Kálmán visszafordult. „A szó nem tör csontot."
A mester féktelen lobogásra gerjedt. (Mert épp a szóra oly érzékeny ő, az avval történő visszaélésre. Attól igen kedvetlen lesz. „Jóllakottan üdegélni és hazudni, barátom, a legrosszabb verzió." Erről még a következőket szerette mondani a jó ember: „Barátom, a grammatika erkölcstelen." S ha nagyon rossz a kedve, hozzáteszi: „Kultur ist Parodie." Meg tudja ezt élni erőtelje- sen ő.) Kurucz és labancz ősei (mert Esterházyból annyi, mint a pelyva) csap- tak össze benne, toledói penge a kiegyenesített kaszával, villogott az ő szeme; * zászló volt, melyet bontani lehet és zászlórúd; definiálható. Mikszáth Kálmán nem jött izgalomba. Intett Györgyxúrnak újabb sörért. „Jó huzatja van, fater"
— nevetett a nagy csapos. Mikszáth úr figyelmes tespedtsége lelohasztotta az e századi alkotót. „Tudod, fiam, a kurucaid legyenek bátrak, ne az író." (De hát a mester se bátor, se nem bátor nem akart lenni.)
A kocsmában vékony, szökés fiúcska jelent meg, maga mögött madzagon egy kis zongorát húzott. Egyenest a csaposhoz ment, kérdezett valamit, de az tagadólag rázta a fejét. A törzsvendégek az asztaloknál ültek, s nem sokat ittak, de állandóan. „Apádat keresed mi?" De fel sem néztek a kártyából. Ez nem volt szám: néhányukért mindjárt jönnek, másokért meg soha senki.
A mester publicisztikus hevülettel tovább kutakodott. „Na de, Kálmán bácsi, bizonyos jelek azért gyanúsak..." „Hagyjál te engemet békén, öreg fa vagyok én m á r . . . Romlik a memóriám." „Jó,j omlós memória, az a jó!" — pattogott a mester, aki nagy ínyenc hírében áll. György úr intett: csendeseb- ben vigadjanak, szegény édesanyám beteg. (De aztán javult az állapota.) Mik- száth úr vonogatta a vállát. Sok minden eszébe juthatott. „Na ja: die fényes szelek!" — Te, jó Isten, haraphatok az ajkamba; és emlékeztettem a mestert a sok pozitív sorsra, melyet ez az ironikus mondatocska sért. „Ha én nem sértődöm..." — mondotta ő laza hetykeséggel. Emlékeztettem a mestert az ő szituációjára, sőt azt találtam mondani, hogy talán ő végül is, történetileg néz- vést, mégiscsak amolyan hercig (nem herceg, ha-ha-ha!) kakukkfióka a szo- cializmus pihe-puha fészkében. Persze hasznos, jóravaló kakukkfióka. „Te pe- dig, te kakukk, bizony a te jó édesanyád!" — üvöltötte ő könnyen, elegánsan (miként a viccben Móricka bátyja). Miután tehát ő ilyen frappánsan kivédte a feléje nyújtott, általam közvetített, sikló tőröket, ismét Mikszáth urat cicerélte.
Valamit meg akart tudni ő, és valamit nem tartott helyesnek ő. „Le van ez betlizve, barátom".
György úr eközben dolgozott rendesen. Szerették őt a vendégek; kár, hogy György úr úgy fölülemelkedett rajtuk. Megadta nékik, amire vártak — ha a féldecikből és két decikből lecsípett is —; a nőkkel, bármilyen szakadtak vol- tak is, flörtölt, a férfiakkal férfias volt. Csak... Mindegy: György úrban meg- volt a „lélek melege".* „Gyurikám, egy hosszú lépést." Az illető észrevette a mestert. „Szervusz, Petikém. Te itt? Végre, hogy jó útra tértél." Nevettek, a mesternek halvány dunsztja sem volt, ki az, akivel beszél. „Nyertek vasár- nap?" „Nyerünk." „Múlt héten is ezt mondtad." „És nyertünk?" „Nem." „Na."
Mikszáth úr arrébb húzódott, a flipper mellé. A mester követte. Ez a kér- lelhetetlen bizakodás és optimista cinizmus! A mester óvatosan kerített. „Sivár, átmeneti kor írója voltál." Mikszáth úr bólintott; erre? vagy a flipperkirály
* Merítve Ö r k é n y ú r t ó l
25
