zik. A forráskiadás munkájának betetőzése az anyag tudományos feldolgozása. A marxista kritika hangsúlyozta az elvi-kritikai feldolgozás nélkülözhetetlenségét, — arra vonatkozóan azonban nincs közös vélemény, hogy milyen mértékű és milyen mélységű legyen ez a
fel-563
dolgozó munka. Itt-ott, mint a József Attila III. kötet alkalmával, akadt egy-egy pozitív jellegű utalás, vélemény is a módszerre vonatkozólag. „Szabolcsi Miklós — állapítja meg a kötet kritikusa — bátran átlépte az eddigi kiadások gyakorlatát, a filológiai objektivitást, és ahol szükségét érezte és saját kutatásai alapján új álláspontja volt, hozzáfűzte a magáét.
Ezt a módszert követendő példának érezzük a huszadik századi kritikai kiadásoknál."
Marxista irodalomtörténészeink általában elfogadják, követendőnek ítélik a fenti módszert, azonban a gyakorlatban — a huszadik század vonatkozásában — még inkább, csak szélső kivételnek, szerencsés „konstellációk" eredményének tekintik. S e passzív vélemény mellett természetszerű az ily mértékű s mélységű vizsgálódás lehetőségével szemben egy kimondatlan, de a gyakorlatban folyamatosan megnyilvánuló kételkedés is.
Erről győz meg bennünket az, ha az elmúlt időszak másik „kényes" kiadványával — a Babits—Juhász—Kosztolányi-levelezéssel — kapcsolatos véleményhullámzások némely moz
zanatára ügyelünk. A kötethez fűződő, mint említettük, meglehetősen határozatlan formájú kritikák ellenpólusaként tartja magát egy vélemény, amely a „természetes" objektivitás álláspontjáról szemléli nem is annyira a szóbanforgó kötet, hanem egész huszadik századi forráskiadásunk jelenét és távlatait. Nem számolva azzal, hogy az a „statusquo", amely e levelezésgyűjtemény kiadásának alapja, ideiglenes, átmeneti lehetett, s épp a kötet meg
jelenése vetette fel sürgetőleg az átmenetiség felszámolásának szükségességét.
Le szeretnénk szögezni: a kötet megjelenését mi a huszadik századi kutatás számára nélkülözhetetlennek tartjuk. S nem a megjelenés tényét vitatjuk, hanem azokat a tanulságokat taglalnánk inkább, amelyeket a kötet felvetett.
A marxista irodalomtörténész és nem irodalomtörténész közvéleményt nem érte semmi
féle „csalódás" a kötetben olvasottakkal kapcsolatban. Dokumentálta, differenciálta, história-ibbá tette azt a képet, amely benne az illető írókról, megjelent és ismert műveik alapján, élt.
Kosztolányinak a ToIIban közzétett Ady„trónfosztása" után nem ment meglepetésszámba, hogy ifjúkorában sem tartozott azok közé, akik Adyt az új költészet vezéralakjának ismerték el.
Ez azonban ma már nem Adyra nézve, hanem sokkal inkább Kosztolányira kompromittáló.
S végeredményben a Kosztolányi-féle kitételek tudományos kiadványban való megjelenését Ady ma már kibírja, aligha van józan olvasó, aki hitelt adna Kosztolányi személyeskedő szofiz-máinak.A probléma nem is ez. Kérdés: egy tudományos kiadvány helyezkedhet-e az Ady—
Kosztolányi polémia ügyében a hűvös objektivitás álláspontjára? önkéntelenül is azt a szuggesztiót árasztva magából, hogy az „Ady-pörben" a „tudomány" még nem mondta ki a végső szót, s az újabb adatok perújrafelvételt tesznek lehetségessé, sőt szükségessé.
A levelek szerzői — pályájuk elején álló fiatal költők — valamennyien mohón és túlzá
soktól sem tartózkodva adnak számot filozófiai, lélektani s irodalmi stúdiumaikról, valamint az éppen születésének friss, forró pillanatait élő új irodalom eredményeit mérlegelő nézeteikről.
A filozófiai és lélektani orientáció azok felé az irányok felé vezeti őket, amelyek immár egy negyedszázad óta a nyugati, a polgári szellem válságának, zsákutcába kerülésének kifejezései, s a konzekvenciákat természetesen úgy vonják le, hogy az szinte felfokozottan közvetíti a pesszimizmust és az individualizmust. Dokumentum mindez az illetők költői fejlődéséhez. De túl ezen, aktív apológiája.a századforduló pesszimizmusát és individualizmusát kifejező böl
cseleti és irodalmi irányoknak is. Tehát eleven és hatásos kritikát követel. Amennyiben az érdemi kritika elmarad: ez nemcsak tudományos hiba, hanem ideológiai hiba is, mivel egykori szellemi áramlatok mai, anakronisztikus meghosszabbításai kapnak mintegy felmentést, igazo
lást általa. Viszont ha sikerül a kötetben foglalt problémáknak elmélyült, a marxista tudomá
nyosság alapján álló értelmezését, feldolgozását adni: úgy ez nem egyszerűen csak tudományos, hanem közvetlen ideológiai siker is, a marxista irodalomszemléletnek a győzelme egy nyílt, az ellenséges ideológiák által erőteljesen pozícionált frontszakaszon. Ez utóbbi lehetőség jelzésével egyszersmind a Babits—Juhász—Kosztolányi-levelezés jelentőségére is rámutattunk. Ez a gyűjtemény egyike máris huszadik századi irodalomtörténetünk legfontosabb, legizgalmasabb
forrásainak, amelyre támaszkodva egy egész sor probléma elmélyült, történelmi megvilágítá
sához juthatunk közelebb. A vita nem is a jelentőségén vagy kiadásán folyik, hanem annak mikéntjén. Mert ez a jelentőség potenciális, éppen úgy lehet negatív, mint ameny-nyire a legteljesebb mértékben pozitív -*? minden a marxista tudományosság létén vagy nemlétén, paszszivitásán vagy hatékonyságán múlik a kötet felvetette problémák vonat
kozásában.
Elképzelhető természetesen az is, hogy — miután már ez az adott kötetből elmaradt — a jövőben születik egy vagy egy sor olyan tanulmány, amely e levelezésgyűjtemény feltételes jelentőségét valóra váltja. Azonban mi ezt az eredményt egy jobb híján megoldásnak érezzük, s nemcsak ideológiai, hanem speciálisan tudományos életünk szempontjából is komoly veszélyt látunk abban, hogy ha a forrásfeltáró, filológiai munkával szemben az elvi jelentőségű tudományos vizsgálódás mind „térben", mind pedig időben háttérbe szorul.
Félreértés ne essék: a szövegek gondozását, a „mikrofilológiai" munkálkodást nem tartjuk fölösleges vagy éppen másodlagos tudományos munkának; fontos és nélkülözhetetlen — de a tudományos munkának csak egy része,'egy szakasza. Éppen ezért — különösen a huszadik század területén — helyesebbnek tartjuk, ha a két egymástól elvileg el nem választható tudományos munkafolyamat: együtt bonyolódik le, s az adott problémának a lehető teljes
— filológiai és elvi-kritikai — feldolgozását adja. Mindennek azonban, elsősorban tudomá
nyos életünk jelenlegi szerkezetében, még lényeges akadályai vannak. A huszadik századi filológia és a huszadik század elvi kérdéseivel foglalkozó kritikai vizsgálódás, számos terü
leten még külön-külön, egymástól elszigetelten „fut". Az a kisebb s bizonyos fokig termé
szetes „baj", hogy személyekben is osztottan és elszigetelten; a nagyobb az, hogy szervezetében is megosztottan. Ez a kettéhasadottság azonban nem jó, s nem is szabad szentesíteni. Egész irodalomtörténetírásunk — s ezen belül a forráskiadás — fejlődésének kulcskérdése, hogy megszüntessük azt a hasadást, ami a gyűjtő, rendszerező és a jeldolgozó, összefüggéseket feltáró munka között tapasztalható. A kettő csak együtt haladhat, s lehet eredményes. Egy-egy tudo
mányos kérdés megoldására alakult munkaközösségen belül folyjék olyan kutatás, amely kon
zekvensen végigjárja a tudományos munka minden lépcsőfokát a bibliografálástól az anyag szintetikus-kritikai feldolgozásáig. Akár úgy, hogy mind több olyan tudósunk lesz, aki nem elégszik meg az absztrakt elvi jellegű tudományos vizsgálódásokkal, hanem vállalkozik arra, hogy utána jár az általa kialakított elvi fölismerések tudományos bizonyítékainak; s miután ennek alapján sikerült egy pozitív históriai anyagban is gazdag tanulmányt, monográfiát létre
hoznia, nem elégszik meg csupán a végeredmény közzétételével, hanem — a további tudomá
nyos vizsgálódás elősegítése céljából — napvilágra hozza mindazokat a forrásanyagokat, amelyeknek a tudományos vizsgálódás során birtokába jutott. Akár pedig úgy, hogy a türel
mes mikrofilológia betetőzéseként, ugyanaz a tudós, a szövegkiadással együtt közzéteszi a szöveg problematikáját összefoglaló, elvi-kritikai igényű tanulmányát is. Ebből a szempont
ból mind a régi magyar irodalmi, mind a tizenkilencedik századi kutatások területén találhatni követendő tudományos példát. Gerézdi Rábán Székely István Világkrónikája facsimile kiadásánál nemcsak a szöveggondozás igényes, nehéz munkáját végezte el, hanem egyszersmind a szöveg „kísérőtanulmányában" elmélyülten világítja meg a magyar reformáció történetének egy fontos fejezetét. Király István és Tóth Dezső pedig
— monográfiáik alapján — jelentős energiát fordítanak a Mikszáth-, illetőleg Vörösmarty kritikai kiadás tető alá hozására, mindazoknak a forrásanyagoknak közzétételére, amelyek hozzátartoznak a teljes és végleges képhez, s elvezetnek a még nyitvamaradt problémák eldöntéséhez.
Az Irodalomtörténeti Intézet keretén belül, de egész irodalomtörténetírásunk jelenlegi szervezettségi fokán nem látszik megoldhatatlannak a tudományos kutatás olyan jellegű csoportosítása, amely a fent jellemzett kettéhasadottságot véglegesen megszünteti, s mind az egyéni irodalomtörténeti munkában, mind pedig az egyes problémák megoldására alakult
4 Irodalomtörténeti Közlemények 565
munkaközösségekben nagyobb tervszerűséget biztosít s a tudományos problémák céltudatos végigvitelét eredményezi. Ez lehet az alapja a huszadik századi forráskiadás szépen meg
indult, de jelenleg határozottabb orientáció nélküli tudományos programjának.
4.
Egyesek szemében ez a felfogás a problematikus forrásanyagok kiadása ad calendas Graecas halasztásának egy másfajta, burkolt álláspontja. Hiszen, vetik ellene, az imént taglalt Ady-kérdés még csak nem is a legnehezebb típusú probléma huszadik századi irodalomtörténe
tünkben. Nem vitás: Sok minden (elsősorban az irredentizmus és az antiszemitizmus szelle
mével átitatott dokumentum) egyáltalán nem adható ki, hisz olyan károkat okozhatna, amelyek egyáltalán nincsenek arányban a várható tudományos eredmény értékével. De nem is ezekről az anyagokról beszélünk. A probléma, amelyet meg kell oldanunk : haladó irodal
munk ellentmondásos, helyenként retrográd szellemeiségtől érintett hagyatékának feldolgozási módja, méretei. A Nyugat polgári irodalma éppen úgy tele van megoldásra váró, speciális problémákkal, mint a két világháború közötti idő haladó irodama. S nem könnyebb, sőt sok vonatkozásban nehezebb a helyzet szocialista irodalmunk történetének forrásaival; meg tud-e a kutató birkózni a speciális kérdésekkel, mikor még az általános kép is hézagos, labilis, amikor alapproblémák elvi átgondoása is még csak elemi formában történt meg? Nem beszélve azokról a problémákról, amelyeket intim személyes vonatkozások, élő emberekkel kapcsolatos mozzanatok bonyolítanak.
Ha minden egyes kiadványt az összefüggések teljes tükröztetésének igényével adunk ki, mi szükség lehet rá, hiszen gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy a forrás megjelenése nem meg
előzi, segíti, hanem követi a tudományos feldolgozást. Azaz: egy ilyen maximális igényesség gyakorlatilag nem lesz-e gátja a tudományos problémák megoldásának, amennyiben a segéd
anyagok, források megjelenését ahhoz köti feltételül, aminek elősegítése éppen a forrás megjelen
tetése volna: a probléma feldolgozásához. Nem képezünk-e ennek a rendszernek a bevezetésé
vel egy feloldhatatlan circulus vitiosust?
Nem volna-e inkább célhozvezető egy olyan általános alapelv kidolgozása, amelynek segítségével legalább egy ideig a forrásoknak egy bizonyos típusát, a minimális, a pozitivista forráskiadványokban megszokott „objektív" apparátussal is kiadhatnánk. S az idők változásá
val, a tudomány fejlődésével lépést tartva, ezeket az általános alapelveket tágítanánk, módo
sítanánk. De hisz épp az alapelvekről van szó. Csakhogy ezek, ha általánosan meg is fogalmazha
tók, s a fentebbiekben erre törekedtünk, nem absztrakt alapelvek. Alkalmazásuk konkrét anya
gokban ölt testet, s ez gyakorlatilag a marxista tudományosság követelményének végigvitelét jelenti abban a formában, amelyben az anyag természete megkívánja, s amennyire az adott kérdésben a marxista irodalomtörténetírás jelkészültsége lehetővé teszi. De ez utóbbi sohasem maradhat el oly mértékben, hogy az adott forrásanyag felvetette problémáknak legalább elvi megválaszolására ne legyen képes. Ha a teljes históriai összefüggést, folyamatot — gyakran talán épp e források hézagosságából, egyéb források hiányából kifolyólag is — kielégítően megválaszolni nem is tudja, a felmerülő elvi kérdések elől az adott forrásanyag tudományos gondozója nem térhet ki. S ha meg nem is old bizonyos problémákat, határozott állásfoglalásával, elgondolásaival és problémafölvetéseivel föltétlenül előbbre viszi a históriai összefüggések teljes föltárását.
Arról van tehát szó, hogy forráskiadásunk programját úgy alakítsuk ki, hogy a kutatás és sajtó alá rendezés, valamint a tudományos jeldolgozás munkája minél inkább egybeessen : ez lehet az az alapelv, amelynek a huszadik századi forráskiadás programjának végrehajtását
meggyorsíthatjuk s megbízhatóbbá tehetjük.
Mint a huszadik század irodalmának története, a huszadik századi forráskutatás és kiadás is: fiatal tudományág, nincs még meg a kellő szervezettsége. Bizonyos kutatási gócok