A 17. századi magyar mezővárosok – akár alföldiek, akár hegyvidékiek – egyaránt Sion várai, azaz a magyar puritanizmus irodalmának menedékvárai voltak, biblikus és gyakorlati értelemben egyaránt. Szerepkörük, vállalásaik megértéséhez – művekhez kötődő elemzéseken, esettanulmányokon kívül – feltétlenül szükség van e nagyon sajátos helyszínek legalább jelzésszerű „bedíszletezésére”, vagyis valamelyes elméleti alapvetésre. Nem az időrendi, hanem a fontossági sorrendet követve idézek a további-akban az utóbbi két évtizedben megjelent művelődéstörténeti, kulturális antropológiai munkákból olyan részleteket, amelyek még akkor is témánkat érintik, ha eredetileg más történelmi időszak jellemzésére íródtak. Jan Assmann könyve – bár a korai magaskultúrák, így többek között Egyiptom kulturális emlékezetét teszi vizsgálata tárgyává – frappáns magyarázatát adja annak, miért hemzseg a magyar puritán iroda-lom az úgynevezett „reáliáktól”, a magyar falvak-mezővárosok életének elemeiben gazdag költői képektől: „A tér kelléke az Én-t övező, hozzá tartozó dologi világ is, saját fizikai környezete (entourage matériel), mely az emberhez támaszként és önmaga hordozójaként tartozik. Ez a dologi világ is – eszközök, berendezések, helyiségek, ezek sajátos elrendezése, amelyek mind a folytonosság és az állandóság képzetét kel-tik.”1
Ezekre a fizikai környezet elemeiből alkotott lélektani kapaszkodókra a történel-mi, gazdasági, lelki bizonytalanságokkal, eszkatologikus váradalmakkal teli 17. szá-zadi magyar világban különösen is szükség volt. Egyebek mellett a Sion várai-szerepkör vállalásához is! Az Assmann-idézet folytatása a szerző részéről mintegy szentesíti azt a feltételezésünket, hogy az elmondottak valóban alkalmazhatók a korai magaskultúrákon kívüli szférákra – így akár a magyar puritanizmus zárt kisvilágra is:
„Ez a helyhez kötő hajlandóság mindenfajta közösség sajátja. Minden olyan csoport, amelyik ilyen módon akar megszilárdulni, helyszíneket igyekszik teremteni és
1Jan ASSMANN, A kulturális emlékezet: Írás, emlékezés és politikai identitás a korai magaskultúrákban, Bp., Atlantisz, 1999, 39.
tani a maga számára, amelyek nem csupán a belső személyközi érintkezésnek szolgál-tatnak színteret, hanem a csoport identitásának szimbólumait és emlékezésének tám-pontjait is kínálják. Az emlékezetnek helyszínekre van szüksége és térbeliesítésre hajlik. Ezt a tényt Halbwachs a Szentföld legendaszerű topográfiájával szemléltette.”2
Itt érdemes emlékeznünk arra a közismert tényre, hogy a magyar reformáció 16–
17. századi irodalmára (és történelemszemléletére) egyaránt jellemző volt az a tudatos és folyamatos tendencia, hogy a szerzők országunkat egyfajta második Szentföldként, magyar Sionként ábrázolták, hitbéli harcaikat pedig hazai környezetben megkísérelt Sion-restaurációknak.
Hasonló szemléletet tükröz A kultúra faliszőnyege című tanulmánygyűjtemény egyik alaptézise is, amely szerint: „a vallási szertartás célja az, hogy a közösségi érté-keket hangsúlyozza, s elültesse azokat a fiatalokban”.3 E kijelentés eredetileg a törzsi társadalmakat hivatott jellemezni, a small-scale society (kis léptékű társadalom) kife-jezés azonban a magyar mezővárosok számos vonásban (kis lélekszám, egymásra-utaltság, a hittestvéri, gazdasági viszonyok abszolút kölcsönössége) hasonló világára vonatkoztatva is megállja a helyét.
Ugyancsak a városok-falvak kommunális értékmegőrző szerepét hangsúlyozza – köztük például a magyarországi puritán írásokban is oly gyakran felbukkanó, mérték-tartásra intő öltözködési regulák kapcsán – Richard van Dülmen kiváló kora újkori településszociológiája.4 Egyébként az öltözködési intelmek létjogosultságáról több hazai szerző is megemlékezik, a 17. századi magyar népesség szokásairól, olykor gyengéiről szólván – a gazdaságtörténész Zimányi Verától a textiltörténettel foglalko-zó Endrei Walterig.5
Endrei Waltert egyébként jelen témánk szempontjából azért is fontos megemlíte-nünk, mert Patyolat és posztó című könyvében metaforikus erővel jellemzi a hetivásá-rok ama ritmusváltását, amely a 17. századi magyar mezővárosok és puritán közössé-gek életében életritmus-váltást is jelentett: „Míg a szabad királyi város magját rend-szerint négyszögletes tér képezte [...] vagy 800 mezővárosban (a középkorban, de később is!) kimutatható, hogy egy széles utcán zajlott a hetivásár.”6 Ez a széles utca, ez a komótosan hullámzó tömeg olyan, mint egy-egy puritán traktátus avagy hossza-dalmas kísérővers koreográfiája, balettszínpadra vitt változata. Vagy mondhatnánk úgy is: a mezővárosi sokadalmak lassúsága nem egyéb, mint a protestáns falusi (me-zővárosi!) közösségekre jellemző bőbeszédűség mozgásbéli tükörképe, méghozzá
2Uo., 40.
3The Tapestry of Culture: An Introduction to Cultural Anthropology, ed. Abraham ROSMAN, Paula G. RUBEL, New York, Random House, 1989, 204.
4Richard van DÜLMEN, Kultur und Alltag in der Frühen Neuzeit: Dorf und Stadt, Mün-chen, C. H. Beck, 1992, 186.
5ZIMÁNYI Vera, Magyarország az európai gazdaságban, 1600–1650, Bp., Akadémiai, 1976, 153; ENDREI Walter, Patyolat és posztó, Bp., Magvető, 1989, 112–116.
6ENDREI, i. m., 60.
nem csupán nálunk, de a modell-országban, Angliában is. Ahogyan Tessa Watt népi kegyességről és főként vallásos ponyvákról szóló munkájának ajánlásában olvashat-juk: „A protestáns beszédközpontúság (logo-centricism – ez a kevésbé szépen hangzó logorrea filoszossá szelídített neve!) vezette át az angolokat a szóbeliség kultúrájából a nyomtatott kultúrába”.7
C. S. Lewis ugyancsak a lassúságot, a fokozatos meggyőzés létjogosultságát hangsúlyozza A keresztyénség ügye című írásában: „Így a szavahihetőség lassan, sze-rényen, hozzáértéssel és józansággal építhető ki, hangsúlyosan képviselve azokat az értékeket, amelyekben az író hisz. Az írói szándék itt nem az, hogy prozelitákat nevel-jen, hanem az, hogy a tollforgató ésszerűen és kellő meggyőző erővel szóljon.”8
A mezővárosi hátterű (témájú, kiadású, s igazán széles körben e városok lakói ál-tal olvasott) puritán művek keletkezés- és befogadás-története részben ugyancsak a fentiekben említett lassúsággal, a növények, állatok gondozásához szokott emberek sajátos életritmusával, szükségszerű tempósságával függ össze. Reinhard Wittmann Az olvasás forradalma a 18. század végén? című tanulmányában azt a változást írja le, amely nem csupán a protestáns Észak- és Közép-Németországot jellemezte, de Ma-gyarországot is. Ennek lényege: a korábbi, 17. századi intenzív olvasás (elsősorban a Biblia és a hitépítő könyvek olvasása!) a fokozatosan szekularizálódó 18. század fo-lyamán extenzív olvasássá változik, vagyis egykönyvűségből többkönyvűséggé.”9
Ugyanez a tanulmány hívja fel a figyelmet arra, hogy a Biblia (és más, ugyancsak kegyességi tartalmú) művek olvasása elsősorban a protestáns közösségekben számított kvázi-vallásos aktusnak, ha úgy tetszik, a hitélet kiterjesztésének. Mindezek a ténye-zők megadják a választ arra, hogy egyes „puritán bestsellerek” – Medgyesi Pál Praxis Pietatis, Pápai Páriz Imre Keskeny út – hogyan érhettek meg annyi kiadást, hogyan válhattak valóságos népkönyvvé.
A mezővárosi polgári, paraszt-polgári olvasóközönség ráadásul egyházi és világi kötődéseit egyszerre erősítette meg, amikor ezeket az életminőség-javító, lélektani védelmül is szolgáló írásokat gyakorlati (anyagi) patronálással és olvasóként egyaránt támogatta. Ahogyan a debreceni cívisek életének tudós búvára, Balogh István írja: „A 1617. századi Debrecent (és – miniatűr méretekben – a többi mezővárost is!) a kis autonómiák egymás mellé való rendeződése jellemzi. Ezek közt az autonómiák közt nincs rangsorbeli különbség, mindenik zárt közösség, a tagjai számára életszabályozó és ebben az időben még tele tartalommal.”10
07A kiadói ajánlás szövege: Tessa WATT, Cheap Print and Popular Piety 1550–1640, Cambridge University Press, 1992.
08C. S. LEWIS, The Case of Christianity = The Act of Writing, ed. Eric GOULD, Robert Di JANNI, William SMITH, New York, Random House, 1989, 246.
09Reinhard WITTMANN, Az olvasás forradalma a 18. század végén? = Az olvasás kultúrtör-ténete a nyugati világban, szerk. Guglielmo CAVALLO, Roger CHARTIER, Bp., Balassi, 2000, 322.
10BALOGH István, Cívisek társadalma, Debrecen, Misztótfalusi, 1946, 26.
A folytatásban magyarázatot találunk arra is, hogy e mezővárosi környezetben létrejött írásokra miért jellemző az egyházi és világi szférák állandó kettőssége: „A céh nemcsak a városnak, hanem egy túlvilági közösségnek is tagja. »Minden életünk Istennek és az ő ecclesiájának tisztességére való, röndöltük, hogy az egész és félmester váltság jövedelmének 3-ad része a debreczeni ecclesia épületére járjon«”.11
Egy ötvennégy évvel későbbi monográfiában, Rácz Istvánnak a protestáns patro-nátus jelenségét taglaló munkájában ugyanezzel a gondolatmenettel találkozunk, ki-egészítve annak bizonyításával, hogy Debrecenben nem létezett semmiféle „town and gown”, azaz „város és diáktóga” elkülönülés vagy ellenségeskedés.12
Mielőtt azonban véglegesen „oltárra emelnénk” a magyar mezővárosok iroda-lompártoló polgárait, hadd hívjam fel a figyelmet mecénási tevékenységük egy kevés-bé hangsúlyozott, ámde számomra nagyon rokonszenves, mert az eszményítési kísér-leteknek ellenállóan emberi vonására. Ha ugyanis megnézzük a mezővárosi nyom-dákban megjelent hitépítő művek vendégszövegeit, a verses és prózai ajánlásokat, laudációkat, diák- és pályatársi kísérőverseket, azokból már a csak tallózgató számára is nyilvánvaló tényekre derül fény. Először: a szerzők, s nem ritkán maguk a nyom-dászmesterek, nem fukarkodtak mindazok nevének megörökítésével, akik nem csupán segítették egy-egy kiadvány megjelenését, de nevük feltüntetése egy-egy könyv lapja-in egyben hitelesítette is az adott írást, bizonyos rangot, mlapja-inőséget kölcsönözve neki.
Másodszor: ezek az úgyszólván kötelező érvényű enumerációk ugyanarra az ártatlan hiúságra, az örökkévalóságban-tárgyiasulás érthető és megérthető szándékára utalnak, mint a mezővárosokban készült kegytárgyak feliratai, amelyeken a főbírák és lelki-pásztorok nevei mellett az egyszerű adományozó polgárok nevét is megörökítették. E kegytárgyakon, úrasztali edényeken, olykor textíliákon szinte minden esetben együtt szerepelt az adományozó férj és feleség neve, mintha a közös adományt egyfajta há-zastársi eskü-megerősítésnek szánták volna. B. Bobrovszky Ida kiváló iparművészet-történeti könyvéből az is kitűnik, hogy a módos mezővárosi özvegyek (rájuk még visszatérek!) igen gyakran szerepeltek az eklézsiákat megajándékozók között – érthe-tő tehát gyakori említésük az ajánlásokban.13
S végül ne feledkezzünk meg egy harmadik, ritkább, de nem elhanyagolható té-nyezőről, a mezővárosi polgárok olykori szerzőségéről sem. Ahogyan a mezővárosi ügyekben mérvadó Szakály Ferenc írja Virágkor és hanyatlás 1440–1711 című köny-vében.: „A polgárság is igényesebbé vált a művelődés területén. Már nemcsak olyan polgárok akadtak, akik gondot fordítottak környezetük és házuk csinosítására, s akik szívesen áldoztak szegény sorsú ifjak külföldre küldésére és könyvek megjelentetésé-re, hanem olyanok is, akik maguk is művelték a tudományt vagy az irodalmat. Még a hódoltsági mezővárosokban is akadt verselgető polgár. A szász városokból a magyar
11Uo., 27.
12RÁCZ István, Protestáns patronátus, Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997.
13B. BOBROVSZKY Ida, A XVII. századi mezővárosok iparművészete: Kecskemét, Nagykő-rös, Debrecen, Bp., Akadémiai, 1980, 129, 138–149.
közösségekre is átragadt az a szokás, hogy a közösségek történetét célszerű megörökí-teni.”14 Ezek a polgári, nem papi szerzők – természetesen – többnyire a város elöljárói közül kerültek ki. Nánási (Lovász) István 1670-ben, Kolozsvárott megjelent Szű titka című traktátusához például két polgári személy is írt kísérőverset, Enyedi István, Nagybánya (Rivulinum) város szenátora és főjegyzője, illetve az ugyancsak nagybá-nyai jegyző, Diószegi György.15
A közösségek – egy-egy mezőváros, illetve annak eklézsiája – életének megörö-kítése az esetek többségében egy-egy szerzői önéletrajz (akár verses, akár prózai) díszletként jelenik meg. Többek között az írásom címéül szolgáló Sion vára című Czeglédi István-traktátus kísérőszövegeinek esetében. A laudációs versek sorából annak a Nógrádi Mátyásnak a nevét, személyét és versét érdemes nyomatékkal emlí-tenünk, aki 1672-es megjelenésű életvezetési könyvét, az Idvösség kapuját a korabeli puritán átlag írásokhoz képest hol humorosan sziporkázó, hol valóban lírai egyszerzős versantológiával bocsájtotta útjára.16
Nógrádi itt, ebben a Sion vára-kísérőversben ugyanazt a bensőséges hangot üti meg, mint Author loquitur című lírai önéletírásában, annak ellenére, hogy ezúttal nem saját lelkipásztori-írói működésének helyszíneit mutatja be, csupán egy pályatársét.
Az angol és magyar puritán írásokra egyaránt jellemző „homeliness”, otthoniasság erre az alkalmi költeményre is jellemző:
Tállya Városában lakozó Nemesség
Egy szivvel és szájjal mindaz egész Kösség , Hivaták magokhoz, kiben nem lött mentség Tanítani Christust, ki nékünk erősség;
Beregszászban Christust erőssen tanítá, Az igaz tudományt ott fel-is állatá, Sz. Irás beszédét, mindennek sáfárlá, Annak szép sengéjét ő meg is mutatá.
Cassai Rosának végre szép illattyát, Az Ecclésiában valo hivatalát, Kezdé meg-érteni, mint jó hir olajját, Mellyet meg-is láta, mint fényesség napját.
14SZAKÁLY Ferenc, Virágkor és hanyatlás 1440–1711, Bp., Háttér, 1990, 242.
15Verseiket bővebben elemeztem Fél-szentek és fél-poéták c. PhD-dolgozatomban, Szeged, 1998.
16NÓGRÁDI Mátyás, Idvösség kapuja, Kolozsvár, 1672, RMK, I, 1133. E kiadvány kísérő-verseiről bővebben írtam Debrecen és Bihar magyar puritán traktátusokban c. tanulmányom-ban = Tanulmányok a régi magyar irodalomról, Studia litteraria, Debrecen, 1998, 121–131.
Cassa Városában a’ Sionnak Várát, Fel-veté hirtelen igasság bástyáját,
Mellynek e’ szép Könyvben olvasd tudományát, Menyországnak penig örökös zálogát.17
A hányatott sorsú, rendkívüli írói termékenységű Czeglédi P. István (aki diákko-rában Franekerben, Utrechtben, Leidenben peregrinált, s aki 1671-ben a pozsonyi vésztörvényszék majdnem-mártírja lett)18 versének van egy általánosítható tanúsága:
az, hogy a puritán szemléletmódnak, az önmegszentelés-önmegszentelődés gesztusá-nak megfelelően egy-egy szentéletű lelkipásztor működési helye (az üldöztetések, hányattatások gyakorisága miatt inkább helyei!) is megszentelődtek. Így a jelen köl-teményben – bár Nógrádi csak Kassa városát nevezi expressis verbis Sion bástyájának – mindazok a települések, zömében mezővárosok is sionizálódtak, ahol Czeglédi rövidebb-hosszabb ideig élt és működött. De ugyanez a modell követhető nyomon más puritán író-prédikátorok, illetve más szolgálati helyek verses megörökítéseinek esetében is. Elegendő csak a Czeglédi művének posztumusz kiadásán buzgólkodó, ugyancsak gazdag életművet hátrahagyó Köleséri Sámuel szerepét, működését kísérő versrajokra gondolnunk!19
Már a magyar puritanizmus végnapjaiban, de legalábbis utolsó éveinek egyiké-ben, 1682-ben jelent meg Debrecenegyiké-ben, de a „Losonci Helvetica Confession Levö szent Gyülekezet”-nek ajánlva, Csúzi Cseh Jakab műve, amely megerősíti, hogy a valóságos városok valóságos épületeihez és intézményeihez kötődő „cívis-büszkeség”
mellett szerzőink gyakran erősítgették magukat és olvasóikat a hitből épült, egyedüli maradandó város, a földrajzi régiókon túli Sion képével: „A’ gazdagnak marhája ollyan mint az ő erős várossa, és mint a’ magas kőfal, az ő gondolattya szerent, így szoll Bölcs Salamon Prov. 18. V. 11. Nem azt mondgya h. igasság s’ valóság szerént az gazdagság erős város gyanánt volna az gazdagoknak, hanem hogy csak az magok tetzések és gondolattyok szerént hogy vélekednek az gazdagok, hogy az ő kincsek ő nékiek elegendő oltalom, minden kedvetlen esetek ellen: De igen meg csalatkoznak.
Mert a’ mit erős és magas kőfalnak tartanak, csak ollyan, mint az szalma töltés, mellyet mi helyen csak gyenge szélvész meg ér – azontúl el-omol.”20 Czeglédi István,
17CZEGLÉDI István, Sion vára, kezdetett nyomtatása Saros-patakon, s El-végeztetet Colosvárat Rosnyai Jan. által, Exiliumában, 1675. (RMK, I, 1187.)
18Életét, munkásságát többek között ZOVÁNYI Jenő Magyarországi protestáns egyháztör-téneti lexikonából ismerjük, szerk. LADÁNYI Sándor, Bp., Református Sajtóosztály, 1977, 116–
117.
19E verses Köleséri-topográfiáknak hangsúlyos szerepe volt Kindertotenlieder – a gyer-mekhalál ábrázolása puritán irodalmi művekben c. előadásomban, amely az MTA Irodalomtu-dományi Intézetében hangzott el, 2001. április 25-én.
20CSÚZI CSEH Jakab, Edom ostora, Debrecenben, Rosnyai János által, 1682, 72. (RMK, I, 1274.)
Nógrádi Mátyás és társaik Sionja vagy Csúzi Cseh Edomja talán mondanom sem kellene – testvérvárosok, mert a romlandó, ember építette településekkel szemben a maradandó város, e hittel építhető, hittel belakható település elérhetőségét példázzák.
Mindez természetesen az evilági városok, köztük a mezővárosok szerepét-jelentőségét mit sem csökkenti. Hogy a 17. századi magyar irodalmi szkénének mi-lyen fontos elemét alkották, arra álljon itt befejezésül egy sokkal inkább indirekt, de talán elfogadható bizonyíték is. Ez pedig nem más, mint Ádám Jánosnak, az erdélyi születésű Basire-tanítványnak, II. Károly későbbi testőrének terjedelmes latin nyelvű London-dicsérő verse, amely Weöres Sándor fordításának köszönhetően lett közkincs-csé. Pontosabban, csak a Londinum Heroico Carmine Perlustratum néhány, ritka intimitású sora illik jelen vizsgálódásunk tárgykörébe, az a részlet, amelyben nem olümposzi istenek, nem is római tógába öltöztetett brit hősök lépnek elénk, hanem névtelen vásárosok, iparosok és egy családját fáradhatatlanul táplálgató anyóka:
Más részen más mestereket láthatsz, akik ülve végzik a mesterségük, ügyes kézzel gyakorolva minden napra valójukat eszközzel keresik meg.
Posztókészítők, tímárok tábora népes, osztályrésze szerint...
Itt tanul a gyapjú minden szép színbe ragyogni.
Ott meg a molnárok, mészárosok űzik a munkát, posztószárítók, de ki győzné rendre sorolni?
Itt inasok törik át magukat sok népen az utcán, Itt van a görnyedt hátú anyóka, tipegve, tűnődve, kortól megtört szívét még álmában is egyre sürgős tennivalók, s más gondok nyugtalanítják:
mit kell venni ? mi tisztességes, hasznos, előnyös ? Elsőként kel az ágyból és lepihenni utolsó, pöttöm gyermekeket kotlós módjára vezetget, erre meg arra vetyengő, szóródó csibe-népnek ő kapar és hord ennivalót környéki mezőről, éltét sem féltvén, ami kell, előbogarássza, és a csibéket szárnya alá veszi, úgy melegíti.21
Időben nagyon közeli, mindössze két esztendővel később, méghozzá Ádám János szűkebb pátriájában, Kolozsvárott jelent meg Nógrádi Mátyás már korábban említett műve, az Idvösség kapuja, amelyet a szerző nem csupán egy, hanem egy füzérnyi kísérőverssel indított útjára. E versek sorában bukkanunk rá a fentiekben idézett Lon-don-dicsérő debreceni ihletésű ikerpárjára. E költeményt egy korábbi publikációmban
21KOVÁCS Sándor Iván, Az angol király magyar testőrének verse Londonról, 1670-ből, Kortárs, 1978, (WEÖRES Sándor ford.) 423–430.
már részletesen elemeztem, így most csupán azt a részletét szeretném felidézni, amely nyilvánvalóvá teszi: a mezőváros-centrikus írói szemlélet a nem puritán szerzőket, többek között a protestáns, de ortodox és királypárti Ádám Jánost is megérintette.
Olyannyira, hogy London-leírásának a korábbiakban már idézett részlete egyfajta meglehet, ösztönös – az angol fővárost is „mezővárosiasító” tendenciát mutat. A két hasonló leírás hátterében – természetesen – nagyon különböző élethelyzet rejlik.
Ádám egy idegen várost igyekszik belakni az otthonos hangolású képekkel, Nógrádi ellenben egy otthonának vallott városnak, a város elöljáróinak és minden rendű-rangú lakójának tesz hűségnyilatkozatot:
Kovács, Csizmadia, Szőcs, Varga Czéheknek, Ötvös, és Fazekas, Asztalos Rendeknec, Sóval kereskedő jeles embereknek, Méltó hogy neveket fel-irjuk ezeknek.
Szappanos, Mészáros, Acs, Erszény-Gyártóknac Kis Boltokbol élő jámbor Vasassoknac Kerengő Malomhoz láto Molnároknac, Fris borokkal élö hires Csaplároknac.
Söt Mühelyben ülö Borbély Mestereknec Gyolcsos és sok Kádas Asszonyi rendeknec, Azoktól mondassék áldás mind ezeknek, Valakik éneklik e’ Soltárt hiveknek.
Özvegységre jutott Máriác kik vadtok, Debrecenben, külső ha nincsen gyámoltok, Ez könyvet ti-néktek melto olvasnotok, Igy lészen a’ Christus örök jutalmatok.22
Már első olvasásra, hallásra szembeötlik egy lényeges különbség: az, hogy Ádám János egyszerűen egy magyar-is-lehetne vásári seregszemlét kínál, míg Nógrádi két reális tartalmú sort törvényszerűen két további, minden esetben kegyes tartalmú szen-tenciával, miniatűr prédikációval fejel meg. Amiben viszont döbbenetes a hasonlóság, az mindkét vers befejezése, az özvegyasszonyok és az övéiről gondoskodó anyóka képével. Egy, a közelmúltban, Sárospatakon megjelent iskolatörténeti dokumentum-gyűjtemény anyaga, illetve annak kísérőtanulmánya nyilvánvalóvá teszi: a nők s az özvegyasszonyok (méghozzá külön egyháztámogatói kategóriaként!) a gyülekezetek
22NÓGRÁDI Mátyás, Idvösség kapuja, Kolozsvár, 1672. (RMK, I, 1133, b3a) – Az 1660-as évek költészete (1661–1671), s. a. r. VARGA Imre, Bp., Akadémiai, 1981 (Régi Magyar Költők Tára, XVII, 10), 72–73.
megbecsült tagjai voltak: „De nem hanyagolható el a hegyaljai (és egyéb, P. É.)
megbecsült tagjai voltak: „De nem hanyagolható el a hegyaljai (és egyéb, P. É.)