a – mimézis és morál

A szóbeliség jellegéről alkotott havelocki elgondolások hátterében egy nagyon fontos, Marcel Joussé-ra visszavezethető felfogás áll. „A szóbeliségre jellemző nyelvhasználat a tudat ennek megfelelő orális jellegét alakítja ki. A szintaxisban testet öltő nyelvi magatartás aktivista és dinamikus, elsődleges funkciója a szavak általi cselekedtetés („verbomotorikus” jelleg), ellentétben a statikus kategoriális nyelvhasználattal, mely az írásbeliség jellemzője […]. A reflexióval szemben az akció nyelve az állításokat könnyebben felidézhető narratív szerkezetekbe rendezi: a folyamatok nem elvont fogalmak, hanem megszemélyesített cselekvők tetteinek hatásaiként válnak leírhatóvá.”³⁹¹ Ez utóbbi mondat nem egészen

387 HAVELOCK, 1963. 58. p

388 HAVELOCK, 1963. 57–58. p, és 57. p 22. lábjegyzet

389 A correspondence szót csak a két kifejezés együttes használatával tudtam visszaadni, mivel tág jelentése mindkét árnyalatot felöleli, és ebben az esetben mindkettő egyaránt fontos a mimézis megértéséhez.

(HAVELOCK, 1963. 59. p) Megjegyzendő, hogy Havelock egyik kritikusa elnagyoltnak tekinti az ezekre a szerzőkre vonatkozó megjegyzéseit. ld. GSCHNITZER, Fritz: Review. In: Historische Zeitschrift 232, 1981, 118. p Annyiban talán igaza van, hogy például az imitáció problémájával Havelock csak egy terjedelmes lábjegyzetben foglalkozik.

390 HAVELOCK, 1963. 47. p

391 Például az istenek mint természeti erők; érdekes, hogy ezt az áthelyezést a legkorábbi Homérosz-magyarázók is „észlelték”: innen az „allegórikus értelmezés” fogalma. ld. SIMON, Attila: Szóbeliség és írásbeliség az

83

problémamentes, de erre majd a kritikai észrevételek során térünk vissza. Az „aktivista” és

„dinamikus” szintaxisra, illetve az ennek megfelelő tudatra vonatkozó felismerése Havelock morállal kapcsolatos fejtegetéseiben is visszatér. Az igazság szerinte alapvetően személy-közötti realitás, és mindig authoritív személyekhez kötődik, akik a társadalmi berendezkedés reprezentánsai és közvetítői.³⁹² Mi jellemzi a szóbeli kultúra morálját? Egyfelől az, hogy bár a maximák viszonylag stabilak, a konkrét megnyilvánulások rendkívül szerteágazóak és ellentmondásosak lehetnek.³⁹³ A morális továbbadás elsősorban nem absztrakt mondásokban, hanem narratív szintaxisban ölt testet, melyben az „információt hordozó alany egy személy”, akin keresztül ezek az elbeszélések „a reprezentáció meg nem szűnő drámáját mutatják be.”³⁹⁴ Ez Havelock néhány kritikusával ellentétben nem jelenti azt, hogy a szóbeli kultúra nem ismerné az absztrakciót,³⁹⁵ pusztán azt, hogy a valóságról alkotott elképzelés formája és kommunikációja más: azok személyként jelennek meg, és történik velük valami.³⁹⁶ Számunkra már nehéz összeilleszteni egy tömör tanítást megfogalmazó maximát és egy narrációt, ez viszont az „aktivista szintaxist” használó szóbeli kultúrában szocializálódott egyén számára nem probléma, és ezt a két dimenziót Havelock a mítosz fogalomban fogja össze.³⁹⁷ Így az etikus „üzenet” valójában egy konfliktus megoldásában tárul fel. A tudásközvetítés formája tehát „indirekt”, azaz sosem közvetlen módon didaktikus, hanem „szerepeltető”: az etikus tartalom a dráma eseményeinek sodrásában, vagy a konklúzióban válik kifejezetté, néha egy összefoglaló aforizmában, de sosem formalizált konklúziókban, vagy általános állítások kijelentéseiben.³⁹⁸ A szöveg célja a helyes cselekvés elsajátíttatása, dramatikus konfliktusok ábrázolása révén, melyekben valamilyen személy döntése vagy egy szituációban megeső kirívó normaszegés áll a középpontban.³⁹⁹ Ez azt is jelenti, hogy nem pusztán a pozitív példák köré épül az elbeszélés, hanem az istenek és hősök törvénytelen tettei köré, melyek majd a narráció

archaikus és klasszikus kori görögség világában. Erick Havelock elmélete – néhány lehetséges kultúratudományi összefüggés. In: KULCSÁR-SZABÓ Ernő, SZIRÁK Péter (szerk.): Történelem, Kultúra, Medialitás. Bp. : Balassi Kiadó, 2003, p. 96–115, itt 100. p (a továbbiakban SIMON, 2003.) Sajnos Havelock igazságtalanul bánik Jousse-val.

392 Ebben a világban a tudás még nem választható el a tudótól, mivel nincs meg az írott szöveg „kultúrájának”, azaz általános hozzáférhetőségének és az olvasási készség általános elterjedtségének a feltétele. SIMON, 2003.

112. p

393 HAVELOCK, 1978. 36. p

394 HAVELOCK, 1978. 42. p vö. HAVELOCK, 1986. 159. p

395 például STREET, Brian V.: Literacy in Theory and Practice. Cambridge/New York : Cambridge University Press, 1984.

396 HAVELOCK, 1978. 43. p

397 HAVELOCK, 1978. 46. p A szétválasztás Platón és Arisztotelész műve, akik megkülönböztetik egymástól a reprezentációt és a dramatikus mimézist.

398 HAVELOCK, 1978. 51–52. p

399 HAVELOCK, 1978. 53. p, vö. HAVELOCK, 1986. 48. p

84

során elégtétellel és a megbillent egyensúly helyreállításával jutnak nyugvópontra.⁴⁰⁰ A szóbeli kultúrák a normák kohézióját nem az igazság absztrakt elképzelésének megalkotásával végzik, hanem a „viselkedés általános normáin” tájékozódnak, „amelynek összessége alkotja azt, ’ami helyes’”.⁴⁰¹ „Az epikus tárolás célja ennek az életstílusnak a megőrzése, és annak biztosítása, hogy továbbadják”.⁴⁰² A narráció lesz az a terep, mely ezt a formulát mozgásba lendíti, és asszimilálja.⁴⁰³ „Az elbeszélés arról számol be, ahogyan az emberi ügyletek általános és helyes kölcsönössége megvalósul, egy olyan kultúrában, melyben a szociális viszonyok közvetlenebbek és személyesebbek voltak, mint amennyire ez a fejlett írásbeli kommunikációval rendelkező kultúrákban jellemző, mely az írásbeli kapcsolatok túlsúlya felé tendál.”⁴⁰⁴ Tehát az elbeszélés valójában social reporting, azaz „szociális tudósítás”, mely a társadalmi berendezkedés éppen aktuális állapotának megfelelő morális kódokat és előírásokat rögzíti,⁴⁰⁵ az ezt szöveggé formáló technika pedig a „tároló retorika”.⁴⁰⁶ Persze vannak olyan gnóma-szerű mondások, melyek ritmikus formulákként konkrét etikai üzenetet közvetítenek, és bizonyos értelemben „absztraktnak” tekinthetők. Ezek több esetben önálló morális mondás-egységekként épülnek be a szövegbe⁴⁰⁷, a legtöbb esetben párbeszédekbe, vagy események kommentárjaiba rejtve.⁴⁰⁸ Ezek az összefoglaló formulák látszólag nem szerves részei az elbeszéléseknek, ugyanakkor Havelock szerint csak egy „túlságosan írástudó” elemző tekintené őket másodlagos képződményeknek.⁴⁰⁹ Ugyanis a párbeszédekben visszatérő gnómaszerű megállapítások a szóbeli elbeszélés szándékának megfelelő indoktrinációt szolgálják. A társadalmilag elfogadott „illő” határain belüli cselekvések egy irányba terelésére szolgáló instrukcióként, és az egymásnak feszülő szereplők kibékítésére vagy a konfliktust okozó tettek elsimításának céljával, a narráció szerves részeként, annak sodrásában működnek.⁴¹⁰ Mindez végső soron azt is jelenti, hogy a jelentés szigorú értelemben nem a szövegben van, hanem amögött: abban a rendben, és szociális/morális összefüggésrendszerben, melyben a szöveg létrejön.

400 HAVELOCK, 1978. 53. p

401 Uo.

402 HAVELOCK, 1978. 54. p

403 HAVELOCK, 1978. 114. p

404 HAVELOCK, 1978. 125. p

405 Uo.

406 HAVELOCK, 1978. 122. p

407 HAVELOCK, 1978. 112. p

408 HAVELOCK, 1978. 116, 119. p

409 HAVELOCK, 1978. 155, 190. p

410 HAVELOCK, 1978. 155. p

85

Havelock érvelése a narráció létfontosságú szerepének a felismeréséhez vezet. Az elbeszélés nem másodlagos esemény, sőt, a szóbeli kultúrára, de még az átmeneti („recitatív írásossággal”

rendelkező) kultúrákra is alapvetően jellemző tudatműködés kivetülése. A jog és morál alaposabb szemügyre vétele csak megerősíti ezt a felvetést. A morál általában nehezen definiálható egy szóbeli kultúrában, mivel az szokásokba rögzül és a szokásokhoz való igazodást jelöli.⁴¹¹ A „jog” nem „elv”, hanem egy folyamat, melyben „jogi szakértők”, tekintélyes személyek döntenek, és mely egy közösség előtti megbékéléshez vezet.⁴¹² A hosszasan elemzett odüsszeuszi morál például Havelock szerint az idegenség és befogadás kérdése köré épül, de ez nem elvek szintjén dől el, hanem egymásnak feszülő érdekeket simít el, és célja, hogy az idegennel szembeni törvénytelenséget, a vendégszeretettel való durva visszaélést az illő határain belülre állítsa vissza. Nem is „morálról”, hanem többes számban

„illendőségekről” kell beszélnünk, melyek nem előírnak, hanem egyszerűen életben tartják és alkalmaztatják a helyes viselkedést, azáltal, hogy segítenek az erőszakot megfékezni, és a konkrét kiélezett helyzeteket megoldani.⁴¹³ A homéroszi diké (igazságosság) ennek megfelelően nem a karaktert jelöli (valamiféle birtokolható belső jellemet), hanem az elvárt tettet, vagy várható eseményt (amely a maga természetességében, törvényszerűen, valami következményeként folyik le).⁴¹⁴ Az igazságos személy nem más, mint az, aki „helyesen cselekszik”.⁴¹⁵ Így az igazságosság fogalma pusztán idézőjelben használható: „amit megfigyelhettünk, az az igaz ember és ellenfele tetteinek kommentárja”, és az, hogy az „igaz dolog hogyan működik egy adott esetben.”⁴¹⁶ Arra, hogy az igazságosság nem elvont, és reflektált fogalom, hanem egy élő gyakorlat szerkezetét jelöli, utal a hübrisz fogalma is. A morális rossz Havelock megállapítása szerint egy szinte tartalom nélküli „obszesszió”, azaz valamilyen kirívó tett, „förtelem” (atasthalia), „hitványság” (schetlia), durva megsértése a békességnek és a közmegegyezésnek.⁴¹⁷ A cél ilyen esetben helyreállítani az egyensúlyt, de sosem egy elvont béke nevében. Hésziodosznál már nyilvánvaló,⁴¹⁸ és majd Platónnal csúcsosodik ki az a folyamat, mely a morált egy absztrakt, univerzális, és mindenhol ugyanolyan igazságosság alá rendeli. A személyiség születése is tulajdonképpen annak a Platónnal kezdődő folyamatnak a kiteljesedése, mely a morált a belsőbe helyezte, és

411 HAVELOCK, 1978. 123. p

412 A közösség létfontosságú, mivel egy szóbeli kultúrában a „nyilvánosság emlékezete az egyetlen tanúsága mindannak, ami esküként vagy egyezségként elhangzik.” (HAVELOCK, 1963. 137. p)

413 HAVELOCK, 1978. 180–181. p

414 HAVELOCK, 1978. 182. p

415 HAVELOCK, 1978. 184. p

416 HAVELOCK, 1978. 192. p

417 HAVELOCK, 1978. 190. p

418 Ehhez ld. HAVELOCK, 1986. 140. p

86

elválasztotta a külső világtól.⁴¹⁹ Ezt azonban a Platón előtti időszakra visszavetíteni puszta anakronizmus.